Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-05 / 64. szám, kedd

(A cikk első két részét vasárnapi és hétfői számunkban közöltük.) Az ízlés lassan alakul ki. A húszas, sőt a harmincas években is gyakran fordult elő, hogy amikor olvasóimmal beszélgettem, egészen naiv, teljesen vulgáris nézeteket fejtettek ki előttem. Még az első írókongresszus idején is több író vallotta be nekem, hogy megrémíti őket sok olvasójuk primitívsége. Azóta több mint 20 év telt el. A keserűség és a remények, a munka és a gondolkodás esztendei. Ma már nem az írókat rémíti az olvasó primitívsége, hanem gyakran az olvasók mosolyognak keserűn egyes regények vagy darabok primitívségén. Qersze, nálunk is különböző az 'r általános és főként az esztétikai fejlettség színvonala. Én azonban úgy gondolom, hogy nem lehet az irodalmat, vagy a művészetet övezetekre osztani: úszók és nem úszók számára. Minden író, minden múvész közérthetőségre törekszik: a vers"nem keresztrejtvény, a festmény nem találós kérdés. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden műalkotást megjelenése pillanatában mindenkinek értenie és értékelnie kell. Még jól emlékszem, hogyan nevettek az emberek a Politechnikai Múzeumban, amikor Majakovszkij előadta Emberét. Most pedig még Majakovszkij terünk is van. Világos azonban, hogy a költészeti témák, alapok, műformák fejlődése nem állhat meg Majakovszkijnál. Sosztakovics szimfóniáit nehezebb megérteni, mint a filmdalocskákat, ez azonban nem azt jelenti, hogy a nehéz zene a nép egésze kultúrájának világán kívül fekszik. Be kell vallani, hogy egyes íróink és művészeink a legkisebb ellenállás vonalán haladtak, mintha csak el akarták volna rontani az emberek ízlését. De a közepes regényeken kívül az olvasók megkapták Tolsztoj, Gorkij és Solohov regényeit is, a kiállítások pa.rádés vásznain kívül láthatták az Ermitage és más múzeumaink minden kincsét. Társadalmunk fejlődése kezdi elhagyni irodalmunkét. Teljes meggyőződéssel állítom ezt. Gyakran járok olvasókonferenciákra, sok olvasómtól kapok leveleket. Munkások, főiskolások, mérnökök, háziasszonyok sokszor érdekesebben, mélyebben ítélnek meg egy-egy könyvet, mint némelyik kritikus. Valamennyien jelentősebb, bonyolultabb, elmélyültebb irodalmat követelnek. Mik szülték a drámairodalom körüli heves vitákat? A néző fokozott igényei. Ma már nem elégíthetik ki a nézőteret egyes naiv darabok, amelyekben a kezdet kezdetétől fogva világlott a kibonyolódás, amelyben nincsenek mélyen jellemzett jellemek, sem magasrendű eszmék, sem művészi tudás. Rendezőink és színészeink nem lehetnek elégedettek azzal, amit eddig végeztek. A nap nem áll meg semmilyen korszak, semmilyen művészetében, semmilyen művész számára: a múló nap vagy égig emeli vagy földre sújtja a művészt. Nem lehet a múlt nagy sikereiből élni. Minden nálunk járt idegen megjegyzi, hogy a szovjet életben hatalmas szerepet játszik a színház. A közönség szeretete sokra kötelez. Nem kevésbé heves viták folynak manapság képzőművészeink között. Ezeket a vitákat nem lehet úgy értelmezni, ahogy néhány újságunk próbálta lekicsinylőleg állítani, hogy a vita hevességét egyik esetben egyik-másik művész elleni személyes támadás váltotta ki, másik esetben festőinknek az az igyekezete, hogy a külföldi művészetet majmolják, harmadik esetben, hogy a fiatalság nem eléggé érti meg marxista filozófiánkat. Nem, a képzőművészet vitáit a kiállításokat látogató emberek szellemi fejlődése váltotta ki, a felelősség, az elégületlenség érzete, márpedig merem állítani, hogy a művész elégedetlensége önmagával és társaival az az ösztöne, amely nélkül soha nem haladt előre a művészet. Irodalmi és művészeti balsikereink nem sújtanak le bennünket, hanem felemelnek: okuk legnagyobb és elvitathatatlan sikerünk, a szovjet nép szellemi fejlődése. Teljes őszinteséggel kell megvallanunk, hogy ha irodalmunk, színházunk, festészetünk nem száguld előre, nem csapong a magasba, akkor lemaradhatunk azok mögött, akik számára alkotunk, alatta maradunk gondolataiknak és érzéseik nek. C Három éve Szoboljev akadémikus ezt írta a Pravdában: „A tudomány minden haladásának halálos ellensége a dogmatizmus, az igazi tudományos kutatás felcserélése dogmákkal, egyszersmindenkorra megállapított tételekkel. Kulturális köreinkből ezt még távolról sem sikerült kiirtani." Ezek a szavak nem avultak el és nemcsak a tudományos körökre vonatkoznak, amelyekről Szo boljev akadémikus írt, hanem irodalmi vagy művészeti köreinkre is. A dogmatizmus ellentétes és ellenszenves szocialista világnézetünk számára Amikor nyugati

1 ellenfeleink egy sikertelen szovjet regényről írnak, Ilin Erenburg: SZÜKSÉGES FELVILÁGOSÍTÁS diadalmasan állapítják meg: „Lám, ez a szocialista realizmus eredménye." Ha ezt a véleményt a szocializmus iránt ellenséges emberek hangoztatják, nincsen benne semmi csodálatos. Azt azonban nehezen tudom megérteni, hogy miért támadják a szocialista realizmust egyes, a szocialista világnézetet valló emberek. Teplitz lengyel kritikus a szovjet irodalom balsikereinek okát a szocialista realizmusban látja. Az az érzésem, hogy ezzel a vélekedésével a skolasztika útjára lépett és a dogmatizmus ellen harcolva ő maga válik dogmatikussá. Teplitz, mint néhány nyugati irodalmár is, azt állítja, hogy a szovjet írók I. kongresszusáig, amikoris a szocialista realizmus meghatározása született, erősebb, gazdagabb volt a szovjet irodalom. Már említettem, hogy a kongresszus után is jónéhány nagyszerű könyv jelent meg nálunk. Még csak azt tehetem hozzá, hogy a kongresszus előtt is voltak nálunk nagy és jelentéktelen, bátor és konjunktúra-lovag, újító és epigon írók. Majakovszkij mellett ugyanazokon az irodalmi esteken léptek fel igencsak gyengécske költők, akik a hiányzó tehetséget gátlástalan kifejezésekkel akarták pótolni. Jeszenyint undorító fráterek csoportja rajzotta körül. A Krasznaja Nyiva című folyóiratban százával találhattunk szürke és erőltetett elbeszéléseket. V

isszatérek a szocialista realizmus kérdésére. Teplitz hibája abban rejlik, hogy ő a szocialista realizmust művészeti iránynak tekinti. Pedig a szocialista realizmus világnézet, amely tisztánlátást kölcsönözhet a művésznek, de nem zárja ki a művészi irányzatok, műfajok, formák változatosságát. Érteni kell hozzá, hogy elválasszuk a szocialista realizmus fogalmát e szavak félremagyarázásától. Ha a múlt években a műbíráló le akarta vágni Szárján tájképeit vagy Koncsalovszkij csendéleteit, akkor azt állította, hogy ezek a festmények ellentétben állnak a szocialista realizmussal, és szembeállított velük mindenféle parádés olajmázolmányokat, amelyekben nyoma sem volt a szocialista világnézetnek, sem a realizmusnak. Ugyanezzel találkoztunk időnként az irodalomról szóló cikkekben: egyes kritikusoknak csak kétféle álláspontjuk volt. A díjazott könyv számukra .a szocialista realizmus remekműve volt, a nekik nem tetsző művet pedig ugyanezek a kritikusok bűntettnek tekintették, azzal vádolva a szerzőt, hogy megsértette a szocialista realizmus minden alapelvét. Mindez nem arra vall, hogy a világnézet hibás, hanem hibás az elv dogmatikus, sőt bürokratikus értelmezése. A világnézet sohasem határozta meg sem az ábrázolt világ kereteit, sem a műfogásokat. Fra Angelico, Uccello és Massaccio nemcsak kortársak, hanem azonos világnézetű emberek is voltak. Ezt a világnézetet úgy határozhatjuk meg, mint a középkor még élő vallásos beállítottságának keveredését a humanizmus első kritikai megnyilvánulásaival. De mily eltérő egymástól ez a három mester, mennyire nem hasonlítanak Fra Angelico bájos madonnái Massaccio hús-vér nőire, vagy Uccello őrjöngő lovasaira. Hasonlít talán Alekszej Tolsztoj Nagy Pétere Tinjanov müveire, hasonlít talán az Első lovashadsereg a Tizenkilencre, hasonlítanak Tvardovszkij versei Martinovéira ? Pedig mindezeket a müveket ma nyugodtan soroljuk a szocialista realizmus fogalma alá. Egyes nyugati írók azt állítják, a szovjet irodalom attól rossz, hogy irányzatos. Nem tudom mi több az ilyen vádakban: a meggondolatlanság vagy a képmutatás. Az irányzatosság nem más, mint szenvedélyesség, a szenvedélyesség pedig mindig áthatotta az igazi művészetet. Az Isteni színjáték vaoy Standhal Vörös és feketéje nemcsak irányzatos, ezekben a művekben a politikai harc tűze ég és mégis megállták az idők próbáját. Ha a múvész szereti hőseit, ha odaadó híve az őt lelkesítő eszmének, mindig is tendenciózus lesz. Az úgynevezett „tiszta múyészet" egyáltalán nem tiszta, hanem csupa sajátos irányzatosság. Az önmagába zárkózó múvész lemond a harcról, a nagy emberi értékekért. Nem, nem az irányzatosság teszi gyengévé egyes művészi alkotásainkat, hanem a lelki hidegség, az igazi lelkesültség hiánya, az emberi érzések és a művészet törvényeinek lebecsülése. A tanmese teljes értékű irodalmi műfaj, a tanmesében pedig köztudomásúlag gyakran találunk erkölcsi záradékot. Regényt és színdarabot azonban nem lehet tanmesemódra írni. Itt legtöbbnyire az olvasó iránti tiszteletlenség nyilvánul meg, a félelem, hátha nem érti meg, mi a mondanivalója a műnek. Az olvasó, amikor befejezi az ilyen regényt, vagy a néző, amikor távozik a színházból, azt gondolja: micsoda ostoba szerző, lám, Tolsztoj, vagy Csehov milyen másként írt... • Egyes kritikusaink egészen naivan képzelik el a műalkotás hatását a szovjet emberre. Véleményünk szerint ha egy eszményi munkást mutatunk be, mindenki öt akarja majd utánozni, ha pedig egy csirkefogót, akkor minden csirkefogó — a teljesen javíthatatlanokat kivéve — egyszeriben tisztességes munkássá lesz. Már unalmas is vitatkozni velük, csak annyit akarok mondani: bújjanak már ki végre dolgozószobájukból, beszéljenek az élő emberekkel, nem az általános iskolák ötödik osztályával, hanem érett és bölcs néppel van dolguk, amely más népek előtt jár, amely munkálkodik, harcol, búsül és örvendezik. Az említett fajta kritikusok, amikor bármilyen műalkotás kerül a kezükbe, azonnal részekre bontják a hősöket: pozitív rész, negatív rész. Ha a pozitív hősnek sok a hibája, elégedetlenek a kritikusok. Ha a negatív hősnek bizonyos jó vonásai vannak, a kritikusok felháborodnak: rendzavarás történt. Nem gondolkoznak el rajta, mi különbözteti meg ötvenes éveinket a húszas évektől. Harminc évvel ezelőtt osztályharc folyt nálunk, a kapitalista társadalomban kialakult és a szocialista rendszer gyengítésében érdekelt emberek valóságos ellenségeink voltak. Ma másként áll a helyzet: a háború, majd a háború utáni újjáépítés éveiben népünk egységet, kitartást és lelkierőt mutatott. De bűnös és természetesen veszélyes volt az a gondolat, hogy életünkből már eltűntek a konfliktusok, az ellentmondások, eltűnt a harc. Minden bonyolultabbá vált. Az emberek millióinak öntudatában, érzéseiben dul a harc a jövő és a múlt, a magasrendű és az alanszakolt befejezéssel, amelyben szerencsésen megoldódik minden konfliktus. Pedig vannak konfliktusok, amelyek még nem oldódtak meg; azzal lehet közelebb hozni megoldásuk idejét, hogy az irodalomban ábrázoljuk őket. A szerző kompromisszumot köt: fél, hogy a nem heppiendes könyvét nem adják ki. Manapság gyakran beszélnek róla, hogy harcolni kell az irodalomban az adminisztratív módszerek ellen. Ebben az ügyben sok minden történt már, de még korántsem minden. Egyes folyóiratok szerkesztői szükségtelen gyanakvással kezelik a kéziratokat, különösen a fiatal szerzőkéit. Más könyvekkel szemben, amelyeket fílnek kiadni, de egvsszersmind elutasítani sem mernek, a kiadóvállalatok gyakran ravasz, de éppenséggel nem okos magatartást tanúsítanak: a „problematikus" könyvet alacsony példányszámban adják ki. Ezt egyáltalában nem azért csinálják, hogy lemérjék, tetszik-e a könyv az olvasónak, hanem azért, hogy mechanikusan korlátozzák olvasóinak táborát. A kiadók ilyesmire vetemedő munkatársainak nyilván fogalmuk sincs társadalmunk demokratizmusáról, sem pedig arról, hogy a szovjet kultúra egész népünkre kiterjed. Az adminisztratív eszközök alkalmazása gyakran kiadott müvek bírálatában is megmutatkozik. Emlékszem, vagy kilenc éve a szovjet írók szövetségében széleskörű megbeszélésen bíráltuk meg Sžimonoy A haza füstje című elbeszélését. Valamennyi jelen volt író jő véleményt adott a műről. Néhány nappal később a Kultura i Zsizny című lapban éles bírálat jelent meg az elbeszéléssel, egyszersmind Fegyin és Erenburg írókkal szemben, akiknek tetszett az elbeszélés. 1954 tavaszán ugyancsak a szövetségben tárgyaltuk meg Panova Évszakok című regényét, és szinte kivétel nélkül dicsértük a művet. tas között. Nap mint nap seregével | Néhány hónappal később az egyik figyelhetjük meg magunk körül az j központi lapban cikk jelent meg, ellentmondásokat. Az ügybuzgó igaz- | amely pontosan ellentétes véleményt K gató bűnösen közömbös munkásai élete iránt; az új mérnök odahaza középkori erkölcsi normákhoz tartja magát; a háborúban hősnek bizonyult ember gyáván viselkedik főnökével szemben, udvarol neki. Az az író kötelessége, hogy ne a munkapadok szerkezetét mutassa be, hanem a munkapadnál álló ember belső világát, és az az Író, aki tisztességesen akarja ábrázolni a mai szovjet hőst, nem elégedhet meg két színnel, fehérrel vagy feketével: az élet más, sokkal gazdagabb paletta használatára szorítja. Sok kritikus engem néha a bor összetételét vizsgáló laboránsokra emlékeztet: mekkora a cukortartalom, nem túlságosan sok-e benne a sav. Túlságosan ' nagy feneket kerítenek neki, hogy minden könyvben szigorúan tartsák be az arányokat. Fiatal szerzőket megnyomorít az ilyen bírálat, különösen még közzé nem tetí kézirat ilyen bírálata. A fiatal múvész, aki igaz történetet ír az ingyenélő kontárról és mellette nem ábrázol önfeláldozó művészt, tíz szerkesztőségből tíz visszautasítást kap, s végül arra szánja rá magát, hogy meghallgatja a „jótanácsokat" — s ő maga válik ingyenélő kontárrá. ell-e emlékeztetni rá, hogy a szerző művészi egyénisége nemcsak az alkotás műfaját, hanem az ábrázolás-körét is meghatározza. Az az egyensúly, amelyről egyes kritikusok beszélnek, az irodalom egészében létezhet, nem pedig minden egyes könyvben. Amellett mihelyt az író az élet árnyoldalaira összpontosítja figyelmét, a kritikusok rögtön nekiesnek, hogy meghamisítja a valóságot. Ezek a kritikusok állandóan holmi szárazdada, vagy talán inkább a kiskorúak nevelőjének éberségi állapotában leledeznek. Attól félnek: hátha az olvasó, amikor olyan regényt olvas, ímely egy színtelen intézeti igazgatót mutat be, arra a következtetésre jut, hogy minden igazgató ilyen. Szeretném ugyanazt mondani ezeknek a kritikusoknak, amit egyes nyugati kulturális kiválóságoknak mondottam: látják, mit alkottunk országunkban, gondolkodjanak el rajta, ki alkotta mindezt, önök előtt nem gyermekek állnak, hanem felnőtt és megrendíthetetlen lelkű nép. Amikor a szerző arra törekszik, hogy „egyensúlyba hozza" könyvében az élet fényes és árnyékos oldalát, akarva, nem akarva bűnt követ el művészi lelkiismerete ellen, elnyomorítja eredeti elgondolását, erőszakot követ el magán, mert fél, hogy vagy azzal vádolják meg, hogy „lakozza" az életet, vagy még gyakrabban, hogy „rágalmazza a szovjet valóságot". Joggal mosolygunk a kötelező heppienddel végződő hollywoodi filmeken, De mondjuk meg őszintén, nálunk is jócskán jelennek meg regények erőhangoztatott Panova könyvéről. Nemrégiben az írók néhány fiatal próza-* író és költő műveit vizsgálták meg. Mindannyian rámutattak a vizsgált művek érdemeire. És egyszerre csak seregével jelennek meg cikkek, amelyekben kizárólag ennek vagy annak a regénynek vagy költeménynek a negatív vonásairól esik szó. Igazi vitára nem is kerül sor, mint ahogy nem volt ilyesmi sem Szimonov, sem Panova müvével kapcsolatban. Szerintem a könyvekről vitatkozni kell, szembe kell állítani a különböző véleményeket, nem pedig adminisztratív módon eldönteni, jók-e vagy sem. A művészet más területein hasonló jelenségeket • figyelhetünk meg. Váratlanul kampány indult az impresszionizmus ellen. Azt mondom, „váratlanul", mert az impresszionizmus már a világ művészetének múltjához tartozik, az impresszionista festőművészek képei a világ minden múzeumában, így a miéinkben is előkelő helyre kerültek. Érthetők voltak a viták az impresszionizmusról 90 éve, amikor Zola szenvedélyesen védelmezte az új festészeti irányzatot az akadémizmus és a romanticizmus híve'vel szemben. Manapság senki sem beszélhet komolyan az impresszionizmus utánzásáról, mint ahogy senki sem vonhatja komolyan kétségbe, hogy van mit tanulniok a festőknek az impresszionistáktól. Az olyan festők ellen szőlő vitacikkek, amelyek pozitívan nyilatkoztak a XIX. századi francia mesterek képeiről, nem úgy hangzottak, mint valami vita egy nagyszerű történelmi jelenségről, hanem mint egy osztályfőnök dühös rendreutasítása. Odáig ment a dolog, hogy a Szovjetszkaja Kultura c. lapban csipkelődő karcolat jelent meg egy olyan emberről, aki valahol valami jót talált mondani az impresszionizmusról, s az illetőt olyan hangnemben oktatták ki, ahogyan nálunk csak a közcsendháborítókról szoktak írni. | ehet, hogy a dogmatizmus va• lamelyik felesküdt híve azt találja nekem mondani: talán csak nem akarja kétségbe vonni, hogy az irodalmat a pártnak kell irányítania? Nem. Én csak azt tagadom, amilyen mechanikus, leegyszerűsített módon értelmezi ön, tisztelt elvtárs, a világ minden nagy eszméjét. A társadalmi indítékot például ön egyszerűen úgy értelmezi, mint valami kiadóvállalat vagy szerkesztőség megrendelését elbeszélésre vagy költeményre, holott a társadalmi indíték fogaima sokkal bonyolultabb. Egyáltalán nem azt jelenti ez, hogy valamelyik szerkesztő útmutatása szerint valamiféle témáról művet írunk. Azt jelenti, hogy a nép életét éljük, együtt vagyunk a néppel, válaszolunk a kérdésekre, amelyek izgatják, megvilágítjuk neki az előre vezető utat. A mi hazánkban a párt vezeti a nép egész tevékenységét, a tevékenység jellegétől függően változik azonban a vezetés jellege is. Egy gyár teljesítheti á tervet, itt lehetségesek pontos utasítások, határidők, számok. Egy tudós dolgozhat a termelés menetét könnyítő problémán. Itt már lehetetlenek a pontos határidők, legfeljebb határkövekről lehet szó: ezt és ezt a kérdést kell tanulmányozni. A fizikus, a matematikus vagy a biológus a maga kezdeményezésére dolgozhat, munkájuk eredményét aztán gyakorlatilag alkalmazhatják a termelésben, a mezőgazdaságban. Az irodalom, a művészet természeténél fogva nem tűri az qdminisztrálgatást. A mi országunk íróját a nép élete ihleti meg, és ebben áll az alapvető értelme az irodalom pártvezetésének. Az író tevé-any részt vesz a kommunizmus építésében, még akkor is, ha társadalmi munkája kizárólag az íróasztalnál folyik. A párt élete és a szovjet nép élete gyorsan egybefonódott. A párt XX. kongresszusa az egész népet érintő esemény volt. Ez után a kongresszus után, kedves elvtárs, aki nekem ezt a beugrató kérdést adta fel, önnek nehezebb, az irodalomnak könnyebb lett a dolga. Én nem irodalmunk kommunista irányzatossága ellen kapálózom, hanem az irodalommal szemben alkalmazott adminisztratív módszerekkel szemben, amelyeknek egyes megjelenési formáiról már beszéltem. A z írónak a nép életét kell él** nie, társadalmi problémákat kell felvetnie, meg kell világítania még nem eléggé nyilvánvaló lélektani folyamatokat, meg kell előznie olvasóit. Nem elég regény, színdarab, vagy költemény formájában kifejteni, amit az író az újságban olvasott. Az írónak részt kell vennie a társadalom építésében, kultúrájának fejlesztésében, a szovjet ember szellemi fejlődésében. Ezt úgy viheti véghez, ha olyan igaz és mély módon tárja fel hőseinek belső világát, hogy olvasói jobban megértsék önmagukat és kortársaikat, hogy az olvasóknak könnyebb legyen kiirtaniok maguk körül és önmagukból is mindent, ami rossz, ami alantas, ami idegen. Az író akkor végezheti el feladatát, ha éles megfigyelő és húsába vágón éli át, amit megfigyelt, ha mindig szem előtt tartja hivatását is, felelősségét is. Nemcsak önmaga tekintélyét rombolja le, hanem feleslegessé is válik az az irodalmár, aki a művészet szolgálatát fizetett állásnak tekinti. Jusí sanak eszünkbe a múlt század nagy orosz írói, emlékezzünk az emberekre, akiket közülünk sokan ismertek: Gorkijra, Blokra, Majakovszkijra. Nem mindenkinek adatik meg, hogy lángész legyen, de mindenki köteles emlékezni az író kötelességére. Ahhoz, hogy író lehessen valaki, nem elég, ha fel tud építeni egy regényt vagy egy darabot (persze, ez is fontos), át kell szenvedni a témát, i nem vissza kel! mondani a leckét, hanem előre meg kell mondani a jövőt. Minden szovjet író előtt nehéz feladatok állnak: a kellő magaslatra kell emelkednie, népünkhöz méltó írónak kell lennie. Minden író előtt buktatók is állnak, a múlt évek csökevényei; ezekről már beszéltem; a part XX. kongresszusa óta nyugodtan nevezhetem őket anakronizmusoknak. A legnehezebben már túl vagyunk: létrehoztuk azt a társadalmat, amely igazolhatja a haladó emberiség reménységeit. A történelemben első ízben fordul elő, hogy a kultúra megteremtésébe nemcsak a társadalom szűk rétegét vonják be. Mint a népművelés sok millió más dolgozója, az a falusi tanítónő is, aki nekem írt, sokat tett, hogy kiszélesítse és elmélyítse a kultúrát. Vetett és jogában' áll a termésre számítani. £ Cikkem szétesőnek tűnhetik; megkérdezhetik: mi köze a nyugati szovjetellenes kampánynak az általános középfokú oktatásra való áttéréshez a Szovjetunióban, kapcsolatban áll-e egymással a Nyugat baloldali értelmisége egyes köreinek zavarodottsága és a dogmatizmus csökpvényei kulturális életünkben. Az az érzésem, hogy az általam felvetett valamennyi kérdés egymásba fonódik: korunk kérdései ezek. Szavaimat két különböző címzetthez intéztem: a szovjet olvasókhoz és a Nyugat értelmiségéhez. De a szovjet olvasó számára hasznos lehet, ha kissé szélesebb körben vizsgálja meg az őt közvetlenül izgató kérdéseket: méa eovszer végigtekint a megtett úton, felfogja a szovjet kultúra jelentőségét, hiszen ez a kultúra az egész világ figyelmének középpontjában áll és fejlődése egyesekből reménységet. másokbóldühöt vált ki. A nyugati olvasóknak szerintem érdekes lesz olvasniok mind a szovjet irodalom sikereiről, mind pedig nehézségeiről. Nyugodtan beszélhetünk hibáinkról, mert az alapvető kérdésekben igazunk van, mert minden nehézség ellenére mélységesen emberi, népi kultúrát hoztunk létre, e szó legegyenesebb és legmagasabb rendű értelmében. (Folytatjuk) "I ô . f1957. március 5-