Új Szó, 1957. július (10. évfolyam, 181-211.szám)

1957-07-25 / 205. szám, csütörtök

Gyúr cső István: (Ders egy hajdavi íemtő i d ékről oi E völgyben gyermekkoromban még keménytörzsű, szép cseresznyefák koszorúzták — karéjban állva — a völgy, a „Dolina" homlokát. — Kökénybokrok tövében ülök, a csendben egy riadt nyúl szalad, megdobnám — de kezem ügyébe nem rög, vagy kő, ceruzám akad. A nyúl elillan, én csak nézek túl a bozótos, vad csalitpn, összevetem a jelent, múltat, emlékezem és szomorkodom: í.. Harminc éve, hogy az utolsó cseresznyefa elsírta magát; hogy utódok nélkül göbbedőn, belenyugvón várta a halált. Harminc éve, hogy itt e tájon ember csak elvétve ballagott, és azóta sem látogatják, ha igen, gombázó asszonyok. Megszedik a termést, csiperkét, sampiont — mi mikor megterem, s az alvó földet nem kérdeznék miért pihen? Hát én kérdezem: Elaggott vénség? Meddő leány? Vagy termékeny szűz még itt a föld? Miért takarja így rejtőzve ékességeit e hímes völgy? Dudvaruháját miért hagyják termő szépségén az emberek? Ha meg vénség?... Nem! Hű földanyánk jól tudjuk sohasem vénülhet meg. — Jól tudjuk!—De azok nem tudják, akik előtt parlagon hever, és nem érti meg termő álmát az elfakult, önző értelem. Miért van méternyi vad bozót a hajdani barázdák során? Kié e föld? Gonosz gazdáját siess kérdőre vonni, hazám! — Kígyófészkek és hörcsögtanyák, mint rút fekélyek sebzik ölét! Beléndek, szamártövis, bürök sátorában egerek, ürgék királyi gőggel terpeszkednek a sok éves haraszt bársonyán, s álmosan pislognak, fülelnek, ahogy rákezd a tücsöknyitány. .Gonosz, gyújtó panaszt gyógyíthat az ember, ha kevés az öröm .., Miért nem köszörül ekéket, kapát, kaszát, a határkő vön! Vessen csóvát a. dudvaszélre, forduljanak föl a hörcsögök, s az élesre fent kapaéle temesse trágyának a dögöt. Ne köpjön szitkot, átkot az ember! — Ki hinné el addig a panaszt, amíg félhektárnyi dudvatenger gúnyolja évenként a tavaszt... — Kökénybokrok tövében ülök, s csak nézem a szomszéd csipkefát, a csipkefán túl akácerdő és galagonya vert hű tanyát. A bozót között — alig látni — Kicsindről Bajtárra visz az út, ritkán használják, — néha, néha egy gy'k, ha rajta keresztül fut. Holt vidék. Vadszőlők gubanca között rossz pásztorkunyhó gugol, gazdája fáradt, öreg ember, életet kapál a föld alól. A föld alól, hova már várja és pihenni hívja az Idő: de csak kapál, konok erővel: s lassan pusztul a dudvaerdő. — Egyedül — igaz ketten vagyunk — no meg a nagy, pohos hörcsögök. Egyedül látom a jövendőt a galagonya bokrok között. ILOWICSEK RliBKL4\i Minden második szombaton jár haba. Gyakrabban nem lehet, mert Ostrava és a Garam mente között nagy a távolság. Pedig öt éve csinálja megszakítás nélkül. Hosszú idő, de úgy a vérébe ivódott ez a megszokás, mintha élete végéig már másként nem is lehetne. De azért, amikor szombatonként leszáll a háromnegyed kilencesről kis faluja állomásán, felmuzsikál a szíve ... Mélyet lélegeik az otthoni levegőből, szemébe csapódik az annyira ismert otthoni táj... Mindez feledteti a gondokat, bajokat és elszippant ja a fáradt. ságot. Jóleső könnyűség öleli körül, puha csendesség simogatja és ilyenkor muzsikálni kezd a szíve ... \ Muzsikál, muzsikál, mintha könnyű részegség szőné benne a hálóját, mintha egyetlen, mindent betöltő víg dalból állna az egész élete. Pedig, aki ismeri — bárhogy bizonygatnám is — nem hinné el, hogy Deák István szívében nóta is tud teremni. Nem hinné, mert Deák Istvánt még senki sem látta mosolyogni, senki sem hallotta nevetni. Szikár és komor ember, szemében a nagyon erősek magabiztossága. Arca a kesernyés borongás pecsétjét viseli. S bár naponta tíz szónál többet nem mond, mégis van benne valami, valami, ami rokonszenvessé teszi. Ezen a júniusvégi napon is úgy. lép le a vonatról, mint máskor szokott. Ügyanazon érzések kapják közre és hintázzák a lelkét, mint máskor. Már reggelre is nagy a hőség. Az állomástól jobbra elterülő mező felett remeg a levegő játszik a délibáb. Bársonykábát ját karjára vetve húzza a lépést. Bár negyvennyolc évet koptatott el, igen szaporán szedi a lábát. Tíz perc sem telik bele, már a Kisszög kanyaróban porzik utána az út. t\ Ü

J szö 1957, július 25. Amolyan zsákutca forma ez a Kisszög, amelynek legfenekén lapul a kis zsúpfedéles viskó, Deák István otthona. A kanyarból már látja a rozoga akácfakaró-kerítés mögött az asszonyát. Ez is olyan' megszokott kép, hiszen másképpen el sem tudná képzelni a hazatérés pillanatát. De még azt is tudja, hogy az eperfa alatti asztalon párolgó étel várja, mert az ö asszonya minden második szombaton hajnali háromkor fog neki a főzésnek. Belép a kiskapun: — Jónapot, Mari! — Ennyi a beszéd, semmi több. A borongós arcból két fénysugár szökken az asszonyra, de az egész csak egy pillanatig tart és Deákné beéri vele. Beéri, mert a tizenkét évi együttlét alatt hozzászelídült, hozzácsendesedett ehhez a hallgatag emberhez. Tudja, érzi, hogy mit jelent egy-egy mozdulata, sóhaja, pillantása. — Baj van, István ... 9 9 9 — Julika beteg ... A két szó szivén üti Deákot, s ha lehet még jobban elborul az arca. — Tüdőgyulladása volt... — remeg az asszony hangja az ember után, mert Deák István három lépéssel szeretne a kislánya mellett teremni. Két csillogó szembogár fogadja, meg a nagy-nagy szeretettől lüktető hang: — Isten hozta, édesapám! Deák István az ágy szélére ül és háromszor, négyszer megsimogatja a kislánya fejét. — Ugye, ugye meggyógyulok, édesapám? ... — Meg, Julikám ... A kislány szíve megremeg a boldogságtól, mert azt a szót, hogy Julikám, senki a világon nem tudja úgy kimondani, fejecskéjét senki a világon nem tudja oly gyöngéden megsimogatni, mint az édesapja, pedig a sok munkától olyan durva a tenyere, mint a ráspoly, de ilyenkor bársonnyá változik. A napbarnított kezet magához szorítja és félénken megcsókolja. A piešťanyi fürdőparkban balettelőadást rendeztek az idei Zenei Nyár keretében. Az előadáson felléptek a budapesti Állami Operaház szólistái: Lakatos Gabriella, Havas Ferenc, Rácz Boriska, Róna Viktor, akik Kenessey Ferenc karnagy művészi irányítása mellett részleteket mutattak be a Párizs lángjai, Lakmé, Keszkenő, Bolerő és más ismert balettekből. A magyar vendégek rendkívül nagy sikert arattak. * Az Inosztrannaja Lityeratura című szovjet irodalmi lap most ünnepelte megjelenésének 2. évfordulóját. A lap eddig megjelent számai 46 ország 245 írójának művét közölte. A szocialista tábor íróin kívül a lap nyugati írók: Mauriac, Faulkner, Green, Steinbeck, Feuchtwanger és mások írásainak is helyet adott. Az Inosztrannaja Lityeraturában jelent meg Solohov ismert levele a világ íróihoz, melyben felszólította őket, üljenek le a „kerek asztal" mellé a béke és barátság szellemének ápolására. * Gorkij emlékmüvet állítanak fel Moszkvában a Gorkij és a Kirov sugárút sarkán, nem messze attól a háztól, ahol a nagy szovjet író élt. A tíz méter magas emlékmű tervét V. V. Iszajeva szobrász és J. A. Levinszon építész készítette. * Franyó Zoltán, a Temesváron élő költő, író és műfordító hetven éves. Az idős mester ma is fáradhatatlanul dolgozik. A román, magyar, orosz, német, kínai kiadóknál egyszerre 13 műve van sajtó alatt. . * Bantu nyelvű irodalmi konferencia zajlott le Johannesburgban. Itt határozták el, hogy bantu könyvkiadót létesítenek a bantu négerek irodalmának fejlesztése érdekében. * Az év legdrágább könyve most jelent meg az Egyesült Államokban. Címe: „A gombák és történetük", ára 78 000 frank. A könyv mindössze 500 példányban jelent meg. Szerzője Valentíne Vason, harminc éven át dolgozott rajta. * A Szlovák Filharmónia a napokban Trencsénteplicen vendégszerepelt. Csajkovszkij hegedűversenyében Borisz Gutnyikov kiváló szovjet művész magánszámmal lépett fel. A Szlovák Filharmónia Zdenék Bílek vezényletével előadta Moyzes VII. szimfóniáját és Smetana Moldva című szimfonikus költeményét. Pierre Jean Béranger E hónapban ünnepeljük Pierre Jean Béranger, a nagy francia lírikus, a világirodalom egyik legnagyobb dalköltője halálának 100. évfordulóját. Szegény szabócsalád sarja, gyermekéveit Paronneban, rokonainál töltötte és ezekre a gondtalan évekre később küzdelmei során gyakran visszagondolt. Tizenhat éves korában visszakerült Párizsba idős apjához, aki azonban már nem tudott eleget keresni s így együtt nyomorogtak. Életkedve azonban nem engedte, hogy elkeseredjék és borúlátásba merüljön. 1803-ban elküldte kezdő verseit a caninoi hercegnek, Lucien Bonaparténak, aki felismerte tehetségét és kisegítésképpen ráruházta az Inštitúte ezer frankos díját. Béranger dalaiban az élet apró örömeit dalolja meg. Ezt a könnyű műfajt azonban komoly szociális tartalommal tudta telíteni, és ezért versei hamar népszerűvé lettek. Mire 1815-ben megjelent az első verseskötete, neve már csaknem egész hazájában ismerős volt. Már ezekben a verseiben is szellemes humorral csipkedi a Bourbonokat és emiatt feljebbvalói meg is róják. További köteteiben egyre határozottabban fejezi ki szabadelvűségét. Emiatt többször börtönbe kerül, állását veszíti, s magas bírsággal büntetik. Béranger azonban kitart szabadelvűsége mellett. Tevékenyen részt vett a júliusi forradalomban is. 1833-tój elvonultan él, csak 11 éve múlva tér vissza Párizsba és ezután nemsokára meghal. Kora kritikusai nagy népszerűsége és világhíre ellenére sem értékelték kellőképpen költészetét: kifogásolták egyszerűségét, eszmei és erkölcsi maÖLSÍÍS Corot: Magányos torony (Suchý f elv.) gatartását. Korának nagy költői azonban elismerték nagy tehetségét és világirodalmi jelentőségét. Goethe, Heine, Petőfi, Burns nagy tisztelettel és elismeréssel beszéltek róla. Petőfi lelki rokonságot érzett vele, sok versét lefordította és sokat tanult tőle. A legtágabb értelemben vett refrén alkal mazására éppen nála talált követendő példát. Bielinszkij, a nagy orosz kritikus így írt Béranger költészetéről: „Béranger a francia költészet királya, s műve a költészet legünnepélyesebb és legszabadabb megnyilvánulása. Dalaiban benne az egész élet: tréfa, ötlet, szerelem, bor és politika, s mindezek között fel-fel csillan egy-egy emberi gondolat, megrezzen egy mély vagy lelkes érzés, azonban csupa szívvidámsággal, pillanatnyi enyelgéssel, társas gondtalansággal és könnyelműséggel átitatva. Béranger számára a politika költészet és a költészet politika, nála az élet költészet és költtészet az élet." Béranger költeményeiben a korabeli francia polgárság érzelmeit fejezi ki, de könnyed szatírájával meg merte támadni a legszentebb és legérintethetetlenebb személyeket és intézeteket is. Műveit csaknem minden kultúrnyelre lefordították, s nagyságát az egész világon elismerik. (pj) Dosztojevszkij — a színész Kis részletet közöl a,z Ogonyok legújabb száma Veinberg, neves múltszázadi orosz költő és műfordító Emlékirataiból. Ezek az emlékiratok 1895-ben, a „Cári színházak évkönyvéiben jelentek meg. A most közölt részletből megtudjuk, hogy 1860. április 14-én szokatlan színházi előadást tartottak Pétervárott. Gogol „Revizor"Ját adt'.k elő a kor legkiválóbb orosz írói, és az egész bevételt felajánlották a „Nyomorgó Írókat és Tudósokat Segítő Egyesület"-nek. Dosztojevszkij Aztán Deák kimegy az eperfa alá, hogy jóllakjon. Mielőtt azonban evéshez látna, egy tábla csokoládét, meg egy zacskó cukorkát ad a feleségének, hogy vigye be Julikának. Ezt is így szokta mindig. Még sohasem ajándékozott — ne az ajándékért, meg a szép szóért szeressék öt! Az ember jóízűen falatozik, az aszszony pedig ott szorgoskodik körülötte. Alig győzi kivárni az evés végét, mert evés közben nem akarja zavarni az urát. Végül, mikor már Deák rágyújt és bodor füstfelhő száll az eperfa lombja közé, megszólal az asszony: — Megvan a háromszáz cserép. Felgyúl az ember szeme. Mélyen tüdőre szívja a füstöt és feláll nagyot nyújtózva: — Akkor felrakjuk. — Közömbösen mondja, mintha csupán kötelességteljesítés volna az egész, mintha nem is az ő készülő új házáról esne a szó. Pedig két hét óta mindig azon gondolkozott, hogy sikerül-e asszonyának beszerezni a még hiányzó háromszáz cserepet. S lám beszerezte, pedig a Julika is megbetegedett. És ismét két fénysugár simítja végig Deáknét, akinek felmelegszik tőle a szíve és halvány rózsát bont az arca. Aztán elindulnak az Újfalu felé, hogy munkához lássanak. Valóban, egy új falu van itt épülőben. Vagy negyven-ötven ház áll részben, félig, vagy egészen készen. A háromszáz öles telek elején áll a négy fal, rajta a tető nagyrészt befedve. Elől sötéten ásít a két nagy ablak ürege, oldalt a leendő üvegveranda sejteti magát. Igen, így áll, félig készen, de Deák István lelki szeme olyannak látja, amilyennek már ezerszer is elképzelte: halványzöld a fala, ablaküvegen táncoló napsugár, békésen pipáló kémény, a ház előtt drótkerítés, a kert közepén szőlőlugas és kátonás sorban álló gyümölcsfák... Mióta az eszét tudja, ez volt az álma, ez volt a vágya. Mióta a két keze munkát fogott, ez volt a terve, ez volt a célja. Eddig már eljutott, már csak egy kartávolságnyi ra van a végső cél, s ha még jócskán is megszippantja az erejét, de befejezi, mert Deák István akarata sziklából vésődött. Nekidűlnek a munkának. Nem hiába dolgozik öt év óta építkezésen, minden mozdulatán látszik a szakértelem. Perzselő a hőség, szinte kibírhatatlan. Nyugat felöl pedig erősen borong, felhösödik az ég. Deák sokszor emeli tekintetét kémlelve a távoli felhőkre — csak addig ne essen, míg meg nem lesz! Délután három óra van, mire a két lélek megkönnyebbülten felsóhajt. Fáradtak, izzadtak, mégis boldogan szemlélik befejezett munkájukat. Most már eshet az eső, nem árt se faanyagnak, se falnak, semminek. — Menj, Julikához! — mondja csendesen az ember. . —Hát te! ? ... — Talicskázok. — Nem éhezel? — Nem. Az asszony elmegy, Deák pedig munkához lát. A kert hátuljában kitermelt földet talicskázza a házba töltésnek. Meztelen, kávébarnára pörkölt felsőteste bőre alatt kötélnyi izmok feszülnek.. Fáradhatatlanul fuvarozza a földet, miközben a kissé kenetlen talicska panaszosan fütyörész. Vagy húsz térés után leül a talicska szélére és rágyújt. Jóleső körülötte a csendesség, jóleső a cigarettafüst illatos fodrozása, mert mindez a saját telkén, a saját háza tövében, árnyékában történik. Mintha egy volna a gondolatuk, az érzésük, a lélegzetük. Hiszen Ostraváról ide görög öt év óta verejtékének minden ára, ide röpül minden gondolata. Bizony nem könnyű az élet, de így, van értelme. Ha kemény küzdelmet kér is minden napja, de van benne valami megmagyarázhatatlan, ami széppé teszi, ami erővel, bizakodó reménnyel tölti el. Már éppen indulna folytatni a munkáját, de szemetelni kezd az eső. Körülkémleli az eget: ártatlannak látszó, és Turgenyev is szerepelt a darabban. Az előadásnak óriási sikere volt. Viharos taps köszöntötte az első jelenetben színrelépő Piszemszkijt, ő játszotta a polgármestert. Fokozódott a taps, amikor Dosztojevszkij — Spekin postamester maszkjában — lépett színre. A taps véget nem érő újjonqásba csapott, amikor a kupecek szerepében kivonultak a színpadra Turgenyev, Krajevszkij és a többiek. A közönség sokáig ünnepelte Dosztojevszkijt és Turgenyevet. ritka felhők vonülgatnak minden irányból. Azzal a gondolattal ül le és gyújt újabb cigarettára, hogy majd csak kiderül. Csendes szitálással permetez az eső, a szél langyosan, szelíden futkároz és Deák István ebben a lelket üdítő nyári időben elmereng. Elmereng az élete, a sorsa fölött... Mélyet, nehezet sóhajt, valahányszor a múltjára gondol, mert a tengernyi keserű emlék közül mindig egy tör az emlékezetébe, amelytől nem tud, nem bír, talán nem is akar szabadulni... Földhözragadt, szegény legény volt. Húsz éves lehetett, amikor Fejér András nagygazdánál szolgált. Annak volt egy leánya, a Julika. Szép volt, egyszerű, nem olyan büszke páva, mint a legtöbb gazdag lány. Akkor is nyár volt, éppen így szemetelt az eső és István a lószerszámokat javítgatta a szín alatt. Julika odament. Soká, szótlanul nézte a szorgoskodó legényt — aki akkor is éppen olyan hallgatag volt, mint most — majd megszólalt: — Van neked szeretód, Pista? — Nincs... — pirult el a nagydarab legény. — Nem is szeretsz senkit? — Nem ... A lány nagyot hallgatott, s csak jósokára kérdezte visszafojtott lélegzettel: — Engem se? ... — De... — felelte a legény szerényen, csendesen. Pista tavasztól-őszig a szénapadláson hált. Egyik éjjel arra ébredt, hogy valaki melléfekszik. A Julika volt. S a szénapadlás egyszeriben megtelt dallal, muzsikával, tűzzel. Lobogva lángolt, perzselt az éj ... Julika másállapotos maradt. Fejér Andráséknál felborult a világ. Az asszony majd eszét vesztette, a gazdában pedig tajtékzott a dacos, akaratos parasztvér. Vizeskötéllel félholtra verte a lányát, Pistát pedig villahegyre akarta kapni, de a legény vaskeze megakadályozta. Tehetelenségében a száját szabadította rá. Károm-