Új Szó, 1957. február (10. évfolyam, 32-59.szám)

1957-02-26 / 57. szám, kedd

SZAKI TA S Miroslav Hubáček cseh film rendező, aki egybe,t Szakítás című filmje szövegkönyvének térsírója, művében korunk égető és aktuá'is problémájút tárja fel. Tárgya egy hézaséletben bekövetkező, de a végén mégis megoldást nyerő dráma. A két házastárs között szakadás áll be, melyet réizben meg nem értés, részben pedig a férjnek, — aki egy textilipari kutatóintézet vezető mérnöke. — túlzott elfoglaltsága okoz, aminek következtében nem tud időt szentelni családjának. Ügyszólván éjjel-nappal hivatásának él. Felesége, aki szintén állásban van, természetesen sokallanj kezd; férje örökös távollétét és igényt tart a családi boldogságra. A férj nem érti meg felesége jogos követeléseit, a feleség viszont nem tudja kellőképpen felfogni férje munkájának nagy jelentőségél. A házastársak így egyre jobban elidegenednek egymástól. Rossz hatással van családi életükre at is, hogy együtt laknak a férj szüleivel és természetesen az anyós tüzeli a fiát menye ellen. A konfliktus a feleség szabadságának niegikezdéseko. bontakozik, ki A férj többszöri unszolásra megígéri, hogy néhány nap múlva követi feleségét vidékre és együtt töltik szabadságukat. Az üzemben azonban bonyodalmak támadnak a férj által feltalált újfajta müfonál gyártása körül — hivatalos utak következnek, kénytelen elnapolni szabadságát. A férj rövid lemondó távirata megfosztja feleségét az életük gyökeres megváltozásához fűzött rózsaszínű reményektől. Közben véletlenül összetalálkozik régi kedvesével Megannyi kedves emlék újul meg -x szenvedő nőben. Küzd önmagával a hityesi, hűség megtartásáért. Visszatér Prágába és érzi, hogy a szakadék közte és a férje között napról napra mélyebb. A régi szerelem még mindig kísért. Álmatlan éjszakák, sok vergődés után a meg nem értett asszony elhatározza magát, hogy otthagyja férjét és barátnőjéhez költözik. Közben ismét találkozik régi kedvesével, aki egy építkezés vezető mérnök". Ismét kiábrándító kép fogadja: ugyanaz a lázas munka, egy férfit teljesen lekötő foglalkozás. Ez a felismerés visszavezeti őt férjéhez, aki közben elköltözött szüleitől a gyárban berendezett új lakásba. A házastársak egymásra találnak, a férj rezignál, hogy több időt szentelhessen családi életének. Találmánya, melyet közben tökéletesített, aznnban hasznot hoz a szocialista vállalatnak. A filmdrám- szövegkönyve nagyon komoly problémát szellőztet, boncolgat. Célja: vá'Bízt találni arra a kérdésre, vajon a szocialista jelent és jövőt épít t ember, az öntudatos építő a munka lázas he 'ében nem temetkezik-e el annyira, hogy megfeledkezik családi kötelességeiről, és hogy van-e kiút a házastárs nagy elfoglaltsága okozta családi drámák sorozatából. A problémát így látjukhogyan legyen a férfi jó férj, családapa, s egyúttal szorgalmas, fáradhatatlan gazdasági és társadalmi dolgozó. A film optimista szellem-ben oldja meg a drámát, azt a kérdést, mit kell tenni, hogy ne hulljanak szét családjaink, az ifjú nemzedék nevelésének meleo fészkei. A sikeres rendezői munkán kívül nagy elismerés flle'.l Stanislav Selimkovót és Václav Voškát mélyen drámai alakításukért. Nagyon élethűen érzékeltetik korunk égető szociális problémáját A filmtörténeten elgondolkozva arra a következtetésre jutunk: nincs olyan nehézség, mely megbontaná az egymást igazán szerető házastársak benső kapcsolatait, de ez a probléma — a társadalmi és gazdasági dolgozók túlzott igénybevétele munkájukbm és ennek következtében a családi életükben bekövetkező elhidegülés — még mindig nyílt kérdés. Lórincz László ő ügyük a mi ügyünk, az ő harcuk a mi harcunk. Csehszlovákia akkori külső és belső helyzete egyaránt aggasztó volt. Az ország az általános gazdasági válságot még ki nem heverte, még a munkanélküliek százezrei nyomorogtak, de ugyanakkor a csehszlovák burzsoázia — a hitleri fasizmus példáján felbuzdulva — kísérleteket tett a fasiszta diktatúra létesítésére Csehszlovákiában. Ebben a súlyos helyzetben a munkásosztály létérdeke megkívánta a munkásság egységfrontjának megvalósítását, hogy segítségével a fasiszta veszélyt és a fokozott gazdasági kizsákmányolást elkerülhessék. A kommunista párt ennek érdekében megkezdte az egységfront építését lent az üzemekben. Későbben a szocialista pártok vezetőségéhez is fordult az egységfront létesítése végett. Gottwald elvtárs „Az egységfront politikájának egyes kérdései Csehszlovákiában" című cikkében külön is foglalkozik az egységfront kérdésével, és rámutat arra, hogy „a csehszlovákiai szocialista pártok a burzsoáziával való legszorosabb együttműködés politikáját folytatják. A három szocialista párt megkísérelte minden eszközzel, beleszámítva az államgépezet eszközeit is, elnyomni a szocialista munkások akcióegységre irányuló minden lépését. Inkább szétverték saját szervezeteiket, kidobták belőlük a legjobb proletárelemeket, mintsem hogy beleegyezésüket adják a kommunistákkal való egységfronthoz... A proletariátus valóban egységes tömegakcióinak mégis sok példáját láthatjuk Csehszlovákiában," 'égül a VI. kötetbe foglalt „Csak a kommunizmus menthet meg!" című cikk azzal az úttal foglalkozik, mely a munkásságot és a doljjgzókat általában á teljes politikai és gazdasági felszabadításhoz elvezeti. Gottwald elvtárs az említett cikkben rámutat arra, hogy a szocialista pártok fűt-fát ígértek a dolgozóknak, de az ígéret teljesítése helyett a nyomor szakadékába taszították a dolgozó népet, a szolgaság bilincseivel leláncolták, és a fasiszta szakadék szélére vetették az országot, úgyhogy fenyeget a háború, a nemzet rabigába jutása, és csak a kommunizmus mentheti meg a dolgozó népet. „A dolgozó nép léte nem biztosítható — mondja Gottwald elvtárs —, míg a nép nem számolja fel gyötrődése okait, a kapitalista rendszert és a rendszer uralkodó osztályát. Ha élni akar a munkásosztály, el kell pusztulnia a kapitalizmusnak! Csak ha a munkásosztály kezébe veszi ügyei intézését, lendülnek meg a termelés kerekei, csendül fel a közös boldogság dicső dala.., Csak a szocializmus váltja fel a kapitalista zűrzavart szocialista tervvel és renddel. Csak a szocializmus szünteti meg a munkanélküliséget, és a közjólétért dolgozó gépek zúgásával tölti be az egész országot. Üjabb és újabb ég felé törő gyárkéményeket épít a felszabadított munka müveiként. Csak a szocializmus szabadítja fel a parasztokat, A munkásosztály.,. megszabadítja a parasztokat a megélhetésük miatti félelemtől, ad nekik nagybirtokosi földet, megszabadítja őket adósságaiktól és nyomasztó adóiktól ... Csak a kommunizmus menthet meg..." Ezek a látnoki szavak napjainkban valósággá válnak: megszűnt a munkanélküliség, újabb és újabb, ég felé törő gyárkéményeket építünk, a nagybirtokosok földjeit már a parasztok művelik, akik egyszer s mindenkorra megszabadultak adósságaiktól, a végrehajtótól , H Balogh Dénes Árpád KAREL ČAPEK: Az idők hanyatlásáró A barlang előtt csend volt. A férfiak már kora reggel dárdáikat rázva elmentek Blanszkó vagy Rajec felé, ahol egy rénszarvascsorda nyomára bukkantak; az asszonyok az erdőben áfonyabogyót szedtek, és csak néha-néha lehetett hallani rikácsoló szavukat, kurfongatásukat; a gyerekek alighanem odalenn pocskoltak a patakban, — különben is ki törődik ezzel a haszontalan, elvadult kötyökcsürhével. Janecsek, a vén ősember békésen bóbiskolt az áldott csöndben, az enyhe októberi napsütésben; hogy pontosuk legyünk, meg kell jegyeznünk, hogy tulajdonképpen horkolt és orrából sípolva fújta ki a levegőt, ö azonban úgy tett, mintha nem aludna, hanem éberen őrizné a törzs barlangját és uralkodnék fölötte, amint az vén törzsfőnökhöz illik. Az öreg Janecsekné egy friss medvebőrt terített ki és nekilátott, hogy éles kovakővel tisztára kaparja. Aprólékos munka ez, nagy gonddal kell végezni, hüvelykről hüvelykre, — nem pedig úgy, ahogy a fiatalasszony csinálja, gondolja magában az öreg Janecsekné; az a sedrekati csak úgy tessék-lássék megvakarja és már fut is a gyerekeit ajnározni. dédelgetni... mindenféle ócska holmi, mégse veszszük hasznát; a nyélben sem tart, akárhogy kötözzük, hát mit csináljunk vele? — Lusták mind egy szálig — kiáltott fel haragosan az öreg. — Ott a hiba, hogy ma már senkinek se akaródzik becsületesen megmunkálni egy darab kovakövet. Elkényelmesedtek'. Azt a bolond is tudja, hogy egy ilyen csonthegyet egy-kettőre elkészít az ember, de minden percben el is törik. Mindegy az, mondja a fiam, újat csinálunk és megvan. Az ám, de hová jutunk így? Minden pillanatban új dárda! Hát mondd csak. ki látott ilyet? A mindenségit, egy valamirevaló kovakőből csiszolt lándzsahegy évekig is kitartott! En csak annyit mondok, egyszer még visszaemlékeznek a szavamra: szívesen előveszik majd a mi becsületes kőszerszámainkat! Ezért dugok el mindent, ami csak a kezembe kerül: régi nyílhegyet, bunkókat, obszidiánkéseket. Nekik ez mind csak ócska kacat! Az öregúr valósággal fuldokolt a keserűségtől és a felháborodástól. — No, látod — szólalt meg Janecsekné, hogy más irányba terelje gondolatait. — Ugyanez van a bőrökkel is. Mama, mondja a menyem, mit kaparja olyan sokat, kár a munkáért; Az olyan irha, állapítja meg magában az öreg Janecsekné, nem sokat bír ki, hamarosan megtöredezik vagy megpállik; de én nem szólok bele a dolgába, szövi tovább gondolatait, ha a fiam nem szól neki. Annyi szent, hogy takarékoskodni nem tud a menyem. Emitt meg ezt a bundát éppen a háta közepén átszúrták! Emberséges emberek, szörnyülködik az öregasszony, melyik kétbalkezes szúrta hátba a medvét? Hisz tönkretette az egész bőrt! Az én uram ilyet sohase tett volna, kesereg az öregasszony, az mindig nyakon szúrta ... — óóó, hó — nyögött fel gurgulázva az öreg Janecsek és megdörzsölte a szemét. — Még nem jöttek vissza? — Hogy. is jöttek volna — morgott az öregasszony. — Várhatsz rájuk. — T ja, — fújt egy nagyot az öreg és álmosan pislogott — Hogy is jöttek volna meg ezek. Hát igen. Az asszonyok hol vannak? — Talán az őrzőjük vagyok? — vicsorgott a vénasszony. — Magadtól is tudhatod, biztosan pletykáznak valahol. — Őóóó! — ásított egy nagyot Janecsek apó. — Valahol pletykáznak. Ahelyett, hogy... ahelyett, hogy mondjuk, ezt vagy amazt... Hát így vagyunk! Megint csend volt; csak az öreg Janecsekné kaparta szaporán és mérges igyekezettel a nyers irhát. — Azt mondom — szólalt meg Janecsek és töprengve vakarta a hátát —, azt mondom, hogy meglátod, megint nem hoznak semmit. Akinek esze van, tudhatja: a haszontalan csontdárdáikkal ... Egyre csak mondom a fiamnak: nézd, semmiféle csont sem lehet olyan kemény és erős, hogy dárdának való lenne! Bár csak asszony vagy, te is tudhatod, hogy sem a csontnak, sem az agancsnak nincs elég ... hogy is mondjam ... elég átütő ereje, érted? Csontra talál és a csontot nem üti át, nem igaz? Egy kis ésszel kell csak élni, és világos a dolog. De már a kődárda, az igen! Nem mondom, több munka van vele, de az azt'án szerszám! De hát hagy magának beszélni a fiam? — Az úgy van — jegyezte meg keseregve Janecsekné —, hogy ma már nem parancsolhatsz senkinek. — Nem is akarok ér. parancsolni — mérgelődött az öregember. — De a jótanácsot se fogadják meg! Tegnap amott a szikla alatt igen szép formájú, lapos kovakőszilánkot találtam. Elég lett volna megköszörülni, hogy hegyesebb legyen, olyan dárdahegy került volna belőle, hogy csoda! Hazahozom és mutatom a fiapinák: ide nézz, ez aztán kő, ugye? — Bizony kő, feleli, de mi legyen vele, apa? — Mondom, dárdába való volna, hegynek. — Menjen már, apa, feleli, ki babrálna vele? Halomszámra hever a barlangban a próbálja meg egyszer hamuval kidolgozni a bőrt, attól legalább nem büdös. Engem akarsz tanítani — ripakodott rá az öregasszony távollevő menyére — tudom én, amit tudok! Amióta csak ésszel élek, kapartuk a bőröket és micsoda bundák lettek belőlük!- Persze, ha valaki sajnálja a fáradságot... Olyanok ezek, hogy csak. azt keresik, hol bújhatnának ki a munka alól! Ezért találnak ki mindig valami újat, másfélét ... Még hogy hamuval kidolgozni a bőrt! Ki hallott ilyet! — Ök már ilyenek — ásított Janecsek. — Semmi se jó nekik, ahogy mi csináltuk. Azt mondják, hogy a köfegyver kényelmetlen a kezükben. Hát az aztán szent igaz, hogy mi nem sokat törődtünk a kényelemmel. Ma persze ... szegénykéim, még felhólyagosodna a tenyerük! Hát mondd meg, asszony, hová jut így a világ? Itt vannak a mai gyerekek. Hagyja őket, nagypapa, nyafogja a menyem, hadd játsszanak. Az ám, de mi lesz belőlük? — Ha legalább nem csapnának olyan zenebonát — panaszkodott az öregasszony. — Neveletlenek, ez az igazság. — Hát igen, ez a mai nevelés — szónokolt az öreg Janecsek. — Ha meg szólok a fiamnak, azt válaszolja: apa, maga már ehhez nem ért, ma mások az idők, mások a szokások. Azt beszéli, hogy a csontfegyverek még nem jelentik az utolsó szót; egyszer majd, hajtogatja, az emberek még jobbfajta anyagot tatálnak föl. Hát tudod, aszszony, itt aztán megáll az ember esze: látott már valaki más anyagot, mint követ, fát, vagy csontot? Ostoba aszszony létedre magad is beláthatod, hogy ez már... ez már túltesz mindenen ? Janecsekné ölébe ejtette a kezét. — Hallod — kérdezte — és honnan szedik ezt a sok értelmetlenséget? — Hát tudod, állítólag most ez a divat — motyogta a vénember. — Kérlek szépen, arrafelé, négynapi járásra innét valami új törzs ütötte fel a sátorfáját, amolyan idegen csürhe, úgy beszélik, hogy azok is így csinálják ... Mert hát a mieink a butaságukat onnét szerezték. A csontfegyvereket meg mindent. Még arra is vetemednek, hogy vásárolnak tőlük — kiáltott fel indulatosan az öreg. — A mi drága szőrméinkért! Mintha idegenektől valaha is jó származhatna! Az ember soha semmit se kezdjen idegen bandával. Ősrégi bölcsesség, az ükeink hagyták ránk: minden idegent tüstént meg kell támadni és el kell metszeni a torkát. Ügy volt ez, amióta a világ világ: semmi teketória, hanem agyonütni. Ugyan már, apa, mondja a fiam, ma mások a viszonyok, megindul az árucsere ... Még hogy árucsere! Ha valakit agyoncsapok és elveszem tőle, amije van, akkor megszerzem az áruját és nem adok érte semmit. Hát mire kell itt a csere? Ugyan már, apa, hajtogatja a jiam, emberélettel fizet érte, s ezért kár! — Hát nesze, itt van; méghogy kár az emberéletért! Ilyenek a mai nézetek — dörmögte az öregúr kedvetlenül. — Gyávák mind, ott a baj. Még hogy kár az emberéletért! Hát hogyan él meg a földön egyszer majd annyi ember, ha senkit sem csapnak agyon? A rénszarvasok már amúgyis fenemód megfogyatkoztak! Nézd csak őket, az emberéletet sajnálják, de a hagyományokat nem becsülik, az őseiket, a szüleiket nem tisztelik... A vesztükbe rohannak! — állapította meg dühösen Janecsek apó. — A minap is mit látok: az egyik taknyos agyaggal bölény képét pingálja a barlang falára. Persze, pofon cserdítem, de a fiam rám szól: hagyja csak, apa, hisz az a bölény olyan, mintha élne! ... Itt aztán megáll az ember esze! Ki látta már valaha'is, hogy ilyen hiábavalóságokat csináljanak? Ha nincs munkád, fiam, nesze, itt egy kovakő, köszörüld élesre, de ne fesd a bölényt a falra! Mirevaló az efféle szamárság? Janecsekné asszony szigorún összeszorította az ajkát. — Ha csak bölények volnának — bökte ki kis idő múlva. — Hát még micsoda? — firtatta az apó. — Ugyan, semmi — tért ki a válasz elöl Janecsekné asszony — még kikimondani is szégyellem ... Hát hogy te is tudd —, szánta rá magát hirtelen — , ma reggel a barlangban .,, egy mammutagyarat találtam .. Olyasformára faragták .., mint egy meztelen asszony. Melle is volt, meg minden... Érted már? — Ugyan eredj, — szörnyülködött az öregember. — És ki faragta? Janecsekné asszony felháborodva vonogatta a vállát. Ki tudhassa? Alighanem valamelyik fiatal. A tűzbe dobtam azt az ocsmányságot, de tudod... Ekkora nagy mellei voltak! Pfuj! — Hát ez így nem mehet tovább — szakadt ki a szó Janecsek apóból. — Ez már a züllés legalja! És tudod miből ered? Onnan, hogy mindenféle vacakot faragnak csontból! Nekünk ilyen szemérmetlen/égek estünkbe se jutottak, mert kovakőből ki se lehetne faragni ... Ide vezetnek a mindenféle újdonságok, a híres találmányaik! Egyre csak valami újat fognak kigondolni, új módit bevezetni, míg végre mindent tönkretesznek és elpusztítanak, Én mondom neked — emette fel szavát Janecsek ősember prófétai ihlettel sokáig már nem tarthat! (1931) Fordította: Tóth Tlbo* Az első irodalmi est Szogyénben A párkányi járás kulturális életének fellendítésében is nagy szerepe van a Csemadok-szervezeteknek. A falusi dolgozók kultúrszomja egyre növekszik, s egy-egy jól sikerült színdarab, vagy műsoros est után végnélküli tapssal juttatják kifejezésre hálájukat és tetszésüket. így volt ez a múlt vasárnap is Szogyénben, ahol a Csemadok helyi csoportja a megszokott színi előadás helyett irodalmi estét rendezett Petőfi Sándor müveiből. A vezetők és a szereplők nagy agodalomma! tekintettek az esemény elé, mivel ilyesmi még nem volt Szogyénben. A színjátszás terén már szép múltra és nemes munkára tekinthet vissza a csoport, hiszen már közel áll a századik előadáshoz. Kevés Csemadok-csoport dicsekedhet Ilyen eredménnyel. Megérdemelten nyerték el tehát a szőgyéniek a Csemadok járási versenyzászlaját. Az aggodalom — mint később bebizonyosodott — teljesen fölösleges volt. Kunyíca Imrének, a Csemadok szőgyéni csoportja elnökének megnyitó beszédét telt nézőtér, félezer ember fogadta. Néhány szóval ismertette a jelenlevőkkel az irodalmi est célját és leszögezte, hogy Petőfi eszméi, aki világszabadságról álmodott, a mi eszméink is. A szavalatok mind szépek voltak, mindegyikből kiérzett a halhatatlan költő lelke. De még a sok szép közül, a nagy, illatos csokorból ki kell ragadni a legszebbet. Lehotkal Béla jó érzékkel, nagyszerű hangsúllyal és átérzéssel szavalta a Bolond Ist'ókot. Csák Éva még kis iskoláslány, de remek hanghordozásával és mondanivalójának átérzésével kellemes meglepetést okozott a közönségnek. A „Szülőföldem" c. költeményt szavalta. Tamás Vinc%