Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)
1957-05-14 / 133. szám, kedd
Népi demokráciánk egyetlen célja - a nép jobb élete A NYUGDÍJASOK KLUBJÁBAN Mit csináljanak az öreg, egyedülálló emberek, akik már nem tudnak dolgozni és nincsenek rokonaik? Mivel töltsék idejüket? Az első köztársaságban ilyen kérdések senkit sem nyugtalanítottak. Ha szép idő volt, az öreg emberek koldulni jártak. Ha hideg volt, megmelegedtek a pályaudvarok várótermeiben, a takarékpénztárak előcsarnokaiban, egyszóval ahol lehetett, és ahol hagyták őket. il lyen gondolataim támadtak, Jl amikor a napokban Prága 6 körzetének egyik szép, tágas utcáján egy üzlethelyiség felett a szokásos Masna, Pramen, Drogerie cégtábla helyett Klub dúchodcú — Nyugdíjasok klubja feliratra lettem figyelmes. Megnézem, milyen belülről — döntöttem el azonnal magamban és már be is nyitottam a helyiségbe. Az elém táruló kép őszintén meglepett. Kellemes melegben, mosható abrosszal letakart asztalok körül körülbelül húsz néni és bácsi üldögélt. Az egyik sarokban dominóztak, mások a rádiót hallgatták, újságot olvastak, kézimunkáztak, beszélgettek, „Ne nevess korán" társasjátékkal szórakoztak. Miután megmondtam, mi járatban vagyok, egymást túllicitálva igyekeztek beszámilni klubjukról, magukról, csak egyet kötöttek ki — senkinek a korát ne kérdezzem, mert az szigorú titok. A klub nemrégen, március elején nyílt meg. Azóta a környék öregjeinek kedvenc találkozóhelye. Minden nap déli 1 órától este 7-ig van nyitva. Nyitáskor már ott találják az összes napilapot, azonkívül hetilapok, képeslapok között válogathatnak. Kis kézikönyvtárukban közel hetven könyv sorakozik példás rendben kék papírba bekötve. Sakk, dominó, biliárd, hatféle társasjáték, rádió egészítik ki a klub felszerelését. Önkormányzatot választottak, elnökkel az élen, ők gondoskodnak a rendről, nyugalomról, elsimítják az esetleges nézeteltéréseket, kijelölik, kire mikor esik szolgálat. A szolgálatos pontosan egy órakor megjelenik, kinyitja a klubot és kivárja a hét órát. Zárás után leadja a kulcsot a nemzeti bizottság kapusánál. Különben a többiek tetszés szerint jönnek-mennek. Van aki ott üldögél egész délután, van aki csak az újságokat jon' elolvasni. A dom/inőzó nénikék már alig várják mindennapi partijukat. Ahogy észrevettem, František Procházkának, az elnöknek nagy tékintélye van. Legtöbbször elnök úrnak szólítják, ő pedig magabiztosan és büszkén tekint „védenceire". em tudom megállni, hogy említést ne tegyek róluk. Nevüket nem kérdeztem meg, sem azt, hogy ki mennyi nyugdíjat élvez, vagy hogy mivel foglalkozott azelőtt. — Írja csak meg nyugodtan, hogy nagyobb örömet nem szerezhetett volna nekünk a nemzeti bizotts'g, mint azt, hogy megnyitotta ezt a klubot — mondták egyhangúan. — Egyikünk sem dúskál a pénzben, így legalább ' van hová mennünk, van szórakozásunk, társaságunk, változatosabb az életünk. — Én, bár a gyerekeimnél lakom, akik mindenben igyekeznek a kedvemben járni, alig várom a délutánt — jegyezte meg az iránta, hogy megelégedetten töltsék napjaikat. — Nemzeti bizottságunk 1954-ben feladatául tűzte ki, hogy a 3 évi választási időszakban a körzetben négy ilyen klubot rendez be, különböző helyeken a nyugdíjasok számára. Fokozatosan nyitottuk meíj őket, az első 1955. december elsején kezdett működni, a negyedikben, ahonnan most jött, két hónapja volt az ünnepélyes megnyitás. Nem akarok a nehézségekről beszélni, amiket sikerült hol találékonysággal, hol erélylyel legyőzni. A lényeg, hogy működ-' nek és azt hiszém, jól működnek. Nem is hinné, milyen változatos kultúrélete éánek nyugdíjasaink mindennapi szórakozásaikon kívül Egészségügyi előadásokat, irodalmi délutánokat, filmvetítéseket rendezünk számukra. Ilyenkor a négy klub tagjai kölcsönösen meglátogatják egymást. egyik néni. — Látogassa meg Pribylová elvtársnőt is a nemzeti bizottságban, ő a mi anyánk — kötötték a lelkemre búcsúzkodás közben. Tanácsukat megfogadtam és nyomban felkerestem a klubtól néhány lépésnyire levő nemzeti bizottságban Marta Pribylovét, a szociális ügyosztály vezetőjét. Bár öt óra elmúlt, még ott találtam munkába merülve. — Ahhoz képest, hogy hetven év körüli nyugdíjasok vallják anyjuknak, kissé fiatal — kezdtem a beszélgetést ezzel a meleg szemű, jóságos kinézésű asszonnyal. Nagyon megörvendeztette, hogy a háta mögött a kedves öregek így szólítják, mert hiszen az a célja, hogy bizalommal legyenek ríbylovából csak úgy áradnak a szavak. Hallgatom, hallgatom és közben elkalandoznak gondolataim. Vajon létezhet-e az más rendszerben is, hogy öreg, munkaképtelen emberekről ily módon, nemcsak anyagi támogatást nyújtva, hanem szeretetet, tiszteletet, gyengédséget adva gondoskodik a társadalom ? Ma szerény eszközökkel, de annál több segíteni akarással klubokat rendezünk be részükre, holnap — később, a munkában megöregedett polgártásainkról való gondoskodás életszinvonalunk emelkedésével párhuzamosan, más formákban is kifejezést nyer majd. KIS ÉVA. Nagykeszi a választások előtt Május 5-én, vasárnap az ekeli nyolcéves középiskola tanulói szép estét szereztek a nagykeszi közönségnek. Az iskola színjátszó csoportja a Hamupipőke című mesejátékkal látogatott el hozzánk. Most nem annyira magával a színdarabbal, mint inkább a „színház"zal kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot jelvetni. Abba a helyiségbe ugyanis — ahol az előadás alatt olyan jól, olyan otthonosan érezte magát a keszi közönség —, 13—14 évvel ezelőtt ilyen magunkfajta szegény embereknek belépni sem volt szabad. A méltóságos aszszony — „kezeit csókolom" — nem vágyódott a mi társaságunk után. A kastélyt magas, háromméteres drótkerítés vette körül, a bejáratnál két hatalmas eb vigyázott. Emlékszem, az iskolából hazajövet, ha bebekukucskáltunk a kerítésen, gyakran láttunk tenniszező úrfiakat, kisasszonyokat. Órákig is elbámultuk őket. Egynek sem jutott eszébe, hogy behívjon és bevegyen játszótársnak. Most itt van a kultúrház. A fiatalság itt talál magának szórakozást, kugliznak, pingpongoznak. Hétköznap esténként, vasárnaponként nevetéstől hangos a kastély környéke. Akinek kedve kerekedik, bemehet. A kastély elvitathatatlan tulajdonosa most már a keszi nép. Van azonban vele kapcsolatban egy jogos kívánsága. A kastély hatalmas kiterjedésű parkja, kertje ma siralmas állapotban van. A hajdani ápolt, gondozott sétány helyett most valóságos dzsungel fogadja a belépőt. Nagyon szomorú látvány ez'. Egy kis törődéssel, csekély befektetéssel, lelkes társadalmi munkával újra lehetne itt olyan parkot varázsolni, mint régen volt. Nem maroknyi léhűtő számára, hanem a munka után üdülést, felfrissülést kereső dolgozók részére. Szóba jöhetne egy másik egészséges megoldás is: Osszák ki ezt a területet házhelyeknek! Nyolc-tíz lakást fel lehetne itt is építeni. Bízom benne, hogy most a választásokat megelőző beszélgetéseken ezt a kérdést is felvetették, megtárgyalták és az új nemzeti, bizottság a JNB és az állami birtok támogatásával ezt a problémát is a lakosság megelégedésére fogja elintézni. Szigeti Kálmán tanító Választásra készülünk Büszkeséggel, örömmel... Az itt egybegyűlt választók, a munkások, tisztviselők, háziasszonyok, nyugdíjasok, fiatalok és öregek nem gyűlésre, inkább valami baráti megbeszélésre jöttek össze. Régi ismerősük Tréza László, a város szülötte. Iskolatársai, jó ismerősei, barátai melegen szorongatják kezét, őszinteség és bizalom árad felé. . Az ilyen találkozón általában az a szokás, hogy a választóknak bemutatják a jelöltet. Itt is megtörtént a bemutatás, bár erre alig volt szükség. Tréza elvtársat, a Pravda kiadóvállalat igazgatóját mindenki ismeri Kassán. Harcos múltja, közéleti szereplése népszerűvé tették a városban. Lelkesedés fogadta a jelölt beszámolóját. A város fejlődése, az eddig elért hatalmas eredmények büszkeséggel és örömmel töltenek el mindenkit. A bizalom és őszinteség megszólaltatja a választókat. Szót kérnek. Kicsit elfogódottak kezdetben, hiszen nem mindenki szokta meg a nyilvános szereplést és nem mindenki mestere a beszédnek. De a várost érintő, közérdekű problémák sokakat foglalkoztatnak, a sikerek és eredmények mellett jócskán akad még tennivaló. Ilyenek: a vasútállomás felépítése, a gázés vízellátás kérdése, a lakáskérdés, melyet főleg a gyorsabb ütemű és nagyobb számú építkezés oldhat meg. Az ifjúság nevelésében is fordulatnak kell beállania, az iskolák oktató és nevelőmunkájából a szülőknek is ki kell venniök a részüket. Nem fukarkodnak a választók bizalmukkal, s a jelölt a választók óhajait rendre feljegyzi. Okos, ésszerű hozzászólások, amelyeknek megoldása a város vezetőin múlik. Nem teljes ez a beszámoló, mindössze néhány kiragadott kérdés, melyeknek megoldása a városi dolgozók anyagi és kulturális színvonalának emeléséhez járul hozz^. i & A találkozót a Csehszlovák Békebizottsághoz küldött távirat megszövegezése zárta le, amelyben a választólf a béke megóvásáért, a háborús uszítók megfékezéséért szállnak síkra. Egy emberként határozták el: „Mi, akik a szocializmus rendszerében élünk és építünk, napról napra erősebbnek tudjuk a szocializmus táborát a Szovjetunióval az élen. A béke és az emberi haladás az egész világon kivívja a végső győzelmet..." (mgy) OGXDOGOOOQOQOOOOOO^ 00©00GX3GX30000G^^ A szó szoros értelmében így fest a község utcája, tele hangoskodó, egymást túlkiabáló emberekkel. Csonka Péter, aki úgy lett hírneves emberré nemcsak a faluban, de környékén is, hogy 6 éve nem fizet adót, cikornyás káromkodásba kezd. -» — A jordán apostolát — szorítja ki foga között, — hát igazság ez? — s nagy izmos karjai úgy teszik be a vendéglő ajtaját, hogy recseg-ropog bele az ajtófélfa. Nagy darab vakolat a földön bizonyítéka dühének. — No mi történt Péter? Alig kelt fel a Nap, s már nem férsz a bőrödbe. Tán ballábbal keltél? Vagy az asszony körül nincs valami rendben? — Ne haragíts istenadta. Hát nem elég, hogy — veszi ki szájából a pipát, — egy féldecit sem ihat meg az ember a saját pénzéért, ezt sem tömhetem meg. — Oszt miért, tán kifogyott? — Hogy kifogyott-e? Nem is lesz. Így mondta Pista, s jót nevetett a pult mögött. — Hogy mondod, nem lesz? Olyanformán A dohánygyáriak nem adnak. Egy pilpáravalót sem. A „Jednota" sem siet a „szilvóriummal", mivelhogy, — itt kissé megakad — tudod, mivelhogy a mi falunk kevés húst ad a városnak, a gabonával sem töri magát a raktárba cséplés után, meg, hogy az adót sem fizetjük rendesen ... Hát még az kellene. Áldom az eszemet, hogy eddig sem adtam én adóra egy krajcárt sem. Mondd, hát érdemes? Ez a szocializmus? Ezért gürcöl az ember? Mit gondolnak azok az elvtársak, azt hiszik, hogy ha az ember új házat épített, vagy mosógépet vett, azzal már minden rendben van? Azt hiszed, kielégít engem, ha üres a pipám, a rádió meg ordít a fülembe. Mit metszek én azzal, ha a házamban boyleres vízvezeték van, ha nem ihatom meg reggelenként a magam féldecijét, s nem füstölhetek kedvemre. ZŰRZAVAR A FALUBAN — Nem lehet ez igaz Péter — ugrasztott téged az a huncút Pista. ' — Szavamra mondom, így van. — Péter, Péter mi lesz velünk — szalad Csonka Péter felesége és még jónéhány asszony a kocsma felé. — No téged mi lelt? — Mi lesz velünk, éhen pusztulunk! — Ne ordítozz, hát hogy pusztulna éhen a Csonka család, mikor tele a kamra, liszt, hús, zsír, mindenünk van. — Van, van — sikoltja az asszony — de nincs cukor, só, paprika, semmi sincs az üzletben. Nincs, ha tudni akarod, s nem is lesz. Azt mondja Pali bácsi, hiába ment áruért, ez a falu a mai naptól kezdve semmit sem kap. Még a nyugdíjat is megvonják az öregektől. — Semmit ? — Ügy, ahogy mondod, az égvilágon semmit! Mert, hogy mi sem adunk a gyáriaknak, a munkásoknak, hát mi sem kapunk. — Hű az árgyélusát, senki sem kap? S míg Csonka Péter a kocsma előtt az asszonnyal évődik, már az utcán az egész falu. Az asszonyok siránkoznak, mert hogy az „Obuva" sem kapott árut, az „Odevá"-ban sincs ruha. Egyesek férjüket szidják. — Mondtam neked, vén bolond, hogy vegyük meg a csizmát, móst csizma nélkül menjünk a télbe. Jó lett volna a staférungot is megvenni Ilinek. Nyakunkon a lakodalom — ... Ajaj, még ez hiányzott, mi a fenét adunk a vendégeknek, ha se ezt, se azt nem kapsz az üzletben. A zűrzavar mint az orkán, úgy seper végig a falun. Az emberek, a lobbanékonyabbak ordítoznák, a nyugodtabbak csodálkozva kérdezik önmaguktól: Hát ez is lehetséges? Mit vétettünk, hogy ezt tették velünk? Azok pedig, akik mindig I becsületes, jó gazda hírében állottak, az államnak is megadták szépszerével, ami jár, vizsgálni kezdik az okokat, s emigyen gondolkodnak: Mi szenvedjünk mások hanyagsága, keményfejűsége miatt? Azért ne ehessen a gyerek cukrot, azért főzzük só nélkül a levest, mert Csonka Péterék 5—6 éve nem fizetnek adót, nem teljesítik a beadást... Egy sudártermetű, izmos fiatalember elkiáltja magát: — Emberek, ne türjük ezt! Csonka Péter meg a többi effélék zúdították ránk a pusztulást. A tömegnek nem kellett több, Csonka Péter felé viszi útját az emberhad s már-már ütlegelni kezdik, amikor újabb erős férfihang harsog bele a levegőbe. — Ne bántsuk öt, ezzel nem segítünk magunkon, ítélkezzen felette a törvény, ha vétett a népi demokrácia ellen. Nem ment egykönnyen, míg az okosabbak, a higgadtabbak lecsitították a tömeget annyira, hogy ki-ki eloldalgott hazafelé ... Csak másnap tudták meg az újságokból, meg a rádióból, hogy nem csupán az ő falujuk jutott erre a sorsra. A munkások egyöntetűen elhatározták, hogy azokkal a falvakkal, amelyek sem a beadást, sem egyéb állampolgári kötelességüket nem teljesítik, a lakossággal mindennemű szövetséget megszakítanak. Ez az elhatározás jogos, mert ha a város nem kap ezektől a községektől hiTst, lisztet, tojást, zsírt, zöldséget, ők sem gyártanák ezek részére traktort, ekét, boronát, kombájnt, ruhát, cipőt, dohányt, pálinkát, rádiót, mosógépet, fürdőkádat, egyszóval semmi néven nevezendő ipari terméket... Ez a falusi zűrzavar a válóságban nem történt meg. Pedig ha a munkás-parasztszövetséget a szó szoros értelmében vennők, azon községek lakósainak egy szavuk sem lehetne, ha így járnának, amelyekben még ma is találhatunk csonkapétereket, az állampolgári kötelességüket nem ismerő, vagy semmibevevő embereket. Ilyen falu aztán ugyan nincs — mondhatná valaki. Olyan zűrzavavaros község, mint amilyenről a történet szól, persze nincs, ellenben beadást nem teljesítő, adót nem fizető község található többek között a királyhelmeci járásban is. A borsiak — tisztelet a kivételnek, van itt rendszerető, kötelességtudó ember is — nem sokban különböznek az említett falutól, mert vannak ebben a faluban is adót nem fizető, beadást nem teljesítő csonkapéterék. Az igazság kedvéért hadd álljon itt egy kis statisztika. Ennek az 1200 lakosú községnek a múlt évben 170 mázsa sertéshúst kellett volna beadnia. Ehelyett beadtak 120 mázsát. Ellenben a húselosztó hivatalos kimutatása szerint Borsiba a múlt évben 67 mázsa húst és 47 mázsa szalámit, kolbászt és egyéb húsból készült terméket szállítottak. Ez együttvéve több mint 100 mázsa. Tehát a község földművelő, állattenyésztő, s mégis csodák csodája: egy esztendő alatt csupán 120 mázsa húst adott a városi dolgozóknak, s abból 100 mázsát a falu fogyasztott el. Marad 20 mázsa. Hát nem szégyelheti magát az a parasztember, aki csak saját részére tud termelni, azt viszont elvárja, hogy a város mindennel ellássa? Mert hogy ellátja, az bizonyos. Borsiban sem tudtak volna egynéhány esztendő alatt 17 új házat építeni, nem lehetne annyi mosógép az új házakban, saját vízvezeték, rádió, új bútor a házakban, ha nem adna a munkásság, a város. Az egész falunak 35 000 korona adóhátraléka van. Szociális biztosítás címén még 252 ezer koronával tartozik, pedig a faluban 129 személyről az állam gondoskodik. Ez a 129 ember ilyen vagy olyan formában nyugdíjjáradékot kap. S mindezt az államtól, a nép államától. Nincs a faluban egyetlen olyan ember sem, aki elfogadható okkal tudná I megindokolni, miért nem fizeti 6—7 j éve az adósságát. Ha a beadás nem teljesítése ügyében érdeklődsz a faluban, a felelet legtöbbször ez: kevés termett, nem futja a beadásra. Ez pedig nem igaz. Ellenben igaz az, hogy a környező falvakban, Perbenyíken, Szőlőskén, jóval nagyobbak a hektárhoza-mok, mint Borsiban. És miért? Perbenyíken, Szőlőskén van szövetkezet, Borsiban is, de csak papíron. Pedig ebben a faluban is vannak kommunisták, becsületes jó gazdák, hű állampolgárok, akiket nem sorolhatunk egy kalap alá a hanyagokkal s azokkal, akik esztendőről esztendőre sem a beadást nem teljesítik, sem az adót nem fizetik. A faluért viszont annak minden lakója felelős. Ne tűrjék tehát a kötelességtudók, hogy a „csonkapéterfélék" továbbra is rossz hírűvé tegyék a falut. Fogjanak össze, köszörüljék -ki a csorbát, amely nagyobb rést vág az egész falu, de még a járás becsüle-én is. Sok mindent kapott a falu a nép államától a felszabadulás néhány éve alatt. Erről nem szabad megfeledkezniük a borsiaknak. Fjnnyit tán 100 év alatt sem kapott volna, ha ma is a sátoraljaujhegyi járás főszolgabírója, vitéz kisrákói bisztriczai és lehotai Lehoczky Lajos volna a járás korlátlan ura. Ezek a népnyúzók már nincsenek, a nép a maga ura lett, csak nem úgy kell ezt értelmezni, mint néhányan Borsiban. Akik pedig úgy értelmezik a népi demokráciát, hogy jogot formálnak mindenre, de a kötelességre Wttyet hánynak, azoknak nem kívánok egyebet, mint azt, hogy járjanak úgy, mint Csonka Péter falujának lakói. Mtr\j Ferenc
