Új Szó, 1957. február (10. évfolyam, 32-59.szám)

1957-02-14 / 45. szám, csütörtök

A népnevelő munka kibontakozásáért JELEN VOLTAM a losonci népművészeti bemutatón. Nem szándékom ismételni Dobos elvtárs cikkét, azonban röviden megemlítem, milyen szerintem ennek a népművészeti bemutatónak keresztmetszete. Szerintem is a teqqyenqébb pont.ia a bemutatónak a szavalat, a szóló- és karének volt. Különösen ami a szavalatokat illeti, csodálom, hogy ilyen felkészületlenül ki mertek állani. Irodalomtanár vagyok a füleki tizenegyéves középiskolában, a IX.—XI. osztályban. Sok gyenge szavalóval találkozom, mert a szavalás nálunk főleg eszköz arra, hogy jobban megértsék a verset, de bátran állítom, hogy a leggyengébbek között is akadt volna olyan szavaló, mint a losonci bemutatón fellépettek. örvendetes tényként emelhetem ki, hogy űjabban iskoláinkban e fontos előadóművészét egyre nagyobb teret nyer nemcsak a szavalóversenyeken, hanem a tanterv keretén belül is. A bemutatón fellépők védelmére azonban fölvethetjük, hogy ki taníthatta volna meg őket a szavalásra. A tanító? De kérdem dr. Kocka elvtárssal, aki már előttem veti föl a kérdést, hogy alkalmas-e erre a tanító? Vajon a pedagógiai középiskolán elsajátíthatják-e a szükséges népművelési ismereteket ? Bizonyára nem kielégítően, bár erre az illető iskolák felelhetnek meg legilletékes^bben. Ezzel kapcsolatban én még fölemlítem, hogy a pedagógiai középiskolákból kikerülök még csak rendelkeznek valamilyen adottsággal, pl. zenét, éneket stb. tanulnak. De a régi és a legújabb tanítóság között van egy tekintélyes réteg, mely különböző tanfolyamokon, estiiskolákon stb. szerezte ismereteit, majd a pedagógiai főiskolákon mint távtanuló igyekezett és igyekszik őket kiegészíteni. No ezek vajmi kevés népművelési ismeretet szereznek. ITT EMLÍTEM FÖL több Csemadok helyi csoport azon hibáját, hogy népművészeti tevékenységét népi tánc, dal, műkedvelő előadás terén, az iskolások széleskörű bevonásával igyekszik kimutatni. Viszont az iskolából kikerült ifjabb vagy középkorú nemzedék bizonytalanul tapogatózik szórakozás után. Mi legtöbbször az eredmény? Kocsma, kártya, iddogálás. Miért jár el így a Csemadok-csoport vezetősége? A könnyebb utat választja. Áz iskolában ugyanis az ifjúság tanul táncot, dalt, zenét stb. Legkönnyebb ezt kissé kombinálni és kész a föllépés. Megjegyzem, az iskolák népművészeti föllépése rendszerint tákolmány, művirág, népi mázzal bekent alakítás. Nem kivétel a saját iskolám sem, pedig én vezetem a kultúrcsoportot a CSISZ keretén belül. De legtöbbször nincs anyag, hely, idő, mód az alapos begyakorlásra. Viszont, hogy visszatérjek a tárgyhoz, mit tegyen egy vidéki Csemadok-csoport vezetősége ? Sokszor egész héten messzebbi munkahelyekre járnak. Az idősebbeket nehezebb szervezni. Hogy tanítson az, aki maga sem tud táncolni, énekelni, alakítani, előadni, különösen ha a tanító se támogatja? A központi vezetőség újabban igyekszik úgynevezett szak-instruktorokat kiküldeni. De kevesen vannak, és hány az igazi, hivatásos, aki teljes odaadással és lelkiismerettel végzi munkáját nemcsak a honoráriumért?! Itt lappang sok helyen a Csemadok-csoportok válsága. Kocka elvtárs nagyon jól látja a valóságot. Nem elég a fájós végtagot kezelni, orvosolnunk kell az egész beteg szervezetet. Legfontosabb követelmény, hogy komoly szakemberek vezessék a népművelést. Legyen a népmüvelés tantárgy az alsóbb- és főiskolán. Neveljünk olyan pedagógus nemzedéket, melynek részére a falusi iskola ne legyen kényszerállomás. Hiszen a falu olyan fontos talaj. Onnan fakad a népi erő. A falu, a vidék a népművészet megőrzője és kisugárzója. A falvakon bontakoznak az EFSZ-ek, melyek óriási horderejűek nemcsak qazdasági, hanem népművészeti téren is. Kell-e szebb munka, mint bekapcsolni az új, szocialista falut a népművelés minden ágába, hogy az eredeti tiszta alapon tovább sarjadjon az igazi népművészet?! Az biztos, hogy ehhez hozzáértő, odaadó népművelő szükséges, akár tanító, tanár az illető, akár bármilyen más szakember. Itt még ki kel! emelnünk, hogy a tanítókat ne terheljük olyan iskolán kívüli munkával, amit más is elvégezhet. Hagyjuk az iskola és a népművelés területén. No nem beszélek olyan alkalomról, mint pl. a választások, melyekbe mindenkinek kötelessége bekapcsolódni. AMI A LOSONCI bemutató népi táncait illeti, egy-két kivételtől eltekintve, kielégítőek voltak. Azonban még a legjobb csoportoknál is előfordultak erőltetett mozdulatok, öltözésbeli hibák. A bemutató kidomborította, mily komoly munkát kellene kifejtenünk a népi zene terén. Az iskolai zenei nevelés is gyenge reménnyel táplál jelen helyzetében. Befejezésül annyit, hogy hozzászólásommal nem lebecsülni akarom a losonci bemutatót, hanem csatlakozni óhajtok azon megmozduláshoz, mely fölismerve a népművelés nagy horderejét, előre akarja azt vinni! Dr. Lóska Lajos. Hát igen. Nem sikerült keresztülvinnem tavalyi sziklaszilárd elhatározásomat, hogy az idén nem fogok bálozni. Pedig mindig azt állítottam magamról, hogy kemény ember vagyok, amit egyszer eltökélek, azt be is tartom. Vajon ki és mi az oka, hogy most kénytélen voltam megcáfolni ö.imagamat? Hiszen olyan alapos érveim voltak a bálozás ellen. Drága a belé'pödíj es amellett még sokat kell költeni. Másnap álmos és hasznavehetetlen vagyok. Problémák a ruha körül, mert a tavalyiban mgt/e nem mehetek, és ha mégis, hogyan frissítsem fel a régit, hogy senki ne ismerje jel. Inkább elmegyek egy borozóba, ahol szűk baráti körben kellemesebben fogom magam ember között, és így tovább, és így tovább. Minden jel arra mutatott, hogy ezek az érvek megtették hatásukat és becsületszavamra, egész nyáron, sőt még ősszel sem jutott eszembe, hogy bál is létezik a-világon. Aztán kezdődött a baj. Mintha csak csúfolódni akarnának velem, az új esztendővel karöltve megjelentek az utcákon a legkülönbözőbb bálokat hirdető plakátok. Először nem vettem figyelembe. Másodszor sem. Később aztán mégis elolvastam, őket, de tisztán csak időtöltés céljából, mialatt a villamosra kon egy táncoló pár csábított. Végül már ott tartottam, hogy komoly elméleti vitába szálltam magammal — menni, vagy nem menni. S mit tagadjam? A vita a bál javára dőlt el. Utána mintha egy kő. esett volna ,Ze a szívemről. Azonnal hozzáfogtam a készülődéshez ugyanolyan kedvvel és ugyanolyan izgalommal, mint az előző években. A bál ellen szóló érveket mélyen eltemettem magamban és minden figyelmemet az előkészületeknek szenteltem. Nem tudom más hogy van vele, de én azt hiszem, hogy az vártam. Az egyik plakát ,„„„„„, tombolát ígért, a másik ki- j egészben talán ez a legérezni, mint annyi rengeteg tűnő muzsikát, a harmadi-1 szebb. A tervezgetés, a ruhadarabok apróléKos összeállítása, a g.ndolat, hogy ekkor és ekkor bálba megyek, az izgalom, vajon jól fogom-e magam érezni. És amikor ott forogtam a ragyogóan kivilágított bálteremben a többi gondosan félöltözött, vidám, a pilianat szépségének élő ember között, valamennyiök arcán saját gondolataimat véltem felfedezni: De jó itt lenni, táncolni, fel-alá sétálva egymás ruháját nézegetni, teljesen kikapcsolódni. Ugye, te is örülsz? Ugye, te is jól érzed magad? Bevallom, az idei bál után semminemű ígéretet nem tettem magamnak arra vonatkozólag, hogy jövőre nem megyek bálba. Miért is tenném ? Lehet, hogy még szebb lesz, mint az idén. —ks— Bolgár népi dalegyüttes Szófiában néhány nappal ezelőtt mutatkoztak be a bolgár szakszervezetek legjobb népművészeti együttesei. Képünkön Jambola város dalegyüttese látható, amely régi népdalokat adott elő nagy sikerrel. Vasárnap délután A NEMÁ LEVI Ez egyszer nem utólagosan, hanem előzetesen van' szó egy színházi bemutatóról. Előzetesen azért, mert a Magyar Területi Színház oly nagyra értékelt előadását, A néma leventét, vasárnap február 17-én sugározza a csehszlovák rádió magyar adása az immár rendszeressé vált havonkénti kétórás műsorában. Mondhatnánk azt is, hogy a rádió hallgatói mintegy előlegként kapják az előadást, hogy akinek csak később lesz módjában megnézni, vagy egyáltalán nem nézheti meg, készülhessen és örvendezhessen. .Előlegként kapjuk mi is, akik majd február 19-én a Dimitrov-üzem előadótermében látjuk viszont a komáromi színészeket, az egy évvel ezelőtt bemutatott Tanítónő óta. A csehszlovák rádió magyar osztályának színházi adásai komoly szándékról tanúskodnak és ezért tartjukfontosnak erről, egyszerű hírközlés helyett, pár sorral többet írni. Miről is tanúskodik ez a nemes szándék? Nem kevesebbről mint arról, hogy színházi közönségünket a legszélesebb körben tájékoztassa a területi színház előadásairól, olyan helyeken is, ahová az együttes, az esetleges technikai akadályok miatt nem mehet el. Ugyanakkor a rádió-adás lehetőséget nyújt a színészeknek is, hogy a közvetítés alatt mint közönség vehessenek részt saját előadásaikon, mert így sok olyan hibát javíthatnak ki, melyek egyébként elkerülnék figyelmüket. A rádió magyar osztályának szándékát dicséri az az elgondolás is, hogy a Csemadok színjátszó csoportjai és rendezői hasznos tanulságot vonhatnak majd le főként akkor, ha verses drámák betanulását tűzik műsorra. Ez annál is inkább fontos, mert a verses drámák előadásánál elsődleges a jó szövegmondás, a ritmikus, rímes beszéd fegyelmezettsége. Ez most kétszeresen fontosnak tűnik, mert olyan csoportok is műsorra tűzték A néma leventét, ahol egyáltalában nincs meg hozzá a kellő előfeltétel. Ugyanakkor a rádió előadása okulásul szolgál majd azoknak a csoportoknak, akik érdemben foglalkoznak a verses-drámák előadásival, és akik előtt a területi színház mint példa áll, hogy megközelítsék előadásmódjukat, művészi teljesítményüket. A rádió magyar adása pár héttel ezelőtt Miloslav ' Stehlík „Selská láska" „Ketten a veremben" című komédiáját tolmácsolta, és az adás minden bizonnyal felkeltette az érdeklődést a színjátszó csoportok körében, és nemcsak látni szeretnék, hanem játszani is a darabot. Bizonyára türelmetlenül várják a területi színiláz vendégszereplését azok a falvak ls, ahová rendszeresen ellátogat a MATESZ együttese. A csehszlovák rádió magyar osztályának további tervei még ígéretesebbek, amennyiben a havonkénti 120 perces adás kibővül egy 60 perces rádiójátékkal, amelyet lehetőleg a csehszlovákiai magyar szerzők állítanak össze. A szándék igen nemes. És ha elgondoljuk, hogy ebben a tervben bent foglaltatik az is, hogy a kezdő színműírók műveit is előadják, akkor úgy gondoljuk, hogy a rádió magyar osztálya egyre jobban betölti hivatását. Azt hiszem sok színházlátogató és műkedvelő színtjátszó nevében mondhatunk köszönetet a rádió magyar osztályának eme törekvéséért. (OVi) r t Vállalatom igazgatója még a ; múlt év júliusában tanácskozásra hív- ta össze helyetteseit, az osztályvezetőket, azok helyetteseit, a vállalat mestereit és funkcionáriusait. Hosszan és részletesen fejtegette, mennyire 1 szükségük van, hogy a szállítmány elburjánzott nálunk az adminisztráció, | megkésve érkezik és így akadályozva miként növekszik, hízik és terjed a | vannak munkájukban, bürokrácia, az egyes munkahelyeken. | _ Java

si h elsősorban ezen - Véget kell ennek ve nunk, elv- ^ h k a decentrai

i. tarsak! Gyökeresen ki kell irtanunk •» hoov vidéki üzemeink A DECENTRALIZÁCIÓ Irta: KARDOS MÁRTA tam feleslegesen időt veszíteni. Letárgyaltam az ügyet az illetékesekkel és megegyeztünk, hogy a tervbe az ilyen csökevényeket, a problémák mélyére kell hatolnunk, hogy példás és hasznos munkánkkal mi is hozzá. járuljunk a szocializmus építésének feltétlen sikeréhez hazánkben. Mindennek pedig elengedhetetlen előfeltétele a decentralizáció! — mondta energikusan és diadalmasan körülnézett. Végül felszólította a jelehlevőket, tettel és kezdeményezéssel támogassák igyekezetét, majd megnyitotta a vitát. A terem azonnyomban akváriumhoz hasonló külsőt öltött, melyben a halak — az elvtársak — ide-oda lubickolnak, akarom mondani izegnekmozognak, kínosan hallgatnak, csoszognak, köhécselnek és szemrehányó, szúrós pillantásokkal illetik egymást, ami körülbelül azt jelenti „miért nem szólalsz már fel?" Ismert kollegialitásomnál fogva jelentkeztem, hogy megtörjem a mármár fojtogató csendet, amit kartársaim hálás elismeréssel és megkönynyebüléssel vettek tudomásul, mert valljuk be, kihúztam őket a csávából. Röviden, de velősen előadtam, hogyan látjuk el áruval vidéki üzemeinket. Tervbe vesszük a szükségletet, megrendeljük, gazdasági szerződést kötünk az áruszállító vállalat központjával, majd leszállítása után raktárainkban elosztjuk az árut az egyes üzemeink között és ha összegyűlt egy szállítmányra való, továbbítjuk vidékre. Üzemeink persze panaszkodnak, hogy gyakran nem azt kapják, amire zációt, vagyis, hogy vidéki üzemeink önmaguk eszközöljék a bevásárlásokat az ottani áruszállító üzemeknél — jelentettem ki szerényen és csöndben ismét elfoglaltam helyemet. Az igazgató helyeslően bólintott, a többiek pedig tapsviharral fogadták bátor kiállásomat. Valószínűleg azért, hogy az igazgató lássa, ők is aktívan részt vesznek a bürokrácia eltávolításában és talán azért is, mert megmentettem őket a kényelmetlen felszólalástól. Felém integettek, a közelemben levők gratuláltak, az igazgató pedig, méltatván aktivitásomat, társaim helyeslése kíséretében megbízott javaslatom megvalósításával. Az ülést berekesztvén, a tömeg kitódult a folyosóra, ahol két munkatársam már várt rám. — Hm ... hm ... nagy dologba vágta a fejszéjét, annyi biztos — mondta az egyik, aki gondosan fésült pofaszakállával és pomádés hajával, valahányszor látom, mindig tiszteietet ébreszt bennem. — Ilyen joggal felruházni a fióküzemeket és még hozzá — ellenőrzés nélkül! Csak meg ne igya a levét! — Az elvtársnő még fiatal és akaraterővel sok mindent elérhet, amit mi idősebbek lehetetlennek tartunk — hízelgett a másik és kihívóari rámmosolygott, talán ki is nevetett magában. — Csak meg ne bánja — incselkedett tovább jóakaratúan a pofaszakállas. Rögtön munkához láttam, nem akarvett áruk ellenértékét átutaljuk vidé- i teli hangon. Az új esztendő élső munkanapján megszólalt az asztalomon a telefon. Halló? — mondtam várakozással ki üzemeinknek, gazdálkodjanak ezen túl önállóan. Az áruszállító vállalat központjának is megmagyaráztam, miről van szó, és a felelős vezetők ez iránybeli véleménye, mondhatom, ugyancsak hízelgő volt rámnézve. Hogy mit szóltak vidéki üzemeink világrengető javaslatomhoz? Az igazgatók dicsérték éles eszemet, a mesterek vállon veregettek, csak a tervosztály dolgozói hallgattak mélyen, mert az új ötlet többletmunkát jelentett számukra. Egyszóval, az elégedettség majdnem általános volt, hiszen ezentúl csak olyan £rut fognak kapni, amire valóban szükségük van, még hozzá késedelem nélkül! Persze, közben sok reprezentációs feketét és még több hivatalos cigarettát fogyasztottam, de ez végül is nem számít és a dologhoz tartozik. Alapos munkámat betetőzvén' levelet diktáltam a titkárnőnek: — T. c. áruszállító központ en pont vé pont Prága 29. kerület Álmos utca 22 pont. Megvan? Üj bekezdés: Hivatkozással személyes megbeszélésünkre, a vállalatunknál megvalósítandó decentralizáció ügyében mellékeljük vidéki üzemeink jegyzékét az egyes üzemeket megillető, bevásárlásra szánt összegek feltüntetésével. Kérjük szíves Intézkedésüket, hogy brnói üzemünknek a jövőben az árut az önök brnói üzeme, ostravai, plzeňi üzemeinknek pedig az Önök ostravai, plzeňi raktára adja ki. Íttől a perctől kezdve alig vártam az új évet, amikor is decentralizációt célzó javaslatom megvalósul. — Itt Brno — hangzott a drót másik végén — Barták beszél. — Boldog új évet és minden jót! — Hasonlóképpen, de nem ezért hívlak, elvtársnő. Az áruszállító vállalat 1957-re gazdasági szerződést akar velünk kötni... Rendben van •— válaszoltam — ezentúl önmagatoknak kell döntenetek áruszükségleteitekről. — Ennyit én is tudok. De a szerződésben az áll, hogy a megrendeléseket irányítsuk a központhoz, az fogja az árut ideküldeni. A eso dá ikozástól szóhoz sem tudtam jutni. — Magyarázd meg, elvtársnő, miért kelljen nekünk az árura várni, míg ideérkezik Prágából, ha az itteni fiók raktárából is megkaphatjuk azt? Hol itt a decentralizáció? Miféle begyöpösödött agyú bürokrata eszméje ez megint? — Nyugalom, elvtárs, nyilván tévedésről van szó. Azonnal felhívom az áruszállító központot. De nem hívtam, mert a telefon, alig akasztottam fel a kagylót, ismét megszólalt. — Halló? — Itt Ostrava. Kérlek, elvtársnő, miféle újítás az, ha az árut Prágában kell megrendelnünk ? ... — hallottam a kagylóból a dühös hangot. — Nyugalom, nyugalom, tévedés lesz a dologban. Pár perc múlva viszszahívlak, békítgettem az ostravai temperamentumot. — Remélem is — morogta és lecsapta a hallgatót. Ájulás környékezett, de annyi időm sem volt, hogy magamhoz térjek, máris jelentkezett gottwaldovi üzemünk. — Hol itt a decentralizáció? — lázadozott egy újabb ingerült elvtárs. Egész délelőtt csengett a telefon. Egész délelőtt szidtak és bizonyos begyöpösödött agyat emlegettek Az is lehet, hogy az enyémre célozgattak? Nem tudom. Kihasználva a pillanatnyi csendet, zúgó fejemet az asztalra hajtottam. A könnyek patakzottak szememből, de hirtelen ötletem támadt. Feltárcsáztam az áruszállító központját és dühömben, anélkül, hogy szavaimat megválogattam volna, támadásba kezdtem: — Ki az a begyöpösödött bürokrata maguknál, aki azt hiszi, hogy brnói, ostravai, plzeňi és más üzemeink az árut a maguk központjában fogják megrendelni, bár ottani raktáraikban bőséges a választék? Ez maguknál a decentralizáció? — Ne izgassa magát, elvtársnő, hangzott a higgadt válasz. Persze, hogy ez, de maguknál! Mi nem hajtottunk végre decentralizációt. Csak nem gondolja, hogy maguk fognak nekünk diktálni? Hogy majd maguk miatt elveszítsük a prémiumokat? A fejünkre azért mégsem estünk!! Holdkórosként tettem le a kagylót. Talán nem is vagyok ébren? Megcsíptem a karomat — fájt. Tehát mégsem álmodom. Tekintetem az asztalomon lévő naptárra tévedt: 1957 januárját mutatta! OJ SZO február 14.