Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-02 / 121. szám, csütörtök

Lombikok közt A laboratóriumban villogó lombikokat, titokzatos feliratú üvegeket, kígyózó csöveket, fehér márványlapokat, sokféle készüléket, üveges szekrényeket és rengeteg más mindent lát az ember. Egyszóval, Faust dolgozószobájára emelékeztet ez a környezet. A laboratórium az alagsorban van, nagy ablakain bőven ömlik befelé a napfény. Többen dolgoznak itt. A vezető főorvos, egy orvosnő és a laboratóriumi nővérek. Egy hosszú asztal végében, James Mason filmszínész fényképe alatt, barnahajú fiatalasszony hajol a mikroszkóp fölé. Reotová Anna, a laboratórium vezető-nővére. 28 éves, karcsú, szeme nagy és meleg, viselkedése szerény, majdnem szégyenlős. — Mit csinál? — Kémcsöves vérpróbát. Ebből nem sokat értek. Üljünk le, A kémcsőbe, melyet előzőleg fiziológiai oldatban megmosott, belecsöppenti az ember, a véradó vérét. Ehhez hozzákeveri a vér-kapó szérumát, s a kémcsövet egy órára 37 fokos vízfürdőbe helyezi. Akkor átveszi a keveréket, mikroszkóp alá rakja s megvizsgálja. Ha azt látja, hogy a vérsejtek nem szanaszét feküsznek, hanem öszefutottak és fürtalakú csoportokat képeznek, ez azt jelenti, hogy a két vércsoport nem illik egymáshoz, a véradó vére nem adható be ennek a betegnek. Azután ilyeneket mond: hemotológia, szerológia, a tüdő funkciós vizsgálata, biokémia, BK-kultiváció... Kicsit beleszédül az ember. — Ma mi mindent csinált? — Egy csomó funkciós vizsgálatot és elektrokardiogramot. — S ha ezt itt befejezi? — Neki kell ülnöm a statisztikának. Az nem ilyen érdekes munka, — mondja és szégyenlősen mosolyog. Kis diáklány, félénk, szemlesütös. De látni, hogy jelesre tudja a leckét. Azelőtt hivatalban dolgozott, de valami vágy mindig az egészségvédelmi munka felé hajtotta. Ha elment egy kórház előtt, s az udvaron siető ápolónőket látott, megtelt a lelke irigységgel. Ha moziban ült s a híradóban egy lombikot babráló vegyészt mutattak, feldobogott a szíve. S egyre erősebben érezte, hogy csak akkor lesz igazán boldog, ha pályát változtat. Ez 1952-ben, különféle tanfolyamok elvégzése után, megtörtént. Azóta itt dolgozik. — Most boldog? — Nem cserélnék senkivel. Miért iött ide? Talán az sarkallta, hon>i itt többet lehet keresni? Miért jött ide, ebbe a laboratóriumba, ahol a legnagyobb a _ fertőzés veszélye? A lombikok, a színes üvegek, a gumicsövek titkának izgalma vonzotta? E két felelet közül választ majd egyet, — gondolom. — Mi húzta ide? — Szeretem az embereket. S az ember legnagyobb kincse az egészség. Segíteni abban, hogy az egészséget visszaadjuk, — csak ezért érdemes élni, — ezt vallja a bársonyarcú fiatalasszony. S munka után? Mit csinál munka után? Nézi a főorvost, aki tudományos kutatómunkát végez. Tanul tőle. Azután? Segít a két leánynak, akik most kerültek ide a laboratóriumba. — Olyan ügyesek! Olyan szorgalmasak! — És otthon? Két kislánya van. Már iskolás mind a kettő. Otthon főz, mos, vasal, takarít, kikérdezi a gyerekeket. Néha a férje is segít. Pedig az is tanul. Négy éve tanul. De azért félreteszi a könyvet és megfogja a seprő nyelét. — Olvas? — Sokat. Ha leszáll az est, a csinos lakásban teljes a csönd. Az apa vastag könyvbe merül, a gyerekek leckéjüket körmölik, s az anya is levesz a polcról a háromszáz könyve közül egy kötetet és leül vele az állólámpa alá. — A legkedvesebb könyve? — „Egy sebész élete". — Utána? — Egy másik regény. Egy anyáról. Hogyan nevelte fel öt gyermekét. Azt is Annának hívták. És lesüti szemét. Néha, míg a többiek olvasnak, tanulnak, ö felölti a kabátját, felköti a kendőjét, kimegy a ropogó hóba, s elindul Ötátrafüred felé. — A gyűlések... — mondja. Tagja a járási pártbizottságnak és tagja a nőbizottSágnak. — S a versek? Verset nem olvas? — Wolkert nagyon szeretem. Egyszer egy évben elmegy Széplakra, a Wolker-emlékműhöz. Sajnos, gyakrabban nem lehet, kevés az idő. — Ma őt is meg tudnák menteni — mondja. — Akkor még nem lehetett. Versekre gondolunk. „Ha meghalok, a földön semmi sem történik, változik, csak néhány szív remeg majd harmatban, mint a virágok hajnalban." — Azt ismeri, hogy „A kórházi ágyra behúll a világ? — kérdezi. Most ott áll a' betegágyak előtt, melyekben fehérarcú emberek fekszenek, s a világra gondolnak, melyből kiszakadtak, s amelybe visszavágynak. Munka közben is gyakran látja ezeket az ágyakat. Mikor a mikroszkóp alá teszi az üveglapot, vagy amikor desztillált vizet önt egy tégelybe. A fertőzés ellen vászon-maszk és fertőtlenítő szer védi. Évente négyszer világítják át Röntgen-készülékkel a tüdejét, — nem támadtae meg a kór? Mielőtt hazamegy, mindig ruhát vált, nehogy a kislányai közelébe bacillust vigyen. A mozit igen szereti, minden jobb filmet megnéz. — Barátja van? — Minden jó ember a barátom. — Aha, ezeket mégis jobban szereti, mint a futó ismerősöket. — Másképp. Mert jobban ismerem őket. Tudom, mit szeretek bennük. A többieket azért szeretem, mert emberek. Puha, melengető a mosolya. Szeme tiszta és gyönyörű, mint a mély tavak, melyek tükrén fehér felhők úsznak. Angyal? Több annál. Mert itt van, mert segít. Ember. Már nem szólok semmit, csak nézem. S visszahajtja homlokát a mikroszkóp fölé, az ablakon beáradó fényben, James Mason képe alatt. VERES JÁNOS Vincent Kložník illusztrációinak kiállítása A csehszlovák grafika és illuszt** ráió művészet egyik legkimagaslóbb egyénisége V. Hložník. A Žilina-kornyéki Svderníkből származik. Gyermekkorát erdöborította hegyek közt, a Vág menti csendes falucskában élte. Első benyomásait itt szerezte a melegszívű, tágranyitott szemű gyermek. Tízéves korában a zsolnai reálba íratta be édesapja. Komoly, kevésszavú diák lett belőle. Kitűnően rajzolt. Tanára hamar felfedezte benne a szunnyadó tehetséget és szeretettel, hozzáértéssel támogatta. Ö segítette kivételes képességének továbbfejlesztésében és bejuttatta a prágai Iparművészeti iskolába. Az iskolában a megszokott leíró illusztráló módszer helyett kifejezetten művészi, lírai formát keresett. A nagyszerű rajzkészséggel megáldott, otthoni gazdag benyomásokkal rendelkező Hložník maga is részt vesz a harcos versenyben. Különben monumentális festészetet tanul (freskó, üvegfestés stb.) 1942-ben, első t bratislavai kiállítására egész sorozat újszerű, humánus ízű, háborúellenes tárgyú képet hoz. Következő kiállításának anyagában már a grafikai felfogás felé hajlik. Tudatosult benne, hogy tehetségének ez a képzőművészeti forma felel meg leginkább. Határozott érzéke élményeinek nagyszerű, rajzban való kifejezésére és rendkívül erős képzelőtehetsége az illusztráló művészet felé terelték. Még 1940-ben két gyermekképeskönyve jelent meg. Tevékenységének igazi kibontakozása 1945 után kezdődik. Felnőtteknek, ifjúságnak és gyermekeknek való könyveket illusztrál. Az első csoportba tartozó irodalom illusztrálásával mélyen elmerül a mű légkörébe és tartalomból kiinduló elgondolását hajszálfinomságú vonalas technikával fejezi ki. Erre a stílusra jellemzők Horvát: Vízum Európába és Zola: Pénz c. regényének rajzai. 1950-ben jelenik meg Botto: Jánošik halála és J. Kráľ munkáinak illusztrációja. Ezekkel a metszetekkel óriási hatást ért el. A Hložník illusztrációk második s bővebb csoportja a gyermek és ifjúsági könyvek. Még a háború alatt készült el a tollrajzos képeskönyv: a Cirkusz. 1946 és 1947-ben pedig a finom költői érzéstől áthatott, részben toll, részben színes rajzokkal ékes Bambi, Félix Salten gyönyörű állatregénye. 1949—50 után kezdi el Hložník mester ecsettel rajzolt, teljesen modern elgondolású, üdes színekben pompázó képeskönyveit. I egmélyebb és maradandóbb ha™ tást tettek rám az ifjúsági művek illusztrációi. A világirodaiam remekeit teszi Hložník mester még értékesebbé rajzaival, melyek nem kísérő aláfestések, hanem szerves részei a műnek. Cervantés: Don Quijote-jának illusztrációi részben tus-, részben színezett tollrajzok. Fölséges gúnnyal ábrázolja az idejét múlt lovagregények groteszkül sovány hősét, annak eszményképeit és meddő harcát a szélmamokkal. Jóízű realizmussal festi a szilárd talajon biztosan álló, valóságban gyökerező, józaneszú és épp ezért inkább boldoguló Sancho Pansát. Andersen Meséi tompa és mégis meleg színeivel újra ébresztik bennem a kis Ólomkatonát, nevetségessé teszik a Császör köntösét. A régi szívszorító érzést elveníti fel a kis Gyufaáruslány fagyoskék kezecskéje, amit hiába nyújt ki alamizsnáért. A részvétlen járókelők közönyösen haladnak el mellette. Csak másnap, mikor egy dermedt kis hullára virrad a decemberi reggel, — sürgölődnek körülötte álszent jóindulattal. A Repülő láda mesebeli tájai, — a Császár csalogányainak mesteri kínai díszletezése, Äz elvarázsolt királyfiak, akik hattyúk alakjában repülnek el, kétségbeesett testvérkéjüknek vágyón kiterjesztett karja — csupa finom lelki megrezdülést, bámulatos jellemfestést mutatnak, s mindez a tökéletes korszerűség keretében. Twist Oliver regényében Dickensszel együtt ostorozza az emberi önzést és képmutatást és a'18—19. századbeli társadalmi ferdeségeket. Meleg gyöngédséggel rajzolja fürge tolla és színezi finom ecsetje a szerencsétlen, szeretet nélkül felnövő kis fiú történetét. Itt is megnyilvánul Hložník mester meleg emberszeretete, mellyel szeretné közelebb hozni egymáshoz az embereket és jobbá tenni őket. Dickens nagyszámú regényalakja bőséges alkalmat nyújt az emberi természet és hajlamok jellemzésére. Hložník kiaknázza ezt a lehetőséget és egész galériára való remek karakter fejet alkot. Méreteiben hatalmas és értékében is nagyon jelentős ez az illusztrációs anyag. Visszatükröződik benne a sajátos művészi egyéniség, a sokrétű és alapos általános tudás, a nagy festői és rajzolási tehetség mellett. Megnyilvánul a nem mindennapi alkotó képzelet gazdagsága, a még tökéletesebb megoldások állandó, nyugtalan keresése és a technikai kivitel lelkiismeretes gondossága. •ülindezek az értékek teszik Iehetővé, hogy Hložník mester ilyen óriási termékenység mellett sem válik modorossá, nem esik ismétlésekbe, — hanem minden munkája friss, eredeti és új kifejezése ennek az őstehetségnek. V. Hložník, az elhivatott művész, köztársaságunk nagy reménysége és büszkesége, fiatal koránál fogva még nem érhette el pályája tetőpontját. Teremtő energiája és tehetsége biztosítéka a legnagyobb képzőművészeti eredményeknek a jövőben. Bárkány Olga OOOGOOOQ0OGOG0QGOOOODOOOOOGOOGOOGOGOOOO© 3000000000000000003/0^ Eltévesztett lépés A tavalyi szlovák könyvtermés egyik legtöbb izgalmat és vitát keltő műve Alfonz Bednár „Órák és percek" című novellagyűjteménye. Az elbeszélések a Szlovák Nemzeti Felkelésből merítik témájukat, tehát a szlovák nemzet újkori történetének azon szakaszából, amely nemcsak megérdemli, hanem meg is követeli a mélyreható irodalmi feldolgozást. Fel kell tennünk a kérdést: vajon A. Bednár könyve hozzájárulást jelent-e ezen a téren? A könyv elolvasása és a körülötte kialakult vita figyelmes értékelése alapján mondhatjuk, hogy nem. Mi ennek az oka? A. Bednár kétségtelenül jó tollú, tehetséges író. Ebben egyeznek a pro és kontra vélemények. De míg egykfet kritikus — elsősorban J. Rozner a Kultúrny zivotban — csupán ebből a szemszögből ítéli meg a művet, s majdnem teljesen megfeledkezik mondanivalójának társadalmi hatásáról, addig a hozzászólók zöme az író tehetségét nem tagadva hangsúlyozza, hogy A. Bednár az örák és percekben elferdíti a valóságot, a Szlovák Nemzeti Felkelésnek csupán árnyoldalait domborítja ki. Šalgovič elvtárs, a felkelés aktív résztvevője, a Pravdában közölt hozzászólásában a többi között megállapítja, hogy Bednár könyvében demoralizált, letört, gyenge emberekként jellemzi — mégpedig sommásan — a felkelés résztvevőit. A művön vörös fonálként húzódik végig az a gondolat, hogy a felkelés felesleges, céltalan volt. Šalgovič elvtárs kritikájában párhuzamot von aközött, hogyan ábrázolja Bednár a munkásosztály harcát és hogyan P. Jilemnický Cukor című művében. Ennek alapján vonja le a következtetést, hogy Bednár müvében helyenként olyan látszatot kelt, mintha kritikáÜJ szö 1957. május 2. jávai azok platformjára kerüline, akik ellen a felkelés irányult. A Pravda ugyanezen számában L. Mňačko író is elemzi Bednár könyvét. Véleményét úgy lehet összefoglalni, hogy habár Bednár a háború utáni szlovák irodalom egyik legizmosabb tehetsége és habár könyvének egyes epizódjai igazak, valószínűleg megtörtént események is, mégte a mű — mint egész — hűtlen a történelmi igazsághoz, mivel írója nem használja a paletta minden színét, hanem csupán a fekete színt. Mňačko szerint a könyv lényegében az elkövetett hibák lexikona, s éppen ezért nem tükrözi teljes összetettségében és igazában az életet. Az órák és percekről sok szó esett az utóbbi hónapok különféle konferenciáin is. A felszólalók jogosan eszmeileg elhibázottnak tartották ezt a könyvet. Szlovákia Kommunista Pártjának kongresszusán is hangot kapott a könyv bírálata. L. Turčan elvtárs felszólalásában a többi között ezt mondotta: „Alfonz Bednár egyes elbeszéléseinek hibája abban van, hogy csak az elmérgesedő és nem gyógyuló fekélyeket látja testünkön, s nem mutat rá orvoslásuk módjára, mintha egyáltalán nem biztosítanák e fekélyek gyógyítását. Igazolja-e életünk Bernár sorainak igazságát? Határozottan nem. Szerintem nem az a lényeges, hogyan néz a Jcönyvre Ján Rozner, esetleg más író és a színházi kritikus, akik csodálják Bednárt, hogy tálán jobban tud írni, mint ők, hanem az a lényeges, hogyan fogadja az elbeszélést a handlovai bányász, a komáromi és lévai munkás, szövetkezeti dolgozó és paraszt, akinek nem lesz ki megmagyarázza, hogy amit a könyv tartalmaz, ne úgy értelmezze, amint az írva van, hanem másként. Nemcsak az a fontos, miről szól a könyv, hanem az is, hogy kit szolgál tartalmával. Dolgozó népünknek, amely megvalósítja a párt politikáját, építi a szocializmust, joga van megkövetelni, hogy az írók aktívan kapcsolódjanak be e nagy műbe." A. Bednár bizonyára meg fogja szívlelni ezt a bírálatot s a jövőben tehetségét helyes irányban gyümölcsöztetve olyan műveket alkot, amelyek nemcsak előrehaladásunk nehézségeit fogják ecsetelni, hanem örömeinket, sikereinket is. A festészetről és a festőkről „Me-tlt fiatal festő látogatta meg, akinek apja és testvérei halászok voltak. A következő beszélgetés alakult ki köztük: — Festményeiden nem látom apádat, a halászt. Talán csak apámat fessem ? — Nem. Más halászokat is lefesthetnél, de képeiden eggyel sem találkoztam. — Miért éppen halászokat? Talán nincs sok minden más is? — Kétségtelenül. De a te festményeiden más embereket sem látok, olyanokat, akik • sokat dolgoznak'és kevés pénzt kapnak. — Hát nem festhetem azt, amit én akarok ? — De igen, de mit akarsz? A halászok borzalmas helyzetben vannak, segítségre van szükségük, vagy megsegítésükre kell törekedni. Te ismered helyzetüket, tudsz rajzolni és — napraforgókat rajzolsz! Van erre mentség? — Nem rajzolok napraforgókat, hanem vonalakat, színfoltokat és érzéseimet. — Érzéseid kapcsolatosak a halászok döbbenetes helyzetével? — Talán. — Te tehát megfeledkeztél róluk és inkább érzéseidet idézed fel? — Részese vagyok a festészet fejlődésének. — A halászok fejlődésének nem? — Mint ember tagja vagyok a Mien-leh egyletnek, amely ki akarja küszöbölni a kizsákmányolást és az elnyomást, azonban mint festő a festőművészet formáit fejlesztem. — Ez úgy hangzik, mintha ezt mondaná: mint szakács mérget keverek az ételbe, de mint ember — orvosságot vásárolok. A halászok helyzete azért rettenetes, mert nem várhatnak. Éhenhalhdk, mielőtt festőművészeted kifejlődik. Te a követük vagy és túlságosan sokáig tart, amíg megtanulsz beszélni. Valami általánosat érzel, de a halászok, akik megsegítésük érdekében küldtek téged, valami különlegeset érzenek. Az éhséget. Te tudsz olyasmit, amit mi nem tudunk. De azt mondod nekünk, amit tudunk. Mit ér az, ha megtanulsz bánni a tussal és az ecsettel, de meghatározott célod nincs? Csak akkor nehéz bánni velük, ha valami meghatározottat akarunk kifejezni. A kizsákmányolók sok ezer dologról beszélnek, a kizsákmányoltak azonban a kizsákmányolásról szólnak. Te halászokat fess!" Berthold Brecht német író hagyatékában találták meg ezt az írást, amelyet a Bildende Kunst legutóbbi száma közölt. Nem vettük át csupán azért, hogy dokumentáljuk egy nagy írónak a művészet társadalmi küldetésébe vetett hitét. Nem is azért, hogy Brecht szaváyal festőinkhez szóljunk. Inkább azt szeretném, ha néhány hazai magyar költő elolvasná ezt a tanulságos igaz mesét, elgondolkozva az elmúlt időszakban követett njűvészi útjáról és saját maga vonná meg a mérleget. Akikről a tettek beszéljenek Az Oj Ifjúság április 20-i számában Török Elemér elvtárs Akikről hallgattunk címmel cikket írt a bratislavai magyar főiskolások művészegyütteséről. A cikk az együttes egyik fellépése kapcsán, valószínűleg az egész itteni magyar nyelvű sajtóra célozva megállapítja, hogy a két évvel ezelőtt alakult művészegyüttesről igen keveset írtunk: „Gondok, bajok közepette tengeti magát. Jó szót, bíztatást keveset kaptak tőlünk, bár várták mint a szomjas föld a csöndes nyári esőt." A „tengeti magát" szófordulat véleményünk szerint ugyan igen túlzott, de ettől függetlenül igaz az, hogy keveset írtunk erről az együttesről. Ennek az igazságnak van azonban egy másik oldala is. Nem vagyunk hívei annak, hogy mesterséges úton előre teremtsünk „hírnevet" bármely együttesnek. Ez különben is meddő próbálkozás volna. A dicséretért, a népszerűségért meg is kell dolgozni. Török elvtárs cikkében megállapítja, hogy a művészegyüttesnek eddig csak két nyilvános fellépése volt. Ez önmagában is megmagyarázza azt, hogy kevesen tudnak létezéséről. S dolgozóinkkal megszerettetni ezt a kétségtelenül tehetséges gárdával rendelkező együttest, nem lehet még 10—20 cikkel sem. Ezt a feladatot az együttesnek magának kell vállalnia, tudása tökéletesítésével, minél több sikeres fellépéssel. Az együttesnek bőven lesz erre alkalma. Hiszen alapját fogja képezni a Csemadok közeljövőben megalakuló félhivatásos népművészeti együttesének. Ez nagy kötelezettséggel jár. Teljesítésére serkentse az a tudat, hogy hazánk, Csehszlovák Köztársaságunk erkölcsi és anyagi támogatása teszi lehetővé az együttes • művészi kibontakozását. Hangsúlyozzuk: még mindig előlegezésről van sző, amit lelkes, odaadó és áldozatos jó munkával kell megtéríteni. Ezért: jó munkát kultúrtársak! S tetteitek minél előbb beszéljenek messzehangzó szóval! G. I. /