Új Szó, 1957. február (10. évfolyam, 32-59.szám)

1957-02-26 / 57. szám, kedd

SZAKI TA S Miroslav Hubáček cseh film rendező, aki egy­be,t Szakítás című filmje szövegköny­vének térsírója, művé­ben korunk égető és aktuá'is problémájút tárja fel. Tárgya egy hézaséletben bekövet­kező, de a végén mégis megoldást nyerő dráma. A két házastárs között szakadás áll be, melyet réizben meg nem értés, részben pedig a férj­nek, — aki egy textil­ipari kutatóintézet ve­zető mérnöke. — túl­zott elfoglaltsága okoz, aminek következtében nem tud időt szentelni családjának. Ügyszólván éjjel-nappal hivatásának él. Felesége, aki szin­tén állásban van, ter­mészetesen sokallanj kezd; férje örökös távollétét és igényt tart a családi boldogságra. A férj nem érti meg felesége jogos követeléseit, a feleség viszont nem tudja kellőképpen felfogni férje mun­kájának nagy jelentőségél. A házas­társak így egyre jobban elidegenednek egymástól. Rossz hatással van családi életükre at is, hogy együtt laknak a férj szüleivel és természetesen az anyós tüzeli a fiát menye ellen. A konfliktus a feleség szabadságának niegikezdéseko. bontakozik, ki A férj többszöri unszolásra megígéri, hogy néhány nap múlva követi feleségét vidékre és együtt töltik szabadságu­kat. Az üzemben azonban bonyodal­mak támadnak a férj által feltalált újfajta müfonál gyártása körül — hi­vatalos utak következnek, kénytelen elnapolni szabadságát. A férj rövid lemondó távirata megfosztja feleségét az életük gyökeres megváltozásához fűzött rózsaszínű reményektől. Köz­ben véletlenül összetalálkozik régi kedvesével Megannyi kedves emlék újul meg -x szenvedő nőben. Küzd ön­magával a hityesi, hűség megtartásá­ért. Visszatér Prágába és érzi, hogy a szakadék közte és a férje között nap­ról napra mélyebb. A régi szerelem még mindig kísért. Álmatlan éjszakák, sok vergődés után a meg nem értett asszony elhatározza magát, hogy ott­hagyja férjét és barátnőjéhez költö­zik. Közben ismét találkozik régi kedvesével, aki egy építkezés vezető mérnök". Ismét kiábrándító kép fo­gadja: ugyanaz a lázas munka, egy férfit teljesen lekötő foglalkozás. Ez a felismerés visszavezeti őt férjéhez, aki közben elköltözött szü­leitől a gyárban berendezett új la­kásba. A házastársak egymásra ta­lálnak, a férj rezignál, hogy több időt szentelhessen családi életének. Találmánya, melyet közben tökélete­sített, aznnban hasznot hoz a szocia­lista vállalatnak. A filmdrám- szövegkönyve nagyon komoly problémát szellőztet, boncol­gat. Célja: vá'Bízt találni arra a kérdésre, vajon a szocialista jelent és jövőt épít t ember, az öntudatos építő a munka lázas he 'ében nem te­metkezik-e el annyira, hogy megfe­ledkezik családi kötelességeiről, és hogy van-e kiút a házastárs nagy el­foglaltsága okozta családi drámák so­rozatából. A problémát így látjuk­hogyan legyen a férfi jó férj, csa­ládapa, s egyúttal szorgalmas, fárad­hatatlan gazdasági és társadalmi dol­gozó. A film optimista szellem-ben oldja meg a drámát, azt a kérdést, mit kell tenni, hogy ne hulljanak szét csa­ládjaink, az ifjú nemzedék nevelésé­nek meleo fészkei. A sikeres rendezői munkán kívül nagy elismerés flle'.l Stanislav Selim­kovót és Václav Voškát mélyen drá­mai alakításukért. Nagyon élethűen érzékeltetik korunk égető szociális problémáját A filmtörténeten elgon­dolkozva arra a következtetésre ju­tunk: nincs olyan nehézség, mely megbontaná az egymást igazán sze­rető házastársak benső kapcsolatait, de ez a probléma — a társadalmi és gazdasági dolgozók túlzott igénybevé­tele munkájukbm és ennek következ­tében a családi életükben bekövetkező elhidegülés — még mindig nyílt kér­dés. Lórincz László ő ügyük a mi ügyünk, az ő harcuk a mi harcunk. Csehszlovákia akkori külső és bel­ső helyzete egyaránt aggasztó volt. Az ország az általános gazdasági vál­ságot még ki nem heverte, még a munkanélküliek százezrei nyomorog­tak, de ugyanakkor a csehszlovák bur­zsoázia — a hitleri fasizmus példáján felbuzdulva — kísérleteket tett a fasiszta diktatúra létesítésére Cseh­szlovákiában. Ebben a súlyos helyzet­ben a munkásosztály létérdeke meg­kívánta a munkásság egységfrontjának megvalósítását, hogy segítségével a fasiszta veszélyt és a fokozott gazda­sági kizsákmányolást elkerülhessék. A kommunista párt ennek érdekében megkezdte az egységfront építését lent az üzemekben. Későbben a szo­cialista pártok vezetőségéhez is for­dult az egységfront létesítése végett. Gottwald elvtárs „Az egységfront po­litikájának egyes kérdései Csehszlová­kiában" című cikkében külön is fog­lalkozik az egységfront kérdésével, és rámutat arra, hogy „a csehszlovákiai szocialista pártok a burzsoáziával való legszorosabb együttműködés politiká­ját folytatják. A három szocialista párt megkísérelte minden eszközzel, beleszámítva az államgépezet eszkö­zeit is, elnyomni a szocialista mun­kások akcióegységre irányuló minden lépését. Inkább szétverték saját szer­vezeteiket, kidobták belőlük a leg­jobb proletárelemeket, mintsem hogy beleegyezésüket adják a kommunis­tákkal való egységfronthoz... A pro­letariátus valóban egységes tömegak­cióinak mégis sok példáját láthatjuk Csehszlovákiában," 'égül a VI. kötetbe foglalt „Csak a kommunizmus menthet meg!" című cikk azzal az úttal fog­lalkozik, mely a munkásságot és a dol­jjgzókat általában á teljes politikai és gazdasági felszabadításhoz elvezeti. Gottwald elvtárs az említett cikkben rámutat arra, hogy a szocialista pár­tok fűt-fát ígértek a dolgozóknak, de az ígéret teljesítése helyett a nyomor szakadékába taszították a dolgozó népet, a szolgaság bilincseivel lelán­colták, és a fasiszta szakadék szélére vetették az országot, úgyhogy fenye­get a háború, a nemzet rabigába jutá­sa, és csak a kommunizmus ment­heti meg a dolgozó népet. „A dolgozó nép léte nem biztosítható — mondja Gottwald elvtárs —, míg a nép nem számolja fel gyötrődése okait, a ka­pitalista rendszert és a rendszer ural­kodó osztályát. Ha élni akar a mun­kásosztály, el kell pusztulnia a kapi­talizmusnak! Csak ha a munkásosztály kezébe veszi ügyei intézését, lendülnek meg a termelés kerekei, csendül fel a közös boldogság dicső dala.., Csak a szocializmus váltja fel a kapitalista zűrzavart szocialista tervvel és rend­del. Csak a szocializmus szünteti meg a munkanélküliséget, és a közjólétért dolgozó gépek zúgásával tölti be az egész országot. Üjabb és újabb ég felé törő gyárkéményeket épít a fel­szabadított munka müveiként. Csak a szocializmus szabadítja fel a parasztokat, A munkásosztály.,. megszabadítja a parasztokat a meg­élhetésük miatti félelemtől, ad nekik nagybirtokosi földet, megszabadítja őket adósságaiktól és nyomasztó adó­iktól ... Csak a kommunizmus ment­het meg..." Ezek a látnoki szavak napjainkban valósággá válnak: megszűnt a mun­kanélküliség, újabb és újabb, ég felé törő gyárkéményeket építünk, a nagy­birtokosok földjeit már a parasztok művelik, akik egyszer s mindenkorra megszabadultak adósságaiktól, a vég­rehajtótól , H Balogh Dénes Árpád KAREL ČAPEK: Az idők hanyatlásáró A barlang előtt csend volt. A férfiak már kora reggel dárdáikat rázva elmentek Blanszkó vagy Rajec felé, ahol egy rénszarvascsorda nyo­mára bukkantak; az asszonyok az er­dőben áfonyabogyót szedtek, és csak néha-néha lehetett hallani rikácsoló szavukat, kurfongatásukat; a gyerekek alighanem odalenn pocskoltak a pa­takban, — különben is ki törődik ezzel a haszontalan, elvadult kötyökcsürhé­vel. Janecsek, a vén ősember békésen bóbiskolt az áldott csöndben, az enyhe októberi napsütésben; hogy pontosuk legyünk, meg kell jegyeznünk, hogy tulajdonképpen horkolt és orrából sí­polva fújta ki a levegőt, ö azonban úgy tett, mintha nem aludna, hanem éberen őrizné a törzs barlangját és uralkodnék fölötte, amint az vén törzs­főnökhöz illik. Az öreg Janecsekné egy friss med­vebőrt terített ki és nekilátott, hogy éles kovakővel tisztára kaparja. Apró­lékos munka ez, nagy gonddal kell vé­gezni, hüvelykről hüvelykre, — nem pedig úgy, ahogy a fiatalasszony csi­nálja, gondolja magában az öreg Ja­necsekné; az a sedrekati csak úgy tessék-lássék megvakarja és már fut is a gyerekeit ajnározni. dédelgetni... mindenféle ócska holmi, mégse vesz­szük hasznát; a nyélben sem tart, akárhogy kötözzük, hát mit csináljunk vele? — Lusták mind egy szálig — kiáltott fel haragosan az öreg. — Ott a hiba, hogy ma már senkinek se aka­ródzik becsületesen megmunkálni egy darab kovakövet. Elkényelmesedtek'. Azt a bolond is tudja, hogy egy ilyen csonthegyet egy-kettőre elkészít az ember, de minden percben el is törik. Mindegy az, mondja a fiam, újat csi­nálunk és megvan. Az ám, de hová jutunk így? Minden pillanatban új dárda! Hát mondd csak. ki látott ilyet? A mindenségit, egy valamire­való kovakőből csiszolt lándzsahegy évekig is kitartott! En csak annyit mondok, egyszer még visszaemlékez­nek a szavamra: szívesen előveszik majd a mi becsületes kőszerszámain­kat! Ezért dugok el mindent, ami csak a kezembe kerül: régi nyílhegyet, bun­kókat, obszidiánkéseket. Nekik ez mind csak ócska kacat! Az öregúr valósággal fuldokolt a ke­serűségtől és a felháborodástól. — No, látod — szólalt meg Jane­csekné, hogy más irányba terelje gon­dolatait. — Ugyanez van a bőrökkel is. Mama, mondja a menyem, mit ka­parja olyan sokat, kár a munkáért; Az olyan irha, állapítja meg magában az öreg Janecsekné, nem sokat bír ki, hamarosan megtöredezik vagy meg­pállik; de én nem szólok bele a dol­gába, szövi tovább gondolatait, ha a fiam nem szól neki. Annyi szent, hogy takarékoskodni nem tud a menyem. Emitt meg ezt a bundát éppen a háta közepén átszúrták! Emberséges embe­rek, szörnyülködik az öregasszony, melyik kétbalkezes szúrta hátba a medvét? Hisz tönkretette az egész bőrt! Az én uram ilyet sohase tett vol­na, kesereg az öregasszony, az min­dig nyakon szúrta ... — óóó, hó — nyögött fel gurgu­lázva az öreg Janecsek és megdörzsölte a szemét. — Még nem jöttek vissza? — Hogy. is jöttek volna — morgott az öregasszony. — Várhatsz rájuk. — T ja, — fújt egy nagyot az öreg és álmosan pislogott — Hogy is jöttek volna meg ezek. Hát igen. Az asszo­nyok hol vannak? — Talán az őrzőjük vagyok? — vicsorgott a vénasszony. — Magadtól is tudhatod, biztosan pletykáznak va­lahol. — Őóóó! — ásított egy nagyot Ja­necsek apó. — Valahol pletykáznak. Ahelyett, hogy... ahelyett, hogy mondjuk, ezt vagy amazt... Hát így vagyunk! Megint csend volt; csak az öreg Janecsekné kaparta szaporán és mér­ges igyekezettel a nyers irhát. — Azt mondom — szólalt meg Ja­necsek és töprengve vakarta a hátát —, azt mondom, hogy meglátod, me­gint nem hoznak semmit. Akinek esze van, tudhatja: a haszontalan csont­dárdáikkal ... Egyre csak mondom a fiamnak: nézd, semmiféle csont sem lehet olyan kemény és erős, hogy dár­dának való lenne! Bár csak asszony vagy, te is tudhatod, hogy sem a csontnak, sem az agancsnak nincs elég ... hogy is mondjam ... elég át­ütő ereje, érted? Csontra talál és a csontot nem üti át, nem igaz? Egy kis ésszel kell csak élni, és világos a dolog. De már a kődárda, az igen! Nem mon­dom, több munka van vele, de az az­t'án szerszám! De hát hagy magának beszélni a fiam? — Az úgy van — jegyezte meg ke­seregve Janecsekné —, hogy ma már nem parancsolhatsz senkinek. — Nem is akarok ér. parancsolni — mérgelődött az öregember. — De a jótanácsot se fogadják meg! Tegnap amott a szikla alatt igen szép formájú, lapos kovakőszilánkot találtam. Elég lett volna megköszörülni, hogy hegye­sebb legyen, olyan dárdahegy került volna belőle, hogy csoda! Hazahozom és mutatom a fiapinák: ide nézz, ez aztán kő, ugye? — Bizony kő, feleli, de mi legyen vele, apa? — Mondom, dárdába való volna, hegynek. — Men­jen már, apa, feleli, ki babrálna vele? Halomszámra hever a barlangban a próbálja meg egyszer hamuval kidol­gozni a bőrt, attól legalább nem büdös. Engem akarsz tanítani — ripakodott rá az öregasszony távollevő menyére — tudom én, amit tudok! Amióta csak ésszel élek, kapartuk a bőröket és micsoda bundák lettek belőlük!- Per­sze, ha valaki sajnálja a fáradságot... Olyanok ezek, hogy csak. azt keresik, hol bújhatnának ki a munka alól! Ezért találnak ki mindig valami újat, más­félét ... Még hogy hamuval kidolgozni a bőrt! Ki hallott ilyet! — Ök már ilyenek — ásított Ja­necsek. — Semmi se jó nekik, ahogy mi csináltuk. Azt mondják, hogy a köfegyver kényelmetlen a kezükben. Hát az aztán szent igaz, hogy mi nem sokat törődtünk a kényelemmel. Ma persze ... szegénykéim, még felhó­lyagosodna a tenyerük! Hát mondd meg, asszony, hová jut így a világ? Itt vannak a mai gyerekek. Hagyja őket, nagypapa, nyafogja a menyem, hadd játsszanak. Az ám, de mi lesz be­lőlük? — Ha legalább nem csapnának olyan zenebonát — panaszkodott az öreg­asszony. — Neveletlenek, ez az igaz­ság. — Hát igen, ez a mai nevelés — szónokolt az öreg Janecsek. — Ha meg szólok a fiamnak, azt válaszolja: apa, maga már ehhez nem ért, ma mások az idők, mások a szokások. Azt beszéli, hogy a csontfegyverek még nem je­lentik az utolsó szót; egyszer majd, hajtogatja, az emberek még jobbfajta anyagot tatálnak föl. Hát tudod, asz­szony, itt aztán megáll az ember esze: látott már valaki más anyagot, mint követ, fát, vagy csontot? Ostoba asz­szony létedre magad is beláthatod, hogy ez már... ez már túltesz min­denen ? Janecsekné ölébe ejtette a ke­zét. — Hallod — kérdezte — és honnan szedik ezt a sok értelmetlenséget? — Hát tudod, állítólag most ez a divat — motyogta a vénember. — Kérlek szépen, arrafelé, négynapi já­rásra innét valami új törzs ütötte fel a sátorfáját, amolyan idegen csürhe, úgy beszélik, hogy azok is így csinál­ják ... Mert hát a mieink a butaságu­kat onnét szerezték. A csontfegyvere­ket meg mindent. Még arra is vete­mednek, hogy vásárolnak tőlük — kiáltott fel indulatosan az öreg. — A mi drága szőrméinkért! Mintha ide­genektől valaha is jó származhatna! Az ember soha semmit se kezdjen idegen bandával. Ősrégi bölcsesség, az ükeink hagyták ránk: minden idegent tüstént meg kell támadni és el kell metszeni a torkát. Ügy volt ez, amióta a világ világ: semmi teketória, hanem agyon­ütni. Ugyan már, apa, mondja a fiam, ma mások a viszonyok, megindul az árucsere ... Még hogy árucsere! Ha valakit agyoncsapok és elveszem tőle, amije van, akkor megszerzem az áru­ját és nem adok érte semmit. Hát mire kell itt a csere? Ugyan már, apa, hajtogatja a jiam, emberélettel fizet érte, s ezért kár! — Hát nesze, itt van; méghogy kár az emberéletért! Ilyenek a mai nézetek — dörmögte az öregúr kedvetlenül. — Gyávák mind, ott a baj. Még hogy kár az emberéle­tért! Hát hogyan él meg a földön egy­szer majd annyi ember, ha senkit sem csapnak agyon? A rénszarvasok már amúgyis fenemód megfogyatkoztak! Nézd csak őket, az emberéletet saj­nálják, de a hagyományokat nem be­csülik, az őseiket, a szüleiket nem tisztelik... A vesztükbe rohannak! — állapította meg dühösen Janecsek apó. — A minap is mit látok: az egyik taknyos agyaggal bölény képét pingál­ja a barlang falára. Persze, pofon cser­dítem, de a fiam rám szól: hagyja csak, apa, hisz az a bölény olyan, mintha élne! ... Itt aztán megáll az ember esze! Ki látta már valaha'is, hogy ilyen hiábavalóságokat csinálja­nak? Ha nincs munkád, fiam, nesze, itt egy kovakő, köszörüld élesre, de ne fesd a bölényt a falra! Mirevaló az efféle szamárság? Janecsekné asszony szigorún össze­szorította az ajkát. — Ha csak bölények volnának — bökte ki kis idő múlva. — Hát még micsoda? — firtatta az apó. — Ugyan, semmi — tért ki a válasz elöl Janecsekné asszony — még ki­kimondani is szégyellem ... Hát hogy te is tudd —, szánta rá magát hirte­len — , ma reggel a barlangban .,, egy mammutagyarat találtam .. Olyasfor­mára faragták .., mint egy meztelen asszony. Melle is volt, meg minden... Érted már? — Ugyan eredj, — szörnyülködött az öregember. — És ki faragta? Janecsekné asszony felháborodva vo­nogatta a vállát. Ki tudhassa? Alighanem va­lamelyik fiatal. A tűzbe dobtam azt az ocsmányságot, de tudod... Ekkora nagy mellei voltak! Pfuj! — Hát ez így nem mehet tovább — szakadt ki a szó Janecsek apóból. — Ez már a züllés legalja! És tudod mi­ből ered? Onnan, hogy mindenféle va­cakot faragnak csontból! Nekünk ilyen szemérmetlen/égek estünkbe se jutot­tak, mert kovakőből ki se lehetne fa­ragni ... Ide vezetnek a mindenféle újdonságok, a híres találmányaik! Egy­re csak valami újat fognak kigondolni, új módit bevezetni, míg végre mindent tönkretesznek és elpusztítanak, Én mondom neked — emette fel szavát Janecsek ősember prófétai ihlettel sokáig már nem tarthat! (1931) Fordította: Tóth Tlbo* Az első irodalmi est Szogyénben A párkányi járás kulturális életé­nek fellendítésében is nagy szerepe van a Csemadok-szervezeteknek. A falusi dolgozók kultúrszomja egyre növekszik, s egy-egy jól sikerült színdarab, vagy műsoros est után végnélküli tapssal juttatják kifeje­zésre hálájukat és tetszésüket. így volt ez a múlt vasárnap is Szogyénben, ahol a Csemadok helyi csoportja a megszokott színi előadás helyett irodalmi estét rendezett Pe­tőfi Sándor müveiből. A vezetők és a szereplők nagy agodalomma! tekin­tettek az esemény elé, mivel ilyesmi még nem volt Szogyénben. A színját­szás terén már szép múltra és ne­mes munkára tekinthet vissza a cso­port, hiszen már közel áll a századik előadáshoz. Kevés Csemadok-csoport dicsekedhet Ilyen eredménnyel. Meg­érdemelten nyerték el tehát a sző­gyéniek a Csemadok járási verseny­zászlaját. Az aggodalom — mint később be­bizonyosodott — teljesen fölösleges volt. Kunyíca Imrének, a Csemadok szőgyéni csoportja elnökének meg­nyitó beszédét telt nézőtér, félezer ember fogadta. Néhány szóval ismer­tette a jelenlevőkkel az irodalmi est célját és leszögezte, hogy Petőfi esz­méi, aki világszabadságról álmodott, a mi eszméink is. A szavalatok mind szépek voltak, mindegyikből kiérzett a halhatatlan költő lelke. De még a sok szép közül, a nagy, illatos csokorból ki kell ra­gadni a legszebbet. Lehotkal Béla jó érzékkel, nagyszerű hangsúllyal és átérzéssel szavalta a Bolond Ist'ókot. Csák Éva még kis iskoláslány, de re­mek hanghordozásával és mondaniva­lójának átérzésével kellemes megle­petést okozott a közönségnek. A „Szülőföldem" c. költeményt szavalta. Tamás Vinc%

Next

/
Thumbnails
Contents