Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)
1957-03-31 / 90. szám, vasárnap
£~erb"ois úr és neje ebédnél ült, ) Az ebéd vége felé járt. Komoran ültek egymással szemben. Serboisné kis, szőke, rózsás arcú asszonyka volt, mozdulatai finomak. Lassan evett, lehajtott fejjel, mintha szakadatlanul kisértette volna valami szomorú gondolat. Serbois magas, erős férfi volt, pofaszakállt viselt. Miniszterhez vagy vezérképviselőhöz hasonlított. Most idegesnek és nyugtalannak látszott. Végül megszólalt, de úgy, mintha magában beszélne: — Hát ez igazán nagyon furcsa! Felesége megkérdezte: — Micsoda, fiacskám? — Hogy Vaudrec nem hagyott ránk semmit. Serboisné elpirult. Hirtelen pirult el, mintha egyszerre rózsaszínű fátyolt borítottak volna bőrére. A pír keblétől arca felé terjedt. Azt felelte: — Talán hagyott végrendeletet a közjegyzőnél. Ezt még nem tudhatjuk. S valahogy úgy tűnt, mintha biztosan tudná. Serbois elgondolkozott. — Tényleg, meglehet. Végre is legjobb barátunk volt ez a fiú, neked is, nekem is. Úgyszólván nálunk lakott. Minden másodnap itt vacsorázott. Tudom persze, hogy sokszor hozott neked ajándékokat, és ezzel akarta viszonozni vendégszeretetünket, rendben van, ez is egy módja, de ha valakivel olyan barátságra lép az ember, mint ő mivelünk, akkor illik megemlékeznie róla a végrendeletében is. Biztos lehetsz benne: ha én betegnek éreztem volna magamat, nem feledkeztem volna meg róla, noha általános örökösöm természetesen te vagy. Serboisné lesütötte a szemét. S mivel férje éppen egy csirkét trancsírozott fel, lopva megtörölte az orrát, mint akinek sírhatnékja van. Férje megint megszólalt: — Persze lehet, hogy ott van a végrendelete a közjegyzőnél és ránk is hagyott valamit. Igazán nem fontos, hogy komoly érték legyen. Csak valami emlék, mutatni, hogy gondolt ránk, hogy szeretett bennünket. Felesége kissé bizonytalan hangon azt mondta: — Ha akarod, ebéd után elmehetünk Lamaneur úrhoz, a közjegyzőhöz. Legalább tudni fogjuk, hányadán állunk. Serbois úr így válaszolt: — Helyes! Én is erre gondoltam. S minthogy asztalkendőt kötött nyaka elé, nehogy lecsöpögtesse kabátjára a mártást, úgy tűnt, mintha levágták volna a fejét, s a levágott £ej beszélne. A fehér szalvéta előtt élesen rajzolódott ki szép pofaszakálla s előkelő vendéglő főpincérére emlékeztető arca. * * * Amikor beléptek Lamaneur közjegyző irodájába, az alkalmazottak között némi mozgolódás támadt. Serbois úr úgy vélte, hogy meg kell mondania a nevét, noha mindenki jól ismerte itt. Erre az irodavezető tüntető udvariassággal felállt, a másik írnok pedig elmosolyodott. A házaspárt nyomban bebocsátották a közjegyző dolgozószobájába. A közjegyző tömzsi, gömbölyű emberke volt. Gömbölyű minden testrésze. Feje olyan volt, mintha egy golyóbist erősítettek volna egy másik golyóbisra. Ez utóbbi golyóbis pedig olyan apró és rövid két lábszáron nyugodott, hogy azok is szinte golyóbisszerűek voltak. A közjegyző köszöntötte és hellyel kínálta látogatóit. Azután Serbois felé fordult, rápillantott, s tekintetében mintha némi cinkosság villant volna meg. Azt mondta neki: — Éppen írni akartam önnek, meg í\ 0 J SZÖ Guy de Maupassant: dt/tfű akartam kérni, fáradjon el hozzám, Hirtelen mozdulattal férje felé forhogy megismertethessem önnel, mint dult: 1957. március 31. érdekelttel, Vaudrec úr végrendeletét. Serbois úr nem tudta türtőztetni magát. — Ogy! Sejtettem, hogy így lesz — mondotta. A közjegyző folytatta: — Ha megengedi, felolvasom az okiratot, amely különben egészen rövid. Felvett egy papírlapot az íróasztalról és a következőket olvasta róla: „Alulírott Paul Emílie Cyprien Vaudrec, testi erőim és szellemi elhatározóképességem teljes birtokában kinyilvánítom alábbi végakaratomat. Minthogy bármely pillanatban elragadhat bennünket a hálál, fel akarok készülni erre az eshetőségre, azzal, hogy megírom és Lamaneur közjegyző úrnál letétbe helyezem itt következő végrendeletemet: Tekintettel arra, hogy egyenes örökőseim nincsenek, egész vagyonomat, amely áll négyszázezer frank értékű részvényből és hat-: százezer frank értékű ingatlanból, tehermentesen és minden megkötés nélkül Claire Hortense Serbois úrnőre hagyományozom. Kérem őt, fogadja el immár elköltözött barátjától ezt az ajándékot, mint odaadó, mélységes tiszteletteljes rokonszenvének szerény jelét. Kelt: Párizsban, 1883. június hó 15-én, Vaudrec s. k." Serboisné lehaj-; lott fővel, mozdulatlanul hallgatta végig a végrendelet szövegét, miközben férje elképedten bámult, hol rá hol a közjegyzőre. Lamaneur közjegyző rövid szünet után így folytatta: — Magától értetődik, uram, hogy őnagysága csak az ön hozzájárulásával fogadhatja el ezt a hagyatékot. Serbois úr felállt. — Arra kérem, adjon nekem gondolkodási időt. A közjegyző mosolygott. Mosolyában némi rosszmájúság volt. Meghajolt. — Megértem az ön aggályait és tétovázását, tisztelt uram. Az emberek néha rosszindulatú következtetéseket vonnak le bizonyos látszatokból. Volna szíves holnap ugyanebben az időben újra idefáradni, hogy a választ megadja ? Serbois úr meghajolt. — Rendben van, itt leszek. A holnapi viszontlátásra. Szertartásosan köszönt, karját nyújtotta feleségének, aki olyan piros volt, mint a bazsarózsa, s makacsul földresütötte szemét, Serbois úr igen tiszteletet parancsoló módon vonult ki az irodából, úgy, hogy az írnokok valósággal megijedtek tőle. * * * Amint hazatértek, Serbois úr gondosan bezárta az ajtót és hideg, metsző hangon azt mondta feleségének: — Viszonyod volt Vaudrec-kel! Felesége éppen kalapját vetette le. — Micsoda? Nekem?! — Igen, neked!... Ki hagyná egész vagyonát egy asszonyra, ha nem .., Az asszony halálsápadt lett, s keze kicsit remegett, amikor meg akarta kötni a hosszú szallagokat, hogy ne söpörjék a földet. Némi gondolkozás után azt mondta: — Ugyan! megőrültél? Megőrültél. .. Hát nem te magad mondtad az imént, hogy azt remélted, hogy Vaudrec ... hagyni fog rád valamit ? — Igen, persze, hagyhatott volna valamit rám. Rám... Érted? ...Énrám, de nem terád ... Az asszony furcsa, mély, átható pillantást vetett férjére, mint mikor az ember valamit keres a másikban, s megpróbálja kifürkészni az embernek azt az ismeretlen lényegét, amelybe nem lehet behatolni, amely 777' i csak ritkán és pillanatokra villan feí, olyankor, ha az illető nem ügyel magára, vagy szórakozott, vagy egészen elengedi magát: amikor mint egy ajtó nyílik a lélek titokzatos mélységeire. Aztán lassan, szótagolva azt mondta: — Pedig azt hiszem, hogy ... ha ... hogy legalább ugyanilyen • különösnek találták volna az emberek azt is, hogy ha ő ... rád hagyott volna ilyen nagy értékű örökséget. A férfi a várakozásában csalódó ember hevességével kérdezte: — És miért? Mire az asszony: — Azért, mert... — aztán elfordította a fejét, miit aki zavarában nem tudja folytatni, s elhallgatott. Férje nagy léptekkel járkálni kezdett a szobában. Majd határozottan kijelentette: — Te semmiképpen nem fogadhatod el ezt a hagyatékot! Az asszony közönyösen válaszolt: — Rendben van! De akkor nem is érdemes holnapig várni. Most rögtön értesíthetjük Lamaneur urat. Serbois megállott a felesége előtt, s néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással, közvetlen közelből. Mind a ketten látni igyekeztek, tudni, megmagyarázni, kiismerni, felmérni egymást gondolataik legmélyéig. Néma és feszült lelkiismeretvizsgálat volt ez, amilyen csak két együttélő ember között szokott előfordulni, olyanok között, akik nem ismerik ugyan egymást, de kölcsönösen gyanakszanak, s mindegyikük leselkedik, szimatol a másik után. Aztán a férfi hirtelen megszólalt. Halkan suttogta felesége arcába: — Valld hát be, hogy visszonyod volt Vaudrec-kel! Az asszony vállat vont. — Hogy lehetsz ilyen ostoba? Azt hiszem szerelmes volt belém Vaudrec, de soha nem voltam az övé., < soha! Férje dobbantott a lábával. — Hazudsz! nem igaz! nem lehet igaz! Serboisné nyugodtan válaszolt: — Pedig így van. A férfi ismét járkálni kezdett, aztán megint megállt: — Hát akkor magyarázd meg nekem, miért hagyja rád az eg'ész vagyonát ? ... rád ... Az asszony fölényesen, hanyagul ezt f elete; — Igazán na J gyon egyszerű a dolog. Mint te magad mondtad az előbb, rajtunk kívül egyáltaJán nem voltak barátai. Jóformán ugyanúgy otthon volt nálunk, mint a saját lakásában. Világos, hogy mikor leült végrendeletet írni, miránk gondolt. Az már igazán csak udvariasságból történt, hogy az én nevemet írta be a végrendeletbe. Mert éppen az én nevem jutott az eszébe. Ez igazán természetes. Mint ahogy nekem hozott mindenféle ajándékokat. Nem Igaz? Emlékszel? Vihozni nekem, meg pedig neked rágokat szokott minden hónap ötödikén valami csecsebecsét, mert június ötödikén ismerkedtünk meg. Mindezt nagyon jól tudod te is. Neked, azt hiszem, soha nem ajándékozott semmit. Eszébe sem jutott. Végre is az a szokás, hogy az asszonynak hoznak ajándékot, nem pedig a férjnek. Hát az utolsó figyelmessége is nekem szólt, és nem neked. Igazán nagyon egyszerű az egész! Olyan nyugodtan, olyan természetesen mondotta mindezt, hogy Serbois megingott. Aztán azt mondta: — Mindegy! Nagyon rossz hatást keltene az ilyesmi. Mindenki azt hinné, hogy... Nem fogadhatjuk el! — Hát akkor ne fogadjuk ei, fiam! Legföljebb kidobunk az ablakon egymilliót és kész! Mikor férje megint megszólalt, úgy beszélt, mint ha az ember hangosan gondolkodik. Nem is a feleségéhez intézte szavait. — Persze, egymillió..., de mégiscsak lehetetlen ... Oda volna a jóhírünk ... Annyi baj legyen... Ha legalább énrám hagyta volna a felét, akkor minden a legnagyobb rendben volna. Leült, keresztbe rakta a lábát, s babrálni kezdett pofaszakállával, mint mindig, amikor nagyon törte valamin a fejét, Serboisné kinyitotta a kézimunkakosarát. Elővett belőle egy hímzést', munkához látott, s közben megjegyezte: Én igazán nem ragaszkodom hozzá. Neked kell döntened ebben az ügyben. Férje sokáig nem válaszolt, majd tétovázva azt mondta: — Tudod... talán volna egy megoldás ... át kellene adnod nekem az örökség felét... ajándékozási okirattal. Gyerekünk nincs, nyugodtan megteheted. És ezzel aztán betömjük az emberek száját. Az asszony nagy komolyan megkérdezte: — Nem értem ... miért fognók be ezzel az emberek száját? Férje erre megharagudott. — No hát, hogy te milyen ostoba vagy! Mindenkinek azt fogjuk mondani, hogy ketten örököltünk, felefele arányban. És ez igaz is lesz! Nem kell senkinek az orrára kötnünk, hogy a végrendelet eredetileg a te javadra szólt... Az asszony ismét a férjére nézett, hosszan, áthatóan. — Ahogy gondolod. Én beleegyezem. _ Férje erre felkelt és újból járkálni kezdett. Ogy látszott, hogy már megint habozik. De arca sugárzott az örömtől. — Nem... mégse ... talán jobb volna lemondani az egészről... ez valahogy önérzetesebb ... viszont..; ha így csináljuk, igazán senki se szólhat egy szót se... még a legszőrszálhasogatóbb ember se találhat rajta kivetni valót... igen, ez megoldana mindent.., Megállt a felesége előtt. — Hát akkor, mókuskám, ha te is úgy gondolod, visszamegyek Lamaneur közjegyzőhöz, még egyszer megbeszélem vele a dolgot és megmagyarázom neki. Azt fogom mondani, hogy te kívánod így, a látszat kedvéért, s hogy az emberek ne járathassák a szájukat. Azzal a ténnyel, hogy elfogadom az örökség felét, máris nyilvánvalóvá válik, hogy nincs semmi aggályom, biztos vagyok a dologban, ismerem a helyzetet és tökéletesen rendbenlévőnek és tisztesé-' gesnek tartam az egészet. Olyan, mintha én magam mondanám neked: „Fogadd el, drágám, te is, hiszen én, a férjed, szintén elfogadom." Különben tényleg méltóságunkon aluli volna. Serboisné mindössze ennyit mondott: — Ahogy gondolod. Férje folytatta. Egyszerre nagyon bőbeszédű lett. — Igen, nagyon szépen meg lehet magyarázni a dolgot, ha megosztjuk az örökséget. Egy barátunk hagyta ránk, aki nem akart súrlódást okozni közöttünk, nem akart különbséget tenni, nem akart olyan színbe kerülni, mint aki azt mondja: „Halálom után is jobban szeretem az egyiket, vagy a másikat, mint ahogy életemben is őt szerettem jobban." És biztos lehetsz benne, ha ez a szempont eszébe jutott volna, így . is járt volna el. Csak nem gondolt rá, nem számolt a következményekkel. Mint te nagyon helyesen állapítottad meg az előbb, mindig csak neked hozott ajándékot. És neked szánta az utolsó figyelmességet is. Felesége árnyalatnyi türelmetlenséggel szakította félbe: — Rendben van. Értem. Nem szükséges ennyit magyarázkodnod. Menj el a közjegyzőhöz! Most rögtön. Férje elpirult, hirtelen zavarba jött, Jadogott: — Igen.., igazad van ... máris megyek. Vette a kalapját, feleségéhez lépett, feléje nyújtotta száját, meg akarta csókolni, s odasúgta neki: — Viszontlátásra drágám. Felesége a homlokát tartotta felé, s Serbois nagy csókot nyomott rá. Pofaszakálla az asszony arcát csiklandozta. Aztán boldogságtól sugárzó arccal elment. Serboisné pedig az asztalra ejtette kézimunkáját és csöndesen sírni kezdett. Fordította: JUSTUS PÁL (1884. szeptember 23) A nagy francia író ismeretlen novellája. (fHumanité Dimanche)