Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)

1957-08-04 / 215. szám, vasárnap

Az atomzsarolás csődje EZEKBEN A NAPOKBAN emlékezik meg minden évben az egész világ az emberiség ellen elkövetett egyik legnagyobb merényletről: a két japán városra 1945. augusztus 6-án és 9-én ledobott két atombombáról. Az emberiségnek borzalmas eseményekben oly gazdag évezredes történelme sem jegyez fel sok hasonló bűntényt, mint azt, hogy az amerikai imperializmus embereken próbálta ki első atombombáit. Az a tény, hogy az embernek sikerült több ezer éves tudományos haladás és egy fél évszázados közvetlen, célratörő tudományos erőfeszítés eredményeképpen felszabadítani az anyagban rejlő leghatalmasabb energiát, a magerőket — ez önmagába véve fölöttébb örvendetes. Az emberiségnek ez a leghatalmasabb erőforrása igen alkalmas arra, hogy valamennyiünk életét szebbé, könnyebbé, gazdagabbá tegye. Mi vezette arra az amerikai imperializmust 1945 nyarán, három hónappal a hitleri fasizmus elleni háború befejezése után, hogy a már szintén végét járó japán fasiszták ellen, tehát katonai szempontból teljesen feleslegesen, hátországbeli japán városok lakossága ellen bevesse az atombombát? A válasz erre a kérdésre egyértelmű volt. Még az amerikai monopolisták sem bújtak különben szokásos álszent alakoskodásunk mögé, hanem nyíltan megmondták: „A két bombát ugyan japán városokra dobtuk, de azért, hogy azok Moszkvában robbanjanak." Nagyobb cinizmust a harmadik világháborúnak — immár atomháborúnak — ilyen bejelentését akkor, amikor a második még be sem fejeződött, el sem tudunk képzelni. Erre csak a mérhetetlen profitvágytól hajszolt minden emberi mivoltából kivetkőzött imperialista körök képesek. A két japán városra tizenkét esztendővel ezelőtt ledobott atombombák jelentik a csattanós bevezetőjét az imperializmus új korszakának, amelyet a világ mint „az atomzsarolás politikája" korszakát tart nyilván. Ettől az időponttól kezdve ugyanis nem hangzott el az Amerikai Egyesült Államokban, de a különböző csatlósaik szájából sem egyetlenegy politikai megnyilatkozás, amelyben nyíltan vagy burkolt módon valamilyen fonnában nem utaltak volna az Egyesült Államok atom-monopóliumára,, arra a tényre, hogy egy^^jj^ t°&éä_,világ leggazdagabb és iparilag legfejlettebb országa ismeri az atomtitkot s tud előállítani tetszésszerinti mennyiségben minden eddiginél borzalmasabb tömegpusztító fegyvert. Az első hegedűn az akkori amerikai elnök, Truman és tábornokai játszottak, de egyhamar hozzájuk szegődött az angol imperializmus főkürtöse, Churchill is, amit a különböző csatlósok, a Csankajsekek, Liszinmanok, Adenauerek és társaik egészítettek ki. MI VOLT EZZEL SZEMBEN, az atomzsarolásnak arcátlan politikájával szemben a Szovjetunió álláspontja, amely ellen ez a támadó politika elsősorban irányult? A Szovjetunió 1945ben tényleg nem rendelkezett atombombával, A szovjet tudósok — több évtizedes szívós tudományos munka eredményeképpen — az atomkutatás terén ugyan szintén eljutotttak igen fontos eredményekhez, erőfeszítésüket azonban már ebben az időpontban is, a második világháború éveiben is, a magenergiáknak békés, a szocializmus lényegével és alaptörvényével összhangban álló kihasználása felé fordították. A Szovjetunió felelős politikai vezetői előtt lényegében két út állott nyitva. Az egyik, hogy követelte az atombombának, de általában minden tömegpusztító fegyvernek az azonnali ellenőrzött és feltétlen betiltását. Másodszor, miután semmi biztosíték sem volt arra, hogy a megkótyagosodott imperialisták elfogadják ezt a legtermészetesebb és legemberibb megoldást, egyben a Szovjetunió az atomtudósok tevékenységét, munkáját arra irányította, hogy a magenergiák békés felhasználásának fejlesztése mellett szerkesszenek szintén atombombát, miután csak ez volt az az eszköz, amivel az imperialistákat a harmadik világháború kirobbantásától hathatósan vissza lehetett riasztani. Hiába mondották a háborút követő években a szovjet politikusok, hogy a Szovjetunió tudósai is ismerik az atombomba titkát, hogy lényegében az atombomba megszerkesztésében csupán sáros határidejű technológiai kérdésről van szó. Az imperialista körök hitetlenkedve, sőt gúnyolódva .fogadták ezeket a kijelentéseket, mondván: a Szovjetunió mint iparilag és tudományosan elmaradt állam még húsz év múlva sem lesz az atombomba birtokában. Annál nagyobb volt a kapitalista világ megdöbbenése, amikor 1949 őszén magának Truman elnöknek kellett bejelentenie, hogy az amerikai műszerek atomrobbanásokat jeleznek a Szovjetunió területéről. De az a tény, hogy az atomfegyverkezés terén helyre állt az egyensúly, mit sem változtatott a Szovjetunió következetes békepolitikáján, sőt az súlyában még csak nyert, mert most már a legelvakultabb imperialista sem állíthatta, hogy a Szovjetuniót az atomfegyverek betiltása javaslására a félelem készteti, az a körülmény, hogy ő nem rendelkezik atomfegyverekkel. Az emberiség gondolkodó része egyre tömegesebben támogatta a Szovjetunió békepolitikáját és 1950^ben a VilágBéketanács a föld valamennyi népéhez felhívással fordult a tömegpusztító fegyverek maradéktalan betiltása céljából. TÉVEDNE azonban az, aki azt hinné, hogy az imperialisták feladták világhódító terveik megvalósításának gondolatát. Ha nem sikerült tartós fölényt biztosítaniok a magenergiák egyik fajtájának, a hasadáson alapuló eljárás felhasználása terén, minden reménységüket a még hatásosabb termonukleáris folyamatok kihasználására összpontosították és kijelentették: igen, a Szovjetunió is rendelkezik egyszerű atombombával, de nincsen neki és belátható időn belül nem is lSsz neki a náluk már közvetlenül kipróbálás előtt álló hidrogénbombájuk, amelynek hatása az atombombáénál is ezerszeresen nagyobb. Tényleg, 1951 őszén az amerikaiak a Csendes-óceán egyik koralgyűrűje felett felrobbantották az első hidrogénbombát. Határtalan volt az imperialista körök öröme, annál is inkább, mert ekkor már egy éve tombolt a koreai agresszió s az amerikai katonai paracsnokok, elsősorban a főparancsnok, MacArthur a hidrogénbombának Kína és a Szovjetunió elleni azonnali bevetését követelte. Hiába állította újra a Szovjetunió, hogy amennyiben a körülmények kényszerítik, ők is bármikor előállíthatnak hidrogénbombát. A javíthatatlan és okulni nem hajlandó, saját propagandájuk zagyvaságában elvesző imperialista közvélemény ismét gúnykacajjal fogadta a szovjet bejelentéseket. így tehát újra határtalan volt a „világhódítók" megdöbbenése, amikor alig háromnegyed esztendővel az amerikai hidrogénbomba robbanás után a Szovjetunióban hasonló kísérletek folytak le. Amíg tehát a közönséges atombomba tétén az időbeni különbség az amerikai és a szovjet kísérlet között még négy esztendő volt, addig az összehasonlíthatatlanul bonyolultabb hidrogénbombánál ez már egy esztendőt sem tett ki. Világos, hogy bekövetkezett az atomzsarolási politika teljes csődje s már nem volt senki sem az imperialista táborban, aki ne tudta volna, hogy minden a Szovjetunió és a szocializmus táborának országai ellen vézetett atomtámadás kész öngyilkosság az agresszor számára. A beállt új helyzetet hatalmas békeoffenzíva kiváltására használta fel a Szovjetunió. Az imperialista körök — miután már tudták, hogy nem reménykedhetnek az atomfegyverek bevetésében — nagynehezen hozzájárultak a koreai és vietnami háborúk befejezéséhez s ahhoz, hogy 1955-ben a négy nagyhatalom vezetői Genfben összeüljenek a világ békés fejlődésének megbeszélése céljából. Közben azonban a szovjet tudósok — mint szocialista tudósok — nem feledkeztek meg a főcélról: a magenergiák békés felhasználásának gondolatáról sem. Céltudatos munkájuk eredményeképpen 1954. június 27-én üzembe helyezik a Szovjetunió területén a világ első, magenergiák felhasználásán alapuló villanyerőművét és ezzel — nempedig Hirosimával — kezdetét veszi az emberiség tulajdonképpeni atomkorszaka. Egy esztendőre rá, 1955 őszén, a kormányfők konferenciáját követően a szovjet tudósok kiteszik az asztalra a világ egybegyűlt atomtudósai elé békés atomkutatásuk minden eredményét és bejelentik, hajlandók minden olyan államnak azt rendelkezésre bocsátani, azoknak békés célokat szolgáló atomreaktorok építésében segítséget nyújtani, amelyek azt kívánják. IGY DÖLT ÖSSZE GENFBEN 1955ben másodszor és végérvényesen az atomtitok mindennemű kapitalista-imperialista monopóliuma. De az egész világ tőkés kizsákmányolására törők még mindig nem látták be törekvéseik céltalanságát s az úr>. „atomegyensúly" jelszavával váltották fel az atomzsarolás politikáját. A világ békeszerető népein múlik, hogy ezt az utolsó, kétségbeesett, könnyen öngyilkosságra vezető lehetőséget 1s kiüssék a modern Nérók és Herosztráteszek kezéből és ígv lehetővé tegyék — a magenergiáknak határtalan fejlődést biztosító erőinek békés célokra, az egész emberiség boldogulását szolgáló célokra való felhasználását. Sz. L. ÍRÁSTUDÓK FELELŐTLENSÉGE íl (Folytatás) S

zükségtelen itt vázolnunk, hogy a proletárdiktatúra körülményei között, a népi demokratikus rendszerben mennyire megváltozott az értelmiség helyzete és hogy éppen a proletárdiktatúra kulturális nevelő funkciójának eredményeként mily nagy átalakuláson ment keresztül az értelmiség mind szerkezetileg, társadalmi összetételében, mind világnézetileg, mentalitásban. De ki tagadhatná, hogy leszámítva az értelmiség azon részét, amely eszmeileg és szervezetileg egyaránt fenntartás nélkül a szocializmus ügyének, a munkásmozgalomnak szentelte magát, a többinél a fent vázolt magatartás és mentalitás anyajegyei — kinél kisebb, kinél nagy obií mértékben — még jól kivehetően megvannak. Ettől a körülménytől nem lehet eltekinteni az ellenforradalom előtti Magyarország irodalmi életének a felmérésekor. Bár az Irodalmi Újság helyet adott több, a munkásosztály kérdéseivel foglalkozó írásnak, (érdemes a Magyarország egyik ez évi számában elolvasni azt a kis beszámolót. amely rámutat arra, kik azok, akik a munkásosztály szószólóiként szerepeltek a lapban), és szavakban elismerte a munkásosztály politikai vezető szerepét, a valóságban az írói elit társadalmi és politikai vezetői elhivatottsáqát sugallta. Éppen ezért, mert ilyen az irodalmárok természete, a munkásosztály pártjának rendkívül nagy figyelmet, találékonyságot és tapintatot kell tanúsítania az írók nevelésében és az irodalmi élet irányításában. Ahogy Mao Ce-tunq elvtárs mondotta, segíteni kell az értelmiségieket, hogy megoldhassák összes megoldásra váró kérdéseiket és ilyenformán lehetőséget kell adni nekik, hopv érvényesíthessék tehetséqüket és képességüket. Mindezt megkívánja a szocializmus építésének az érdeke. Ezért okoznak károkat azok, akik „nem tudiák maguk mellé állítani az ért°lmiségieket, mereven viselkednek velük szemben, nem tisztelik munkájukat, a tudományos és kulturális tevékenység terén szükségtelenül beavatkoznak olyan dolgokba, amelyekbe nem kellene beavatkozniok" (Mao Ce-tunq). Kétséqtelen, hogy az 1956. évi auqusztusi értelmiséqi határozatio súlvos hibák és fogyatékossáook jelentkeztek a Magyar Dolgozók Pártjának Hyenirányú tevékenységében. Ezek, valamint az ország vezetésében, a szocialista építés szervezésében meanyilvánuló egyéb torzulások eltávolították a maqyar értelmiséa eqy részét a párttól, hozzájárultak ahhoz, hoov a polgári és kispolgári ideolóoia befolyása megerősödjék, kedvező fogadtatásra találjon soraikban. Ez is odatartozik az Irodalmi Újsáa politikai tevékenvséaének társadalmi-politikai gyökerei közé. Ami az úovnevezett ismeretelméleti forrásokat illeti, azokra lényegében már utaltam azzal az állítással, hoqv' az Irodalmi Újságban megjelent cikkek túlnyomó többsége tartalmazza az iaazsáonak azt a százalékát, amely okvetlenül szükséges ahhoz, hogy zsirálja a hamis tételeket és méq hamisabb véokövetkeztetéseket. Vagyis — bármilyen furcsán hangzik — az Irodalmi Újság antidogmatikusai ismeretelméIetileg a lehető legdogmatikusabban jártak el; kiragadták a valóság valamely — többnyire nem a leglényegesebb — mozzanatát, azt megmerevítették, abszolutizálták, úgy. hoqy a végén ettől a szemellenzőtől nem látták az eaész valóságot. eg kell jegyeznem, hogy az Irodalmi Újság politikai agitációja hosszú időn keresztül az „antidogmatizmus", a „XX. kongreszszus", az „igazi leninizmus" jelszavai alatt folyt. Persze, ha időben nem is, de világnézetileg, politikai magatartásban óriási távolság választja el mondjuk a február 18-i vezércikket, amelyben Szabó Pál köszönti az SZKP XX. kongresszusát a hírhedt november 2-i szám Lábhoz tett fegyverrel című vezércikkéig, amit a Nyugatra szökött Pálóczy-Horváth György jegyzett. Szabó Pál — többek között — a következőket állapítja meg cikkében: „A tíz év forradalmi lendületében elvégzett munkát olyan hatalmas eredmények jelzik, amelynek felmérése egyszerűen lehetetlen." (I. Ú. 1956. február 18.) Ha nem is éppen a feladat lehetetlensége miatt, de tény, hogy az elmúlt évek eredményeinek a felmérése teljesen hiányzik a lapból, ám annál inkább helyt kap a múltnak mind nyíltabban, mind élesebb kitételekben, egyre féktelenebb rágalmazások kíséretében történő befeketítése, mocskolása, teljes, gyűlölködő elvetése. Mivel azonban a múlt — minden súlyos és kevésbé súlyos hibája ellenére — a ac. cucoí Ml írta: Kallós Miklós (Románia) szocializmus alapjainak a felépítését, a dolgozók hatalmának a megvalósulását, a horthysta Magyarországhoz viszonyítva az ország gazdasági és művelődési színvonalának nagyméretű felemelkedését jelentette, a múlt elvetése objektíve a szocializmus, a néphatalom elvetésével volt egyértelmű. Egy ilyen szűk kereteket biztosító írásban nem vállalkozhatom arra, hogy minden állítását részletes dokumentációval támasszak alá, bár ezek — sajnos — igen nagy mennyiségben állanak rendelkezésre. Itt csak a legjellegzetesebb szemelvényeket idézem: Sipos Gyula a lap április 21-i számában megjelent Magamhoz szólok című versében így látja a magyar népi demokrácia fejlődésének tizenkét évét: „Mondá, hoqv megcsaltalak, mondd, hogy nem úgy volt /szájad, ha mozdult mégse te szóltál, / karod, ha moccant, más mozdította, (betűt, ha írtál, tollad más vezette. / Mondd, hoqv nem láttál síró anyákat, /barátaidra nem te gyenekodtál, / az utcabálon mindenki vidám volt, (és minden tenyér egy ütemre csattant... /" Somlyó György . az augusztus 25-i lapszámban közöl egy költeményt: Utószó egy régi vershez — hét év után címmel. Mottóként idéz egy szakaszt az 1949-ben írt Pabló Nerudáról való ének című verséből, amelyben köszönti a Magyarországra látogató költőt és így szól hozzá: „Nekünk is börtön volt e hon, (és most menedék az üldözöttnek." 1956. augusztusában, hét év után Somlyó György szükségesnek érzi, hogy „önkritikát" gyakoroljon ezért, mert időközben „ráébredt", hogy mégiscsak börtön volt az ország: „Menedék? Az is volt e hon, /ahogy büszkén és balgán daloltam. / Micsoda kor! az sem igaz /ami pedig nem volt hazugság!/ Szégyellnek kell szavaidat, / mint eqy kiszolgált, ócska gúnyát." Hasonló véleményt vall a hazáról Takács Imre 1956. július 14-én megjelent versében, amelynek majdnem minden sora költői képekben való kifejezése annak az ezernyi rágalomnak, amellyel az imperialista propaqanda illeti a népi demokratikus országokat. (A vers címe: Albérlet; viszsza-visszatérő sora: Én nem vagyok itthon!) S bár kerülni szándékozom az olyan összefüqqés feltárását, amely a leakisebb mértékben is belemaqyarázásnak hatna, nem lehet észre nem venni a kapcsolatot az e versben rejlő hanaulat. álláspont és a novemberi szovjetellenes, szocializmus-ellenes, a ..semleaesséq kivívására" irányuló lépések közöt. S

zeptemberben, mint minden kérdésben, a közelmúlt megítélésében is fordulat következik be a lap hasábjain a még szélsőségesebb végletek irányában. A népi demokrácia tizenkét éve ebben az őszi beállításban már nemcsak félresikerült kísérletek és kudarcok sorozata, hanem egy, a hahsburgi rendszerrel vagy a fasizmussal testvér rémuralom. Méray Tibor az Irodalmi Űjsáq október 6-i számában közölt írásában ezt mondotta: ..Tudjuk a történelem mozgását, az idők változását, a különbséqeket, de tudjuk és kimondjuk a hasonlósápot is. Akkor is öltek, most is öltek. Akkor is ártatlanokat, most is ártatlanokat. Akkor a habsburq önkény, most a sztálin önkény." Nemes Nagy Ágnes szeptember 29-én napvilágot látott Patak című versében hajszálra úgy ábrázolja a népi demokratikus rendszert, mint a Gestapo gyilkos rezsimjét. (Elmekórház, rendorőrszoba, rettenet, „szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen" stb.) November 2-án pedig Pálóczy-Horváth „hitlerek és Sztálinok hosszú rémkorszakának" nevezi az elmúlt évtizedeket. íme, az a politikai tisztánlátást teljességgel nélkülöző (vaqy meqhatározott politikai célokat követő?) demagógia önmozgása, belső fejlődéstörvénye: a múlt eredményeiről való „megfeledkezéstől", a hibák aránytalan felnaqyításától a Szabad Európa eszmei színvonalához érkezik. Pálóczy-Horváth a szeptember 15-i számban közölt Ugyanakkor című írásában „ideolóqiailag" indokolta meg, hogy miért kell fiqyelmen kívül hagyni az eredményeket, miért teljesen fölösleqes a neqatív jelenségek, a hiányossáqok számbavételénél rámutatni arra, hogy ugyanakkor eredmények is léteznek. (..Ha például egyik foqunk ötqrammnyi része sajog, nem érezzük uqyanakkor, hogy testünk hetvenötkilónyi túlnyómó többsége nem fáj.") Csak arról kell beszélni, ami fáj, ami rossz, mert hiszen ami jó, az úgyis ió marad. Az Irodalmi Újeáq publicistái ezt a módszert alkalmazták és íqy seqítette elő — ha szabad ilyen összefüaqésben Marxot parafrazálnl — a demaqóq „kritika" feqyvere az ellenforradalmi erők fegyverének „kritikáját." H' Az Irodalmi Újság publicistái az Igazság (nagy I-vel) rendíthetetlen szószólóinak nyilvánították magukat, az igazság kimondása volt irodalmi krédójuk. „Bizony, itt.az ideje, hogy rátérjünk az általános, megalkuvás nélküli, a népet és a Dártot szolgáló, mélységes, megvesztegethetetlen igazmondásra." Ezt május 5-én írta Háy Gyula, aki november 4-én a „nép és a párt érdekében" a rádión keresztül kérte az imperialista csapatok bevonulását az országba." Ami jó és ami rossz, azt ki kell hogy mondjuk, az igazat kell mondanunk és csak az igazat, bárki bármit is mond előzőleg, vagy ezt követőleg mirólunk. „Ezt pedig Méray Tibor mondotta szeptemberben (közli az I. Ú. szeptember 22-i száma); az a Méray Tibor, aki jelenleg Nyugaton dolgozik egy könyvén, amelyben azt bizonyítja, hogy koreai haditudósításaiban nem mondott igazat, azok tévedéseken alapultak és csak most, egy francia szakbizottság szóbeli felvilágosítása nyomán döbben rá arra, hogy a baktériumgombák, amelyeket annak idején saját szemével látott, tulajdonképpen nem is léteztek. „Szenvedélyes igazságszeretetet!" — sürgeti szeptember 22-én Aczél Tamás, minden idők irodalmi karrieristáinak és kétkulcsosainak egyik legvisszataszítóbbja." Az író igazat mondjon!" — követeli ugyancsak ebben a szeptember 22-i igazságszámban Kónya Lajos és ezen a címen hadat üzen a „sztálinizmusnak", a „zsdánovizmusnak", a dogmatizmusnak, követeli a bűnösök felelősségre vonását és mindenekfölött a Nagy Imre-kérdés megoldását, amint ő mondotta „nem is akármilyen megoldását." Mi volt ez a teljes igazság, amelynek oltárán oly szenvedélyesen áldoztak az igazmondás önmagukfelkente író-papjai? A Pálóczy Horváth féle ugyanakkor nélküli „igazság", vagyis csonka, torz igazság, azaz hazugság. ogyan is nézett ki a gyakorlatban ez az út a részigazságtól a teljes hazugságig? Ismeretes, hogy tavaly az egész nemzetközi munkásmozgalomban erőteljes törekvés indult a dogmatizmus, a személyi kultusz és annak különböző megnyilvánulásai, következményei leküzdésére. Lehet-e szemrehányást tenni azoknak az íróknak, akik teljes lendülettel vetették magukat bele ebbe a küzdelembe? Nem, ezért csak dicséret illethet mindenkit, aki eredményesen kivette és kiveszi részét e nagyfontosságú, a szocializmus sikeres továbbépítését szolgáló tevékenységből. Ez a küzdelem azonban, az adott nemzetközi feltételek között, elvi szilárdságot, körültekintést, a jobboldali eszmeáramlatoktól való félreérthetetlen elhatárolást és az ezek ellen az áramlatok ellen egyideiüleg folytatott harcot feltételezi. A küzdelem célja a szocializmus erősítése és semmiképpen sem a szocialista építés már elért vívmányainak könynyelmű, felelőtlen veszélyeztetése. így szállott szembe a személyi kultuszszal és annak következményeivel elsősorban a Szovjetunió Kommunista Pártja és szálltak szembe példája nyomán más marxista-leninista pártok. Az MDP régebbi vezetősége nem tanúsított kellő következetességet, és eltökéltséget ebben a harcban; egyrészt szektáriánus hibákat követett el, másrészt nem léoett fel kellő eréllyel a jobboldali és liberalista megnyilvánulásokkal szemben. Ilven helyzetben még fokozottabb felelősségtudatra, még . élesebb politikai tisztánlátásra, még nagyobb józanságra volt szükség mindazok részéről, akik javítani kívántak az adott helyzeten. Az Irodalmi Újság hasábjain megjelentek olyan írások is, amelyek azt bizonyítjuk, hogy szerzőik tisztában voltak az írástudók felelősségével. (Ezek az írások el is ütöttek a lap eo<Te erősödő demagóg és izgató hangjától.) Az ilyen írások között említhetem például Földeák János néhány versét. Az Irodalmi Újság február 25. számában olvashattuk Józanabb szóval című költeményét, amelyben valóban a címnek megfelelően így ír: ..Barátaim, Nem indulat, nem a káromkodás / méltó hozzátok. Értsé.tek / / iózanakk szót! P ossz tanácsadó és vak' a szenvedély. / Ma buktatók a végletek Nem egy ember, de még ezer se bírhat olyan joggal, hogy büntetlenül dúlja szét ma jövőnket; szilárd abroncsunk, foglalatunk a párt: állni viharok végzetét." (Folytatása következik) ÜJ SZÖ 1957. augusztus 4. 5