Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-14 / 73. szám, csütörtök

€ kukorica laní tá gy suoeg KUKorica írta: Kónya József a sa AZ ÖREG DOKA István felveszi be­kecsét, fejébe nyomja báránybörös sü­vegét, előkeresi görbe botját és kifelé indul. Felesége, született Pásztor Eszter, csak a szeme szögletéből dob feléje egy-egy pillantást, de úgy tesz-vesz a tűzhely körül, mintha nem is venné észre az ura készülődését. Kevés szó esik az öreg házaspár között, hiszen egy hosszú életen át annyira összeszoktak, hogy mondott szó nélkül is megértik egymást, de most, midőn Dóka már a kilincset fogja, az asszonyból kibuggyan a kí­váncsiság: — Hova megy, kigyelmed? — A határba — mosolyog rá az öreg, mire ezernyi apró ránc jut ösz­sze a szeme szögletében, aztán kilép az udvarra. — Maradatlan, mint a gyermek — pattog magának Eszti néne. — Mi keresni valója van a határban, hiszen már a farát is alig húzza?. .. De hát nincs nyugta ... Még mindig nem tud egyhelyben ülni... Dóka István meg csak megy, hajtja őt a kíváncsiság. A nap megifjodva szórja sugarait az akácfasoros utcára, az égbolton fecskék villóznak, a Tabi-gyerek már lerúgta a cipőit és mezítláb vágtat az utcán, a galambősz öreg mégis fázósan bur­kolódzik bekecsébe és báránybörös sü­vegét nem cseréli fel könnyebb fej­fedővel. A napos oldalt keresi, mert fázik. Nem kívülről. Belülről. Az öreg embert nem fűti már sem szenvedély, sem munkakedv. — Hova, hova, Pista? — kérdi tőle Dudás János, aki a ház előtt sütkérező unokájára vigyáz. — Okosodni — felel titokzatosan Dóka és csak apróz tovább. — Hogyan értsem azt? — Kíváncsi vagyok arra a keresz­tes-fészkes ültetésre — lassít le, de nem áll meg. — A fiam azt mondja, hogy ügyesen megy vele a kukorica vetése. — Megvoltunk mi keresztes-fészkes ültetés nélkül is — bölcselkedik Du­dás, aki világéletében ellensége volt minden újításnak. — Persze hogy meg —, veti oda a tipegő öreg. — Rádió nélkül is meg­voltunk, oszt ha elromlik, mégis csak beküldőm a városba megjavíttatni. Nem akar Dudással vitába szállni, mert ebédre vissza szándékozik térni, nehogy az asszony zsörtölődjék, ha meg talál késni. Az utcán csak gyerekféle hancúrozik és hozzá hasonló, munkaképtelen öre­gek üldögélnek. Aki munkabíró, kint van a határban. Szent György hetében vagyunk. Ilyenkor kerül a földbe a kukorica, bab, tök és minden fagyra kényesebb vetemény. A faluvégi kereszt előtt leveszi fejé­ről a báránybörös süvegét, sebtében megkukul a Názáreti felé és szófuka­ron köszönti: — ... csértessék ... MEGLETT FÉRFI korában Eszti né­nének kellett őt a templomba kény­szerítenie, de hogy már a kilencedik keresztet hordozza a vállán, bölcs meggondolásból összeköttetést keres a túlvilágiakkal, mert ugyan onnan még nem jött vissza senki, de mit lehet tudni és miért sütögessék az embert a fakanálfülű angyalok a pokolban, ha nem muszáj, no nem igaz? Az alsó malom körüli pázsiton kis­libák csipegetik a zsenge füvet. Egyik ilyen kis pamutgombolyag nagy mun­kában van. Belekapaszkodik egy fű­szálba és oly nekibuzdulással húzza­rángatja a szakadni nem akaró füvecs­két, hogy hanyatvágódik, amikor az végre elszakad. Dóka elmosolyodik a libácska túlzott igyekezetén és ballag tovább. Ismeri a határ minden fáját, bokrát, határ­kövét, hiszen itt élte le egész életét. Egyenesen a Törökhajtás felé tart, ahol azt az újdonságot próbálják ki. Midőn az országútról befordul a dü­lőútra, megáll és rosszallólag csóválja a fejét. — Ejnye, ejnye! — motyogja, aztán leveszi báránybörös süvegét és valamit szedegetni kezd bele az útról. Bogya Vince, a szövetkezet zootech­nikusa, a Sári-torok felől figyeli őt. Azért jött ide, hogy megnézze, mikor lehet a marhát a _ patakmenti legelőre kihajtani. Nem tudja elképzelni, hogy Dóka mi a csodát szedegethet, hát keresztülvág a legelön és ráköszönt az aggastyánra: — Jó munkát! Mit szedeget, István bátya? — Kukoricát —. hangzik a kurta fe­lelet, és Dóka bátyó nagyot nyögve térden vonszolja magát egy tyúklépés­sel odébb. Bogya elmosolyodik. Elgondolja, hogy minden öreg embernek van vala­mi bogara. Itt néhány szem kukori­cáért töreti öreg térdeit a rögökkel, otthon meg annyi van nekik, hogy a tavalyi részesedésből még az idei ser­téseiket is kihizlalhatják. János fia meg a menye tizenöt mázsánál is több kukoricát kaptak. — Sose törje magát, István bátya, hiszen van maguknak otthon elég! Dóka ráveti szelíd, kék szemét Bo­gyóra és csendes korholással csak ennyit mond: — Te is csak olyan vagy, Vince, mint a többi — és szó nélkül szedeget tovább. A ZOOTECHNIKU S megsainálja a bogaras aggastyánt, és ő is hozzálát a kukoricaszedegetéshez. Ha már any­nyira ráéhezett erre a maroknyi ku­koricára, hát csak teljék benne öröme! Kettesben szavorábban megy a munka. Mire a Törökhajtáshoz érnek, megtelik a süveg. A keresztes-fészkes ültetésre átalakított vetőgépek a tábla másik végén járnak, hát leülnek pi­henni a szekérre, melyen a vetőmagot hozták ki a táblára. Az öreg Dóka homlokán "nönavözik a veríték. Boana akaria in mondini neki, hogy öntse azt a kevéske kuko­ricát valamelyik zsákba és tegye fejére a süvegét, de meggondolja magát, mert István bátya az összeszedett magot úgy szorítja a kebléhez, mint valami nagy kincset. — Megfázik a báránybörös süveg­hez szokott feje — gondolja. — Majd még kórházba kerül a kapzsisága miatt. A vetögépek megérkeznek. Mialatt a lovak kissé kifújják magukat, Dóka István az egyik vetőgéphez totyog, beleszórja a süveg kukoricát, aztán jó­ságos szelídséggel inti a kocsisokat: — Vigyázzatok a magra, kedveseim! Végig szórtátok vele az utat. Nem szabad a közös vagyont tékozolni. Amint szelíd, vékonyka, reszkető hangján oktatja az embereket, Bogya Vince véleménye hirtelen megváltozik. Szégyenli, hogy kapzsisággal vádolta meg öt. Mennyi emberszeretet, mennyi böl­csesség, mennyi józan paraszti meg­gondolás fér egy süveg kukoricába! Szinte dicsfényt lát Dóka István izzadt homloka körül: a szelíd, meg­tört fényű szeméből pedig oly lenyű­göző, jóságos emberszeretet árad, hogy szeretne hozzálépni és megkérni öt, hogy adja áldását rá. A többiek is megilletődve néznek a galambősz aggastyánra, csak Piri• Feri nem érti meg a süveg kukorica taní­tását. — Megesik ilyesmi a legjobb akarat mellett is, István bátya — veti ellen. — Kirágódik útközben a zsák és el­szóródik a mag. — Tudom, fiam — oktatja öt az öreg. — De vigyázni kell. Ha magadnak gaz­dálkodnál, biztosan felszedetnéd a csa­ládoddal, de hát ez csak közös ugye? Gondold el, hova jutnánk, ha egyik a magot bitangolná el, a másik a marhák eleségét, a harmadik a tojást dézsmál­ná meg... A szövetkezetet egymás segítésére alapítottuk, fiam, nem egy­más károsítására. Erre aztán Piri Feri se tud ellen­vetést. A kocsisok megtöltögetik a vetőgé­peket maggal és nekiindulnak újabb kerülőnek,^ az öreg Dóka pedig azzal a jóleső érzéssel kocog hazafelé, hogy ez a nap sem múlt el haszontalanul fe­lette. Ha már munkával nem tud segí­teni, legalább tanítással segít. Dóka István rfta már ott nyugszik az igricebokrokkal körülvetett kakukk­füves temetőben. Eszti néni váltig han­goztatja, hogy kukoricaszedegetés köz­ben hült meg, de lehet, hogy ez nem is igaz, csak hát eljárt felette az idő. DE HAT VALÓJÁBAN meghalt-e a jóságos öreg? Az ember nem akkor hal meg, ami­kor utolsót dobban a szíve, hanem amikor már nem emlegeti őt sen­ki. Az öreg Dóka Istvánt pedig még igen sokáig fóliák emlegetni F első ­dárdon is, másutt is, mert ránk hagyta a süveg kukorica tanítását. Hans Swarowsky és Michal Karin hangversenye Mai beszámolómban ajtóstul rontok a házba, azzal kezdem, ami a legszebb volt. Az est nagy élménye. Hans Swarowsky, osztrák di­rigens, a „Bécsi Szim­fonikusok" első karmes­tere. Mint ember ro­konszenves és megnye­rő, mint karmester tnagaskultúrájú művész. Kialakult egyéniség. Zenekarvezetése sokol­dalú. Ha kell selymesen lágy, ha kell parancso­ló. De minden kifejezé­sében életteljes és mű­vészi. A műsor első száma Johannes Brahms „Va­riációk egy Haydn-téma fölött." Brahms a ze­neiroSalom erős és na­gyon érdekes egyénisé­ge. Gondolatmenete mé­lyenjáró, költészete sza­vak nélkül is érthető. Előadásra kerülő kom­pozíciója a legművé­szibb szimfonikus variá­ciók közé tartozik. A dallamgazdagságból fi­noman csendül ki az alapgondolat. Haydn ezt a témát Szent-Antal ko­rálnak nevezte. Brahms csodálatos melegséggel variálja Haydn szép­hangzású motívumát. Ebben a nűvében szinte „daloló zenekart" te­remt. Ján Cikker „Koncerti­nója" következik. Az egytételes zongoraver­seny a szlovák szimfo­nikus zene egyik büsz­kesége. Cikker ig42-ben komponálta ezt a fiata­los életkedvet árasztó lendületes művet, amely azóta európai nagyváro­. sok hang\ersenytermeit is bejárta; nagy sikerrel játszották Bécsben, Berlinben, Londonban és más városokban. Hans Swarowsky hívá­sára Cikker mester is megjelent, a közönség melegen innepelte. Michail Karin, a Szlo­vák Filharmónia szólis­tája szépen, komolyan átgondolt játékával megérdemelt sikert ara­tott. Technikája fejlett, jő az oktávtechn'kája is, akkordjai biztosak, pianői különösen szé­pek, könnyedék, fino­man kidolgozottak. A Fzünet után követ­kező szám Kodály Zol­tán „Galántai táncok" című zenekari kompo­zíciója. Kodály Zoltán szívvel-lélekkel magyar, zenéje ízig-vérig ma­gyar zene. Művészeté­nek forrása a nép, a népd|l és általában a dal. Népdalai, népi tán­cai: a magyar néplélek zenei kifejezője. Kodály szereti a szép hangula­tokat. Zenei formái meglepően tiszták, vilá­gosak, természetesek, ritmikájuk üde és vál­tozatos. Hans Swarow­sky ezzel a műsorszám­mal remekelt. Mi jel­lemezte? Halk, tiszta poézis és robbanó tem­peramentum. Mintha néha egy árnyalattal temperamentumosabb lett volna, mint Kodály maga, aki inkább ál­modozásra hajlamos lé­lek. A műsor utolsó száma Richard Strauss „Till Eulenspiegel vidám csí­nyei" című szimfonikus költeménye. Strauss nagyerejű zenekarral dolgozik. Muzsikája bi­zarr. szélsőséges, me­rész, sőt vakmerő. Rit-í mikája lüktetően eleven. Till Eulenspiegel vidám csínyeit többször kell hallani ahhoz, hogy az ember megértse és kö­vetni tudja a cselek­ményt. Mert ennek a műnek cselekménye van, fanyar gúnnyal, és maró szatírával elmon­dott szellemes történet: Till a piacon vidám fin­torral felborítja a kofák kosarait. Majd vándor­prédikátor alakjában ta­lálkozunk vele, aki ba­rátcsuhában is a javít­hatatlan tréfafaragó marad, de végül masa is megijed istentelen beszédeitől. Utoléri a szerelem végzete, de ezúttal ő kap kosarat, és sértett haragját a filisztereken tombolja ki. Altalános megrökö­nyödés, Till csibészes füttyszóval kereket old. De sorsát senki sem ke­rülheti el, őt is eléri a kigúnyolt világ bün­tető keze. Bíróság elé állítják, az ítélet, szinte a szót hallja az ember: halál. A helyszínen fel­húzzák az akasztófára, egy szusszanás, pár fur­csa trilla — vége. És ezzel vége a szép hang­versenynek is. De a kö­zönség még nem moz­dul, őszintén lelkes ová­cióban részesíti a ked­ves bécsi vendégmű­vészt. Még egy szó a filhar­móniáról. Hans Swarow­sky lendülete magával sodorta a zenekart, minden egyes játékost külön-külön, amiből megkapóan szép össz­játék született. Havas Márta A halhatatlan garnizon A breszti erőd védői­nek filméposza. K. Szi­monov, a film Szöveg­könyvírója méltó emlék­művét állít Baturin őr­nagynak és társainak, akik a hitleritfák hitsze­gő támadásai után 1911 emlékezetes júniusi haj­nalán utolsóig kitartot­tak a tönkrebombázott breszti erődben és nem adták fel a szovjet haza legyözhetetlenségé­be vetett hitüket. A film története a ''áború utolsó napjaiban kezdődik, amikor Kon­dratyjev' ezredes, egy páncélos alakulat pa­rancsnoka felszabadit egy németországi hadi­fogolytábort, ahol Batu­rin és társai kezdemé­nyezően felkeltek náci rabtartóik ellen. A két régi jóbarát egymásra ismer és a múlt táv­latából megelevenednek előttük ama dicső na­pok képei, midőn a szovjet nép — harco­sok és védelemre szoru­ló polgárok egyaránt — a hazaszeretettől ihle­tett hősiesség példaké­pét mutatták. A rende­zőnek, Z. Argrotiyen­konak érdeme, hogy ez a filméposz nem a megszokott katonai tár­gyú film, hanem ettől sokkal több. A ,film sikerét előse­gíti neves színészek: N. Krjucskov, V. Jemelja­nov, A. Csemodurov és mások alakítása. —N— Szőlőkaró De furcsák így meztelen, szőlő nélkül a domb alatt, nem várva soha sajnálatra — glédában, mint a katonák — állnak dacosan, hallgatag, görcsös fejüket meg se hajtva ... És mégis futó pillanatra sajnálom őket, bús szegények, meddő anyák, öreg legények, kik mindig a más terhét hordják. Tavasztól őszig kecses indák, kövér levelek mögé bújnak, takarva fájó árvaságuk... Nincsen népük, nincsen családjuk, csak karók már, vénülő szolgák, gyermekkoruk a szú megrágta. Ha szőlőfürt bársonyos bőre hozzájuk ér, remegnek tőle, szívükből buggyan régi emlék: lombos karjukat hogy emelték valamikor fel az égre! Ozsuaíd Árpád r A Vöröskői Állami Múzeum értékei Sokáig, nagyon sokáig ostromolták a viharok a vöröskői vár vén falait, amíg a történelem kikerülhetetlen törvényszerűsége elsodorta a vörös­kői Pálffy grófok sokágú koronáját. Ma múzeum ez a vár, a nép tulaj­dona, ahol gyönyörködhetünk régi mesterek remekeiben. De a gyönyörködésig hosszú az út. Mert nemcsak a grófi korona hul­lott darabokra, hanem sajnos, a rend­kívüli értéket képviselő bútorokat is kikezdte az idő. művet mutatja. Fortúna a szerencse istenasszonya tenyerén tartja a csá­szári koronát, amelyet az osztrák sas is segít tartani. Fortúna alakjától balra látható a földgömb és Ámor, jobbra a PSlffy-címer, és a grófi ko­rona. Ebből' az utóbbi motívumból következtetjük, hogy a láda a XVI. sz. második feléből származik, mivel a Pálffy-család Ferdinándtól kapta a grófi címet, A restaurálás munkája nagyon nehéz volt. A hiányzó lábak elkészíté­sét hosszú kortörténeti kutatás előz­bútorait a romantikus, keskeny, bra­"tislavai Bástya-utca egyik régi házá­ban restaurálják. A Bástya-utca 5-ben dolgozik a 63 éves Doroszinyi József műbútorasztalos és faszobrász, akit negyvenhét esztendős szakmai gya­korlat segít művészi tevékenységé­ben. Ahogy az öreg mester mondja, a munkához nemcscx szaktudás kell, hanem szeretet is. Kell az a tudat, hogy népünknek dolgozunk, hogy a népnek akarjuk megmutatni a szépet, a vésővel bánni tudó kez'1: ügyessé­javítás előtt.. A múzeumlátogató nem tudja, mi­lyen hatalmas munka, amíg egy-egy kopott, töredezett, szúrágta ládát szorgalmas és ügyes kezek újjáalkot­nak. A képek a Pálffy grófok • volt tulajdonát képező renaissance­ládát mutatják. Az egyik képen tisz­tán látható az idő és a szú pusztítása. Hiányzanak az oldal-kariatídok és a lábak, megsérültek Fortúna és Ámor alakjai. A másik kép a restaurált mmSmMšrnMm ... javítás után mm te meg. Ki kellett keresni a megfe­lelő faanyagot, aminek színe és ere­zete megegyezik a láda többi részei­vel. Nagyon alapos munkát kívánt a vasveretek elkészítése, nehogy stí­lus-ellenesek legyenek. A féregmen­tesítés (szú-ütás) és a megfelelő pác, a hiányos és töredezett kariatídok pótlása sok száz munkaórát igényel­tek. Csak a szakemberek tudják, hogy a Vöröskői Állami Múzeum értékes gét. Dorszinyi mester a néhai éhező, vergődő, rongvos inasgyerek igazi művész. A Vöröskői Állami Múzeum legszebb darabjai ott várják megúj­hodásukat a Bástya-utcai ház évszá­zados falai között. Mihálka Gyula, 0 J S ZO 1957. március 14. 7

Next

/
Thumbnails
Contents