Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-16 / 135. szám, csütörtök

HÁROM TALÄLKOZÁ A HÁZERESZRŐL már lecsordult a hólé, porhanyós jégtutajok úsztak a zavaros fekete víz hátán. Megengedett a föld, s könnyű párákat lehelt a napfényben úszó ég felé. A hóvirágok áttörték a korhadó avart, a fák törzsében emelkedett a nedv és úgy tetszett, mintha már a rügyek is mozdultak volna.

m Rezzent, ébredt, — tavaszt üzent a természet; illatot ígértek a virágok, árnyat az erd'á, terméssel bíztattak a zsendülő vetések. De nem volt, aki örömöt, bizalmat merített volna ebből, nem volt boldog ajak, mely visszamosolygott volna az égre és a tájra. Jött március, de nem tavaszodott... Az emberek szívét megülte a halálfélelem, érzelmeiket, gondolataikat elrabolta az egyre közeledő ágyúszó tompa bömbölése és a rémítő kósza hírek. Bizonytalan volt a házon a tető, idegen a meghitt családi asztal is. Az ember minden percben újból és újból fedezte fel: élek még. Ám a jövőjében bízni nem tudott. Halál rontott, pusztított a földön, háború volt. Az arcvonal már csak vagy kétszáz kilométernyire volt tőlünk és rohamosan közeledett. Tízéves eszemmel még nem tudtam felmérni, mennyi borzalmat rejtenek a következő napok, a félelem és a kétségbeesés lázától megmentett gyerekségem. Gondtalanul, mohó kíváncsisággal néztem a nehéz zúgású bombázókat s csak amikor apám pincébe tuszkolt, sejtettem, hogy azt nem szabad. Egy este aztán én is megtanultam félni. A távolból szapora puskaropogás hallatszott, fel-felbömböltek az ágyúk és olykor-olykor egész alacsonyan iramodó repülőgépek hasítottak a tavaszi levegőbe. Szélcsend volt, s annál tisztábban hallatszott minden. A zaj egyre közeledett, már a lánctalpak csikorgását is ki lehetett venni. Félelemtől reszketve bújtunk össze a pince alján anyám, bátyám és én. Apám magunkra hagyott, a szomszédokkal kint az utcán örséget állt. Kilenc óra körül minden elnémult és ez a csend még kínosabb volt. Hosszú óráknak tűnő percek teltek, míg végül is apám me^ielent a pincelejárhtban és izgatottan csak ennyit mondott: — Itt vannak az oroszok. Reggel kibújtam a pincéből és hunyorgatva belenéztem a tavaszi napfénybe. Élénk zaj ütött a fülembe az utca felöl. De még mielőtt elindultam volna arrafelé, valami érdekeset láttam meg. Kertünk végében kis szalmakazal állott, annak a közepéből egy fejet láttam kimagaslani. Odamentem. Barna arcú szovjet katona ült fent, éppen a csizmáját húzta. Csodálkoztam, miért pontosan ezt a helyet választotta öltözködés céljából. Akkor láttam, hogy a kazal mellett még egypáran szórakoznak, kék füstöt fújva. Először láttam szovjet katonát. Hoszszasan bámultam feléjük, míg végre egyikük — egy szőkehajú, barátságos, középtermetű katona — hozzám szólt. írta: PETRÍK JÓZSEF Fogalmam se volt, mit akarhat, mit mond, ijedten elkotródtam. De azért vissza-visszanéztem rá. És a tekintete, alakja úgy emlékezetembe vésődött, hogy ha szovjet katonát láttam, akarva-akaratlanul is mindig erre a szőkehajú, barátságos arcra gondoltam. EGY EGÉSZ HÖNAP telt el, teli kalanddal, élményekkel. Megtanultunk néhány orosz szót, daltöredékeket, az autójavítóktól parittyagumit csentünk. Egy napon, amikor pajtásaimmal új terveket szőttünk, hirtelen szúrást éreztem az oldalamban és szédült a fejem. Nem vettem komolyra, tovább szaladgáltunk, csavarogtunk. Azonban estére már kirepedezett az ajkam is. És hiába mentem volna a pajtásokkal, nem bírtam az irqpxot. Mondták ötleteket, fölújították egy-egy élményünket, meséltek, de nem volt kedvem HALL/ÁTOK-E? A fiam csak másfél éves. S aki apa az megérti, aggódó szívemet titkos félelem miért is tépi. Ha csillognak könnycsepjei, mint harmat a virágon, emlékeim láthatárán olykor magamat látom dohos szobánk kopott ágyán, elnyúlva sápadt arccal a zizegő, penészes szalmán. S halljátok-e, apák, szívem miért örül, ha a fiam bimbózó mosolyát látom? Nekem ez: Béke, s az is, ha kenyeret majszol az ágyon, és ha mondja: apa csecse, s nyúl sapkámért, hogy levegye. TÖRÖK ELEMÉR semmihez. Másnap reggel ágyban maradtam. Anyám aggódva nézett rám, de csak megnyugtatta magát: gyerekbetegség, hamar elmúlik. Ám az enyém csak nem akart elmúlni. Egyre roszszabbul éreztem magam. A pajtások beszaladtak hozzám, bíztattak, hívtak magukkal, de látva arcvonásaimat, reménytelenül, lehorgasztott fejjel húzódtak ki a szobából. Pedig be szerettem volna velük menni. Május volt már, Illatos meleg napok s a mezőn késő estig lehetett katonásdit játszani,} Csak nekem nem. Egy éjjel, döngő léptek zaja ébresztett fel. Négy katona állt a szobánkban, hozzánk szállásolták be őket. Ők már vissza, hazafelé mentek a harctérről. A gyenge lámpafényben homályosan látszott poros, barna arcuk, Fáradtak voltak, hamarosan vetkőzni kezdtek. Egyikük valamilyen érdekes élményt beszélt hangosan, meg-megszakítva a beszédet nevetéssel. Ilyenkor a másik katona ajkához tette az ujját és rám mutatott. És én ráismertem. Felvillant bennem a kép, az egy hónappal ezelőtt látott arc. A szőke fürtök, barátságos vonások. Hosszan néztem rá, újjongva az új találkozásnak. De hamarosan álomba merültem. SZÉLES SÄVOKKAL SZÖKÖTT BE a reggeli nap a nyitott ablakon. A szőke katonával majdnem egyszerre ébredtünk. Felállt a rögtönzött fekvőhelyről és az ablakhoz lépett. Megmozdultam, fel akartam ülni, de gyenge voltam erre. Ő a kis neszre megfordult, majd hozzám jött és leült az ágyam szélére. Nem tudom, mit olvasott le arcomról, de megértően megérintette homlokomat nehéz kezével. Mondott is valamit, csakhogy nem értettem. Aztán mutogatva kérdezte, hol fáj és mégegyszer megsimogatott. Érdes, kemény volt a keze, nekem mégis olyan jól esett, szinte elfelejtkeztem arról, hogy beteg vagyok. Attól fogva többször is eljött hozzám, játszott, foglalkozott velem. Gyümölcsízzel, keksszel kedveskedett, megtanított a nevére és a körülöttünk lévő dolgok orosz nevére. Megszoktam, megszerettem az együtt töltött perceket, számomra szinte ünnepet jelentettek. De bajom csak nem múlt, lázam egyre emelkedett, s az oldalamban éles fájdalmak cikáztak. Nyikolaj egyszer késő délután jött meg, mellém ült, de csak pár pillanatot töltött ott, hirtelen felkelt és elsietett. Nem értettem, miért rňent el, hiszen úgy vártam rá. Vagy félóra múlva tért vissza egy fiatal kapitány kíséretében, aki Moszkvában orvostant hallgatott. Huszonkét éves diák, akinek a haza iránti kötelesség a toll és a könyv helyett fegyvert adott a kezébe. Hozzám lépett és megvizsgált. Szüleim kíváncsian figyelték minden mozdulatát. Rögtön kórházba vigyék — súgta apámnak, — minden percben elkéshetnek vele. Tört magyarsággal, kézlejtéssel magyarázta nekik, hogy vakbélgyulladásról van szó. Láttam még anyám gondterhes arcát, éreztem, hogy a fiatal orvos-katona hideg, vizes kendőt borít lázas keblemre. Szememmel Nyikolajt kerestem, aki iránt most annyi hálát éreztem. Csak amikor már a kocsiban feküdtem, akkor tűnt a szemembe. A kocsi elindult, mi hosszan néztük még egymást... S a harmadik találkozás? MIRE A KÓRHÁZBÓL hazakerültem, Nyikolaj már elment tőlünk. Ki tudja, hol, gyárban dolgozott már, vagy széles mezőkön, falun-e vagy városban? Öt idézi bennem egy-egy mozikép, vagy a szovjet emberekről ejtett szó, őt érzem és ismerem fel a róluk szóló regények hőseiben. Űjra és újra viszszatér homlokomra érdes, nehéz kezének símogatása és én ebben a símogatásban benne érzem szíve melegségét, amely vérezni volt kész, hogy én és mi mindnyájan életben maradhassunk. És én mégcsak meg sem köszönhettem neki. Észak/tengeri outóbus z Drámai jelenetekben örökítette meg a norvég filmgyártás a hazafiak náciellenes földalatti harcát. Dávid Howarth szövegkönyve: az Északi-tengeri autóbusz a norvég tengerészekről, a tenger harcedzett kemény fiairól szól, akik hazájuk náci megszállása utin angol védnökség alatt a Shettland-szigeteken ütnek tanyát, s innen térnek időnként haza fegyverszállltmányokkal az illegális harci csoportok számára, s mentik Norvégiából az üldözötteket, a fasiszták szánalmas áldozatait. Leif Larsen kapitánynak és legénységének története csak egyik mozzanata annak a hősi küzdelemnek, melyet a kis norvég nép lelkierejét és becsületét megőrizve vívott az embertelen betolakodók és hazai kiszolgálóik ellen. A film sok hasonló zsánerú filmtől eltérően nem patetizál: olyan egyszerűek és a megszólalásig élethűek hősei, hogy a néző önkéntelenül is felidézi emlékezetében a borzalmak éveit és együtt örül vagy aggódik a film hőseivel. Tiszták és szókimondók ezek az emberek, mint északi hazájuk világa. /cs -sit :c Miloš Makovec neves cseh filmrendező művészi tudással végezte Alois Jiráseknek, a cseh Jókainak, Elveszettek című elbeszéléséből készült film rendezését. Központi tárgya a háború és a béke örökké időszerű, minduntalan felvetődő kérdése, melyre az emberiség évszázadok óta várja a választ. A film története Mária Terézia korában, az örökösödési háború idején játszódik le. Három katona találkozik: egy szökevény, a másik egy csata életbenmaradt részvevője, a harmadik pedig egy sebesült huszár. Űzött vadként bolyong anák az erdőben, hogy menedéket leljenek. A mostoha sors készteti őket háborúellenes gondolatokra. Különböző típusok: a szökevény cinikus, társa naiv; folyton esküjére hivatkozik, s meg akarja találni hadtestét, a huszár pedig katonáskodás nélkül nem is tudja elképzelni az életet: a táborban született és ott is nőtt fel. A háború az ő kenyere. Egyben azonban egyek: a háború mindhármukat megfosztotta Nyers külsejük és merevségük vértezete alatt mélyen érző emberi szív dobog. S az egész film értéke éppen az újkor története legszomorúbb fejezetének reális ábrázolásában van. A film értékének méltatásánál meg kell jegyeznünk, hogy szereplői közül tizenhatan az illegális harci csoportban a fasiszta uralom évei alatt betöltött szerepüket játszották. valamitől, kit kedvesétől, kit a becsületes emberi élettől. Mit tegyenek? Kövessék szállásadójuk, a bibliaforgató jira példáját, aki a pacifizmust vallja? Megundorodva a háború borzalmaitól, készek pacifizmust hirdetni, de midőn búcsút véve menedékadójuktól, tisztss távolságból visszapillantva észreveszik, hogy vad porosz lovascsapart tört Jira házára és fosztogat, felhagynak elhatározásukkal, hogy többé nem ölnek: visszafordulnak és szembeszállva a rablókkal, életük feláldozásával megmentik Jira családját. Egészséges romantizmus árad a filmbe!, és mind a rendező, mind a szereplők híven visszaadták a kort Jirásek felfogásában. Jirásek gondolatai, melyeket a párbeszédek fejtenek ki, ma is élnek. A film sikerét a három katona (Stanislav Fiséra, Gustáv Valach államdíjas és Vladimír Hlavatý) nagyszerű alakja alapozza meg. L. ©OOOOOOOQOOOOO^^ I Zsenminzsipao vitazárő cikke Kínában az elmúlt hónapokban élénk vita folyt a „Virágozzék a művészet minden virága, versengjen a gondolkozás minden iskolája" kultúrpolitikai irányelvről. Tudósok, művészek, írók és más kulturális dolgozók hallatták szavukat a kínai lapokban és nem hiányzott olyan vé lemény sem, amely kifejezte aggályait ezzel az új iránnyal kapcsolatban, amelynek célja lényegében az, hogy a szabad, művészi és tudományos versengésből hasznát lássa a haladó kínai kultúrélet. A Zsenminzsipao néhány héttel ezelőtt vitát összefoglal) vezércikket közölt. A vezércikk megállapítja, hogy a vita során ilyen és hasonló nézetek merültek fel: gátat kellene vetni ennek a szabad „virágzásnak". A lap szerint ez a vélemény teljesen helytelen. Az új politika ugyanis nem ideiglenes és nem is szükségmegoldás. Hosszútartamú politikáról van szó, amelynek nagy a jelentősége a kultúra és tudomány fejlődése szempontjából. Már eddig is számot lehet adni bizonyos haladásról. A filozófusok, irodalmárok, közgazdászok, történészek, jogászok és biológusok élénk, szabad vitákat rendeznek. Hatalmas fellendülés tapasztalható az irodalomban, a film-, dráma-, opera-, zene- és képzőművészetben is. Ebből a lap ezt a következtetést vonja le: „Jelenleg nem az a probléma, hogy ezt a politikát túlhajtottuk, hanem az, hogy igen keveset tettünk megvalósítása érdekében. A párt feladata továbbra is következetesen érvényesíteni a „virágozzék a művészet minden virága, versengjen a gondolkodás minden iskolája" politikáját." A cikk ezután foglalkozik egyesek olyan álláspontjával, mintha ezen irányelv érvényesítése eszmei zűrzavart, a burzsoá ideológia elterjedését és a marxista elmélet megrenditését okozhatná. Megállapítja, hogy a pártban is számos elvtárs nem ért egyet ezzel az új irányzattal, igen sötét színekkel ecseteli „ártalmasságát", és azt „tanácsolja" a pártnak, h°gy gyorsan változtasson ezen. „A párt azonban — hangsúlyozza a vezércikk — nem Jogadhatja el az ilyen „tanácsokat",•mivel ezek nem állnak a marxizmus talaján, hanem a marxizmusellenes dogmatizmus és szektariánizmus megnyilatkozásai. Nem veszik tekintetbe azt a tényt, hogy a nép közötti helytelen nézetekkel kapcsolatban sohasem szabad alkalmazni a nyomás és a tilalom módszerét, hanem az érvelés, bírálat, meggyőzés és nevelés módszereit. És ma, amikor Kína a szocializmusba való átmenet útjára lépett, ez a politika rendkívül fontos." A cikk a továbbiakban ezt a tételt támasztja alá a jelenlegi kínai gazdasági és politikai helyzet elemzésével, majd leszögezi, hogy a marxizmus nem fél a hibás ideológiák által hangoztatott semmiféle kritikától, mivel az antimarxista eszmei áramlatoknak még a burzsoá ideológia uralma idején sem sikerült megakadályozniuk a marxizmus fejlődését. Az ideológiai harc ugvanis a marxizmus fejlődésének hajtóereje. E harc nélkül a marxizmus megtorpan és dogmatikussá válik. A Zsenminzsipao vezércikke ezután igen határozottan kiemeli, az új irányelv mit sem változtat azon, hogy a marxizmusnak az ideológia terén vezető szerepe van. Az ideológiai harcot a marxizmusnak kell vezetnie, mert különben a burzsoá ideologiák veszik át a vezetést. Ennek következtében pedig a burzsoá értelmiség a tőkés rendszer visszaállításáért szállna síkra. Ez megengedhetetlen. A marxizmus ideológiai vezető szerepét egészen másképpen gyakorolja, mint a reakciós osztályok ideológiai uralmukat a múltban. A népnek a marxizmus szellemében való nevelése során — mondja a Zsenminzsipao cikke — nem támaszkodhatunk a nép közötti nem marxista ideológiák erőszakos „likvidálására", hanem meg kell engedni és kívánni, hogy a nép körében különféle eszmei áramlatok közötti vitákra kerüljön sor és az ilyen viták alapján a nép öntudatosan eljusson a helyes következtetésekig. Visszatérve az új politikát bíráló egyének nézeteihez, a vezércikk végül is megállapítja: „A marxistáknak propagálniok kell a marxizmust és éppen ezért nemcsak a burzsoá és kispolgári ideológiákat kell bírálniok, hanem a marxizmus dogmatikus elferdítését, a dogmatizmus iránti ilebrális állásfoglalást is." „Irodalmi életünk válsága" Ez a címe Simó Jenő cikkének az Élet és Irodalom című magyarországi folyóiratban, amelyben foglalkozik Palmiro Togliatti Irodalmi pjság c. cikkével. Ezt a cikket az Üj Szó április derekán ismertette olvasóinkkal. Togliatti cikkében a rendelkezésére álló dokumentumok, elsősorban az Irodalmi Újságnak a Laterza nevű tőkés kiadóvállalat által közzétett nov. 2-i szjima alapján bizonyította az október 23-át megelőző magyarországi irodalmi mozgalmak ellenforradalmi jellegét. A Nyugaton tudvalevőleg az utóbbi hónapok kommunistaellenes kampányában a többi között felhasználták egyes magyarországi írók demagógikus, káros írásait is. Ezzel kapcsolatban az Élet és Irodalom cikkének van egy igen érdekes és elgondolkoztató része, amelyet az alábbiakban teljes egészében közlünk: „A becsületes szándékot mindig tiszteli az ember, ha nem is fogadja el mércének a cselekedetek megítélésében. Még nem felejtettük el azt a felháborodott pózt, ahogyan hónapokkal ezelőtt többen tiltakoztak az ellen, hogy mondanivalójuknak bármi köze lenne az imperialista propagandaszólamokhoz. De ma miért nem halljuk tiltakozni azokat, akiknek nevét és írásait a szocializmus tábora, a béke hívei ellen használják ki az imperialista uszító propaganda nagymesterei? Ma már nem lehet véletlen egyezésekről beszélni, ma már az Irodalmi Újság itthon megszerkesztett számait és egyes cikkeit az imperialista antipropaganda költségvetésében adják ki. ... Hasznos ez a cikk (Togliatti elvtárs cikke — a szerk. megj.) a mi számunkra, de vajon mi segítettünk-e az ölsz a dolgozóknak legalább annvit, hogy súlyos károk után, amelyeket okoztunk, azok az írók, akik nem adták el magukat az imperialistáknak, tiltakoztak volna nevük és írásuk felhasználása ellen a nyugati kommunista és haladó mozgalmak szétverésére megindított kampányban. Ezt mind ez ideig nem tették meg az említett írók. Ez a süket némaság szégyene az írók egy részének, de sajnos, szégyene az egész magyar irodalomnak is." Nem kell ehhez külön kommentár, talán csak ennyi: igaz, fgv van. A Szovjetunió és Nagy-Britannia kulturális kapcsolatai N. A. Mihajlov, a Szovjetunió kulturálisügyi minisztere interjút adott a Novoje vremja folyóiratnak, amely alapján képet alkothatunk a két ország jelenlegi kulturális kapcsolatairól és a jövő távlatairól. A miniszter hangsúlyozta, hogy a múlt év első tíz hónapjában nézete szerint örvendetes mértékben fellendültek a két ország kulturális kapcsolatai. így pl. a Szovjetunióban vendégszerepelt a Londoni Filharmónia, számos kiváló zeneművész és Arthur Bliss, a neves angol zeneszerző. A szigetországot pedig felkereste a szovjet Nagyszínház balettje, az Alekszandrovegyüttes, Dávid Ojsztrah világhírű hggedűvirtuóz stb. A múlt év utolsó két hónapjába,, azonban a brit hivatalos szervezetek a minimumra csökkentették a kultúrcserét. Mégis annak eredményeképpen, hogy az angliai közönség igen nagyra becsüli a szovjet művészetet és kiváló képviselőit, koncertezett Nagy-Britanniában Igor Ojsztrah heqedűművész. Msztyiszlav Rosztropovics cseiiórr.űvész és Emil Gilelsz zongoraművész. Szentemberben az angliai nemzetközi könyvkiállításon részt vesznek a szovjet könyvkiadók is, míg Moszkvában már májusban megnyíiik a jelenlegi brit képzőművészet kiállítása. N. A. Mihajlov az interjúban a többi között hangsúlyozta: „Ami minket illet, nem vaoyunk elégedettek a két ország közötti kulturális kapcsolatok jelenlegi méreteivel. Nagy-Britannia és a Szovjetunió népeinek alapvető érdekei azt követelik, hogy a brit-szovjet kaocsolatokban bizalom és együttműködés uralkodjon. Ehhez jelentős mértékben hozzájárulhatnak a széleskörű kulturális kapcsolatok. Ezek felújítása és kibővítése útjában — véleményünk szerint — nem állnak komoly akadályok." c, i,