Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-09 / 128. szám, csütörtök

Boris Polevoj

: Ml SZO VJET EMBEREK 1944 NYARÁN ELESETT Vaszilij Kopito, csehszlovák partizán, donyeci bányász, a Szovjet hadsereg katonája. A partizánok, barátai — akikből a? összes bányákba jutott megfigyelő — jelentették a partizántörzskarnak, hogy a németek új felszerelést, egy teljes gyárat szállítanak ide, amelyet valahol Belgiumban szereltek le. Ezekben a napokban a fasizmus minden erővel fokozni igyekezte acéltermelését. Kopito elhatározta, hogy személyesen irányítja a szerelvény felrobbantását. Kiválasztott egy helyet a hegyekben, ahol szakadék mentén kanyargott a vasútvonal. Két belgával együtt — akik érdekelve voltak ebben a romboló cselekményben — erős röpítőaknákkal szerelték fel magukat, amelyeket cseh kommunista ércbányászok készítettek számukra és megközelítették a kanyart. De a vonalat erősen őrizték ezen a napon. Páncélos hajtányok vizsgálták a terepet. A robbantásra kiszemelt helyen őrszem állott. A rombolás sikere kétessé vált. Ekkor Kopito a szakadék innenső oldalán hagyta a belgákat, aknákkal rakott hátizsákkal a vállán egyedül mászott át és a magas, szinte függőleges sziklán egész a vasútvonalig kapaszkodott fel. Az őrszem kis távolságban járkált fel és alá. Vaszilij sehogysem tudta eltalálni az alkalmas pillanatot, hogy észrevétlenül a sín alá helyezze aknáját. A távolból pedig már hallatszott a lejtős pályán haladó vonat zaja. A szakadékban riasztóan visszhangzott a mozdony fütyülése és a kerekek csattogása. A mozdony hegyes orra már feltűnt a kanyar mögött. Csak találgatni lehet, hogy mit gondolt Kopito életének utolsó perceiben. Az őrszem szemeláttára vetette át magát a kőkorláton és rohant előre. A belga partizánok, akiket a szakadék túloldalán hagyott, nem látták pontosan a távolból, hogy mit csinált. Csak azt látták, hogy egy magas emberi alak rohan a mozdony elé. Majd óriási robbanás remegtette meg a hegyeket. És c következő pillanatban a mozdony és a vagonok dörgő ropogással lassan felemelkedtek a levegőbe és mint lelépett kolbászfüzér, hulltak alá a szakadékba. Kansztantyin Gorelkin és Vlagyimir Tkacsenko folytatta a harcot. Csapatuk idővel már többszáz főre szaporodott. Amikor a hegyekben elterjedt a felkelés híre és" a partizánok elfojflalták Banská Bystrica rádióadóját — és azután ennek hullámain át fegyverbe hívták a népet —, a Vörös HadBoris Polevoj szovjet író elbeszélés-gyűjteményéből közlünk az alábbiakban egy novellarészietet. A Földi című elbeszélésben Polevoj elmondja, hogyan került négy szovjet harcos az ellenség fogságába és hogyan hurcolták el őket Görögországba. Életük kockáztatásával megszöknek és a görög parasztok segítségével eljutnak Albániába. Itt segítik az albán partizánok harcát, majd a jugoszláv és szlovák harcosok segítségére sietnek. A részlet a szovjet katonák szlovákiai küzdelmét eleveníti fel és szemléltetően mutatja: a szovjet hazafiság elválaszthatatlan a proletár nemzetköziségétől ... Polevoj Gorelkinnel —, földijével —, a négy hős egyikével beszélget. seregről elnevezett partizáncsapat hosszú és nehéz hegyi menet után eljutott a felkelés vidékére. Menet közben megtámadott és elfoglalt a németektől egy fontos vasúti gócpontot. — Ügy látszik, most már nem vagyunk messze a mieinktől — fejezte be Gorelkin elbeszélését. — Ez minden. De hazáig nem jutottunk el. Ismét belegabalyodtunk idegen földön harcokba. nem tartottuk be szavunkat — sóhajtotta és poharából kortyogatnl kezdte az átlátszó, keserű sört. HIRTELEN ESZEMBE jutott valami. Halottam Gorelkónak, a híres partizánparancsnoknak ezredéről. Nem egyszer meséltek nekem egy legendás nemzetközi csapatról, amely nem tudni, honnan érkezett a felkelők támogatására. — Bocsásson meg, szóval Gorelko... — Igen, én vagyok az — mondotta egyszerűen és szerényen felnevetett. Még ott, az érchegyekben kereszteltek el így. Gorelkin ismét felsóhajtott. — Szóval, akárhogy is igyekszem, mégsem érek haza. Ma beszéltem az alezredessel — és itt megnevezte a szovjet összekötő tisztet, aki a partizánparancsnokság mellé volt beosztva, — engedélyt kértem tőle, hogy a mieink elé mehessek. Nem — mondotta az alezredes — itt van szükség rád. Hiszen igaza van, bátor nép ez, kész életét adni a hegyeiért. Csak még nincs gyakorlata a harcban. — Kiitta sörét és elmosolyodott. — Szóval maga is .kalinyini kecske", ahogy nálunk mondják? Kérdezősködni kezdett az otthoni dolgokról, a Szovjet Hadseregről, városunkról, a Volgáról, amelynek zátonyain gyerekkorunkban küllöhalakat fogtunk, a Tver-folyóról, amelynek tiszt-a fövényén valaha ünnepnapokon napfürdőztünk. Egészen éjfélig beszélgettünk. Anynyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy észre sem vettük, a kávéház már kiürült, a pincér összetolta az asztalokat, felrakta rájuk a székeket és most a falhoz támaszkodva udvariasan várja, hogy mikor fejezzük be a beszélgetést. — Ogy, szóval otthon azt a gyönyörű palotát, melyet még Kazakov épített, amelyben a Kerületi Végrehajtó Bizottság székelt, felgyújtották? Viperafajzat ez! Micsoda palota volt! Már folyik az újjáépítése? Igazán? Ügyes gyerekek a földiek. És a díszítés is? A városi tanács ülésén jártam ott, mindig gyönyörködtem a díszítésben. Azt is? Rajzok után? És a színházat? Szóval abból semmi sem maradt meg?... Kár... Pedig még emlékszem rá, hogy kommunista szombatokon hordtuk a téglát a színház építésére. No, várjatok csak, nem felejtjük el a színházunkat. Csak már eljussunk a Vaterlandotokba ... A sör egy kicsit a fejébe szállt, hintázott a széken és öklével az asztalt verte. AZ IDŐ PEDIG MŰLT. A pincér úgylátszik elfáradt az álldogálásban, leült egy székre és megfeledkezve a vendéglői udvariasság szabályairól, elszunnyadt. Hallgatagon rámutattam és már fel akartam állni. — És a híd a Volgán? Hát azt is felrobbantották? Micsoda híd volt! Mintha csipkéből lett volna! És már fel is építették, az első évben? Hát igen, jól dolgoznak! Meg kell mondanom önnek, sokat jártam a világban, jól szét is néztem, hogy élnek az emberek, de úgy dolgozni sehol sem tudnak, mint nálunk. Nem, ezt komolyan mondom! Elmosolyodott. A ráncok kisimultak fáradt, idegen széltől cserzett arcán. Ismét hasonlított arra a kerekarcú, tisztatekintetű kamaszra, akinek fényképét a párttagsági könyvében láttam. Gyermekeink boldog jelenét, békés holnapját féltve őrizzük ?ifBirariaiiB]iaiiBiiBiiBiiBiiaMBi!Bitvii>iiai!aitBitBÍiBiiaitaiiBiiai!BiimiiaiiBita<iBiiaiiaiim:iaiiBi;aiiBiiBiiai)BiiaitBiiai[aiiBiim[iaiiaiiBiiai!iuai<; Fraňo Kráľ: | 1945 JtLájjw | = Léptünk ma már kemény. Friss, lelkes ütemét Ágyúdörgés szilajitzenéje szabja meg. Keletről testvérünk nyújtja felénk kezét. A világ fekélyét tűzzel-vassal irtja. Pusztul a fasizmus, virrad éltünk napja. i Többé meg ne álljunk, csak előre, rajta! | Hajnalpír űzte el kínjaink vak éjét. Rettentő tél után űj tavasz mosolyog. | Béklyóbavert lelkünk széttörte bilincsét S újult lendülettel szárnyal a magasba. = Eloszlik a sötét, napunk újra ragyog. Többé meg nem állunk, csak előre, rajta! Fordította: Tóth Tibor 1 | Ján Kostra: ' | | taaasz \ | Micsoda tavasz volt'. Feledni sosem lehet. s Kertekben bomba robbant, visszhangzott rá a távol. § Füstszag keveredett ibolya illatával és még az is, akit már sír fedett, = • I orosz szavakat hallva harmadnap talpraállott s ujjongva látta, hogy tavaszi lombok alatt a felmentő sereg előretör, halad | és ahoúá eljut, ott kitavaszodott. — s Virágok illatoztak, de még hallható volt, | I hogy korok mélyében láng sziszeg, jég rian. š Sa komor ágyúszó sötétjéből vígan | madárdal csendült ki, mint derűs, tarka folt. Fordította: Fügedi Elek ^•iiBiiaiiaitaiiaiiaiianBiiaiiatiaiiBTiaiiaiiaiiatiBiiaiiaitaiiBiiaiTBiiaiiBtiBiiaiiaiiaiiBiiaiiaiiaiiBTiBiiBiiaitiiiBiiaiiBitaiiaiiaiiaiiBiTBiiaiiatiBtiBii^ OOQOOOOOQQQQOOQ^^ ^OOOOOOOOOOOOOOGOG)©^ MÁJUS ÖTÖDIKÉN magam maradtam otthon Alenkával. A férjem korán reggel elment a belvárosba. Meg se próbáltam tartóztatni; vannak az életbetx pillanatok, amikor hiába szorong az asszony szíve, magába kell fojtania a rettegés szavát. Ebben az elmúlt hat hosszú esztendő során amúgyis kellő gyakorlatra tettem szert. Miért viselkednék másképp most, mikor a vég már az ajtón kopogtat? A hit a legmegbízhatóbb iránytű nehéz időkben, ezt soha nem tévesztettem szem elöl. Talán sokan kinevetnek egyszerű hitemért, azért, hogy mi mindent gyömöszöltem belé, milyen forrásokból tápláltam még akkor is, amikor mások úgy érezték, minden forrást kiapasztott az aszályos balszerencse. Az utóbbi napokban nem jártam a belvárosban, de ezzel nem sokat törődtem. A feszültség, az izgatott várakozás, amely meggyorsította az utcák érverését, érezhető volt itt a város szélén is, a néhány ház között, amelyek falán túl már mező terült szélesen, ligetek, berkek zöldeltek. Az egyik házban lakunk. Nem nagy épület, három szoba meg konyha, ez minden, de a nélkülözés, amivel bátorságunkért fizettünk, hogy\ házat építünk magunknak, valóságos palotává emelte a szemünkben. Minden szöget, minden darab deszkát keserves munkával, sanyarú nélkülözéssel, lemondással szereztünk, mégis egyre gyötör a gondolat, hogy nem érdemeltem meg ezt a fényűzést, hogy egy napon elkap valami hatalmas kéz és visszadob a padlás szobába, ahonnét elindultam: idevaló vagy, itt a helyed. Miért beszélek erről ilyen hosszan? Az elmúlt hat esztendő alatt annyiszor véltem romokban látni a házunkat, hogy valóságból látomássá változott bennem ugyanúgy, mint egész életünk, amelyet úgy vonszoltunk magunkkal, mint erőt fogyasztó terhet. Vagyont sohasem láttam benne, csak robotos, semmibe foszlott évek kőbe merevült emlékét, menedékhelyet, ahol József dolgozni <H *E T TA ÍM K * tudott, ahol minden zug a mi szerelmünk illatát árasztotta minden fal Alena kacagását visszhangozta. Szerettem ezt a házat, mégis naponta lemondtam róla. Ha ez megváltoztatná közös sorsunkat, vesszen, legyen porrá, rommá. Mások talán nem adtak, nem áldoztak sokkal többet? Amikor május ötödikén papa mögött becsukódott az ajtó, Alena elém állt, rám függesztette nagy szemét, melynek színe kékből zöldes szürkére változott és megkérdezte: — Nem lesz baja a papának? Viszszajön ? MEGHATOTTSÁG szorongatta a torkom. Nyelnem kellett, erőlködve pislogtam, hogy biztos tekintettel nézhessek vissza a lányomra, válaszolhassak neki. Ezt a csöppnyi nyolcesztendős kis embert, aki látszólag csak a könynyeivel és a babáival törődött, még az sem tévesztette meg, hogy egy szóval sem említettük előtte aggódásainkat, reményeinket. A fesziütség, amelynek szemre nyoma sem látszott a békés tavaszi reggelben fürdő városszéli telepen, öt is elérte, hatalmába kerítette. — Mi baja történhetne? — mondtam és nevetni próbáltam. — Ne törd ilyesmin a fejed, eredj játszani. Fejét csóválta, határozott szóval válaszolt: — Nem megyek sehová. Segíteni fogok neked. — Nagyszerű lesz, te kis gazdaszszony, — szóltam és magamhoz öleltem. — Mire papa hazajön, ragyogni fog minden a tisztaságtól. Szótlan egyetértésben így kezdtük meg a játékot, amelyet makacsul folytattunk négy napig, a játék neve az lehetne, hogy nagytakarítás a közeledó ünnep előtt. Pletykáztunk, mint asszonyok szokták munka közben, a környékbeli gyerekekről beszélgettünk, Alena iskolatársairól, a tanító néniről, a szomszédokról, csak egyről hallgattunk: a férfiról, aki mindkettőnk számára a világot jelenti és ezekben a nehéz pillanatokban nincs velünk. Fél egykor segítséget kért a rádió, egy órával később eldördültek az első puskalövések a házunk közelében. A lejtő alatt régi gyár állt, kéményei már jóval a háború előtt megszűntek füstölni. A megszállók raktárat rendeztek be itt. Ezért az épületért folyt a harc. Egy-két lövés, aztán sokáig csend. Majd megint •puskatűz, most már sokkal hevesebb, kerepelve megszólalt egy gépfegyver. Eszembe jutott, hogy nem egész egy hónapja egy a Birodalomba vezényelt cseh soffőr azt mondta: „Ha majd üt az óra, a kocsira dobunk egy-két kereplő nénikét és hajtunk egyenest Prágának." Ez volt hát a kereplő nénike. Valóban hadarva köpte magából a halálthozó szavakat. ABBAHAGYTUK a portörlést, takarítást s kezdtük lehordani a pincébe a heveröszékeket, vánkosokat. Puha fészket raktam Alenánek, köréje halmoztam a legkedvesebb könyveit, babáit és bekapcsoltam a villanymelegítöt. A kislány nem makacskodott, de félelmet sem mutatott. — Mit gondolsz, a papa is fog harcolni? — Nem tudom, kislányom. Biztosan azt teszi, amit a legjobbnak lát. — Meglátod, hogy harcolni fog, — válaszolta mélységes meggyőződéssel. — De nem kell aggódnod érte, nem történik baja. Papa azonban, mintha csak a föld nyelte volna el, nem adott életjelt magáról. A telefon percenként csöngött, az ismerősök hívtak Prága minden sarkáról: Mi van nálatok? Itt lövöldöznek végig az utcán. A földön fekszünk, még most telefonálás közben is. A te urad se jött még haza? A szívem a torkomban vert, valahányszor fölemeltem a hallgatót. Alena mellettem állt, szemében néma kérdés. Délután négy óra tájt végre papa hangját hallottam a telefonban. Haza nem jöhet, szinte minden utcasarkon lövöldöznek. De ne aggódjunk miatta, nem tart már sokáig és megtisztítják a várost. A Vencel téren a rendőrség tisztjeivel, egész felszerelésével együtt megadta magát, Velünk mi van? ... — Bennünket ne félts, papa, — mondta Alena, — vigyázunk mi magunkra ... Alig tettük le a telefonkagylót, heves tüzelés remegtette meg az ablakot. Közvetlen közelben szóltak a fegyverek. Lehajolva futottunk be a folyosóra. Mindenfelől hallatszottak a lövések. A háború alatt németek költöztek be néhány környező házba, most aztán ők is sorra kerültek. Valaki becsengetett. Haboztam, ajtót nyissak-e, Alena az oldalamhoz simult, most láttam először iszonyatot a szemében. De odakintről ism,erös hang szólított. Néhány jiú csődült be a házba, egytől egyik jól ismertem mind. A trafikos Bouskáné Jancsi fia, aki hosszú ideig a Birodalomban dolgozott, egy lakatos meg egy szerelő, mindketten jártak már nálunk, kisebb javításokat végeztek, aztán a hentes fia, akinél vásárolni szoktunk. Háromszínű kokárda volt a sapkájukon, vörös szalag a karjukon, a fegyverük két puska, egy pisztoly és kézigránát. Alena úgy bámult rájuk, hogy majd kiesett a szeme. Nem sikerült kifüstölniük a szomszéd házból a fasisztákat, most meg akarták próbálni a mi háztetőnkről, fíevéssel utóbb robbanás rázta meg a házat. A legények mosolyogva jöttek vissza. — Megkapta a magáét a bitang. Rudi odadobott neki egy banánt. Halotta már, a mieink hét tankot zsákmányoltak? HÉT TANKOT! Didergösen futott végig rajtam az öröm. Már tankjaink is vannak. Sokszor gondoltam rájuk a következő napokon, amikor sok minden megváltozott az első boldog órákhoz képest. De a tankokról nem jött hír, magam se kérdezősködtem. Az enyém volt ez a hét tank, én védtem velük Prágát, ha meglepett a szorongó aggódás. A mi negyedünkben viszonylagos nyugalom uralkodott, de alább a lejtő alatt, ahol néhány iskolaépületet kaszárnyává alakítottak át az SS-ek, makacsul állt a harc. Napközben kúszva jártunk a házban Alenkával és olyan kitartással takarítottunk, mintha ettől függne a város sorsa. Éjszaka, amikor Alenka elaludt, a rádió mellett ültem, hallgattam a segélytkérő felhívásokat és a katonai indulók idegtépő csinnadrattáját. Igazat mondanak ezek az indulók, suttogtam magamban, és láttam magam előtt a hét tankot, amint dübörögve zúdulnak arrafelé, ahol a legnagyobb a veszély és az utolsó percben visszaverik a túlerőben támadó ellenséget. Rossz lenne, nagyon rossz, ha nem volnának, hajtogattam. De hét tank már valamire képes! Szólt a telefon, egy ismerős aszszony hívott, most késő éjszaka. Az emberek sehol sem aludtak. Az SS-ek betörtek Pankrácra, sorra gyilkolják az embereket az óvóhelyeken. Kiszúrják a gyerekek szemét, üres szemgödrükbe szalmát tömnek. El kéne rejteni valahová Alenkát. • / És mi van a hét tankkal? kívánkozott ajkamra a kiáltás, miért hagyják? De nem jön ki szó a számon. Látom, hogy robognak a sötét éjszakában. Miért nem álltak helyt ott a barrikádokon, csak pár percig még,