Új Szó, 1957. április (10. évfolyam, 91-119.szám)

1957-04-07 / 97. szám, vasárnap

"ATYOLAT SÁNDOR: PÁRTSZÁKADÁS HANS SACHS (1494-1576): A lövészárkok alig néhány méter" nyíre húzódtak egy vonalban a sebes Bug folyóval. Az augusztusi nap fenn ragyogott az égen és forró leheletével nemcsak a végtelennek látszó lengyel rónákat hintette be, hanem a nedves lövészárkokat is. A honvédek az éjszakai csetepaté fáradalmait pihenték, csupán a rögtönzött földhányások egyikénél-másikánál leselkedett egy-egy torzonborz fej. Puskáik a friss földhányáson pihentek, s rajtuk cafatokban lógó, piszkos katonazubbonyok fityegtek. Véges-végig mélységes csend terpeszkedett a tikkadt mezőségen. A túlsó oldalon, a Bug folyó partján is csend volt, elült az élet. Az orosz katonák is pihentek. Sem falu, sem város vagy lakótelep nem volt látható. Déli irányban, messze a látóhatár peremén halvány körvonalakban erdők és sűrű nádasok rajzolódtak ki. Az egyik hosszú földhányásnál két baka állt. Hallgattak mindketten; mereven előrenézve figyelték, bámulták az előttük elterülő folyót, a túlsó partot, a nádasokat s az ellenfél oldalán itt-ott felbukkanó vékony füst- és páraoszlopokat. Gondolatban talán mindketten otthon voltak az édes Duna tájon, a Csallóközben, ahonnan úgy röppentek el — közel esztendeje —, mint a madárfiókák a puha meleg fészekből. Jóformán múltjuk sem volt, nem voltak polgári élményeik, csak éppen hogy megemberesedtek, aztán a sorozó bizottság elé kerültek, ott megállapították róluk, hogy „odavalók a többi közé'-', gyilokeszközt akasztottak a vállukra, hogy az isten és a kormányzó rendelkezései alapján mehetnek tűzön, vízen, földön és levegőben, étlen és szomjan az előre elkészített vágóhidakra s onnan a vitézeknek és hősöknek kijáró temetőkbe. ATem volt mit beszélniök egymás' sal... A testben és lélekben 'összemorzsolt ember legszívesebben hallgat. A siralomház semmiben sem különbözött a Bug menti földhányásoktól. Két nap óta egyetlen falat ételhez nem jutottak. Konzervjeik nem voltak, a konyha valahol a „Hinterlandban" grasszált védettebb helyen, az ezred és hadosztálytörzs közelében, ahol nyugodtan lehetett zabálni és vitézségi érmeket szerezni, sőt a „bennfentesek" szekszuális gerjedelmeinek rendezéséről is gondoskodott a legfelsőbb vezetőség. A víz felett hirtelen sötét színű madárcsapat húzott el... Megmozdult a két torzonborz bakafej, zsíros, kopott katonasapkáik lassan hátraszögelődtek, le egészen a tarkóra. Viaszsárga fiatal arcukat néhány pillanatra belemártották a nap aranysugaraiba. — Ni csak, seregélyek'. ... — törte meg a csendet az egyik. — Azok a... — Hazafelé tartanak. >— Az lehet... Arrafelé vannak a '.Kárpátok ... s azokon túl aztán-... Ismét soká hallgattak mindketten. Az idősebbik, Balogh Pista hosszan bámult a seregélyek után összehúzott szemöldökkel, azután nekitámaszkodva a földhányásnak, újra megszólalt. — Otthon már biztosan betakarították a kenyeret. — Csak be... — jött a felelet. — Idő jó volt hozzá ... — Mit írnak otthonról? Tegnap kaptál levelet... — Tegnapelőtt... Anyám írt. — Aszongya benne, hogy menjek sürgősen haza, mert... T

orkán akadt a szó. Gránát hasított át felettük. Alig kétszáz méternyire vágott le vonalaik mögött. Réveteg tekintettel figyelték a becsapódást, fekete füst és lángoszlop szökkent a magasba. A magas és félelmetes füstgomolyagból ruhadarabok, katonasapkák és cafatokra szaggatott emberi testrészek hullottak vissza a földre. — Ez igene... Jól betalált! Ide már nem kell a tábori konyha. — Várhatják haza iket... Érzed, milyen égett hússzag van? — Érzem, — mondta Csaplár Ferko... — Szóval, anyám azt írja, hogy nagyon sürgős lenne a hazamenetelem ... Amúgy is beteg vagyok ... Rámférne egy kis pihenés. — Mért nefn kérsz szabadságot? — Hát adnak ezek a tetvesek?! 'A századparancsnok azt mondta, amíg nem tc-ténik itt valami — vagy így, vagy úgy, addig senki szabadságra nem mehet. A múlt héten kétszer voltam orvosnál: kidobott... Szemembe mondta, hogy szimulálok, pedig már tíz napja sötét színű vér megy tőlem ... Jobb is lenne megdögölni... Mi célja van itt az életünknek? Kinek kell ez a tengernyi szenvedés? Milyen címen hirdetik nekünk a krisztusi igékre alapozott emberszeretetet? Mit vétettem én annak az embertársamra ÜJ szö nak, aki ott túl, a Búg folyó iszapos nádasaiban lapul s mit vétett ő nekem, hogy megöljem? ... Ó, Balogh Pista... drága bajtársaim! Itt kell megdögölnöm! ... Ebben a sárban, piszokban ... — Ugyan, Ferkó ... Leváltás után csípd el a századost, ö jó ember. Meglátod, ad neked szabadságot. — Itt nincsenek jó emberek, itt nincs .emberség, nincs isten sem! A beleimet végighúzhatom a Bug partjain — nincs könyörület. — No, majd én beszélek a tisztiszolgájával, nagyon jóba vagyunk, ő majd szól az érdekedben. Nem kell annyira elkeseredni! Harmadnap délután Csaplár Ferkó kezébe kapta a szabadságos levelet. A két jóbarát a nádasokban búcsúzott el egymástól. Balogh Pista a fülébe rágta Ferkónak, hogy legalább egy tízkilós hazai kenyeret hozzon, meg tiszta alsóneműt, kapcákat stb. Ezek voltak a legfontosabbak. F

erkó lassú, kimért léptekkel húzott hátrafelé, érezte, minden lépése távolabb viszi a halál birodalmától. A Bug folyó kísérteties hullámai mintha integetnének feléje: a nádasok iszapjából kigőzölgő hullaszagot még soká érezte. Minél távolabb került, annál jobban erősödött benne a gondolat, hogy mégiscsak érdemes élni. Alomkóros lépteit lassan, de biztosan nyelte el az árterület ázalagos mezősége. Fölséges valaminek érezte tizenegy hónap után olyan irányba menni, amely hazafelé mutat. Tizenegy hónap elegendő volt ahhoz, hogy megfeledkezzék mindenről, ami szép volt, jó volt, vagy „hősiesnek" számított fiatal életének tragikus kálváriáján. Istenbe vetett hitének kötelékei mind, mind cafatokban lógtak emlékezésének fonalán. Vigyorra torzult arccal gondolt utolsó gyónására és szent áldozásaira. Jóformán gyermek volt még, alig töltötte be a huszonkét esztendőt, de jóakarattal sem lehetett negyvenen alulinak nézni. Mint félárva, berukkolása előtt megházasodott, hogy özvegy anyjának az ő távollétében segítőtársa legyen a négy hold földön, meg a jószág körül. N ásznapjait megszámolhatta a tíz újján. Amikor úgy érezte, túlkerült a messzehordók lőtávolságán, lepihent egy mélyedésben. Tudatosan kerülte a járható utakat, nem akart találkozni senkivel. Az oldalán lógó ócska, kopott kenyértarisznyáját gyakorlott mozdulattal az ölébe vette, vértelen piszkos kezeivel előkotorta azt a fél komiszkenyeret, amelyet útravalóul kapott a századnál. Egyetlen falat nem ment le a torkán. Szomorú, fénytelen gyermekszemeit a gazdag látóhatárba fúrta, majd nyűtt, undok katonabakancsait szemlélte soká, melyek kitaposott ságukkal már úgy festettek, mint valami fölnagyított iszapos kutyahalak. — Ilyen vacak dolgokban menjek haza? — kérdezte halkan önmagától. Soká gondolkodott, aztán elővette a félvak zsebtükrét zubbonya jobb felső zsebéből és hosszan nézegette magát benne. A csallóközi koldusok egykori jellegzetes alakja nézett vissza reá. Ifjúságának virágai mind, mind elhervadtak. testét és lelkét megölték a Bug menti szelek, a szenvedés, az éhség, az állati bánásmód ... Rongyos ruházatának valamennyi ráncvetödéséből szabályosan kifejlett tetvek kandikáltak reá. Az édesanyjától minap kapott levelet nem volt bátorsága elővenni. Félt ezektől az ákom-bákomos soroktól. Pedig szíve szerint szerette azt a koravén parasztasszonyt. Igaz, édesanyja ellenezte Horváth Pannival való házzasságát, dehát — istenem — faluhelyen ez már amolyan bevett szokás. A levél egyik részében azt írta anyja, hogy a módos Kovács Jani — mióta ö a harctéren van — igen nagy gc:tdst fordít rájuk, de neki — már mint édesanyjának — cseppet sem tetszik ez a gondosság. Túlságosan sokat van. nak együtt Pannival, azután Panni is igen gyakori vendég Janiéknál, meg a faluban sokat beszélnek arról is, hogy Panni esténként a bábasszonnyal sutyurászik, amit ezelőtt sohase tett meg. — Ah ... — mormogta maga elé — beszélnek, hát beszélnek. Hadd beszéljenek. Ledobta köpenyét, feje alá helyezte kenyérzsákját és elnyújtózott a pázsiton. Csakhamar mély álomba szenderült. Álomvilágának ködös messzeségében látta a zsúfolt katonavonatot, amint dübörög vele a Kárpátok hegyóriásai között, érezte a virágos mezők bódító illatát, látta faluját elárvult házaival, néptelen utcáival, látta a falu asszonyait, akik minden könnyüket elhullatták már gyermekeikért, férjeikért, szeretteikért, akik szüntelenül lesték, várták az állomáson a berobogó katonavonatokat. Látott álmában csecsemőket a falujában, akik lesoványodott asszonyok mellét tépték, látta a jegyzőt, a szolgabírót és más protekciósokat, akik pezsgős vacsorákat rendeztek odahaza és esténként hímebek módjára kosiattak a hadbavonultak fiatal feleségei után, látta Kovács Janit is, aki hetenkint háromszor is érdeklődött Panni iránt. Csaplár Ferkó álmában vadul kereste Pannit. — Ne keresd, fiam... — ütötte meg anyja hangja a fülét. — Panni nincs, Pannit elsodorta tőlünk az élet... Siess haza, fiam!... Mintha megmozdult volna Csaplár Ferkó alatt a Bug menti róna. Villámgyorsan ugrott fel fekvőhelyéről. Rongyos köpenyével megtörülte 'izzadt homlokát, majd elővette anyja levelét és gyorsan átolvasta. A levél tartalma nem hazudtolta az álmot. Meggyötört viaszsárga arcán perzselő könnyek futottak le. Ócska kenyérzsákját a nyakába akasztotta. Soká bámult maga elé. A nap már rég alábukott a nyugati horiztonton, kelet felé, a Búg közelében erősen villogtak a torkolattüzek. Közeledett ismét az éjszaka C

saplár Ferkó ismét nekivágott annak a tízkilométeres útnak, melyet a délutáni órákban tett meg. A torkolattüzek irányában ballagott lehorgasztott fővel. Alig félóra eltelte után árnyékalakját gyásztakaróval vonta be a Bug menti sötétség. Keleten a hold bágyadt fénnyel keresett magának utat a gyémántragyogású csillagok között. Ferkó ment, ment visszafelé hangtalan léptekkel, megtépázott szívvel és összezsugorodott lélekkel. Ogy érezte, minél közelebb jut a halál kegyetlen birodalmához, léptei annál gyorsabbak s mintha a Bug menti éjszaka eltakarná kínzó fájdalmát is. Lelki szemei eltt kezdtek elmosódni élte emlékei, ifjúsága, rövid násznapjai, és Horváth Panni is. Útjában háromszor megpihent. Éjfélre járt az idő. Tudta, hol s melyik részen állnak őrt a táboriőrsnk. Ezeket elkerülve leosont a Búg partjára. Egy loccsanás, aztán csend lett. Az előretolt táboriőrs halkan odaszólt a társának: — Hé! Mi volt az? Mire amaz közömbösen visszafelelt: — Semmi... Partszakadás ... Ézen a részen már nagyon alámosta a víz... 1957. április 3. (Folvtatás az 5 oldaloni. A zselízi 11 és 8 osztályú magyar tannyelvű iskola tanulói irodalmi matinét rendeztek Csontos Vilmos, Lovicsek Béla és Ozsvald Árpád műveiről. (D) A Janáček vonósnégyes kéthetes művészi körútra a Német Demokratikus Köztársaságba utazott. A Gorkijról elnevezett krasznodari kerületi színház nagy sikerrel adta elő A. Jakovlev fiatal író „A nagy szív" című első drámai művét, mely Marx KĹroly életéről szól A bulgáriai Külföldi Kapcsolatok Bizottsága Szófiában kiállítást rendezett mexikói és uruguayi művészek grafikai müveiből. Alois Klíma, a prágai rádió szimfonikus zenekarának karnagya az NDK-ba utazott. Április 5-én Halléban Smetana: Hazám című szimfonikus költeményét vezényelte nagy sikerrel. A nemrégen megalakult 100 tagú Duklai Ukrán Művészegyüttes első fellépésére készül. A Špejbl és Hurvínek bábszínház a Német Szövetségi Köztársaságban vendégszerepel. Brunswickban részt vesz az európai bábjáték hete nevű fesztiválon. Kassán má»sius 27. és május 25. között tartják meg a Kassai Zenai Nyarat, melyen, szovjet, bolgár, jugoszláv és más külföldi művészek is szerepelni fc^nak. Az első hangversenyen Csajkovszkij: C*,asz capriccióját, Bizet: Arlésienne c„ seerzery.ényét, Schubert VIII. H-moll — befejezetlen szimfóniáját es Beethoven Egmont nyitányát adták elő. I. A. Kozlov sz&vjet író 69 éves korában elhúnfc. A Greifenverllg könyvkiadó^lalat Centum Opuscula címmel kiauta L. Feuchtwanger irodalomtörténeti kutatásainak. irodalomkr.tikiáinak és önéletrajzi feljegyzésein^: gyűjteményét. Tokióban az idén nemzetközi gyermekrajz- és festménykiállítást rendeznek, amelyen Csehszlovákia is részt vesz. i cÁ izakáas éj a dánt Figyeljetek, e história régen Egy l-yoag házánál eseti meg Firenzében. Őkelme kedvtelése a vadá.,zat, írdőn mezőn kószálni el nem fárad. Vadász-sólyma madárfogáshoz értett S egy napon zsákmányként daruval tért meg. Az úr a szakácsnak parancsot ad: Estére megsütöd a madarat! A konyhamesternek több se kellett, Nekigyürközött, amint csak töle tellett, Hogy e iarusültról ura s a vendégek ínyükben vigyenek kellemes emléket. Fektette a vadat ízes zöldség közé S odatette sülni, zsírral megöntözé. A pecsenye-illat nem maradt a konyhán, Hamar szerteáradt a házban s az utcán. Egyszerre beállít a szakács babája És kertelés nélkül töle azt kívánja: Kostolóba adjon egy darucombot. Mire a férfi: „Ej, nincs más gondod? Holnap már ott állnék akasztófa alatt, Ha ebből hibázna a legkisebb falat." S a nő: „Ha nem adod, amit kérek, Köztünk mindennek vége! — Érted?" Mivel a szakács a nő után bomlott, Odaadta neki az egyik combot. • Az asztalon párolgott már a sült,. Az úr felszelni — kést fog — odaült. Ám a darun csupán egy lábat látott. Legott hivatja a szakácsot És szigorúan kérdőre vonja, Hol maradt a daru másik combja? A szakácsnak torkán akadt a beszéd, Lesütötte mélyen a szemét, És végre szólt: „Parancsolóm, Uram! Hisz a darvaknak csak egy lába van." A lovag ráreccsentett haragjában: „Azt képzeled, hogy darvat sose láttam?" A szakács esküdöz: igazat mondott, S kész volt bebizonyítani a dolgot. Felette aggódva nyögte ki ezeket. Felélt a lovag: „Holnap megteheted! Ha a bizonyítás nem menne J án» T„ ^ Lógni fogsz az első útszéli fán." • •••• f,"* Alom nem jött éjjel a szakács szemére, A beígért szörnyű büntetéstől félve. Reggel lovon egy tóhoz útra keltek Ahol tudták, hogy majd darvakra lelnek. Mikor már a vízhez közel vitt az út, Megpillant a szakács tizenkét darut; Ahány volt — mind — egy lábon álldogálnak Nyomban mutatja őket az urának És szól: „Most látni itt az igazat!" Az úr a darvakhoz közel szalad, Kezét felemeli s kiáltja: „Hess madár!" A darvak nyugalmának vége már. Mindegyik előhúz gyorsan még egy lábat S rögtön menekülnek, a magasba szállnak. „Kinek van igaza?" — kérdi az úr, S a szakács keserves sírásba fúl És szól: „Uram, ha tegnap — s nemcsak máma — Hagyja el az ajkát hasonló lárma, Előkerült volna a sült másik lába, Higgye el, szavamat adom rája. Hisz tetszik látni, nem az én vétkem." Az úr nevet az együgyű beszéden. A mérgelődést abbahagyja S kisüt a megbocsátás napja. Komoly helyzet, bár vésszel fenyeget, Ily fordulatot, tréfára, vehet. Ügyes beszéd a fordulat nyitja — Hans Sachs, a költő, ezt tanítja. 'Németből fordította, SAS ANDOR A középkori német városokban sajátságos irodalmi ízlés és stílus ala-f | kult ki, melyet nyelW és ritmikai oktatást nyújtó iskolákban sajátották^ el az iparosok. Ezek azt gondolták, hogy a költő munkáját épp úgy el? • lehet sajátítani mint bármely mesterség űzését. Sokan szereztek a nürnbergi énekes iskolában képesítést a verselésből,^ de közülük világhírt és világirodalmi helyet csak egy ember szerzett: : Hans Sachs, csizmadia és költő, ö az énekes céh által kívánt és ellen-. i őrzött mesterdalokba, színdarabjaiba, elbeszélő költeményeibe, egy őstfi-% hetséc éles realizmusai, népies Wšzvetlenségét és naayszeru humorát, vtt-g ; te bele. Ezeket a sajátságait Goethe méltatta és példaképnek tekintette, ff Az itt közölt költemény Hans Sachs tréfás poémái közé tartozik, elő-^ í adása krónikás egyszerűségű, de felépítésének ötletessége ma is hatái sóssá és kedvderítővé teszi, noha 1540-ben készült. Hans Sachs műveihez bámulatos olvasottsággal legkülönbözőbb mon-L ' dákból és elbeszélés-gyűjteményekből merítette a nyersanyagot. Gyorsan p j és hihetetlen termékenységgel dolgozott, mesterdalainak száma több®" i mint 4000, színpadi műveié, (köztük egy Bánk bánról szól) kétszázon felül • ' van s ezekhez járul 1700 megverselt tréfás vers vagy komoly költői el- s i beszélés. «