Új Szó, 1957. augusztus (10. évfolyam, 212-242.szám)

1957-08-15 / 226. szám, csütörtök

Sar'átöm, a Koreában járt örvös, nem egyfolytában mesélte el az alábbi történetet. Sokszor és sokat . mesélt a kis Jukibinról, fogadott fiáról. S biztosan mesélni fog még ezután is, sokszor és sokat. De az, amit legutóbb elmondott róla, anynyira kerekké, széppé tette Jukibin életének eddigi történetét, hogy nem tudtam megállni — le kellett írnom. írói beavatkozásom csak annyi, *ogy az egyenként és különböző időben kapott mozaikszemcsuket kiválogattam és egymás mellé illesztettem. Övé az elsődleges élmény, amelynek én csak szerény tolmácsolója vagyok. J

ukibint, a kisfiút, a koreai román kórház udvarán láttam először. Három nap telt»el a nagy bombázás óta. Esett az eső. Megvolt minden reményünk arra, hogy az amerikai bombázók odahaza maradnak. Az előző napi feszültség és a sok műtét után örültünk a csendnek. Boldogok voltunk, hogy kint ülhettünk az udvaron, hallhattuk a madarak távoli énekét. S a bepólyázott fejű, sebesült Jukibin szintén ott sántikált az udvaron, a szakács közelében, aki egy nagy üstben fakanállal puliszkát kavart. Mikor a kisfiú már eleget sündörgött és nézdegélt, egyszerre csak megszólalt, jelezte, hogy él, %lni akar és hozzá még éhes is. — Davaj munkáro — ennyit mondott. S az orosz és a román szó társítása oly komikusan hangzott a szájából, hogy a szakács elnevette magát. — Ö, te kis éhenkórász! Igazad van! Ne hagyd magad! Ölbekapta, megcsókolta a fiút és egy darab lekváros kenyeret adott neki. lukibin otthonra talált a román hadikórházban. Román meg magyar doktor bácsik, Marióra, az ápolónő, Györgye, a szakács és én lettünk a nevelőszülei. Román és magyar szavakat játszva tanult, röptében fogott el egyegy szót. Mi megértettük öt és ó is megértett minket. Egy éjszaka én és Marióra egy katonaruhából zekét és kisnadrágot varrtunk neki. Nagyon peckes, nagyon drága volt benne, bicegő kicsi harcos, de máris inkább lábadozó. Mindnyájunkat nevén szólított. Tudta, kinek-kinek milyenek a szokásai, kit kell komolyan venni és ki az, aki ^csak viccel. Mi is tudtuk róla, hogy Ju a családi neve, de hogy a családdal mi történt, hogyan vesztek el szülei, miképpen sebesült meg — erről nem tflkart, talán nem is tudott beszélni. Jól emlékszem arra az alkonyi tirára, amikor Jukibin újra összetalálkozott az édesanyjával. Éppen az udvaron labdázott, amikor belépett egy gipszbe tett karú asszony. Györgyétől vizet kért, de még mielőtt ivott volna, meglátta a kis Jukibint. Nagyot kiáltott és odafutott hozzá. Aztán volt ott minden: ölelés, meghatott szó, könny, csak éppen a csók hiányzott, mert Koreában a családi életben ismeretlen dolog a csók. Es ekkor már mi, kórházi orvosok is megtudtuk a Ju-család egész történetét, nemcsak az apróbb mozzanatokat. A z apa falun volt aktivista. Amikor az amerikai csapatok hozzájuk is benyomultak, fegyveres őrjárat vitte el. Sokakkal együtt nyugat felé terelték őket. Azóta nyomuk veszett. Jukibin később, a nagy bombázás idején, anyjával s tízéves bátyjával egy phenjáni óvóhelyen bújt meg. Az óvóhely egyszerre csak omlani kezdett, a gerendák beroskadtak, a fal kettérepedt. A megrémült fiúcska felfelé rohant a lépcsőkön. Valószínűleg akkor sebesülhetett meg. Már csak a teherautón, a kormos, véres, zokogó gyermekek között tért magához, amikor valamennyiüket a román kórházba vitték. > Nem sokkal később az anya is hozzánk került. Neki a karja roncsolódott széjjel. A nagy fia holtan maradt a romok alatt. Mivelhogy nálunk nagy volt az öszszevisszaság, és a kórtermekké átalakított parasztházak messzire estek egymástól, ez a találkozás csak hat héttel később következett be. Jukibin megmutatta az ágyacskáját a konyha sarkában, a kicsi hokkedlijét, a magasító párnáját, a püliszkás tálját. Amikor az anya hívta magához, nem akart menni. Az anya sírt is meg nevetett is a fia elpártolásán. Rosszul esett neki. de megértette. Később a merev vállú, de már gyógyult asszony az én osztályomon lett ápolónő. Akkor már Jukibin is szívesebben ült az anyja ölébe. Délutánonként maga kérezkedett hozzá a rekkenő hőségben. Koreában megkötötték a fegyverszünetet, vége lett a háborúnak. A mi önkéntes, két és féléves őnkéntesi időnk lejárt. Otthonról megérkezett az brvosi, az ápolónői váltás. Mielőtt hazaindultunk volna, előbb még alaposan megvizsgáltuk régi betegeinket. Így keA KOREAI KISFIÚ llilllll riilt a kicsi Jukibin is röntgenernyó alá. Így vettük észre nagy megdöbbenéssel jobb tüdején az árnyékot. Tehát gyermeki kedvessége, vidámsága mögött súlyos betegség lappangott. T

udtuk, hogy a fiúcska gyógyulásához sztreptomicin és más orvosság kell; sok-sok ételre, szellős verandára, meg hosszú-hosszú fekvésre van szükség. Beszéltem erről a Jukibin anyjával, őszintén elmondottam neki mindent. Rámutattam a veszélyre, amelyet a phenjáni meg a falusi tüdöbajosok sokasága jelent gyereke számára. S végül megérttettem vele, hogy Jukibint el kell vinnünk magunkkal haza, Romániába. Jukibinnek csendre van szüksége. Korea még nagyon lármás. Később szívemre tettem a kezem s megígértem neki, hogy a gyermek az én hazámban meg fog gyógyulni. Mesterségre taníttatom s mire 18 éves lesz, hazaküldöm Koreába. Az anya kis töprengés után beleegyezett, hogy a gyereket magunkkal vigyük. Másnap írtam haza a feleségemnek, kértem az ö beleegyezését is, hogy négyéves Pistám meg hatéves Lacim mellé most hazahozhassak egy harmadik testvért. Legyen neki is helye a családi asztalnál, legyen bokáig érő hálóinge meg labdája is! Ilonámat emlékeztettem arra, hogy mi szerelmi házasságot kötöttünk, s annak idején abban állapodtunk meg, hogy meg sem állunk az ötödik gyerekig. Nem rajtunk múlott, hogy nem így sikerült. De ha már nincs öt saját gyerekünk, itt van a harmadik, a koreai! Mindent megírtam Jukibinról, csak azt nem, hogy beteg. Egy héttel később megérkezett Ilona beleegyező válasza. S megjött Kim Ir Szen marsall személyes engedélye is, hogy a fiúcskát vihetem, útlevelembe beírják a nevét. A búcsú előtti éjjelen Jukibin anyja ott aludt nálunk, a gyermek mellett, a konyha padlóján egy bárány suba alatt. Közös mosdásukra, öltözködésükre, meg az anyja csupa mosoly arcára is jól emlékszem ... Hazahoztam magammal emlékül. A kínai határig teherautón utaztunk. Jukibin a változatos hegy-völgyi tájat a fülkeablakból nézte végig. Harmadnap átmentünk a Jalu hídján, kocsink kínai város főterén állott meg. Leugrottunk, Jukibint kicsomagoltuk a pokrócok közül. Körülöttünk kínaiak álltak, akik rögtön észrevették, hogy a fiúcska koreai. Annál jobban cirógatták, szóltak hozzá, viccelődtek vele. Jukibin ámult-bámult. Ö még sohasem látott ép, érintetlen belövésnélküli várost! Mostanáig úgy tudta, hogy minden város romváros és minden városi ember vagy káromkodik, vagy sír, vagy fél. Es körülötte ez a sok kínai bácsi és néni mind nevetett. Egyszerre csak repülőgép suhant el felettünk. Jukibin elkiáltotta magát, majd hasrafeküdt. De a kínai bácsik és nénik nem követték példáját és mi csak nevettünk. Jukibin föltápászkodott a földről, letörölte magáról a port, majd ő is kacagni kezdett, olyan gyermekien, ahogy csak egy koreai gyermek tud kacagni, aki abban a pillanatban értette meg, hogy béke van és hogy sohasoha többé nem kell félnie. 17" ét nap múlva Pekingbe érkeztünk. Ogy terveztük, hogy három nap alatt megnézünk mindent, és csak azután indulunk tovább. Jukibint egy szép kínai kert árnyékos fája alatt akartuk hagyni. Csokoládéval, képeskönyvvel jól elláttuk, még egy kínai asszonyt is fogadtunk melléje. Csakhogy Jukibin nem akart a kertben maradni. Ahogy elbúcsúztunk tőle és megpróbáltunk elindulni, Jukibin ledobta magáról a pokrócokat, és hol engem csókolgatott, hol Mariórának, Gyorgyénak, vagy Mureson doktornak borult a nyakába, és úgy sírt, hogy már attól féltünk, megárt neki az izgalom. Pontosan nem értettük, hogy mi megy benne végbe! Eltikkadt a ragaszkodástól, a szeretet-szomjúságtól? Vagy attól félt, hogy nélküle megyünk Romániába s őt örökre otthagyjuk a kertben? Rövid tanácskozás után úgy határoztunk, hogy én ottmaradok, Jukibinnal s elszórakozom, ahogy tudok. S a többiek szépen, lassan szöknek el mellőle. Nem is láttam én többet Pekingből, csak ezt a sárgarigós kertet meg az autódudákat és gyárszirénákat hallottam messziről. En meséltem Jukibinnak, a jóságos szívű kínai asszony meg dalolt. Harmadnap 'kimentünk az állomásra. Fölszálltunk az express kupéjába s berendezkedtünk. Fél nap múlva Jukibinnak a hosszú vonat minden kupéjában voltak már barátai. Mire Szibériába értünk, csupán anynyi változás történt velünk, hogy szélesebb lett a vonatunk, s nagy bajuszú kínai bácsik és terebélyes kínai aszszonyok helyett szőke, széles vállú orosz óriások lovagoltatták a térdükön Jukibint. Egyik náció kezéből egy másik gyermekbolond nemzet kezébe került. Nyolc nap múlva hazaértünk Romániába. Bukarestben a régi barátok nagy tömege lemaradt tőlünk. Jukibin ekkorra már európai fiúcskává vált: a búcsúnál mindenkivel összecsókolózott. Beesteledett, jobbra-balra égtek a lámpák. Kupéfolyosónkról magyar szó hallatszott. Jukibin az ablak mellett összehúzódva, mélyen aludt. Ahogy Vásárhely felé közeledtünk, megrohantak az ideges gondolatok, szívem összeszorult. Mit csináljak a mostani helyzetben? Vigyem haza a beteg Jukibint? Fektessem le a gyerekszobába, s elég, ha reggel vallom be, hogy a gyereknek m j a baja? Végül orvosbarátaimmal úgy határoztunk, hogy én a gyereket egyenesen a gyerek-klinika tüdőosztályára viszem. Endrefi doktor pedig hazaszállítja a holmimat, és jelzi, hogy nemsokára én is jövök. E

1 ölráztam Jukibint. Autóba száll•*• tunk, s ahogy elindultunk, jobbra-balra otthoni állomás-illatokat éreztem, s a fiúcska ferde szemei sugároztak a mosolytól. A gyerek-klinikán a szolgálatos orvossal együtt találtunk egy Jukibinnak való szobát, ahol rácsos ágyak mögöft három másik kisfiú aludt. Negyediknek odatettük az enyémet. Ogy tettem, mintha én is levetkőznék, de sokáig nem kellett komédiáznom, mert a hosszú úttól fáradt Jukibin nemsokára mélyen aludt. En pedig mehettem haza. Mint a szerelmes diák, válósággal futottam hazáig. Vigyázva megkopogtattam a világos konyhaablakot, mert abban a hitben voltam, hogy a gyerekek már alusznak. De persze tévedtem. Hogy is aludtak volna? Hisz erre a pillanatra két és fél évig vártak! Sokáig össze-vissza beszéltünk, aztán már csak néztük egymást és csend lett. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy ezután már szemrehányást is hallok, amiért először nem haza jöttem. Ehelyett Ilona Jukibinról kezdett beszélni. „Tehát a gyerek beteg... Hilusmirigy-duzzanatai vannak... Az a fő, hogy nem fertőző... Majd meggyógyul ..." Így vigasztalt Ilona. „Hat hónap kell az ilyesmihez, nyolc hónap, talán egy év ... Annyi baj legyen ..." Tehát Endrefi doktor elmondott mindent. Nem kellett magyarázkodni! Pista és Laci máris vágyakozni kezdtek Jukibin után. Valósággal könyörögtek, hogy minél hamarébb vigyem el őket a klinikára. S a következő vasárnap el is vittem a gyermekeimet Jukibinhoz. A kicsi fiú fekvőszékben ült egy fenyőfa alatt. S mindjárt Koreáról mesélt. Pista meg elkezdte a vásárhelyi bábszínházat és a strandot dicsérni. Pillanatok alatt elmúlt gyermeki elfogultságuk, kezük, beszédjük egybekulcsolódott, mintha évek óta ismerték volna egymást. Ilonát bevittem a betegszobába, megmutattam neki Jukibin tüdő-felvételét, a negatív laboratóriumi leletet, a tuberkulin-próba eredményét. Hangosan arról kezdtem ábrándozni, hogy Jukibint legkésőbb két hónap múlva hazavisszük, és nem is lesz már igazi beteg, csak afféle kertiszéken ülő, mesét hallgató, tréfás kis alak. És álmom hat hét múlva beteljesedett. Amikor Jukibint hazahoztuk, házunk olyan forgalmas gyerek-központ lett, amilyen azelőtt sohasem volt. A kapu folyton nyikorgott, a kerti hinta is, a dominót az asztalra borították, és néha tíz-tizenkét román és magyar gyerek is fogócskázott a kertben. Már megszokták, hogy Jukibin mindig vagy fekszik, vagy a heuerőszéken ül. Ha nemzetesdit játszottak, mindig ő volt a kicsi, az igazságos, a nyugodt bíró. Ő aztán nem hagyta, hogy valakivel is igazságtalanság történjék! Két hónappal később Lacit a legnagyobb titokban iskolára készítettük elő. Táskát, tolltartót, írószereket, könyveket vásároltunk neki. Egy kicsit már előre féltünk a beiratkozás napjától, mert tudtuk, hogy Laci iskolába indulásával Jukibinnak bánatot okozunk. Hiszen már ő is iskolaköteles és Lacinál egy centiméterrrel se kisebb.. Mindenki elismeri, hogy magyarul is tud. Mégis itthon kell maradnia, amíg a tüdeje nem lesz egészen tiszta! C lkészültünk Jukibin vigasztalására. Gyönyörű nagy építőszekrényt vásároltunk harmadik fiúnknak. Hadd játsszon ő otthon, amíg a másik az iskolapadban ül. Elgondolásunkat azonban nem tudtuk megvalósítani, mert minden másképpen történt, nem úgy, ahogyan kiterveztük. Egy szép nap, amikor a klinikáról hazajöttem, Jukibint az utcán tqláltam, az aszfalton rollerezett, s hátán a Laci táskája volt. Mikor meglátott, még erősebben futott, mintha ezzel is azt akarta volna bizonyítani, hogy ő már ebben a mesterségben titokban sokat gyakorlatozott. Ilonával együtt be kellett látnunk, hogy ebben a gyerekben több az életerő, mint amennyi bennünk a fegyelmező és a rábeszélő képesség. Jukibint mégse lehetett kötéllel, akarata ellenére, a fekvőszékben tartani! MUTASD MEG Elnézem hosszan a fehér akácfát, hullajtja lassan habszínú virágát. Hullajtsd csak hullajtsd fürtjeidet szépen, elhervadtak már a bús tavasz-fényben. Am, ha nyárutólján kedved úgy tartja, mikor a barackfa lombját hullajtja, sárguló mezőkön száll a madárdal díszítsd fel újra ágaid virággal. S pergő leveled, ha őszi szél fújja, mutasd meg akácfa erődet újra. Török Elemér Amit én akartam Mért vegyül könny mosolyomba? szívem mindig az igazat mondta. Minden, amit én akartam, szent, nagy akarással tettem: igaz, mint a nap felettem. Én a harcot és az eszmém apámmal tanultam régen, a tarlómezőn, kepében. S otthon a sejtgyűléseken, krisztusarcú parasztok közt. S ha őket én cserbehagynám, önmagamat megtagadnám. Török Elemér OJ SZÖ 1957. augusztus 15. Ilonával és ä kisfiúval együtt egyenesen a klinikára siettünk. A röntgen csakugyan azt mutatta, hogy a hilusmirigy egészen elmeszesedett. Miért tartsuk akkor vissza a gyereket, amikor Lacival, testvérével egy padban ülhet! Együtt jöhetnek haza! Együtt végezhetik a leckéjüket! Idővel együtt gyönyörködhetünk tiszta füzeteikben meg abban, ahogyan előrehaladnak. Es úgy is történt, ahogy előre láttuk. Jukibin számtanban és rajzban lett első. Laci meg írásban és olvasásban erős. Ketten különben kiegészített ték egymást. Hanem Lacinál még jobban szerette Jukibin a kicsi Pistit. Valósággal csüggöt rajta. Hálóingben, ol-> vasókönyvvel a kezében Jukibinnak oda kellett ülnie Pisti mellé esténként az ágy szélére. Minden este olvasott: a Kis gömböcöt, Jancsit és Juliskát, Piroskát és a farkast... Két évvel késöb Jukibin úgy meg•> erősödött, hogy már részt vett a főtéri roller-versenyen, és ő lett a győz-' tes. Laci odavolt az örömtől. Bár ő csak kilencedik lett a versenyben, nem haragudott, inkább büszkélkedett, hogy Jukibin ilyen dicsőséget hozott a Szabó-családra. Ez a nap azonban mégse Jukibin győzelmével vált emlékezetessé, hanem azzal, hogy odahaza várt már bennünket egy Koreából érkezett sürgöny és egy express-levél. Phenjanból üzent az édesanyja, hogy Jukibin apja ét, megkerült. Az amerikaiak táborba vitték, de megszökött a fogságból, most a román kórházban fekszik betegen, és a fiát erősen hazavárja ..» Aznap este Jukibin végigsétált a ne-• gyeden, mindenkinek elújságolta, hogy neki két apukája és két anyukája van ... Örömében majd kibújt a bőré-> bői... Ellenben a phenjáni apa célzását, hogy vágyik utána, úgy látszik, nem értette meg, vagy pedig elengedte a füle mellett. Tpzentúl minden héten érkezett le* vél. Néha kettő is. Es a ko-• reai levelekben megismétlődött a kívánság, hogy az apa szeretné látni a fiát, azt szeretné, hogy mellette legyen. Jukibin még mindig nem mondta meg, hogy gondole a hazamenetelre, vagy pedig inkább itt maradna Vásárhelyen? — Jukibin az övé, nekem még van két fiam! De úgy gondolom, mégis okosabb lenne, ha betartanánk a megállapodást, és a gyerek itt maradna 18 éves koráig! Addigra Koreában fölépül' nek a házak. Jukibin pedig mesterséget tanul — mondottam Ilonának. Csakhogy az alkut nem lehetett be-> tartani, mert újabb levél érkezett, és ennek olyan szívhezszóló volt a hangja, hogy nekem nem volt több szavam: „Edes fiam! En már felgyógyultam, egészséges vagyok. Itt a román kórházban állást is kaptam, laboráns lett belőlem. Egy kis szobát is szereztünk. Gyere haza, Jukibin, mert nem tudok nélküled élni" — szólt a levél. Ez a kis rövid üzenet megfájdította mindnyájunk szívét. Az én harmadik fiam se volt már a régi, vidám Jukibin. Mesekönyvével bebújt a gyerekszoba egyik szögletébe, az ágy mögé és ott vagy olvasott, vagy maga elé nézett. Be kellett látnunk, hogy haza kell mennie. Felpakoltuk. Egy kofferbe ruhát adtunk neki, egy másikba könyveit, füzeteit, pionírnyakkendőjét, iskolai bizonyítványát tettük be. En kísértem ki a repülőtérre Jukibint, nem engedtem, hogy a többiek velünk jöjjenek. Két hónapja, hogy a fiúcska elutazott. Azóta négy levelet kaptunk tőle. Az utolsót az előbb hozta a postás. Ilona fölveszi a szemüveget és hangosan olvas: „Kedves Apukám és Anyukám, Pisti és Laci! En most Phenjan városában a negyedik osztályba járok, és újból meg kell tanulnom koreaiul. Remélem, hogy azért megbukni nem fogok. Esténként a János vitézt olvasom. A Toldiból kívülről tudok húsz szakaszt. Ahogy hangosan magam elé mondogatom, sokszor a könnyeim hullanak. Akármilyen magyar mesét olvasok, mindig az én marosvásárhelyi játszótársaimat látom magam előtt. Ugye, ti is gondoltok rám annyit, amennyit én gondolok rátok?, Vajon megvan még a kisnyúl, amit Pistinek gyúrtam plasztilinból? Anyukám többször elmondotta már, hogy nemsokára kistestvérem lesz. Nagyon-nagyon szeretném, hogy lány legyen, hiszen mi már vagyunk hárman fiúk. Milyen szép lenne, ha Boriskának hívnánk! Ugye, tetszik nektek ez a n£v..." T7~ öril/öttem a fiaim a legkomo••• lyabban tárgyalják, hogy vajon a születendót Szabónak fogják-e hívni, ahogy Jukibinnak is Szabó Jukibin a neve, vagy pedig egyszerűen Ju lesz, egy koreai, egy phenjatH Ju? Ebbe a vitába én már nem szólok bele. — Pár év múlva olyan olcsó és egyszerű lesz a repülés, hogy minden további nélkül jegyet váltunk és meglátogatjuk Phenjanban a J u- családot — mondom nekik. Es ez a gondolat tetszik a fiaimnak és az anyjuknak is. A romániai Utunkból.