Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-03 / 62. szám, vasárnap

Azt szokták mondani, mindenki annyi embert ér, ahány nyelvet beszél. Ez igaz is. Népi demokratikus kormányunk is minden erejével támogatja polgárainak többnyelvűségét. Nemcsak az iskolában tanulnak a gyermekek anyanyelvükön kívül más nyelveket is, hanem a sokféle tanfolyamon is sok külföldi nyelvet megtanulhat a népi demokratikus állam polgára. Az állar külön jutalomban részesíti azokat, akik olyan állást töltenek be, ahol idegen nyelvismeretüknek hasznát vehetik. Élvezet hallgatni azt az embert. aki tőrölmetszett. tiszta irodalmi szlovák nvelven beszél, és ugyancsak kellemes íze van a zamatos, jó magyar beszédnek is. Ha azonban keverik a kettőt, az ilyen „vegyesfelvágott" nyelvet senki sem,fogja szépnek tartani. Ez a beszéd űgv hatna ránk, mint annak * festőnek a képe, akiről Horatius a Pisokhoz írt levelében azt állítja, hogy a szép formás női fejet ló nyakára festette, a szép testet küiönféle tollakkal éktelenítette el, a végtagokat pedig sikamlós hal alakjában formázta meg. Ami a maga helyén, önmagában szép és jó, az a keverés által elriasztóvá, visszataszítóvá lehet akkor is, ha ez a keverék nem festmény, hanem nyelv. Pedig egy keveréknyelv van nálunk is kialakulóban. Vidéki olvasóink már többször panaszolták. hogy mindig nagyobb mértékben korcsosul náluk a magyar közéleti nyelv. A városban is: döntően szólnak hozzá a kérdéshez, a gyűlésen a dolgokat kiértékelik, vagy egyetmást a hivatalok felé is jelentenek, esetleg kitárgyalják a hiányosságokat. Ez kétségkívül inaszakadt beszéd, s ezért nem is lehet a gondolatközlés eszköze, az ilyen beszéd elriasztja tőlünk embertársainkat. Falun ez az élettelen, értelmetlen nyelv még nem mételyezte meg az embereket, ez a nyelv tehát inkább a városok szomorú kiváltsága. De a falunak is megvan a maga sajátos keveréknyelve; így beszélnek: Nemrég Kovácséit is beléptek a jéerdébe (JRD), pedig az egységes földművesszövetkezetbe léptek be. Ha a falusiaknak valami hivatalos ügyük akad, nem a helyi nemzeti bizottsághoz fordulnak, hanem a' Miestny národný výborhoz, s ha ennek a határozatát meg akarják fellebbezni, akkor az Okresný národný výbort tartják illetékes hivataluknak, pedig a járási nemzeti bizottság is elintézte volna ügyes-bajos dolgaikat. Ha véletlenül vendég érkezik a házba, a szükséges adatokat beírják a domová knihába, pedig a házi'iönyvbe, a laKeverék n y elv kók jegyzékébe is beírhatták volna. Aki elveszti az občiansky preukazát (személyi igazolványát), az jelenti az esetet a národná bezpečnosť-nak (rendőrségnek). Városban a magyarok is inkább villamoson, nem električkán utaznak, de ha politikai továbbképzésre küldik őket, akkor már ők is školeniera nennek. A megbízottak hivatalát magyarul is povereníctvo-nak mondják, az iskolaügyet školstvo-nak, az elnököt predsedának, a várótermet čakáreňnak. Még folytathatnók ezt a sorozatot, de bemutatóba ennyi is elég. Ha negfigyeljük a magunk és mások beszédét, könynyen megállapíthatjuk, hogy beszédünk még akkor is tele van idegen szókkal; idegen kifejezésekkel, ha mondanivalónk egész anyagát jó magyar módon is ki tudnók fejezni. Ennek egyrészt az az oka, hogy a hivatalos elnevezéseket rendszerint csak szlovákul halljuk, ezek a fogalmi jelek tehát jórészt tudatunk előterében vannak s onnét igen könnyen előkerülnek. Természetesen egy kis fáradsággal a tudat raktárában rátalálnánk azokra a szavakra is, melyekkel kifogástalan magyar nyelven lehetne qondolatainkat kifejezni, s' így nem kellene szegényíteni és tékozolni drága örökségünket, anyanyelvünk szókincsét. Egy helyütt azt hallottam, hogy a színház bemutatta a Bég Bajazid szlovák operát, s ezt Ján Smrek államdíjas szövegére Ján Cikker ... zenésítette meg, az egyik szerepet pedig dr. Gustáv Papp játszotta. Ehhez is volna egy-két szerény megjegyzésem. Ügy látszik, a szlovák és a magyar újságíróknak van egymás közt valaminő megállapodásuk: a magyarok a szlovák személyneveket változatlanul, a szlovák helyesírás szerint irják a magyar szövegbe (Eugen Suchoň, Ján Cikker), a szlovák újságok pedig a magyar helyesírás szabályai szerint közlik a magyar neveket (Egri Viktor, Lőrincz Gyula). Ez így elvben nagyon szép. testvéries megoldás, a helyesírás szempontjából talán kifogástalan is, mert vezetéknevének írásában mindegyik fél megtarthatja a saját helyesírásának hangjelölő módját, s mivel a keresztnévnek mindkét nyelvben megvan a maga általánosan használt alakja, nincs semmi akadálya arsnalq, hogy pl. a Ján és Eugen szót a magyarban Jánosnak és Jenőnek írjuk. A szórenddel azonban baj van. A Kovács István és Pálfi Jánosféle nevekben a vezetéknévi főnév éppen olyan jelző, mint a leánygyermek, tanárfiam, egy falat kenyér kifejezésben a leány, a tanár és a falat szó. A jelző pedig valamennyi finnugor nyelvben, tehát a magyarban is megelőzi a jelzett szót. Magyar szövegben tehát semmivel sem menthető az Eugen Suchoň és a Ján Cikkerféle szórend. De éppen ilyen rossz a szlovákban a magyaros szórend, mert hiszen itt a főnévnek rendszerint nincs jelzői szerepe, itt tehát a Viktor Egri, Július Lőrincz szórend felel meg a szlovák nyelv szellemiségének. A magyarban sohase írjunk ilyesfélét: őrmester Berki, bég Bajazid! Magyarul ezt csak így mondhatjuk: Berki őrmester, Bajazid bég. A lónak négy lába van, mégis megbotlik, hát a szegény újságíró hogyne botlanék meg, mikor neki sokszor rohammunkával kell feladatát elvégeznie! Ezért megértjük, ha kapkodó munkája közben „államdíjas szöveg"-et ír az államdíjas író-szövege helyett. — Erdösi Sylvester János még a XVI. sz. első felében írt remek versében helyesen mondta: „Minden nípnek az ü nyelvin .. — A másét tiszteletben tartjuk, de a magunkét is megbecsüljük. Ez legyen elvünk, amikor írunk, mert az írás testet ölt és sokáig él. Orbán Gábor BEMUTATKOZÁS A Spišská Nová Ves-i új álland > színházban elsőnek a Teázás a szenátor úrnál című há romfelvonásos színdarabot mutatta k be. J)ok-Sok \ü uggoytyos aoian blak Trnaván új kerületi múzeum lesz Az egyik legrégibb trnavai épületet a közeljövőben kerületi múzeum céljára átalakítják. Képünkön a múzeum néhány értékes agyagedén y exponátuma. Mindig szerettem utazni. Valamikor az volt a vágyam, hogy világjáró utazó leszek, aki bejárja a félvilágot és előadásokban, könyvekben számol be úti-élményeirbl A nagy álomból, a gyermek álmából azért egy kevés mindig megvalósul. Ez történt az én esetemben is. Ha nem is lettem világjáró tudós, de hivatásomból kifolyólag utazhatom eleget és ha nem is az egész világot, de Szlovákia magyarlakta területének épiilö szép világát gyakran van alkalmam látni. A komáromi Magyar Területi Színház autóbusza évente egyszer-kétszer végigröpít ézen a táion és ha nyitott szemmel utazik az ember, sok mindent lát, tapasztal és minden út alkalmával talál egy kis „felfedezni-valót". Boldog vagyok, ha észerveszem, hogy eltűnt egy hídroncs a Garamból, eltűnt a szégyenletes háborúnak egy emléke és helyébe a diadalmas béke jele épült: az új híd. Boldog vagyok, ha a falukon átmenve egy új épületet látok ilyen felirattal: Nemzeti iskola, vagy Kultúrház. Igen, az utazónak, akit érdekel az élet (márpedig a színészt nagyon érdekli az élet) mindig van örülnivalója, ha utazik és kinéz az ablakon. Komáromtól Kassáig, sőt Királyhelmectől járva a vidéket, ilyen örömben nagyon gyakran van részem. Épül az ország, gazdagodik az ország. Minden családi ház, minden gyárkémény, híd, iskola és kultúrház, melyet új ismerősként üdvözlök a tájban, mind azt mondja nekem: élünk, dolgozunk és gyarapszunk. Ogy nagyjában ezek az én uti-élményeim, az én utazásaimnak örömei. De a múltkor valahogyan más kötötte le a figyelmemet. Egy falu utcáján mentünk keresztül és mind a régi, mind az új házacskák ablakain függönyt láttam. Függönyt. Gondoltam, gazdag falu, jól dolgoznak, jól keresnek, telik erre is. A másik falu utcáján már nagyobb érdeklődéssel lestem a függönyös ablakokat. Kivétel nélkül függönyösek voltak. Es egész utunk végéig — szinte sportból — számoltam a falvak házacskáinak ablakán a függönyöket. Remek statisztika jött ki. Minden ablakon függöny. Talán ez nem lenne különös, ha nem gondoltam volna vissza gyerekkorom utazásaira, mikor egyszer alkalmam volt utazni így falvakon keresztül és játékból testvéreimmel ugyancsak a függönyös ablakokat számlálgattuk. Eszembe jutott most, hogy egyszer én már csináltam ezt. Akkor igen szomorú volt a statisztika: egy-egy kőház függönnyel, soksok vályog és más kis házacska, ablakán rongy, pakróc, vagy igen sokszor papír csupán. Akkor ez nem is fájt valahogy, természetesnek vettem, ennek így kell lennie. Vannak függönyös ablakok és vannak nem függönyös ablakok. Most, mikor utaztam, most fájt nekem először ez a régi statisztika és tett boldoggá az új. Sok-sok függönyös ablak . .. Jelenti azt, hogy az emberek között egyre kevesebb a szegény, de a legszegényebb ablakára is jut belőle. Jelenti azt, hogy az emberek dolgoznak, annyit keresnek, hogy függönyt is vásárolhatnak. Jelenti azt. hogy rajta keresztül az új családi házak ablakán besüt a nap, nem úgy, mint valaha, a csomagoló-papírból csinált függönyön át, mely elvette a napot a gyermekektől. Jelenti azt, hogy az emberek ízlése, igénye, életszínvonala emelkedett: kell nekik a függöny szobájukba, ablakukra, akárcsak a rádió vagy más olyasmi, ami valaha álom volt számukra csupán. Sok-sok függönyös ablak, beszédes statisztikám, nem is hiszed, milyen boldoggá tettél. Az a tudat, hogy minden ablakon ott vagy, jelenti, hogy szebb az élet és jobb a ma, mint a tegnap. SÍPOSS JENŐ OOOOOOOOOOOO©©©^ SUHOG A PÁLCA (Michael Croft könyvének margójára) 0

] i lvasö, aki futólag találkozott már valaha Oxford és Eton iskoláinak legendás hírnevével, (márpedig ki ine találkozott vo^a vele, ha ináshol nem, legalább valamelyik csillogó angol képeslap •vagy egy-egy előkelő légkörű 'angol regény oldalain), va'óSággal megdöbbenéssel, sőt: gyanakvással olvassa végig Mi-! chael Croft könyvét. Olvasó, aki csak egyszer is látta az angol tanárok tiszteletreméltóan ünnepélyes, taláros alakjainak, vagy az angol diákok hagyományosan elegáns csoportjának képmását, hitetlenkedve lapoz vissza a könyv első oldalára: valóban angol író írta-e ezt a megrázóan leleplező írást, sőt mi több, valóban Angliában jelent-e meg tez a könyv, és az előszó utolsó bekezdésében valóban ott olvashatók-e az író — úgy érezzük — mentegetőzésnek és magyarázatnak szánt zárószavai : „Mi, angolok, demokráciánk nemes hagyományához híven bíráljuk intézményeink hibáit. A nagyközönség meleg fogadtatásban részesítette a Suhog a pálca első kiadását és ez azt bizonyítja, hogy ez a hagyomány mindmáig élő maradt." A könyv első kiadása 1954ben jelent meg, tehát abban gz esztendőben, amelyben az itthoni pedagógia megtette az első lépést az oktatásügy terén veszélyesen elharapózott dogmát' zmus, a túlságosan elvont, elméleti fejtegetések, a fenyegetően lexikális irányba terelődő tanítás megszüntetése érdekében. ^z az évszám nagyon fontos, mert éppen az 1954-es esztendő volt az, amelyben a csehszlovák pedagógusok szakmai elégedetlenkedései csúcspontra jutottak és lehetővé tették a legszélesebbkörű pedagógiai revíz'ót. Ezek után nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az 19Ö4. óta eltelt két esztendő munkája javarészt még mindig csak irány keresésben, kísérletezésben — az igazság kedvéért hozzá kell tennünk: megnyugtatóan termő kísérletezesben — és a múlt hibáinak kiküszöbölésében telt el. Nem nyugodhatunk és nem is nyugszunk bele, hogy általános iskoláink még mindig nem tudnak eleget tenni éppen annak a fő céljuknak, amelyért az általános iskoia voltaképpen megalakult: hogy végzett tanulóit az á'talános műveltség, valamint a gazdasági, termelési és társadalmi ismeretek alapelemeivel felszerelten bocsássa el. Nem tudunk és nem akarunk belenyugodni abba a sajnálatos ténybe, hogy ifjúságunk általános érdeklődési köre lanyha, hogy olvasottsága színvonalon aluli, hogy iskoláink fegyelmi állapota, elsősorban a tanulók ifikolánkívüli magatartása távolról sem kielégítő. Egyszersmind azonban azt ss be kell vallanunk, hogy ezeknek a hiányoknak a számos és gyakran döntő befolyású külső tényezőn — otthoni környezet hatása, dolgozó anyák, utcai hatások stb. — kívül, gyakran, mi magunk, pedagógusok is passzív okozói vagyunk. És elsősorban ez az a pont, amelyen nekünk, Komenský örökös-'nek is foglalkoznunk kell Croft könyvével. E'őre kall bocsátanunk, hogy Croft könyve egy olyan iskolába vezet bennünket, amelyet a mi pedagógiánk máiötven évvel ezelőtt is csak hátborzongató emlékezésekből ismert, — amelyhez hasonlóval legfeljebb Dickens regényeiben találkozhatunk, és amelyről maga a szerző is így ír: „A Worell a képzelet szülötte. A valóságban nem minden iskolában olyan a helyzet, amint lefestettem, bizonyos körzetekben azonban annyira je'lemző ez a kép, hogy igazolja. amit megírtam.'" izonyos körzetfkben, — írja Croft, amiből nem nehéz kitalálni, hogy melyek azok a bizonyos körzetek. Természetesen,' a városperemek, a B

1 proletárnegyedek, munkásnegvedek, sőt gyakran a bűnöző negyedek iskoláiról van szó. O yan iskolákról, amelyeknek növendékei már iskolába lépésük első napján előre elrendelten homlokukon hordják jövendő foglalkozásuk, társadalmi helyzetük bélyegét: a munkásság elesettjei, apacs-tanyák törzslakói, a jövő prostituáljál. zsebmetszői, csatorna-lakói kerülnek ki belőlük. Osztályon kívül álló emberek lesznek: százalék-töredékek kerülnek n ajd soraikból a proletariátus kötelékébe, a többi nem: h'ányzik belőlük a szükséges dac, lázadás, keménység, — életlehetőségük egyetlen megoldása és útja a bűnözés, amely már iskolás korukban egyetlen fegyverük, menedékük, életformájuk. Számunkra mégis fontos tanulságok forrása ez a könyv, ez az iskola. A benne szereplő tanárok, tanulók egyaránt Dieckens-alakok: úgy élnek, sodródnak, ütődnek, mint Cooperfield Dávid, vagy Twist Olivér és kortásaik, pontosan úgy cselekszenek, éheznek, beszélnek, mint amazok, legfeljebb szókincsük változott kevéssé. de az is csak a techn'ka fejlődésének megfelelő fokon. Csak éppen egy valami hiányzik a szereplőkből: a dickensi etika, a dickensi jóság, — nyersebben szólva: hiányz'k belőlük a romantika. Az élet realitás, — és Croft könyvében nem jelennek meg végszóra a nemesszívü jótevők, hogy pirospozsgássá varázsolják a tüdővésztől beesett arcokat és letöröljék a homlokokról a bűnt. Az élet realitás — a Croft által vázolt korgó gyomrokkal, tízenhárom esztendős prostituáltakkal és, nos persze, a legfontosabbal: a nádpálcával egyetemben ... A könyv első fejezete mégis tulajdon alapvető kérdéseink egyik legégetőbbjébe vág bele: a szakképzettség kérdésébe. Megtudjuk, hogy Anglia bizonyos iskoláiban nem tanítási alapfeltétel a szükséges szakképzettség. Hogy mígis mi kell, ha nem szakképzettség ? — Mondja el talán Croft könyvének Gubb tanár ura: „Ehhez a munkához itt ugyan nem kell oklevél. Az az igaz-, ság, hogy a Worell ben jobb, ha nincs oklevele az embernek. Nem kell ide más, csak józan ész. Józan ész és fegyelem!" A felkiáltójel Gubb tanár úr szavai után a nádpálcát jelenti, Gubb tanár úr maga pedig: asztalosmester volt valaha és sokat adott a szakmáidra. A harmincas évek gazdasági pangása azonban őt is kitessékelt" az iparból, és még örült is, hogy. elmehetett tanítónak. És így tovább: Bickerstaff tanár úr eredetileg külügyi szolgálatba akart 'épni, de a rossz szeme miatt aztán a tanári pályát választotta, Murry tanár úr fiatal korában gazdálkodott. aztán sportkedvelő volt, Pondné és Miss Dabbot kétes elemek, akiknek minden érdeklődésük óraközti teakészítésekben és ábrándos nyári utazásokban merül ki, Fogg kiasasszonyt csupán az isko'ai ebédpénzelszámolások érdeklik, rríg Alcock tanárnő, akinek oklevele meg — Gubb tanár úr szavaival élve — tudomisén hányfajta bizonyítványa van, egyelőre ott tart. hogy még munkatervet, tanmenetet is készít (amiért Gubb tanár úr őszinte megvetésben részesíti), de már az ő sorsa is elvégeztetett: Alcock kisasszony szeri: ében minden gyermek „gyenge fe'fogású", „lusta" vagy „hiányzik belőle a lelkesedés". Visszavonhatatlanul és megmásíthatatalanul, messziről felismerhető tanbanya lesz be'őle, — állapítja meg Croft. T lyen környezetben, ilyen kartársak között kezdi meg John, a lelkes fiatal tanár első tanóráját. „Tartson olvasás-órát — tanácso'ja az igazgató, — nem olvasnak eleget." (Az osztály — név szerint második osztály — tanulói 12—17 évig terjedő korú gyerekek. Az igazgató felszólítására a hetes a szekrényhez lép, majd a következő párbeszéd játszódik le közte, tehát az egyik diák és az igazgató között): „Harkness kidugja a fejét a szekrényből, és egy viharedzett, tintafoltos könyvet tart a kezében. — Nincs más olvasókönyvünk, csak ez? — kérdezi. — Miért, az mért nem jó? csattan fel az igazgató. — Tavaly is ezt olvastuk, de sokan már ta"alye!őtt is! — Mi a címe? — Nyelvünk kincsestára — feleli fennhangon a fiú. — Örüljetek, hogy egyáltalán olvashattok valamit! Tavaly nem ezt kellett volna olvasnotok, de annyi bizonyos, hogy úgysem olvastátok ki t'sztességesen. Nos, k

;osztani, egy-kettő! Sajnálom — fordul ismét Jonhoz —. nem sok öröme telik benne, de hát nincs más olvasókönyv. Most már meg kell kezdenünk. Ez a legfontosabb, kezdjük meg az órát!" Erinek az iskolának legforP tosabb tansegédeszköze a riád-S