Új Szó, 1957. július (10. évfolyam, 181-211.szám)

1957-07-22 / 202. szám, hétfő

Régi Izlandból Oj Izlandba vezet «z út. Az ember útja ez a régitől az új felé, abban a reményben, hogy jobb az új, mint a régi. Torfi Torfason is eladta hát a juhait, meg a teheneit, meg a lovait, elhagyta a gazdaságát és kivándorolt Amerikába — Oj Izlandba. Mert mazsola van ott a kalácsban, s jobb jövőnek kell ott virradnia ránk is, gyermekeinkre is. És juhait utoljára fogta meg a szarvuknál fogva, összeterelte és elvezette őket a legtöbbet ígérőhöz és azt mondta: — Ez volna há^ Gullbrá. Minden őszön kettőt ellik Múlatás hegyi legelőin. És mit szólsz Spola gyapjához? Remek állat, meghiszem azt. És Igy adogatta el egyik juhát a másik után, maga vezette őket a szarvuknál fogva és szarvukat utoljára keményen megszorította dagadt tenyerében. Az ö juhai voltak, hideg teleken ott szorongtak a hosszú jászol körül és orrukat belefúrták az illatos szénába. És ha egy-egy hosszú lovaglás után hazatért a vásártérről, ahol gyanús emberekkel kellett veszekednie, mindig újból megcsodálta juhainak hószínű gyapját. Egészen különös fajta lények voltak, s méghozzá jobbak is, mint az emberek általában. Ugyanebben az időben a teheneit is elhajtották az udvaráról: nagy, együgyű asszonyokhoz hasonlítottak, akik szívükben jók és nagyon szeretni valók, különösen ha az ember a fiatalsága óta ismeri mindeniket. Az udvar régi, keskeny, kitaposott ösvényén vezették el teheneit és idegen legények szíjostorral vágtak végig rajtuk. És a lovait is utoljára simogatta meg a vékonyukon és eladta a legtöbbet ígérőnek. Pompás bajtársait, talán egyetlen bajtársait e földön, akik megértették, ismerték és becsülték őt. Fiúcska koruk 6ta ismerte valamennyit, abból az időből, amikor rakoncátlan kedvüket még nehezen tudta megfékezni. Most pénzzé tette őket, mert az ember útja a régiből az új Izland felé vezet... Július közepén az Icelandriver mocsaras árterületének egy magasabban fekvő síkján, új bevándorló építette fel kunyhóját, — nem messze attól a helytől, amelyet ma Riverton-nak neveznek. Kunyhója egyik falára Torfi kitette Izland legnagyobb szabadsághősének, Jón Sigurdssonnak arcképét, a másik falra felesége egy reklám-képet akasztott. A kép leányt ábrázolt széleskari- j májú kalapbpn. A kunyhó építésében a szomszédok is részt vettek, azután segítettek kiásni a lefolyó csatornát és más effélét... Ezen a nyáron ragály ütött ki a vidéken a gyermekek között, és Torfi Torfason négy gyermeke közül kettőt elveszített. Egy három éves kisfiút és egy hat éves leányt. Jónnak és Máriának hívták őket. A szomszédok segítettek koporsót is ácsolni. A lelkészt messziről hozták és ő eltemette Jónt és Máriát, Torfi pedig megfizette, amit a lelkész kért. A sírnál néhány gyászosan toprongyos izlandi állt, holtfáradt, durva kezükben öreg kalapjuk. Halkan énekeltek... Torfi gondoskodott róla, hogy utána mindnyájan kávét, mazsoláskalécsot és fánkot kapjanak. Eljött az ŐSZ, az idő lehűlt és megkezdődött a havazás. Ekkor az aszszony új gyermeket szült és a kunyhó megtelt új sírással. Ez már amerikaiizlandi volt. Utána beállt a különös indián-nyár és az erdő ezer "színben virult. És északról, a folyómenti titkos ösvényeken megérkeztek az indiánok, hogy prémkesztyűt vásároljanakr-Lassíak voltak, kicsiségekkel nem törődteH, nem veszekedtek, egy pár kesztyűért oda adtak egy nagy pézsmaökör combot a forgókkal együtt. Vettek még egy egész pézsmaökör törzsért egy nyakbavaló kendőt és cukrot is. Azután továbbmentek — gyermeklelkű emberek, akiknek fogalmuk sincs a pénzről, a pénz értékéről. És ezután beállt a tél. Mihez is kezdjen az ember? Torfi a kunyhóját elkeresztelte Bakkabudnak — dombon álló házacskának — dombteteji kunyhónak. Bakkabudban csak egy tehén volt, iárom gyermek és a kamrában kevés ennivaló. A tehenet Kullenek, dombvidéki tehénnek keresztelték, hosszú szarvú volt és mindenki a bakkabudi Kulle-tehénnek nevezte. Nagy szemei voltak és asszonyára mindig úgy bámult, mint egy idegenre és valahányszor elment valaki az ajtó előtt, keservesen felbőgött. — Félek, hogy a Kulle-tehén nem ad annýi tejet a télen, hogy mindnyájunknak elég legyen — mondta Torfi Torfason. — Kieszeltél valamit? — kérdezte Torfi Torfason felesége. Csak annyit, hogy fenn északon a tengernél állítólag jó halászat esik. Azt mondják, hogy aki odamegy, mind jól keres. — Azt gondolom — mondta az aszszony — , hogy ha te halászni mész, én is elmehetnék a télre. Sigridur, az új telekről, múltkorjában azt mondta, hogy mint mosónő az ember télen Winnipegben könnyen kap munkát és néhány asszony a környékről jövő hét elején útrakél. Miként ők, én is felpakolhatom a cókmókom egy szánra és elindulhatok velük. A kicsi Tótát, itt hagyom a gyerekkel, elvégre Tóta idestova tizennégy éves lesz. — Néha talán úgy balkézről egy fogás halat is küldhetnél haza a gyerekeknek — folytatta az asszony. Kora novemberi estén beszélgettek. Az erdőket már hó, a mocsarakat jég borította. Több szó nem esett a válásukról. Jón Sigurdson, Izland legnagyobb szabadsághőse mosolyogva nézett le rájuk és a rekiámleány az óriás kalapban áldást osztott az alvó gyermekek fölött. Az ablakra soványka fény világított, és az ablak üvegén kinyíltak a jégvirágok. — Azt hiszem itt is éppen olyan hideg lesz; "mint ferm a tengernél — mondta hosszú szünet után Torfi Torfason. —Emlékszel még, milyen barátságos volt nálunk odahaza, ha este vendégek jöttek? — mondta az asszony. — Ilyenkor legtöbbször a juhokról beszélgettünk. — Hej, itt Amerikában nincsenek juhnyájak — mondta Torfi Torfason. — Szóval, a tengerben lehetne halászni... Ha te elhatároztad, hogy délre indulsz és ott munkát keresel, vaay ahogy errefelé mondják, munkát veszel, akkor... — Ha írsz Izlandba, el ne felejtsd megkérdezni, hogy mi van a mi Skjaldánkkal... hogy érzi magát. A mi jó Skjaldánk. Kedves tehén! — mondotta az asszony. Csend. Aztán megint Torfi Torfason felesége beszélt: • — Különben ... mi a véleményed az amerikai tehenekről, Torfi? Nem gondolod, hogy nagyon rossz tejelők? Tudod, én valahogy úgy vagyok teremtve, hogy hiába jkarok, nem tudok Kulieve! igazi barátságot kötni. Sehogyse tudom elképzelni, hogy egy külföldi tehenet szeressek. — Ez csak bebeszélés — mondta Torfi Torfason és habár már régóta leszokott a bagórágásról, kiköpött. — Miért ne lennének itt a tehenek ugyanolyanok, mint más tehenek, jók vagy rosszak? De egy biztos, mióta Skjónit eladtam, többé örömömet lóban nem találom. SkjónI, az igazi ló volt... Ez egyszer fordult elő, hogy viszszaemlékeztek arra, amijük volt, vagy amit elveszítettek. És sokáig ültek még ébren és a lámpa fénye úgy megvilágította az ablak jégvirágait, mintha virággal teli kert lett volna ... két szegény izlandi, egy férfi és egy asszony, akik végül eloltják a lámpát és aludni térnek. Igy kezdődik a fagyosan zizegő, kanadai téli éjszaka. Néhány nappal később az asszonyok elindultak gyalog, behavazott erdőkön, jégbefagyott mezőkön át — Winnipegbe. Három napi gyalogút. A holmijukat szánkóra rakták és jó erősen rákötötték. Minden asszony a maga szánkóját húzta. Ezt úgy nevezik: mosómunkára menni Winnipegbe. Másnap Torfi Torfason is útrakélt. Kanadai téli nap, kék, nagy és néma. Csak a hollók röpködnek a behavazott erdőben. Követte a régi, a tengerhez vezető nyomokat. Hátán zsákot vitt. Otja olyan földön vezetett át, amely még senkié. Sehol egy élő lélek. Sehol egy kunyhó füstje. Mérföld mérföld után — csak a fehér etdőben a fekete 'hollók, száüonganak és úgy telepednek a havas fenyőkre, mint gipszből öntött Pallas-szobrok. És Torfi Torfason a juhaira gondol és a teheneire és a lovaira és mindenre, amit elveszített. Egyszercsak a fehér erdő közepén, vonszolódva egy istenverte kutya mászik elő. Sovány, mint a csontváz. Gazdátlan nőstény. Formátlanu! lógó, dagadt hasától alig tud lépni. Várandós. A kutya először a fülét hegyezi, és barna, félénk, bizalmatlan szemével az emberre néz. Azután kimerülten lefekszik a hóba és remegni kezd. És Torfi Torfason érti: el szeretné mesélni szegény, hogy beteg és elvesztette a gazdáját, aki mindig ütötte, rúgta, soha nem adott eleget enni és hogy senki sem volt jó hozzá, soha, és ném is tudhatja senki, hogy is lesz egyszer már vége az egésznek. Elmondaná, hogy milyen árva. — Bizony, sok olyan teremtménye van istennek, aki nem érti az életet — mondta Torfi Torfason. A földre tette a hátizsákját és maga is leült a hóba. Legfelül a zsákban elemózsia volt, amit Tóta pakolt az apjának az útra. És a kutya a hóban csóválta a farkát és sóvár szemmel meredt a nyitott zsákra ... Az idő múlik és Torfi Torfason halászik a tengeren és együtt lakik a munkaadójával egy magányos szigeten a barakkban. A gazdája vörösszakállas ember, halászatból él és abból, ihogy dohányt, pálinkát és hálónak való fonalat ad el a többi halásznak. A kutyát utálta és naponta ismételte, hogy ezt a beteg dögöt agyon kellene ütni. • A barakk-kunyhót a szigeten ő építette. Két helyiségből állt, pitvarból és kamrából. Az emberek a kamrában aludtak és a pitvarban tartották az elemózsiát és a halász-szerszámot. A kutya az ajtó előtt, a küszöbön hált. A halász nem volt finom lélek, az étkezéseknél mindig figyelte Torfit. Szigorúan megtiltotta, hogy a kutyának bármit is adjon és egyre ismételte, hogy el kellene tenni láb alól. Torfi egy szót sem szólt, de valahányszor a halász lefeküdt és elaludt, elcsent egy-egy jó falatot a kutyának. Igy jött el a kutya ideje. És megkölykezett. És amikor a kölykeivel feküdt, Torfi nagy darab húst adott neki. A halásztól lopta. Mert tudta, hogy az éhség a gyermekágyasnak különösen fáj. A kölykeivel együtt behozta a pitvarba, zsákrongyokból fészket csinált és fütyült a halász tilalmaira. A kutya éjszaka szült. Azután Torfi visszatért a kamrábs és végigfeküdt a lócán. ^ Nem sokáig fekhetett, amikor hirtelen felébredt és lépéseket hallott a sötétben. Fel nem foghatta, hogy ki járkál. De hamarosan kiderült, hogy a halász kelt fel, kiment a pitvarba, világot gyújtott, a kutyát nyakon fogta és kihajította a hóba. Utána a halász visszatért a bnrakkba, az ajtót bezárta, a gyertyát elfújta és lefeküdt a helyére. Most egy darabig csend van, teljes csend. Egyszerre a kutya künn vonítani Kezd és ä kölykei Keservesen vinnyograk a pitvarban. Torfi Torfason erre felkel, a sötétben kioson a pitvarba, az ajtót kinyitja, a kutyát beengedi a házba és a kutya mindiárt a kölykeire fekszik. Azután visszatér a kamrába és aludni tér. De nem sokáig, mert újra fel ébied és újra lépteket hal! a sötétben. Fel nem foghatja, hogy most ki iárkálhat. Megint másodszor is a ha lász kelt fel, kilopakodott a pitvarba, viláaot ayuitott a kutyát megint nyakon raqadta és másodszor is ki hajította a hóba. Azután a halász visszatért a kunyhóba, az ajtót bezárta, a gyertyát elfújta, bejött a kamrába és lefeküdt a helyére. Most meoint egv ideig csend van, teljes csend. Egyszerre a kutya kinn vonítani kezd és a kölvkei a pitvarban meaint keservesen vinnyognak. Torfi Torfason megint felkel, a sötétben keresztüloson a pitvaron, óva tosan kinyitja az ajtót, beengedi a kutyát a házba és ő megint, mindiárt a kölvkeire fekszik. Azután Torfi nesztelenül megint a kamrába megy és aludni tér. Röviddel utána a halász mégegyszer felkel, világot gyújt és kimegy. De a leg tompább kés is, ha sokáig fenik, élt kap. Felugrik Torfi Torfason harmadszor is a fekhelyéről, átrohan a pitvaron, utoléri a halászt. — Vagy nyugton hagyod a kutyát, vagy elmegyek a kutvával együtt, — mondta Torfi Torfason és kezét egyszerűen rátette a aazdájára. És olyan verekedés kezdődik, hogy reszket belé a ház, repül minden, törik minden, ami az útjukban áll. Sok, nehéz ütést mérnek ki egymásnak. A halász a könyörtelenebb, de csak addig, amíg Torfi jól a kezébe kapia, karjaival átfonja és addig szorítja, míg a halász megadja magát. Akkor feltépi a ház ajtaját és kihajítja a halászt a sö tétbe. í£inn szélcsendes, csillagfényes az éjs?aka. Keményen fagy és hó, hő mindenfelé. Torfi a küzdelem után csupa kékfolt és vér, forró és elfulladt. Ezt kellett hát Torfi Torfasonnak megélnie, akit mindenki békeszeretőnek ismert, aki soha ennek előtte élőlénynek fájdalmat nem okozott. Meg kellett érnie, hogy sötét éjszaka, csikorgó hidegbe kidobjon egy embert a saját házából — és mindezt egy kutyáért. — Tán még agyon is vertem — gondolta Torfi —, akkor vége is az egésznek ... Nem lehet ezen már vál toztatni. Legalább én sem jöttem hiába Üj- Izlandba. És kitántorgott a kunyhóból, ingujj ban, ahogy volt és ment ki a hóba és el az erdő felé. De még húsz lépést sem tett, elfelejtette a dühét és a halászt, és csak arra gondolt, ami az övé volt és amit elveszített. Mert hogy mije volt az embernek, azt csak akkor tudja, amikor már elveszítette. Hófehér gyapjas juhaira gondolt, lovaira, az áldott teremtésekre, az egyetlenekre, akik öt megértették, ismerték és becsülték. És a teheneire, amint egy tavaszi estén az udvar keskeny ösvényén elvezették őket az idegen legények, szíjostorral vágtak végig rajtuk. És Jónra és Máriára gondolt, akiket az Úristen magához vett, ebbe a nagy, külországi mennyboltba, amely Üj-Izland fölött feszül, és amely egészen más, mint az ég odahaza, Régi-Izland fölött. És gondolatban még látta azokat az izlandi bevándorlókat, akik a sír körül álltak, öreg, kopott sapkájukat agyondolgozott kezükben tartották és csöndesen énekeltek. ÉS leomlott a fagyos hóba, a maqas fatörzsek között és keservesen sírt a jeges éjszakában — ez a nagy, erős ember, aki megjárta. a hosszú utat Régi-Izlandból Űj-Izlandba, ez a proletár, aki feláldozta gyermekeit a jobb, sokkal jobb jövő, az igazabb élet reményéért. Könnyei a jégre hullottak. Fordította: Látó Anna. A margarétás kötényke Celyemfüvü réteken innen és ^ ezüstfüvií patakokon túl, lankás dombhát alatt meghúzódó falucskában lakott egyszer egy kisleány — Katica. Ennek a Katicának a hetedik születésnapjára olyan gyönyörű szép új kötényt varrt Anyuskája, hogy a fél falu a csodájára járt. Piros volt ez a kötényke, mint a nyári alma, sárgaporzós, hófehér margarétavirágok mosolyogtak rajta s a vállán bidresbodros fodor göndörödött. Cseppet sem volt csoda hát, hogy amikor Katica reggel felvette az új kötényt, még tapsikolt is örömében. A fehérszirmú margarétavirágok azonban nem sokáig mosolyogtak. Elbúsulták magukat nagyon, mindjárt ezen az első reggelen. Az volt bánatuk oka, hogy Katica reggelizés közben nem a nagy fülű kávésbögréjére nézett, hanem arra a pákosztos verébre, amelyik az ajtóküszöb előtt ugra-bugrált. A bögrébep. lakó egyik rakoncátlan kávékortynak meg persze több sem kellett ennél! Szempillantás alatt nekirugaszkodott, fejest ugrott a bögre széléről és éppen az új kötényke egyik margarétájára csüccsent le nagy kényelmesen elterülve. — Jaj, miért nem vigyáz egy kicsit ez a Katica — sóhajtotta a margarétavirág bánatosan és legott összébbhúzta megbarnult, kávéfoltos szirmait. „Reám nézhetnél már egy kicsit — dörmögte ekkor Katicának a kezében tartott lekvároskenyér is. Persze hiába. Katica nem hallotta a jó szót, mert most éppen a kanálkájával játszott. Reá sem hederített a kenyérre. Az pedig, hogy észrevétesse már magát valamiképpen, gondolt egyet, s nagy, sárga lekvárcseppet pottyant ott a gazdája tenyerébe. A kisleány Cirmos cicus módjára nyalta le kezéről a cukor-* édes barackízt s a maradékot vigyázatlanul beletörölte az új köténykébe. Es nem is csak kávékorty, meg lekvárcsepp szomorította el a margarétákat délutánig, hanem sok minden egyéb is. A margarétavirágok így hát egyre szomorúbbak lettek, egyre jobban búsultak. Mikor pedig már azt gondolták, hogy sok is volt a jóból, úgy elbújtak a sok barna, sárga, zöld folt, maszat alá, hogy az orrocskájuk hegye sem látszott ki. Mire Katica alkonyatkor végignézett a köténykéjén, egyetlenegy margarétát sem látott rajta. — Hová tűntetek, virágocskák — kérdezte ámulva — s leült a réti patak partjára. Ám az elrejtőzött margaréták jól tudtak hallgatni. Egy pisszenés nem sok, de annyit sem válaszolták. — Hol vagytok, miért mentetek el? Gyertek vissza hozzám!! — szepegte Katica egyszer, kétszer, háromszor. Választ azonban most sem kapott, s ezért lassan lefelé görbült a szájócskája — sírni kezdett. — Brr, ilyen keserű cseppeket még sohsern ittam — rázkódott meg a patak. Ügy látszik, nagyon búsulsz a margarétáid után. Így van? — kérdezte aztán csobogva. Katica némán igent bólintott. Igazán búsult, igazán sajnálta az eltűnt margarétavirágokat. — Hát ha így van, akkor segítek rajtad — locsogta tovább a patak. Azt azonban meg kell ígérned, hogy máskor reggelinél a kávésbögrédbe nézel majd és nem engeded a csintalan kávékortyokat fejest ugrálni. A lekvároskenyérke sem szereti, ha evés közben könyvben lapozgatsz és ezért reá is figyelned kell ezentúl. Es még azt is meg kell ígérned, hogy ebédnél jól szemmel tartod majd a kását és új kötényben soha többé nem ülsz le a nedves fűbe. Igy lesz? — Igen — bólintott szipogva Katica. — Hát ha így lesz, akkor szólok a margarétáknak, hogy jöjjenek viszsza hozzád. Vedd le a köténykédet, mártsd meg bennem, dörzsöld és forgasd meg jól minden oldalon. Ha nem sajnálsz egy kis munkát, én visszaadom a virágaidat. Katica belemártotta hát a foltos, maszatos köténykét a réti patak tiszta vizébe. Megdörzsölte, megforgatta, kimosta jól. Nem sajnálta a munkát. S amikor ügyes ujjai már a vállfodor göndör bodraiból is kifacsarták a vizet, csodák, csodája: a fehérszínű, aranybibéjű margarétavirágok mind ott virítottak a kötényke> piros vásznán. Visszatértek Katicához. Az alkonyi napsugárka, éppen akkor kukkantott ki utoljára felhötakarója alól. Végigcirógatta őket meleg sugártenyerével, s ettől oly száraz lett a kötényke, mintha soha vizes nem lett volna. t

IX atica fel is vette íziben, hazafut ott, vacsorához ült és úgy tett, ahogy a réti pataknak megígérte. Ettől az időtől kezdve nem csüccsent a margarétákra sem kávékorty, sem lekvárcsepp, sem kása. Egyetlen pici pecsét, egyetlen morzsányi foltocska sem ékteleníti már Katica kötényét s a margarétavirágoknak azóta egyszer sem kellett bújukban-bánatukban elrejtőzniük. Jelinekné, Rényi Magda. OJ SZÖ 1957. július 25.