Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-09 / 68. szám, szombat

ESZMEI TISZTASÁGOT! ÍRTA: RÉVAI JÓZSEF v í M

inderi elvhű kommunista, miriden valóban forradalmi szocialista, mindenki, aki nem hódolt be semmilyen tekintetben az október 23-i ellenforradalom „eszméinek", felszabadult érzéssel hallotta és helyeselte Kádár János elvtársnak a január 16-i budapesti aktíván mondott szavait — „az eszmei harc javításának és fokozásának" szükségességéről. Kádár elvtárs a fokozott ideológiai harcot — nem utolsósorban — így indokolta: „mert az elmúlt eseményekben az ellenforradalom egyik törekvése az volt, hogy eszmei zavart vigyen be dolgozók, a munkásosztály soraiba. Meg kell mondani, nem is minden siker nélkül. Az ellenforradalom »demokráciának«, »forradalomnak« nevezte a forradalmárok és kommunisták meggyilkolásának, a népi demokratikus rend aláásásának sötét napjait, az imperialisták és kapitalisták törekvéseit. »Nemzeti forradalom« címkéje alatt törtek a magyar függetlenség ellen és akarták a magyar népet a nyugati imperializmus gyarmatává tenni. Hasonló célokra használták fel az imperialisták a »sztálintalanítás« és a »rákosizmus elleni harc« ' torz jelszavait is." Nagyon helyes szavak ezek. \De hadd teszem hozzá — kiegészítésül — Kádár elvtársnak ahhoz a megállapításához, mely szerint az ellenforradalom „nem minden siker nélkül" törekedett arra, hogy eszmei zavart vigyen be a dolgozók, a munkásosztály soraiba, hogy ez nemcsak a dolgozókra, a munkásosztályra általában vonatkozik, hanem vonatkozik sajnos — magára a pártra is, a munkásosztály forradalmi élcsapatára, az MSZMP-re is. Csak az elismerés hangján lehet megemlékezni arról a hősies küzdelemről, amelyet az MSZMP vezetősége és tagsága vitt az ellenforradalom ellen, a munkáshatalom megszilárdításáért, a rend helyreállításáért. Mindez nem mond ellent annak, hogy az eszmei zavar, az ellenforradalmi „ideológia" befolyása és fertőzése bizony sokáig érezhető és tapasztalható volt a párt ideológiájában is. És ha igaz is az, hogy egyre inkább javítjuk ki ezeket a hibákat, küzdjük le az ellenforradalom 'é'Szhiél 'BefólyásSt á pártra, ezt a munkát még mindig nem végeztük el egészei), .A Népszabadságban is, nyilvános fellépésekben is elég gyakran akadunk nyomára az október 23-a által felvetett olyan „eszméknek", amelyekhez a mi forradalmi munkáspártunknak semmi köze nem lehet. Hadd említsem meg azt a szégyenletes tényt, hogy a Népszabadság, a párt központi lapja hosszú ideig nem hordozta homlokán a világ kommunistáinak azt a büszke jelszavát, amelyet a világ forradalmi munkásújságjai évtizedek óta viseltek és viselnek: „Világ proletárjai, egyesüljetek!" Persze a hibát kijavítani jobb később, mint soha. De az, hogy a proletár nemzetköziségnek ez a több mint 90 évvel ezelőtt Marx és Engels által megfogalmazott nagyszerű jelszava január 20 óta újra megjelent pártunk központi lapjának címlapján, nem változtat azon a tényen, hogy november 1 után hónapokra lekerült róla. És erről beszélni kell, mert a hiba jóvátétele egymagában még nem nem jelenti eszmei gyökereinek feltárását. Sokszor olvastuk a Népszabadságban, hogy sok régi párttag azért húzódik az MSZMP-be való belépéstől, mert fél a régi politikai hibák és vezetési módszerek visszatérésétől, de arról egyszer sem olvastunk, hogy van sok olyan régi kommunista is, aki az ellenforradalomnak való eszmei behódolás ilyen jelenségei miatt nem érezte még igazán magáénak az MSZMP-t. I. A

legszembetűnőbb jelensége az ellenforradalom előtt való behódolásnak az a hónapokon át tartó ingadozás volt, amely az október .23ával megindult események értékelésében jelentkezett. A párt iránti bizalmat a régi vezetés igen súlyos hibáin túl az ingatta meg legjobban a munkásosztály legöntudatosabb tömegeiben, hogy az MDP örökébe lépő MSZMP nem tudott rögtön teljes mértékben szakítani azzal a hamis értékeléssel, amit az MDP Központi Vezetőcégének utolsó ülése, s a párt központi lapja, a Szabad Nép adott, amikor „nemzeti demokratikus mozgalomnak" értékelte az ellenforradalmat. Hónapokig tartott az ingadozás ebben a sorsdöntő kérdésben, amit azért kell szóvátenni most is — amikor az Ideiglenes Központi Bizottság decemberi határozata végetvetett ennek az ingadozásnak — mert még most is vannak párttagok, akik a decemberi párthatározattal ellentétes nézeteket vallanak és hirdetnek ebben a kérdésben, továbbá azért, mert az ifjúság és a magyar értelmiség nem jelentéktelen része még most Is forradalmat lát az októberi ellenforradalomban. Márpedig ebben a kérdésben nem lehet kompromisszum, vagy eszmei alku, ebben a kérdésben nincs és nem is lehet semmiféle engedményt tenni az ellenforradalom ..eszméinek" — és a párt bizony jobban tette volna, ha ebben a kérdésben kezdettől fogva bátran és határozottan elutasította volna az MDP Központi Vezetősége október 28-i hamis értékelését, megbélyegezte volna a Szabad Nép hasábjain folyt félrevezetést, mely oly nagymértékben megzavarta a pártot, a munkásosztályt, a népet, hogy még ma is küzdeni kell veszedelmes hatása ellen. És bár ma már a párt hivatalos álláspontját ismételten leszögezték és kifejtették, még mindig vannak viszszaesések az ellenforradalmi ideológiába. Még ma is nélkülözzük az október 23-ával megindult események, valamint előzményeinek és következményeinek valóban marxista elemzését — ezt az elemzést sommás, elvont és épp azért helytelen, általános ítéletek helyettesítik a „bűnös múltról" általában. De ezeket az általános, sommás elmarasztaló ítéleteket a „bűnös múltról" az ellenforradalom „ideológiájától" vettük kölcsön, és ezek feltűnően hasonlítanak azokhoz a rágalmakhoz, amelyeket a győztes ellenforradalom 1919 augusztusa után szórt a proletárforradalomra és vezetőire. De míg 1919-ben a fasiszta ellenforradalom rágalmazta a forradalmat, a „keresztény nemzeti" ellenforradalom nevében, addig 1956-ban a forradalmárok, maguk a kommunisták egy része segített az elleforradalomnak a rágalmak kitalálásában és terjesztésében. Ezt végre nyíltan ki kell mondani, mert ez a feltétele annak, hogy rendét teremtsünk pártunk ideológiájában és leküzdjük az ellenforradalmi fertőzést. Ennek a cikknek nem az a feladata, hogy az októberi ellenforradalomnak és előzményeinek részletes marxista elemzését adja, itt csak vázlatosan és sommásan néhány alapigazságot szögezhetünk le bővebb kifejtés nélkül. I

Egy tömegakció, amely a népi • demokrácia fegyveres megdöntésére irányul, nem lehet más, mint ellenforradalom, függetlenül attól, hogy az akcióban részvevő tömegek egy része tisztában volt-e ezzel vagy sem. 2

Bár a fegyveres felkelést meg• előző tüntetést nem lehet azonosítani a felkeléssel, azonban a fegyveres felkelést magát elválasztani sem lehet az azt megelőző és bevezető tüntetéstől, mint ahogy a tüntetést sem lehet elválasztani attól az ideológiai előkészítéstől, amely aláásta a proletárdiktatúrát és előkészítette a kapitalista restaurációt. Nem volt még a történelemben sehol a világon olyan fegyveres felkelés (akár forradalmi, akár ellenforradalmi), amely azonnal, mint ilyen indult volna meg, és amelyet nem. előzött volna meg valamilyen más előkészítő akció (sztrájk, tüntetés stb.) azzal a céllal, hogy felsorakoztassa a későbbi felkelés kádereit és derékhadát és politikai tömegvisszhangot teremtsen a felkelők számára a nép tömegeiben. Igy volt ez nálunk is. Az október 23-i diáktüntetést hónapokon keresztül készítették elő írók és újságírók bizonyos csoportjainak szervezett támadásai a proletárdiktatúra alapelvei ellen. Felhasználták pártellenes és a proletárdiktatúra ellen irányuló agitációjukban a pártvezetőség által elkövetett tényleges hibákat. A pártvezetőség 1956 júliusi határozata, Rákosi leváltása, a vezetés megerősítése a hibák kijavításának útját nyitotta meg. A támadás a párt ellen azonban még tovább fokozódott. Háy Gyula és társai a szeptember 17-i Írókongresszus előtt, alatt és után népszerűsítették a kapitalista rendszer formális „szabadságjogait", folytatták a párt egységének és tekintélyének aláásását, igyekeztek gyűlöletessé tenni a proletárdiktatúra vezető erejének, a forradalmi munkáspártnak szerepét. Mindezt a marxizmus—leninizmus nem foghatja fel másképp, mint egységes folyamatot, mely végül is a fegyveres ellenforradalomba torkollt. Minden olyan kísérlet, amely feldarabolja ezt a folyamatot, hogy felmenthesse a fegyveres ellenforradalomért való felelősség alól sz ideológiai előkészítőket, majd az október 23-i tüntetés szwvezőit, és Csak azokat marasztalja el az ellenforradalom bűnében, akik a közvetlen fegyveres harcban részt vettek: antimarxista próbálkozás, amely nemcsak a tényeken és a tények valóságos összefüggésén követ el erőszakot, hanem egyben politikai és eszmei kapituláció is az ellenforradalom előtt. Nem lehet megérteni az ellenforradalom előkészítését és kifejlődését, ha ennek az egységes folyamatnak minden egyes jelenségét nem kapcsoljuk össze a párton belül működő jobboldali, és mint ahogy a tények mutatják, végső soron ellenforradalmi csoport (Nagy Imre—Losonczy-csoport) tevékenységével. Annak, hogy a népi demokratikus országok közül éppen Magyarországon került sor az októberi tragikus eseményekre, egyik döntő oka az volt, hogy a magyar ellenforradalomnak magában a vezető munkáspártban voltak komoly szövetségesei, hogy egy párton belüli szervezett csoport vállalta a kapitalista restauráció faltörő kosának, a proletárdiktatúra megdöntése ideológiai és politikai előkészítésének dicstelen szerepét. II. A

z októberi ellenforradalom tulajdonképpeni előkészítője és politikai vezetője Nagy Imre és csoportja volt, és aki ezt a tényt elkeni, vagy bagatellizálja, az engedményt tesz az ellenforradalomnak, az kinyitja a kaput az ellenforradalmi ideológia benyomulása előtt a pártba. Márpedig még az Ideiglenes Központi Bizottság decemberi határozata is tesz bizonyos engedményt a Nagy Imre-csoport pozitív szerepéről szóló ellenforradalmi legendának. Ideje, hogy ezzel a legendával alaposan és véglegesen leszámoljunk. Az október előtti régi pártvezetésnek egyik döntő hibája — nézetem szerint — éppen az volt, hogy beszélni beszélt ugyan Nagy Imre opportunista politikájáról és frakciós munkájáról, de nem tudta nyílt és elvi harcban leálcázni és ily módon befolyását megsemmisíteni. Ez az ideológiai meghátrálás a Nagy Imre-csoport opportunizmusa előtt vezetett az október előtti hónapokban arra, hogy a pártot ennek az ellenforradalmi frakciónak az aknamunkája egyre jobban aláásta és megbénította, hogy a pártvezetés hovatovább kapitulált előtte. Ez tette október előtt a pártvezetés politikáját a funkcionáriusok, a párttagság és a munkásosztály szemében határozatlanná, ingadozóvá, és ez vezetett arra, hogy a pártban és az országban egyre jobban terjedt a liberális békülékenység irányzata Nagy Imre csoportjával szemben. Ez a liberális békülékenység lefegyverezte s demobilizálta a pártot és így egyik fő tényezője volt annak, hogy a fegyveres ellenforradalom párton belüli szövetségeseinek segítségével rá tudta kényszeríteni a pártra Nagy Imre feltétel nélküli visszavételét a pártba, a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba, valamint kinevezését a Minisztertanács elnökévé. Kínai elvtársainknak az a helyes megállapítása, hogy a magyar népi demokrácia október előtt nem volt eléggé kemény és következetes a szocializmus ellenségeivel szemben, hogy nem volt igazán a proletariátus diktatúrája, nem utolsó sorban arra vonatkozik, hogy nem tudtuk eszmeileg megsemmisíteni (és ezzel karöltve adminisztratív eszközökkel is ártalmatlanná tenni) a proletárdiktatúra párton belüli és egyre inkább a pártonkívüli reakcióval összefogó ellenségeit. Az októberi események egyik fő tanulsága abban kell hogy álljon a meg újuló forradalmi munkáspárt számára, hogy az opportunista frakciókat és az opportunizmus iránti békülékenység irányzatát nem tűrheti meg soraiban. De vajon az MSZMP levonta-e már kellőképpen ezt a tanulságot? Tapasztalható volt bizonyos, elég állhatatos kitérés az elől, hogy a gyermeket nevén nevezzék, és Nagy Imrét és társait annak mondják, amik: a párt, a munkásosztály árulóinak, a marxizmus-leninizmus közönséges renegátjainak. örvendetes, hogy az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága határozottan állást foglalt e nagyon fontos kérdésben, és különösen a februári határozatában szembefordult az árulók iránti eszmei és politikai békülékenységgel. Igen fontos ez, mert ha az MSZMP megtűri a békülékenység irányzatát és ennek révén talaja marad a pártban a Nagy Imre-féle ellenforradalmi renegátságnak, akkor a pártból sohasem lesz valóban forradalmi munkáspárt, amely vezetni tudja a szocializmus építésének és felépítésének munkáját hazánkban. Jó ideig azt tapasztalhattuk, hogy az MSZMP fölöttébb egyoldalúan vonja le az októberi ellenforradalom tanulságait. Ideológiájának szerves részévé vált a „régi vezetés" hibái elleni állásfoglalás, ami feltétlenül helyes és szükséges, de még nem vált szerves részévé a Nagy Imre-féle árulók és renegátok, az ellenforradalommal cimborálók, a proletárhatalom elleni fegyveres felkelés előkészítői és szervezői elleni állásfoglalás. Vannak egyes elvtársak, akik arról beszélnek, hogy az MSZMP-nek ,két fronton" kell vívnia a harcot: a „Rákosi—Gerő-klikk" ellen és a „Nagy Imre—Losonczy-csoport" ellen egyaránt. Nem kételkedünk abban, hogy ennek a „kétfrontos' harcnak a szükségességét sokan őszintén vallják. A baj csak az, hogy a két fronton folyó harcról szóló tétel tulajdonképpen ma még jórészt csak mesterséges konstrukció, mert a gyakorlati valóságban még kevés nyoma van. Ha átlapozzuk a Népszabadság számait 1956. november 1-től, a lap első számától kezdve, rájövünk: a párton belüli elhajlások tekintetében a „kétfrontos" harc jó ideig tulajdonképpen csak egyetlenegy fronton folyt, ti. a Rákosi—Gerő-féle régi vezetés ellen. Ez a harc — bár még nem alapszik a múltban elkövetett hibák konkrét és mély elemzésén, és jobban hasonlít egy általánosságokban mozgó „szitok-átok"-hadjáratra, mint a hibáknak és azok gyökereinek konkrét feltárására —, ez a harc valóban harc, szenvedélyes, de éppen ezért sokszor igazságtalan is. A másik fronton: a Nagy Imre-csoport árulása ellen alig folyt és még ma is elégtelenül folyik a harc: még csak kísérlet sem történt annak az összefüggésnek a feltárására, ameiy Nagy Imre 1953. előtt és 1953. júniusa után hirdetett politikai irányvonala és az 1956. októberében, és ennek előkészíséte során elkövetett nyílt árulása között fennáll. N

em állítjuk azt, hogy Nagy Imre ellenzékiségének már a legkezdetén áruló lett volna. De árulóvá fejlődött, 'és nyilvánvaló, hogy ez a fejlődése összefügg opportunista, revizionista nézeteivel. A Nagy Imreféle irányzat és frakció elleni harc csak akkor tekinthető komolynak, ha feltárja e frakció eredeti politikai nézetei és októberi árulása közötti összefüggést. És mert ennek eddig még a kísérlete sem történt meg 1956. októbere után, az itt-ott elhangzó szórványos kijelentéseket Nagy Imréék áruló szerepéről aligha lehet a Nagy Imre-irányzat, elleni komoly harcnak tekinteni. A párton belüli elhajlások elleni küzdelemben nem lehet szó „kétfrontos harcról" addig, amíg nem történik meg annak a megállapítása, hogy Nagy Imre kormánya: a proletárdiktatúra felszámolásának kormánya volt, hogy lényegében ugyanazt a szerepet töltötte be, mint 1919ben a Peidl-kormány. Azzal ä különbséggel persze, hogy 1919-ben a proletárdiktatúra felszámolásának feladatát vállaló Peidl-kormány élén jobboldali szociáldemokraták álltak, míg az 56-os Nagy Imre-kormány élén jobboldali opportunista „kommunisták" vezettek, akiknek gyalázatos szerepe szemléltető példája annak, hová vezet a frakcióharcnak és egy antileninista politikai programnak a logikája. Nagyon helyes volt, hogy a Népszabadság (1957. február 1.) felvetette az újsütetű revizionisták elleni harc kérdéseit, de amíg ez a harc általánosságok keretében mozog és nem mondja ki nyíltan és nem mutatja ki konkrétan, hogy Magyarországon ezek az „újsütetű revizionisták" Nagy Imréből és híveiből, valamint írói és újságírói uszályukból álltak, addig ez a harc nem sokat ér. Kétfrontos harc tehát egyelőre nemigen folyik az MSZMP-ben és amíg az áruló opportunizmus elleni harc nem folyik, vayy nem folyik kellő eréllyel és szenvedéllyel, addig az el lenforradalom eszmei befolyása elleni ideológiai küzdelem sekélyes, és nem hozhatja meg a kívánt és feltétlenül szükséges eredményt. De nemcsak erről van szó! Azt sem szabad elfelejteni, hogy elvégre még sem lehet egyszerűen egyenlőségi je let tenni Nagy Imre ellenforradalmivá vált csoportja és a régi vezetés között. Bármilyen komoly hibákat követtek is el Rákosi és Gerő elvtársak a gazdaságpolitikában, a párton belüli demokrácia és a szocialista törvényesség megsértésében, bármilyen súlyos szerepe volt az elkövetett hibáknak abban, hogy kedvező talaj teremtődött az ellenforradalom számára, nem Rákosi és nem Gerő kötött szövetséget ellenforradalmi erőkkel a proletárdiktatúra ellen, nem ők készítették elő és szervezték a fegyveres narcot népi demokratikus államunk ellen, nem ők akarták kiszakítani Magyarországot a szocialista táborból, nem ők hívták be az imperialisták csapatait Magyarországra a felszabadító Szovjetunió ellen. Az eszmei harf elégtelensége mutatkozik meg a múlt értékelésének nem kis jelentőségű kérdésében. Harci kérdés ez is. Csak a hibákat vegyük tekintetbe? Sajnos, mind ez ideig ez történt, ez pedig nem használ, hanem árt az MSZMP fejlődésének, mert akarva, nem akarva arra vezet, hogy az 1945-ös felszabadulás óta eltelt 12 esztendőt teljes egészében vagy túlnyomóan negatívan értékeljük és a szocializmus ellenségeinek örömére ócsároljuk azokat a hatalmas eredményeket, amelyeket a magyar munkásosztály, az egész magyar dolgozó nép, az egész magyar nemzet a Magyar Kommunista Párt, majd az MDP vezetésével az elkövetett komoly hibák ellenére e 12 év alatt elért. Sokszor úgy tűnik", mintha az MSZMP tartózkodna az MKP, a szociáldemokrata baloldal és az MDP örökségének vállalásától, és csak saját, megalkuvásával, 1956. novemberével kezdené az időszámítást. De a magyar munkásosztály forradalmi pártja nem kezdheti az időszámítást az ellenforradalommal ; a maga történetét a Kommunista Kiáltvány megjelenésétől, az 1917-es nagy orosz szocialista forradalomtól kell datálnia, és büszkén kell vállalnia a 19-es magyar proletárdiktatúra, az illegális kommunista párt két és fél évtizedes harcának és a felszabadulás után az MKP és az MDP győzelmes harcainak megtisztelő örökségét. Kevés szó esik pártunkban a revizionizmus elleni harcról, ami pedig a leninizmus eszmei tisztaságáért folyó küzdelemnek jelenleg egyik fő kérdése. A felszabadulás óta eltelt tizenkét esztendő nagy vívmányainak elhallgatása, alábecsülése, sőt ócsárlása: íme, ez a revizionizmus magyar kiadása! A revizionizmus Magyarországon: az ellenforradalomhoz való hozzáidomulás, tiozzáhasonlás. És a sommás uszítás a régi pártvezetés, az úgynevezett „Rákosi—Gerő-klikk" ellen semmi egyéb, mint spanyolfal, amely mögött a revizonizmus, az ellenforradalomnak való eszmei behódolás megbújik. Nem elég általában „revizionizmusról" beszélni: íme, a revizionizmus a magyar gyakorlatban, magyar nemzeti sajátosságainak teljes díszében. Nem érkezett-e el az ideje annak, hogy a fokozott ideológiai munka jegyében a régi vezetés elkövette valóságos hibákat konkrétan feltárva és elemezve, 12 éves küzdelmeink nagy vívmányait és eredményeit is feltárjuk és büszkén vállaljuk? Enélkül az ellenforradalom elleni politika és — ha kell — fegyveres harcnak nincs meg és nem lehet meg az eszmei alapja. Eszmei alap nélkül pedig nem győzhetünk! Sokat hivatkoznak mostanában nagy testvérpártunk, Kína Kommunista Pártjának központi lapjában, a Zsenminzsipaóban megjelent cikkre: „Még egyszer a proletárdiktatúra történelmi tapasztalatairól." De ha hivatkoznak rá, akkor szívleljék is meg a megállapításait. A cikk — a többi között — azt a tételt állítja fel, hogy a vezetőket nemcsak hibáik alapján, hanem érdemeik alapján is kell megítélni. Nos, szerintünk ez a tétel nemcsak Sztálin elvtárs megítélésére áll, akinek a XX. kongresszus után ellene megindult nemzetközi rágalomhadjárattal szemben a kínai elvtársak szolgáltattak igazságot és állították, a túlzásokat kiküszöbölve, az őt megillető méltó helyre. A kínai elvtársak és őket követően Hruscsov elvtárs fellépése után ma már minden kommunista számára világos, hogy a Sztálin és a „sztálinizmus" elleni világméretű hajsza csak a mai helyzetnek megfelelő megnyilvánulási formája volt annak az antikommunista uszításnak, amely olyan régi, mint az osztályharcos munkásmozgalom és a győzelmes proletárforradalom maga! A „sztálinizmus" elleni harc világszerte a revizionizmus takarója volt. Nálunk, Magyarországon ez a jelszó 1956 október előtt a Petőfi Kör emlékezetes vitáiban merült fel és fontos szerepet játszott az ellenforradalom ideológiai előkészítésében. Még mindenki élénken emlékszik rá, hogy az ellenforradalmat az általános szabadság és a korlátozás nélküli demokrácia jelszavaival előkészítő írók csoportjai a „sztálinista—rákosista restauráció" veszélyének ördögét festették a falra, hogy eltereljék a figyelmet az igazi és egyetlen veszélyről: a polgári-kapitalista restaurációról. Igaza van tehát Kádár elvtársnak, amikor Salgótarjánban a sztálinizmus és a rákosizmus torz jelszavairól beszélt. De ha igaz az, hogy e két torz jelszó nagyban és egészében hasonló szerepet játszott, akkor ebből az következik, hogy a „sztálinizmus" elleni harc jelszavának revizionista, antikommunista lényegét felfedve és leleplezve, egyben elejtsük a „rákosizmus" torz jelszavát is és felismerjük, hogy a pártnak nemcsak átvennie nem szabad ezt az ellenforradalom által kitalált jelszót, hanem szembe is kell vele fordulni, amint ezt Kádár elvtárs nagyon helyesen meg is tette. Az utolsó hónapok gyakorlata eléggé bebizonyította, hogy ez a jelszó csak a kommunistaüldözés leplezésére való, miközben a kommunistaellenes erők jó ideig abban a keuemes helyzetben voltak, hogy egy, a párt által is szentesített jelszó mögé bújtatták kommunistaellenességüket. Ez a jelszó azonban azért is veszedelmes, mert akarva, nem akarva a múlt tényleges eredményeinek tagadására ideológiai likvidátorságra vezet és egyenes akadálya annak, hogy a tiszta búzát a konkolytól elválasztva, a múlt valóságos hibáit konkrétan feltárjuk. (Folytatjuk.) OJ SZO 1957. március 12.'