Új Szó, 1957. szeptember (10. évfolyam, 243-272.szám)

1957-09-14 / 256. szám, szombat

Vasco Pratolini: VANDA • » o • EGY A SOK KOZUL Vasco Pratolini a mai olasz elbeszélő irodalom egyik legjelentősebb alakja, 1913-ban Firenzében született. Munkáscsaládból származik, s irodalmi feltűnése előtt mindenféle foglalkozást űzött: volt nyomdászinas, bolti segéd, kereskedelmi ügynök, pincér és utcai italárus. Már első könyveivel felkeltette a kritika figyelmét. 1947ben a Szabad Sajtó nemzetközi irodalmi díjával tüntették ki. Azóta is számos regényével aratott sikert. Legújabb műve, a Szegény szerelmesek krónikája magyarul is megjelent. Vandának fekete volt a szeme, közepén egy arany pontocska; a haja szőke. Sehogyse sikerült neki megmondanom, hogy szeretem, még azt sem tudtam, hogy Vandának hívják. Egy reggel ó állt meg a Híd közepén; megvárta, míg nekidurálom magam, hogy megtegyem azt a két lépést, és akkor azt mondta: — Idehallgasson. Ez már valóságos lidércnyomás rajtam, hogy maga egy hónapja árnyékommá vált. Mondja meg, mit akar, aztán Isten áldja, sose lássuk egymást többé. Én erre: — Hát nem érti? Ebben a pillanatban egy asszony ment el mellettünk, kézen vezetve kislányát, és unszolta, mondja fel a leckéjét. A csöppség még álmos volt és akadozva mondta: — „Hogy te légy... hogy ti legyetek... hogy ók legyenek ..." Erre mind a ketten elkezdtünk nevetni; és ezzel le is győztük kölcsönös zavarunkat. Vanda egyik kezével a Híd kőkorlátjára támaszkodott, utána én is; néztem a folyót, zöld volt és nagyon duzzadt, már-már megnyalta a nagy ablakokat, amelyek mögött az ezüstművesek dolgoztak. A folyó közepére mutattam és azt mondtam: — Nézze csak azt az embert ott ni, a szandolinon ... Ebben a pillanatban úgy éreztem, ennél fontosabb dolgot nem mondhatok. i A lány azt felelte: — Látszik, hogy nincs jobb dolga. Irigylem is. A Híd két végén ott állt a négy évszak négy szobra, hátat fordítva nekünk. Mind a ketten tizennyolc évesek voltunk. Én kifutó egy újságnál, ő pedig elárusító egy kalapszalonban, és i hét lírát keresett naponta; apjával 'és ' nagyanyjával lakott együtt; apja törvényszéki tisztviselő volt, az volt a dolga, hogy eljárt azokba a házakba, ahol a váltó lejárt, és figyelmeztette az érdekelteket. Egy éven át minden nap a Hídon adtunk egymásnak találkát, minden reggel találkoztunk is. Ö a folyó túlsó partján lakott, ahol a Tavasz és a Nyár nézegeti a házakat. Feketét hörpintettünk együtt az eszpresszóban; akkor hozták a péktől a friss brióst; belemártotta tejjel hígított kávéjába a meleg süteményt és apró darabokban nyelte le, de előbb kiszívta a kávét az átázott sütemény-darabkákból. És engem csúfolt, hogy egydarabban nyelem le az egészet. Elkísértem aztán egész az üzletig; egy darabig ott álldogáltam még a kirakat előtt, amíg módját nem ejtette, hogy rendezgetés ürügyén a kirakatból mégegyszer búcsút inthessen. Délben és este újra találkoztunk a Hídon. így villantak el a napok a folyó tükrén: sárgán, zavarosan és duzzadtan, januárban; fatörzseket hengergetett és égnek meredt lábakkal disznódögöt, valami vidéki áradásból, ahol nem kényszerítette kőfal az ágyába a zabolátlan folyót; ilyenkor az ezüstművesek gyakran kinéztek az ablakon, és nézték a vízszintméröt. Nyári aszálykor kavics-szigetek csillogtak a folyó medrében, a Pescaia egészen száraz volt és meztelen gyerekek játszottuk rajta egész napon át; csak a Híd alatt lehetett látni a víz valamelyes mozgását, de itt is fenékig áttetsző volt. Tavasszal azonban minden zöld. Esténként, amikor megálltunk a kőfalnál, Vanda énekelt; rákönyökölt a kőfalra, arcát kezével keretezte és nézte a vizet, közben énekelt. Ezt mondtam neki: — Szerelmem, — és megsimogattam a haját. De ő nem hallgatott rám, hanem azt mondta incselkedve: — Hallgass, te jobban szereted a folyót, mint engem ... Te, te bolond!... Aztán jött a nyár. Az emberek kint üldögéltek a gátakon és a kőfalon, végig a folyó mentén; jókedvű fiatalok járták csapatostul a folyópartot, mandolint pengetve és énekelve, és a didon túl, a parton, ott virított a dinynye-sátor. 1938-at irtunk; a vörös spanyolok elvesztették Brunetét, egy férj megölte a feleségét, a kormány megszavazta a faji törvényt, de mindez nagyon távoli esemény volt, puszta újságcímek. Nekünk csak a Hídon e'töltött órák számítottak, séták a fasorban, és az atya, aki nem akarta lánya udvarlóját megismerni. — Majd én ráveszem, ne félj! — mondta Vanda. — Különben semmi kifogása nincs ellened, csak az, hogy mind a ketten kiskorúak vagyunk még. Vanda azonban napról napra asszonyosabb lett, nőtt, erősödött, és lassanként megtanultunk csókolózni is. De mindig volt benne valami nyugtalanság, kérdéseit, még a legsemmitmondóbbat is kapkodva és váratlanul tette fel, mintha állandó szorongásban élne, mely időnként elhatalmasodik rajta és fojtogatja. — Valóságos lidércnyomás ez rajtam — mondogatta, mint annakidején, mikor legelőször beszélgettünk. Ezzel kezdte, aztán jött a kérdés, efféle: — Miért olyan későn gyújták meg a lámpákat? Miért éppen ma nyiratkoztál meg? Miért van telihold már napok óta? Álmodozott a lakásunkról, amikor majd egybekelünk, és lesz fülhallgatós, detektoros rádiókészülékünk, szép, mint valami játék. Júniusban vérpiros kendőt ajándékoztam neki: esténként, cmikor levegőzni kiült az egész város az ég alá, fehér ruhája fölé kötötte a nyakára: — Nem akartam beléd szeretni. Azért támadtam rád akkor, az első nap, hogy haggyál engem békén — mondta a piros sállal a nyakában, — Tudom — feleltem ostobán és nevettem. — Aztán megkérdeztem: — És a titkot mikor árulod el nekem? Nem gondolod, hogy most már eléggé szeretlek ahhoz^ hogy el ne ijessz magodtól? — Nem gondolom — mondta nagyon komolyan, s nézett rám fekete szemével, közepén a kis arany pontocskával. Mit tehettem egyebet, megcsókoltam. De mindig sápadtabb lett és szórakozottabb, nyugtalan. — Ezek a te családi ügyeid nagyon ártanak neked mondtam neki —, nem sokáig fogod te ezt bírni. Megsimogatott: — Hát annyira szeretsz? — kérdezte. Egy este ezt mondta: — De ha enynyire szeretsz, miért nem nézel belém egy kicsit jobban? Várom a pillanatot, amikor elmondhatom neked a titkomat. — Mindent tudok rólad: olyan vagy nekem, mint a levegő, amit belélegzek. Ügy olvasok benned, mint valami nyitott könyvben — feleltem. — Ö, te bolond! — felelte, és \olt a hangjában valami furcsa: rajongás és reménytelenség együtt, amire aztán később vissza kellett emlékeznem. A Szovjetunió iskoláiban is megkezdődött a tanítás. Fenti képünk szeptember másodikán, a tanévnyitás alkalmá ból készült az egyik moszkvai iskolában A kőfalhoz támaszkodtunk; fújt a j szél és a parkban köd borongott: aj két sor villanylámpa, mint kavics a víz, alatt alig-alig homálylott. A folyói egyetlen fekete mozgó massza, mely, megtömörlik a híd árkádjai alatt és | csengve ostromolja a pilléreket. — Mint valami lidércnyomás. Te j mindig azt hajtogatod: tudom, tudom. ( Pedig semmit se tudsz, ez az igazság. 4 Miért vagyok például szőke? Mert nem f kellene szőkének lennem. Ezt tudod? | — Igenis, te szőke vagy •— mondtam. — Szeretlek, de miért szeretlek? Te( biztosan tudod, halljuk hát! Miért? Én\ nem tudom. Csak azt, hogy szeretlek, | de hogy miért, azt sehogyse tudom. Különösen nyugodt volt most, csak a ( szavak értelme volt zavaros,• hangjai azonban nem, csupa gyöngédség, olyas-1 valakié, aki igaztalanságot szenve-1 dett el, és szeretné megbocsátani. Te természetesen mindent tudsz. Tudod azt is, hogy a folyó miért ömlik ( a tengerbe. De azt nem tudod, hogy én < sose láttam még tengert. Húsz éves < vagyok és még nem láttam a tengert, { és még sose ültem vonaton se. Ezt pél-' dául tudod? — Kis butácskám, hát ez a te nagy\ titkod? — mondtam neki. Arcát két keze közé szorította, úgy' könyökölt a kőfalon. — Most persze azt hiszed, ez az én titkom. Nem, nem. A lidércnyomás az, amiről annyit beszéltem, Átöleltem a vállát, és arcát f elém \ fordította. Láttam, hogy sír. Egy csepp könnyét ujjam hegyére vettem és, megnedvesítettem vele az ajkát. Figyelj rám — mondtam —, a tenger ilyen sós. — Es megcsókoltam az arcát. — Vasárnap pedig elmegyünk a tengerre. Méghozzá vonaton. Estére vissza is érhetünk, kifutja az időből. Papád előtt majd valahogy kimented magad. — Nincs rá szükség — mondta lassan, a folyót nézve. — A papa elutazott, és nem tudom, mikor jön vissza. — A szüleihez ment? * — Igen — felelte. J Amikor hazakísértem, a Híd végénél ^ megállt és megnézte a szobrokat. — f Miért áll itt ez a Tavasz, ha most ősz f van? Ezt tudod? Öklével a mellemre ütött, csupa szeretetből, mielőtt ajkát nyújtotta volna. De a szeme megint tele volt könynyel. Felszárítottam a zsebkendőmmel. Aznap éjszaka felébresztett az anyám, bejött a szobámba. — Csak azért jöttem be, fiam — mondta —, hogy megnézzem, becsuktad-e az ablakot. Nem hallod, micsoda vihar dü- J höng odakint? J Valóban zuhogott az eső, a szél be- f lémarkolt és összenyalábolt kemény $ szálaival verte az ablakot. Távozóban f azt mondta anyám: — Holnap kiönt a f folyó. Másnap reggelre napfényben ragyogott az öreg Híd. Es a házakon, a tető- f kön, mindenütt az a friss, csillogó levegő j> fénylett, ami vihar után szokott jön-l ni: Vártam Vandát, de nem jött. Végigjártam a zöldséges- és gyümölcs bódékat, de sehol nem találtam. Gondoltam, hátha az előző este meghűlt, t mert nagyon hűvös volt, és most lázas) beteg. Elhatároztam, hogy felmegyek hozzá. Kopogtattam, és egy már nem fia- £ tal, sovány asszony nyitott ajtót, csip-1 tetős szemüveg az orrán; fakó kék-1 szín pongyola volt rajta; valami edényt törölgetett, idegesen: — Vanda nincs itthon — mondta udvariatlan, bosszús hangon. — Rég elmehetett hazulról, mert már kétszer is kereste egy kór-' házi ember, de nem találta. — Hogyhogy kórházi ember? — kér- * deztem. — Azért, mert az apja nagyon válságos állapotban van, és most aligha- J nem ... S mozdulatot tett, hogy meg fog halni. — Hát beteg volt az apja? — kér-) deztem. Az asszony letette az edényt és a törlőrongyot egy közelálló kis asztalra. Elrendezte pongyoláját a lába közt, és ezt mondta: — Hát maga nem a rendőrségtől jött? — Nem — feleltem. — Én a barátja vagyok. — Jaj, akkor bocsánatot kérek, mert szinte mindennap idejön valaki a rendőrségtől. Igen, mert a Vanda papája, már három hónapja ennek, megörült; elzavarták a hivatalából, mert zsidó. Kétségbeesésében örült meg. — Es Vanda? — kérdeztem. — Fogalmam sincs, hova mehetett. Talán valami kölcsönért futott valahová. Mi igazán mindent megteszünk érte, mert ö is elvesztette az állását, de hát mi sem úszunk nyakig aranyban, képzelheti. Két nap múlva, nagyon messzi a várostól, de közel a torkolattól, a folyó visszaadta Vanda testét. • f Füsi József fordításai Nem éppen szokatlan esemény a csehszlovák turisták látogatása a Szovjetunióban. Különösen nyáron hallható gyakran cseh, szlovák és magyar szó is a tőlünk oly távoli és lélekben mégis oly közelálló ország minden részében. Szívesen ismerkedünk meg az új tácserére ajánlva fel azokat. Gyűjtik a külföldi emléktárgyakat és természetesnek tartják, hogy felkészültünk a velük való találkozásra, viszonozzuk aiándékaikat. Folyt a cserebere, feszélyezettségnek nyoma sem volt. Közben elmeséltük, mi mindent láttunk már utunkon, tom el. Tanárnő akarok 'lenni — magyarázza — és ha jól megy minden, három év múlva elérem célomat. Akkor azután fenékig tejfel lesz az életem! így beszél a kis Marja és acélkékbe játszó fényes fekete haja csillog a forró napsütésben. — Meséljen magukról A Fekete tenger partja krimi Artyek mellett jakkal, városokkal és mindenekelőtt a szovjet emberrel. Ezek a találkozásaink a szovjet néppel nem szürkülnek el, nem válnak hétköznapivá. Korántsem! Csehszlovákiai látogatóit a Szovjetunió népe mindig a legnagyobb szeretettel fogadja és őszinte örömének, testvériességének a legmelegebben ad kifejezést. Ezt igazolja az a tomboló tapsvihar és éljenzés, amellyel hajónkat a fellobogózott, virág- és zászlódíszes kikötőkben a nép fogadta. Sehol sem hiányzott a fúvószenekar, amely szovjet és csehszlovák népdalokkal kedveskedett a tartós barátság megpecsételésére. Felesleges talán leírnom, milyen spontán hogy Batumból jövünk, hová készülünk és boldoqan fogadtuk el a készségesen ajánlkozók kalauzolását. Valaki váratlanul megérintette vállamat. Marja Pavlovna volt, tizenkilenc éves főiskolai hallgató. Kedvesen belémkarolt és rögtön észrevettem, hogy megnyertem tetszését. Félénken emelte rám fekete szemét, melyből ki nem mondott kérdést véltem kiolvasni: „Nincs-e kifogásom ellene, - nem zavar-e majd a jelenlétével?" Nem, kedves kis Marja, nem zavartál, sőt nagyon-nagyon örülök, hogy megismerhettelek, hogy beleláthattam nemes lelkedbe, hogy megtudtam, milyen értékes, jellemes ember — kérlel — hogyan élnek a lányok Csehszlovákiában? Mivel foglalkoznak általában? Szuhumi utcáin haladunk, karonfogva. Nem látom a ragyogó fehérre meszelt házakat, nem nézem a tarka-barka kirakatokat, csak a kis Marja van a szemem előtt és haza gondolok. Azokra a lányokra, azokra a gyerekekre, akiknek talán hasonló a sorsuk, akiknek ugyanilyen gondok nyomják gyenge vállaikat. És beszélek, beszélek, nem is tudom, mily sokéig mesélnék még, ha vezetőnk félbe nem szakítana. Mennem kell. Elbúcsúzunk és ez a válás szomorú, szinte fáj! C__megszerettem ez alatt a rövid félóra alatt ezt Csehszlovák turisták fogaťtatása a szocsi kikötőben kitöréssel viszonoztuk e váratlan szeretetmegnyilvánulást és mily türelmetlenül vártuk, hogy végre partot érjünk és összeölelkezhessünk vendéglátóinkkal. A Fekete tenger partján — Szuhumiban, a talán kissé túlságosan formális kölcsönös üdvözlő beszédek elhangzása után rögtön megindult a terefere, csak úgy visazhannTott a kikötő a vidám nevetéstől, barátságos tréfálkozástól. Egyszerre beszélt mindenki és egy távoli megfigyelőnek feltétlenül az lett volna a benyomása, hogy rokonok, barátok, ismerősök várják rég nem látott hozzátartozóikat. Hirtelen azon vettük észre maqunkat, hogy gyereksereg fog körül. Képeslapokat, kopejkákat és különböző jelvényeket nyújtogattak felénk, vagy, akinek jó szíve, segítő keze biztos támasza beteg édesanyjának és kis testvéreinek. — Édesapám a háborúban szerzett betegségének lett az áldozata, öt évvel ezelőtt halt meo. Két kis húgom, a tizenkét éves Irina és a nyolc éves Zorka alig ismerték. Engem a mama nevelt, a gyerekekről pedig' apám halála óta jóformán magam gondoskodom. Édesanyám sok megpróbáltatástól gyenge idegrendszere annyira összeroppant, hogy nem is tudom, mit kezdene nélkülem. Nagvon féltem családomat és minden gondom az, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. Nem könnyű fába vágtam a fejszémet, mert az állásomon kívül — egy vállalat könyvelője vagyok — az egyetemet sem hanyagolhaa bájos, melegszívű kislányt, ezt az érett, felnőtt gyermeket! összeölelkezünk és csak az vigasztal, hogy még sok Marjával lesz alkalmam itt-tartózkodásom során találkozni. Ügy is lett! Este a szuhumi kikötőben láttam viszont sok társát azon a tánccal egybekötött ünnepségen, amelyet a lakosság tiszteletünkre rendezett. Vígan szólt a talp alá való, gondtalanul forogtunk a nap hevét még az éjszakai órákban is kisugárzó kövezeten és a horgonyok felszedése után még sokáig integettünk parton maradt új barátainknak. Messze voltunk már a kikötőtől, de a kiviláqított város, a kikötő fényei kitörölhetetlenül tovább világítottak szívünkben ... Kardos Mária ÚJ SZÔ 6 "ír 195

7- szeptember 14.