Új Szó, 1957. március (10. évfolyam, 60-90.szám)

1957-03-03 / 62. szám, vasárnap

I

Naxn ez az első eset, hogy a • burzsoá társadalom védelmezői szovjetellenes és kommunistaellenes láz paroxizmusába esnek. Emlékszem milyen plakátok függtek harminc évvel ezelőtt a nyugat-európai városok falain: eqy ember fogai közt késsé' fenyegeti a kultúrát — így ábrázolták mai szldalmazőink apái és bátyjai Pavlov tanítványait, Gorkij olvasóit, Majakovszkij barátait. Nem ez az első eset, hogy halódó társadalom apologetái, ha már másokat nem, de legalább önmagukat igyekeznek meggyőzni róla, hogy vágyálmaik valósággá válnak Felnagyítják bármiféle nehézségünket és „a kommunizmus kríziséről", sőt „a kommunizmus csődjéről" papolnak. Megdöbbentő, hogy beszédeikből teljesen hiányzik a történelmi perspektíva. Hatalmas történelmi vívmányokról úgy beszélnek, mint az őnáluk szokásos miniszterváltozásokról. Számunkra teljesen ismeretlen tény, hogy a kommunizmust nem az utópisták fantáziája, nem összeesküvők magállapodása szülte, hanem az ipar fejlődése, az osztályellentétek kiéleződése, a társadalom fejlődése. Nem tudják vagy nem akarják megérteni, hogy elkerülhetetlenül a kommunizmusnak dolgoznak az amerikai monopóliumok, a szuezi részvények tulajdonosainak gálád támadásai és minden gyártulajdonos is. Az öreg emberek távollátásban szenvednek. A rothadó osztályok rövidlátókká lesznek. Amikor mi a múltban elkövetett hibák kijavításáról beszélünk, nyugati rosszakaróink azonnal „a kommunizmus csődjéről" kezdenek üvöltözni. Az ember azt hinné, hogy a józan ész bizonyos óvatosságra inti őket. Hiszen nagyon jól tudják, hogy egyes hibák ellenére is ha' zánk fejlődött és erősödött, nemcsak az államhatalom erősödött, hanem minden szovjet ember lelki ereje is. Azt is tudják, hogy csak a lelkileg érős és összekovácsolt nép beszélhet nyíltan at elkövetett hibákról, amelyeknek egy részét mér ki is javította, más részét most javítgatja. A kapitalista államok vezetői sohasem merészelik elmondani a népnek a hibáikat, hiszen e.-rek a hibák kijavíthatatlanok, mert a kapitalista rend természetével * függnek össze. A leglényegesebb hiba, hogy még fennáll a kapitalizmus, ezt pedig előbb-utóbb kijavítják — persze nem a burzsoá rend apostolai, hanem a népek. A szovjetellenes és kommunistaellenes láz legújabb rohamában nem a politikusok alattomossága, nem a sajtó hisztérikussága lep meg, hanem a nyugati kultúra egyes olyan kiválóságainak tájékozatlansága, akiket nehéz volna a kapitalizmus hívei közé sorolni. Amikor ezt mondom, nem azokra a nyugati értelmiségiekre gondolok, akik az utóbbi tíz évben semleges álláspontot igyekeztek elfoglalni a kapitalista és a szocialista társadalom között. Amikor a világ katonai blok- j kokra esett szét, egyes államok semlegessége indokolt is lehet. De sem most, sem soha a múltban nem lehetett semleges az ész, a szív, a lelkiis- ' meret. Pierre Emmanuel francia költő annakidején indokolni akarta a lelki semlegesség álláspontját. Most, az ép- j pen szoros szovjetellenes kampány j idején, nemcsak a kommunizmus ellen lép fel, hanem a semlegesség ellen is, csodálkozik azokon a franciákon, akiket nem vonz az „amerikai életforma". Ennek megvan a maga sajátos logikája, azok a nyugati értelmiségiek, akik tegnap a kommunizmus ellen léptek fel a lelki semlegesség nevében, ma a lelki semlegesség ellen lépnek fel a kapitalista rend erősítésének nevében. Amikor azt mondom, hogy meglep a nyugati értelmiség bizonyos köreinek zavarodottsága, a kultúrának azokra a kiválóságaira gondolok, akik nemegyszer jelét adták, hogy nem hisznek a lelki semlegesség álláspontjában, és hogy a „harmadik út" — a kapitalizmus világa és a szocializmus világa között — számukra irreálisnak látszik. Igazán a legkevésbé sem akarom elítélni a Nyugat kultúrájának azokat a kiválóságait, akik egy hirtelen jött érzelmi behatás következtében, nemcsak tegnapi barátaiknak akarnak hátat fordítani, hanem mindannak, ami az életük volt. A legfontosabbról akarok velük beszélgetni: az ember sorsáról és a kultúra sorsáról. Lelki zavarodottságuk forrásai szerintem nem a legutóbbi eseményekben rejlenek, bármilyen súlyosak voltak is magukban véve ezek az események. Már a múlt nyáron, amikor a nyugati lapokat olvastam, a nyugati értelmiség képviselőivel beszélgettem, meg kellett éreznem a kétségeket, a növekvő nyugtalanságot. Amikor azt látták hogy elítéljük múltunk egyes hibáit, egyes írók, tudósok, művészek már kezdték kétségbe vonni a szovjet társadalom és a szovjet kultúra valamennyi vívmányát. Bonyolult és nem könnyen érthető korunkban mesrzire kell látni. A szovjet kultúra nem tiszavirág életű, hanem történelmileg Is hatc'mas jelenség. nem lehc' Csak únv félrelökni a m i s :•: ť Ilja Erenburg: SZÜKSÉGES FELV LAGOSÍTÁS 1957. március 3. sértődöttség vagy a felháborodás első viharában. Az embereket be lehet csapni egy pamflettel, de a nagy eszmék ellen, egy nép alkotó fellángolása elleni pamflet múlhatatlanul paszkvillá (Meghurcolásra szolgáló gúnyirat. — A szerk.) változik. M

egemlíthetjük, hogy egyes nyugati irodalmárok, akik most kétségbe vonják a szovjet kultúra minden vitathatlan sikerét, öt évvel ezelőtt csak újjongani tudtak mindenen, ami a mi hazánkból származott — beleértve a gyenge regényeket és az ostoba filmeket is. A kamaszra emlékeztetnek, aki csalódott Szerelme tárgyában. A szovjet kultúra sok, nagyszerű alkotással gazdagította a viiágot. De amikor elragadtatott cikket olvastam egy kis szerelmi regényről, vagy egy közepes festő elképesztően nagy vásznáról, vagy akár a Berlin eleste című filmről, én bizony csak csodálkoztam: hogyan rajonghatnak ilyesfajta müvekért emberek, akik szeretik a művészetet és értenek hozzá ? Most sokan ezek közül a kiegyensúlyozatlan rajongók közül a szovjet irodalom és a szovjet kultúra alacsonyrendüségéről fecsegnek. A szocializmus nem vallás, az észen és a lelkiismereten, a tudományon és az emberre jellemző igazságérzeten alapszik. A szovjet társadalom, a szovjet kultúra iránti szeretetnek semmi köze nem lehet a pápa csalhatatlanságának dogmájához, a kánon betűihez. Csak lelki éretlenségüket mutatták meg a nyugati kultúrának azok a kiválóságai, akik tagnap rajongtak értünk, és akik ma, amikor azt mondtuk, hogy kijavítjuk előző hibáinkat, kételkedni kezdenek érzelmeik alaposságában. Az eszme nem kacér kislány, aki akkor is boldog, ha valaki egy óráig hódol neki, az eszme megköveteli, hogy tudatosan ragaszkodjanak hozzá. Semmi kedvünk lemondani hibáink bírálatáról csak azért, mert ez megzavarhat, vagy akár ellenünk fordíthat egyes nyugati írókat és tudósokat. Mi nem „vak", hanem értelmes szeretetet akarunk, olyat, amilyet népünk megérdemel. Azok között a külföldi kulturális kiválóságok között, akik ez idő szerint bizonyos mértékig nem látnak tisztán, olyanok is vannak, akiknek állhatatosságában és őszinteségében egy pillanatig sem kételkedem. Zavarba hozza őket a haladás ellenségeinek kommunistaellenes kampánya, zavarba hozza őket, hogy bizonyos titkos gondolataik egybevágnak a Figaro vagy a Messagero alantas cikkeivel. Az egészre akarnak gondolni, de gondolataik azonnal visszatérnek az apró részletkérdésekhez. Amikor Franciaország, Olaszország, s Nyugat más országainak íróival beszélgettem, mély sebükre tapintottam rá: betegesen foglalkoztatta őket ez vagy az a hamis könyv, ez vagy az a tíz év előtti ostoba film. Már azelőtt sem tetszett nekik ez a regény, vagy ez a film, de ezelőtt a félresikerült műalkotás legfeljebb egy órára keserítette el őket. Most azonban gondolatban visszatérnek előző benyomásaikhoz és elkeseredésükben általános következtetéseket igyekeznek levonni. Mint minden ember a világon, rájuk is elkerülhetetlenül hat a környezet. Nem könnyű számukra, hogy félretolva az újságot, elgondolkodjanak az idők menetéről. Megfeledkeznek róla, hogy néhány lépést hátrálni kell az épülettől, ha meg akarjuk látni arányait. Valahogyan képtelenek rá, hogy túllépve a múló hangulatokon, a történelem levegőjét szívják magukba. 1956-ban mi az 1950-es év rossz könyveit és rossz filmjeit bíráltuk: azért tettük ezt, hogy jobb könyveket és jobb filmeket alkossunk. Sok nyugati értelmiségi meghányja-veti magában bírálatunkat és eszébe jut, hogy ez vagy az a regény vagy film előbb sem tetszett neki, s most meg akarja találni a magyarázatát, hogy miért jelenhettek meg nálunk az életet „lakkozó" regények és tűzijátékra emlékeztető parádé-filmek. Az okok keresése közben, sokszor tudtukon kívül, a szocializmus iránt hűséges értelmiségiek ellenségeik, a szocializmus ellenségeinek érvelt ismétlik. gyjinden sikerünk, mint minden balsikerünk is, abban leli magyarázatát, hogy új házat építünk, nem pedig egy régit renoválunk, írunk, nem pedig átirunk. Nem olyan bonyolult dolog más helyre tolni a bútorokat, vagy fehérneműt cserélni. Igazán könnyű járt úton haladni. A történelem mást követelt tőlünk: mi elsőkként léptünk új útra. Évszázadokon, évezredeken át a társadalom kis privilegizált rétegét képviselő kasztok, rétegek, osztályok kormányozták az államokat. 1917-ben, az emberiség történelmében először a dolgozók vállalták magukra a felelősséget önmaguk sorsáért. Ha emellett figyelembe vesszük, hogy a Szovjetunió ellen negyven éven át szinte állandóan háborút viseltek, hol valóságos, hol „hidegháborút", hogy felhasználtak ellene mindenféle fegyvert: blokádot és tilalmi listát, rágalmat és provokációt, akkor világossá válik, milyen borzasztó nehéz körülmények között kellett népünknek államot építenie és kultúrát létrehoznia. Mindenki tudja, hogy bejáratlan motorral milyen nehéz menni, különösen nem sima országúton hanem frissen tört csapáson. Évszázadokon, évezredeken át a kultúra a nép felvilágosult felső rétegének kiváltsága volt. A forradalom első éveitől kezdve, nehéz és magasrendű feladat állott előttünk: a kultúrát nemcsak az egész nép közkincsévé, hanem az egész nép tevékenységévé is kellett tennünk. Ha most a Nyugatot nézzük, elfogultság és elhamarkodottság nélkül, láthatjuk, hogy mindaz, ami jó, vagy azokkal az új erőkkel függ össze, j amelyek más útra akarják vinni né- I püket, vagy a nagy múlt tehetetlen- [ ségi erejével. Amikor új erőkről beszélek, azokra a haladó körökre gondolok, amelyek látják, hogy körülöttük milyen nagy a lelki pangás, a képmutatás, az aggodalom. Amikor a múlt tehetetlenségi erejéről beszélek, a magasfejlettségű technikára, a mesterségbeli tudásra, a gazdag, kulturális hagyományokra gondolok. Nehezebb felfedezni, mint feltalálni és nehezebb feltalálni, mint tökéletesíteni a meglevő modelleket. Az ember számára negyven év nagy idő, szinte a teljes élete. A történelem számára negyven év kis idő. Igaz, negyven év alatt Franciaországban sok minden változott: autók lepték el az utcákat és az utakat, óriási gyárak nőttek ki a földből, a tudomány minden ága előre lendült. De sok minden változatlan maradt. Most is, mint negyven évvel ezelőtt, azt latolgatják az újságok, hogy milyen összetételű kormányt támogatnának a radikálisok; esnek vagy emelkednek-e a lyoni kölcsön és az Indokínai Bank részvényei; az irodalmárok regényeket írnak arról, hogy az ópium jobb a köznapiságnál, vagy hogy az elefántok különbek az embereknél. Persze, Franciaországban most is működnek remek írók, képzőművészek, de közülük is kevesen néznek előre — nem látnak el a jövőbe. Azt, amit Franciaországról mondtam, elmondhatnám Nyugat más államairól is. A kapitalista társadalomról most senkisem mondja, hogy már véghezvitt egyet-mást; azt mondják, hogy még tartja magát. T

eljesen érthető, hogy a kapitalizmus védelmezői a szocialista ideológia „csődjéről" beszélnek: még szeretnék tartani magukat, haladékról álmodoznak. Amikor kétségek fogják el azokat az embereket, akiknek ellenszenves a kapitalizmus, ez csak egyről tanúskodik: „A gondolkodó nádszál", ha eszünkbe jut Pascal ragyogó hasonlata, túlságosan könnyen hajlik meg a szélben. Adhatnak helytelen címet az idegennek — elpazarol egy napot; összekavarhatják az út jelzéseket és fék nélkül engedhetik le a lejtőn a vonatot — sok száz ember elpusztul; de nem lehet visszafelé fordítani a történelem menetét. A naptár tanúsága szerint 1957 után 1958 következik, nem pedig 1916. A negyven év nemcsak a mi országunk, hanem az egész világ képét megváltoztatta. A Szovjetunió életképessége erőt adott távoli országok dolgozóinak, mindenütt megerősítette a társadalom haladó köreit. Kína hatalmas szocialista állammá lett. Ázsia és Afrika népei — és itt mindenekelőtt a nagyszerű indiai népre gondolok — kivívták nemzeti szabadságukat és új utakra lépnek. Megváltozott Kelet-Európa képe. Sok minden változott Nyugat-Európában is. Ha az intervenciósoknak 1918—1920-ban sikerült volna megfojtaniok a fiatal szovjet köztársaságot, akkor nemcsak hogy Franciaországban és Olaszországban nem lennének hatalmas munkáspártok, hanem az angol labouristák, vagy a skandináv szocialisták sem valósíthatták volna meg a dolgozók életszínvonalát emelő legcsekélyebb intézkedéseiket sem. A második világháború során a fasiszta Németország egyik országot a másik után foglalta el, s ha a fasizmust szétzúzták a Volgánál, ez nem azért történt, mert Sztálingrád házai jobban meq voltak erősítve, mint a Maginot-vonal, hanem azért, mert erősebbek voltak az eszmék, amelyek a szovjet harcosokat fűtötték. A szocialista ideológia vonzóereje oly szemmel látható, hogy a kapitalizmus legelvetemültebb védelmezői kénytelenek megtévesztéshez folyamodni; aljasul még a fasiszták is a szocializmusról, a dolgozók szerepéről szavalnak. A gondolkodás és a kétségek óráiban a nyugati kultúra kiválóságai egészében nézzék a világot, a múlt és a jövő harcát. Őket, mint a szovjet kultúra művelőit is elsősorban az a szellemi kincstár aggasztja amelyet az elmúlt századok hagytak ránk örökül, s amelyet mi új értékekkel igyekszünk gazdagítani és átadni a következő nemzedékeknek. Az író, a tudós, a képzőművész számára a kultúra sorsa nem mesterségbeli probléma, hanem olyan kérdés, amely azzal függ össze, hogy felismertük: az femberi élet értelmes és magasba vezető út. Éppen ezért kívánok most beszélni nyugati barátaimmal a szovjet kultúra jelentőségéről, arról a sok és valóban új, nagy műről, amit már alkotott, s arról is, amit még alkotnia kell — örömünkről és nehézlégeinkről. I ró lévén, leginkább irodalmi je' lenségeket fogok taglalni, ez azonban nem iroda'mi tárgyú cikk Ha fizikus, brász, jenész lennék, ugyanerről a tárgyról szólva más példákat hoznék fel. A nyugati írók most rámutatnak, mennyire kívánatos volna párbeszédünk. Baráti beszélgetés során nindkét fél tetszés szerinti cérnát érinthet. Bármilyen élesek is az időszerű politikai kérdések, az az érzésem hogy helyes értékelésüket csak elősegítheti egy jóval szélesebb tárgykörű beszé'getés. Ilyen vagy olyan események hatására egyes nvugati írókat most kétség fogott el. Nemcsak arról kell beszélni, hogy mi váltotta ki kétségeiket, hanem arról is, hogy mit tesznek kérdésessé Az elkeseredett vita, az alantas vádaskodásek, az elsietett általáno"ítások e ónapjaiban rendkívül időszerűnek tartom, hogy leszögezzem álláspontomat a szovjet kultúra fejlődésének útját illetően. Levelet kaptam egy falusi tanítónőtől. Ezt írja: „Figyelemmel kísérjük az irodalmi életet, sokat v'tatkozuiik, s én kérem Önt, segítsen eligazodnom bizonyos kérdésekben. Nemrégen hivatalos külde tésben Tulába utaztam, s ott meghallgattam egy előadást az irodalom kérdéseiről. ^!Áz előadó megjegyezte, hogy mostanában sokat beszélnek a burzsoá ideológia elleni harcról és hogy ebből le kell vonni a következtetéseket. Amikor beszámoltam erről pedagógus társaimnak, R. tapsolt és így szólt: tehát többé nem jelennek meg nálunk olyasfajta regények, rpint a Csendes amerikai. Jár hozzánk a Külföldi Irodalom című folyóirat és közülünk mindenkinek tetszett Green regénye, neg voltak benne más jó regények '-,: Remarque, Hemingway és mások müvei. Vitatkozni kezdtem R.-rel. Szerintem ez teljesen képtelen következtetés. Oktatási osztályunk vezetője viszont azon a véleményen van, hogy mind°- a szovjet irodalomra vonatkozik és azért kell harcolni, hogy a szovjet irodalomba ne hatoljon be a burzsoá ideológia. Ezt aztán egyszerűen képtelen vagyok elképzelni! Figyelemmel kísérem a folyóiratokat, sokat olvasok, de soha, semmiféle burzsoá ideológiára nem találtam. Nekem egészen más kifogásaim vannak a szovjet irodalommal szemben: kevés a jó, elmélyült könyv. Megértem, hogy nevetséges ezért szemrehányást tenni, hogy írni igen nehéz, s erről én mint ábrándról, magam és mások ábrándjáról beszélek. Negyven kilométerre élünk a kerületi központtól, számunkra a könyv a mindenség. Néha nincs mit olvasni, olyankor verseket idézek fel emlékezetemben — és egyszeriben fény tölti el a lelkemet ..." Olvasónőm kérdései közel állnak az általam felvetett témához, és megkísérlem, hogy feleljek rájuk. Ezt a cikket nemcsak nyugati olvasóink számára írom. A szovjet író számára most még fontosabb beszélgetni _ szovjet olvasókkal. A szocializmus ellenségei vissza ** akarják lökni a. ember séget a hidegháború keserves éveibe. Tekintet nélkül a maguk népének érdekeire, szét akarják szaggatni az utóbbi években oly szépen szélesedett és erősödött kulturális kapcsolatokat. Sikerült rábeszélniök, helyeseoben rászedniök a Nyugat kultúrájának egyes művelőit, és szomorúan értesültem, hogy egyesek közül, akik még nemrégen a Nyugat és a Kelet országai közti kulturá'ls együttműködés eszméjét támogatták, most a lelki monopolisták és a kulturális elszigetelődés híveinek álláspontját vallják. fl/ell-e újra meg újra bizonygatni, hogy semmiféle ideológiai nézeteltérés sem lehet akadálya r kulturális együttműködésnek? Soha senki nem állította, hogy a különböző berendezkedésű országok békés együttélése és békés együttműködése egyszersmind azt is jelentené, hogy le kell mondani a» ideológiai harcról. Nyugo tan lehetnek különbözők a filozófiai elgondolások az emberisén kulturális fufődésérő' alkotott nézetek, ettő még nem kell városokat szétroMbo n\ nem keli öszszeesküvéseket szőni, nem kell diverzánsokat átdobni és nem kell útszéli módon sarat dobálni az ideolóU giai ellenfélre. Nem is vitás, hogy á fizikusok között, ak'k két éve az atomenergia békés felhasználásának módozatait vitatták meg, egészen különféle politikai megg„őződésű emoerek voltak. Együttműködésük lehetősége azonban új perspektívákat nyit meg. mind a tudomány fejlődése, mind az összes répek jóléte számára. A moszkva' balett és a pekingi opera vendégszereplése sok angol és francia ember látókörét szélesítette, gazdagított lelki világukat, de mindezzel nem törölte el a két világ em&erei közt mély /éleménykülön jség »ket. gyanúgy, mint olvasónőm, én is örültem annak, hogy lefordították nálunk néhány nyugati szerző kitűnő regényeit, és szilárd meggyőződésem, hogy a továbbiakban is le fogjuk fordítani külföldi írók jelentői alkotásait, még akkor is, ha ezeknek az íróknak a véleménye sok lényegei kérdésben eltér is a miénktől. Moszk" vában indiai, francia, angol, belga stb. festészeti kiállítást rendeztek, e kiállítások látogatójának egyes festmények tetszettek, mások nem, de miközben nézegette a tájképet, amely nagyon a szívéhez férkőzött, eszéb* sem jutott megkérdezni önmagátólí idealista-e vagy materialista a tájkép festője. Olvasónőm azt írja: „Mostanában sokat beszélnek a burzsoá ideológia elleni harcról." Szerintem a burzsoá ideológia elleni harcról beszélni kell a nemzetközi helyzet kiéleződésénett időszakában is, enyhülésének időszakában is. Ezt a harcot nem a változó nemzetközi helyzet diktálja, hanerrf maga a szocialista társadalom természete. Ez a társadalom úgy szlHetett, hogy az emberek nem akartak többé belenyugodni a rothadó burzsoá rend igazságtalanságába, erkölcstelenségébe és esztelenségébe. Az ideológiai harc nem akadályozhat meg bennünket, hogy a világ minden országával való kulturális kapcsolatra törekedjünk. Nem lehet ugyanarra a síkra helyezni az ideológiai vitákat és a 'iiplomáciai tárgyalásokat. Az amsrika. tudományhoz, az angol irodalomhoz, a francia festeszethez való hozzáállásunk nem függhet attól, hogy melyik lábbal kelt fel Dulles úr, milyen beszédet mondott Selwyn Lloyd úr, kik a miniszterek Franciaországban és mik a szándékaik. Mint minden honfitársam, én is szükségesnek tartom az általános leszerelésre vonatkozó megegyezést, de | az az érzésem, hogy mindamellett sem lehet kicsavarni az emberek kezéből azt a magasrendű és nemes fegyvert,amelyet öntudatnak neveznek. mai Amerika sok íróját szeretem, például Heminywayt, Caldwellt, Faulknert, Steinbecket, Fastot, Saroyant. Örülök, hogy ezeknek az íróknak sok könyvét fordították le oroszra és ezek a könyvek tetszettek is a szovjet olvasónak. Ebből talán bárki is azt a következtetést vonhatná le, hogy mi lemondtunk, lemondunk vagy a jövőben bármikor is le kívánunk mondani a rasszizmus filozófiája elleni harcról, pedig ez a filozófia nagyon is elterjedt ugyanebben a mai Amerikában, a Vogt embertelen elmélete elleni harcról, a harcról különböző, a „szabad verseny" farkas-erkölcsét prédikáló tudósok és irodalmárok ellen? Magasra becsülöm Picasso,Matisse, Rouault. Marquet, Leger Braque és sok más francia festő művészetét. Picasso és Braque néhány művének vak mechanikus utánzása csak még jobban elterjesztette Nyugaton az absztrakt festészetet, amelyet én embertelennek tartok és amely elleni harcról nem tudok lemondani. Becsülöm Franciaország sok modern íróját, és mindent megteszek, ami erőmtől telik, hogy a szovjet olvasók megismerhessék könyveiket, de a francia irodalomban sok mindent tartok használhatatlannak és embertelennek. Ezek azoknak a szerzőknek müvei, akik az emberi elferdülések mindenféle módozatait és az emberi elvetemültség különböző formáit tanulmányozzák. Az ideológiai harc az ellenfél álláspontjának komoly elemzése, ne pedig a lekicsinylő jelzők gyűjteménye legyen, ezť a harcot nem a karikatúrák és a csipkelődő tárcák színvonalán kell vívni. Számunkra ez a harc nem védekezés, hanem szellemi támadás, feltétlenül szükséges a szocialista ideológia fejlesztéséhez és elmélyítéséhez. Az az érzésem, hogy időnként kiadóvállalataink, szerkesztőink, kritikusaink az ideológia legkomolyabb problémáit a legfrissebb külföldi távirati jelentések alapján közelítik meg. A nyáron olvastam a Szép kis familia című francia darabot és akkor uz volt róla a véleményem, hogy közepes bohózat. Most is annak tartom. Ha pedig akadnak kritikusok, akiknek számára ez a darab a nyáron magasrendű műalkotás volt és akik jelenleg viszont időzített bombának tartják, akkor ez bizony arról tanúskodik, hogy komolytalanul fogják fel a burzsoá ideológia elleni harc nagyon is komoly problémáját. (Folytatása következik.) A