Új Szó, 1957. január (10. évfolyam, 1-31.szám)

1957-01-13 / 13. szám, vasárnap

M ég egyszer kibontakozott Emma előtt a fo'.yőmenti kisváros, rettegő arcú kisembereivel, hogy megmutat­kozzék előtte teljes mivoltában és ne maradjon előtte titok, mi­előtt végleg elmegy innsn. A j tank körül főleg kisiparosok gyülekeztek, rövid téli beke­csekben és dideregtek a fagyos áprilisi reggelben. Voltak köz­tük meggörnyedt szabómeste­rek, agyonaszott vargák, girhes, csirizszagú cipészek, porszínű, lesoványodott asztalosok, sápadt hivatalnokok és kereskedők, mind, mind ott szorongtak a sárga bank előtt, amikor Emma megérkezett. Nem értette, hogy mi történt, de mert hirtelené­ben nem látott maga körül egyetlen ismerőst sem, nem kérdezősködött, hanem vékony, vézna testével előre furakodott a tömegben. Mindenképp el akarta érni az ajtót, nehogy fö­löslegesen várassa Ferencet. A betétkönyvet két kezével védőn a szíve fölött tartotta, és mi­helyt egy keskeny rés maradt, azonnal előrelendítette magát és így jutott fel az első, majd a második és végül a harmadik lépcsőfokra, a bank tetszetős, vasrácsos ajtajához. Lihegve nyomta meg a fényes kilincset, de az ajtó zárva maradt. Pár perc múlva újra lenyomta a ki­lincset, de az ajtó nem enge­dett. Hirtelen úgy érezte, hogy jeges szél járja át szívét, riad­tan körülnézett és az egyre nö­vekvő tömegben először a fel­dúlt arcú Eleknét pillantotta meg vörösszakállú férjével, az­után Fodomét Linával és Zelmát is látta, amint egy villanyosz­lophoz támaszkodott; szép bar­na szemét mély, sötét karikik övezték, arca kétségbeesett, szomorú volt. Messziről a roha­nó Farkasné közeledett, ünneplő sötétkék ruha volt rajta és pettyes selyemsál fedte göm­bölyű nagy fejét, mint szom­baton, amikor templomba ment. Eleknéhez csatlakozott és li­hegve mondott neki valamit, összecsapta a kezét és hango­san, legörbült szájjal sírni kez­dett. Emma éppen Zelmához akart menni, azon gondolkozott, ott­hagyja-e biztos őrhelyét az ajtó előtt, amikor Vigdi, a kissé bi­cegő női szabó megszóllította. Vigdi jámbor és alázatosnak látszó szürke munkásember volt és a kisvárosban azzal tűnt ki, hogy rejtélyes módon mindenütt ott volt, ahol valami történt. Ha tűz támadt, ha éjjel betör­tek egy üzletbe, ha valakit el­gázolt egy autó, az elsők között ott volt a tett színhelyén. Vigdi pontosan számon tartotta a vá­ros eseményeit, csodálatos mó­don értesült a legkisebb bajtól, bár neki személyesen ritk3n volt köze valamihez. Mindenkit ismert, mindenről tudott, ezért a törvényszéken gyakran sze­repelt mint tanú és számtalan­szor vallotta már a tiszta iga­zat. A városban okos embernek tartották, de olyan szegény ör­dög volt, hogy senki sem vette komolyan. Vigdit azonban ez csöppet sem bántotta, arcáról nem múlt el a szerény mosoly, és ismerőseinek udvariasan kö­szönt, bárhol is találkozott ve­lük. — Mire vársz, Emma? — kérdezte. — A pénzemért jöttem — válaszolta Emma szívesen. — Ügy 1... a pénzedért ? — mosolygott Vigdi, — hát neked is volt pénzed? — Igen, — felelte Emma, — itt a betétkönyvecském, áthat­ja. — Csak tartsd meg, gyerme­kem, nem tanácsos az ilyesmit eldobni. Még szükséged lehet rá. Most azonban nyugodtan hazamehetsz, nem ajánlatos ácsorogni ebben a hidegben, az urak sok osztrigát ettek és va­lószínűleg elrontották a gyom­rukat. — Ezzel Vigdi bicegve (Regényrészlet) hátrált és eltűnt a zajló, egyre növekvő tömegben. Emma nem sokat értett Vigdi szavaiból, mégis rosszat ,e,,t»tt. Ennek a bicegő, mindentudó embernek az arcában annyi részvét volt, hogy szíve össze­szorult. Mégsem mozdult, resz­ketve állt és várt. Kivörösödött kezében úgy tartotta, úgy szo­rongatta a bankkönyvecskét, mint az imakönyvet. Várt, hall­gatódzott, hogy mit beszélnek körülötte az emberek, talán si­kerül valamit ellesnie, hogy megmondhassa Ferinek, aki tü­relmetlenül vár rá már az első nap. Jaj... jaj... lehet, hogy el is megy tőle ezért, elmegy, elhagyja... De körülötte a han­gok egyre durvábbak, egyre hangosabbak lettek, valahogy egymást támogatva egybefonód­tak, és úgy hallatszott, mintha a tömeg egyszerre ugyanazt zúgná. Egy parasztasszony han­gosan zokogott. Egy cipész fel­kapott egy követ és bezúzta a nagy kirakatablakot; valahonnan hirtelen két egyenruhás, fegy­veres csendőr bukkant elő, meg­ragadták a kapálódzó cipészt és elvezették. A balkonon egyszer­re megjelent egy elegáns úr és beszélni kezdett, gyakorlottan, érthetően. A tömeg elhallgatott, de gyűlölettel nézett fel a bal­konra. Perzsagalléros, elegáns télikabát védte az urat a hideg­től, és szarvasbör-kesztyűjét gyűrűs, puha kezében tartva, folyékonyan, kellemesen szóno­kolt. Emma nem értette jól, csak annyit hallott, hogy hatvan, esetleg 65 százalék. Mindez olyan volt, mintha valaki idegen nyelven beszélt volna hozzá. Aztán az úr újra mosolyogva kinyújtotta két karját, mintha áldást osztogatna, majd meg­hajolt és eltűnt a szárnyas üvegajtóban. A tömeg széledni kezdett, de Emma megmaradt ugyanazon a helyen az ajtó előtt. Láng úrra gondolt, talán kijön és mosolyogni fog a cvik­kere mögül és minden rendben lesz újra. Mepkapja a pénzét és elmegy Ferenccel, valahová messzire, ahol nincsenek isme­rősei és senki sem mutathat rá újjal: „Ni, itt megy a menyasz­szony." Már dél lehetett, amikor Lángné jött. Arca komoly volt, és zöld szemét fagyosan össze­húzta. Amikor megpillantotta Emmát az ajtónál, bizalmasan megveregette a vállát, de egy szót sem szólt hozzé. Egyenesen a csengőhöz nyúlt, háromszor egymás után megnyomta. A szolga azonnal jelentkezett és óvatosan kinyitotta a vasajtót. Lángné bement és Emma, mint­ha a cselédlánya lenne, utána­surrant. Tétován követte Lángnét a nagyterembe, ahol azok a gyö­nyörű, nagy bársonyszékek áll­tak. Várt, hogy valaki feléje mosolyogjon, de senki sem né­zett rá, az arcok ridegek és merevek maradtak. Láng úr hátratett kézzel, dühösen sétált föl-alá a pénztárfülkében. A sógorára gondolt, aki az ő aján­latára tette a pénzét ebbe a bankba. Most odavan a pénze, és ennek ö az oka. Hihetetlen, hogy mialatt ő szorgalmasan gürcölt és számolt, hogy egy fillér se kallódjon el, az igaz­gató szobájában az ö tudta nél­kül milliók gurultak el'. És sej­telme sem volt semmiről, gon­dolni sem mert ilyesmire, mert hacsak felvillan benne a gyanú, akkor nem engedte volna, hogy minden készpénzt kivonjanak a pénztárból. Legalább annyit megőrzött volna, hogy a maga és a sógora pénzét megmentse. Az igazgató ugyan most is meg­nyugtatta, hogy minden rend­ben lesz és nincs mitől tartania, mert a sógora pénze hiánytala­nul megkerül, de lehet-e hinni ennek az embernek?... Amikor megpillantotta a fe­leségét és mögötte Emmát, fel­bőszült, mint egy vadállat a ketrecben. — Várj, kedvesem — intett az asszonynak és az igazgató különszobája felé tartott, hogy Emma érdekében beszéljen. Ezt a csekély összeget, ami ennek a leánykának jár. ki kell fizetni. Végeredményben mégsem lehet visszatartani az ilyen verejté­kes pénzt. Az ajtóban összeta­lálkozott az igazgatóval, aki ép­pen kifelé indult és nyugodtan igazgatta aranytól villogó szájá­ban a hamis fogakat. — Kérem igazgató úr, — mondta udvariasan Láng úr, — ezt a lánykát ki kell fizetni. — Szó sem lehet róla — fe­lelte barátságosan az igazgató. — De igazgató úr, értse meg, hogy ez egy szegény cseléd, mosásból gyűjtötte össze a pár fillérjét, csekély, jelentéktelen összeg az egész. — Egyetlen fillért sem adok — felelte szigorúan és összeha­rapta hamis fogait. — Ki kell fizetni — mondta Láng úr határozottan. — Nem fizetem ki —, az igazgató hiúz szeme kegyetlenül felvillant. Láng úr ekkor lépte át elő­ször az udvariasság határát, életében először szorult ökölbe finom, keskeny keze, mely szorgalmasan építgette hajdan a számoszlopokat. Hirtelen kitö rő dühében a fényezett pultról egy nehéz hamutartót kapott fel és az igazgató felé hajítot­ta. Az igazgató ijedten félreug­rott, és reszkető nagy szájából recsegve hullottak ki > hamis fo gai. A hamutartó alig egy arasznyira zúgott el a füle mel­lett. — János, János — ordította az igazgató. Az izmos szolga parancsra készen megjelent. — Azonnal dobja ki ezt a cselédet és senkit ide be ne eresszen. Lángné, aki eddig hallgatott, most határozottan közbelépett. — A lány itt marad, érti t... — közeledett, az igazgatóhoz. — Maga rabló bitang, hát azt hi­szi, hogy simán fogja megúszni ezt az ocsmányságot? Hát azt hiszi, hogy az egész város csak azért él és dolgozik, hogy a ma­ga bendőjét tömje ? ... De késő volt már, a szolga nagyszerűen megfelelt hivatásá­nak, még mielőtt valaki segít­ségére sietett volna Emmának, már kint találta magát a rácsos ajtónál. Igen, János megbízható ember volt és ezért később, az igazgató jóvoltából, börtönőri minőségben működött, ugyan­csak lelkiismeretesen. Lángnéban megakadt a hang, csikorgó fogával harapta el töb­bi mondanivalóját és nézte, nézte ezt a hatalmas, nagytestű, kopasz emberevő állatot, aki áll előtte és mosolyog gonoszul, mintha erdőben élne, egyedül, kénye-kedve szerint, távol az emberi igazságszolgáltatástól. Ebben a pillanatban megértette a forradalmakat, amikor a tömeg megindul, mint egy fergeteg és gyökerestül tépi és szaggatja ki mindazt, amit ezek építettek és az ő vérükkel emeltek ki a föld­ből. Emma kissé megcsúszott a lépcsőkön és elesett, zavarában tisztogatni kezdte a ruháját, majd visszatért előbbi őrhelyé­re. Már nem várt, csak ott ma­radt, mint aki nem talál ezen a földön megfelelőbb helyet. A tömeg oszladozott, alig né­hányan ténferegtek még az épü­let körül. Az idő széjjelhullott benne, és emlékezetében a dol­gok elhomályosodtak. Ferenc is, mint léket kapott hajó, egyre mélyebbre, mélyebbre süllyedt. Nehéz lett egyszerre körülötte és benne minden, képtelen volt egy gondolatot végigkövetni, va­lahogy mindig elsiklott az ösz-1 szekötőfonál, és nem találta ^ meg többé az összefüggést. Va- », lami sokkal fontosabb lépett ^ most előtérbe, és egyre heve- . sebben vett erőt rajta a rémü- J let, ugyanaz a rémület, amelyet* akkor éjjel a konyhában érzett,» amikor Ida a halálról beszélt ésí ő hirtelen a kezéhez kapott. $ Messziről Kstkát látta jönni ingadozva, vérpiros arccal. í Vigdi újra megszólította, de $ Emma nem ismerte meg. • — Eredj haza — mondta Vig- J di szelíden. t — Nem! — válaszolta. — Na. mi van veled, megkö- • vesedtél talán — ordított feléje J Katka. Emma hallgatott. — Hát magának furcsa hasonlatai vannak — jegyezte meg Bretschneider (titkosrenjőr), sokatmondóan — előbb Ferdi­nándról >eszél, aztán meg egy marhakupecről • — Megfagy meg az a parazna* véred, — folytatta mennydörög­T ve Katka, — isten alaposan f megvert téged, megvert ám. Bi-^ zony mondom én. hogy nagy a ^ te bűnöd. ^ — Ugyan hallgasson már — * szólt rá Vigdi. 4 Számos klasszikus mű megfilmesítője, Kari Štehlý rehdező mában a rémület. — Mi, talán nem igaz? z egész világ ismeri Jaroslav Hašek Š vejkjét, amely új fordításban a múlt évben eljutott a magyar olvasókö­zönséghez is. Az urakat kifigurázó együgyűséget színlelő, de — Mit tudja maga, — vála-7 rafinált Švejk már a mű első cseh nyelvű megjelenése után szólta dühösen Katka, — hogv J felkeltette a filmszakemberek érdeklődését és azóta már hat kivel adta magát össze ez a A filmet készítette k ^la. (Švejk a koncentrációs táborban szov­ronda. Egy idegennel halt és J Jet fll m_ groteszk & Tmk a Bábfilmjén kívül) és most forgat­ingyen kuncogott vele^egesz ej- + a hetedjk §vej k. filmet jel; gyalázat, ott henteregtek a^ J szűzmáriám képe előtt. ä ... . — Úristen - vacogott Em-I lra ny lt ;.l a az UÜ Svejk-film felvételeit. A legnagyobb gondot 4 h„„ , r6mi iiot l okozta a főszereplő keresése. A rendező választása végül is • Rudolf Hrušinskyre esett, akinek ez lesz 16. filmje és saját V -ödt°k ös-ze ' 1)87311053 szerim a legnehezebb, a legigényesebb. Különben ez Em ere ver0 te ^> ss z­e- £ az első vígjátéki szerepe. Nem ügyefogyott, naiv embernek, — Jaj... Jaj... in e9 et t^ hanem gyors észjárású, félproletár népi figurának akarja ábrá­Emm a- $ zolni Švejket. — Talán tagadod? ^ A filmfelvételeik teljes ütemben folynak és a filmet a ter­Emma már nem bírta tovább, ^ vek szerint nyär et ej é n bemutatják. Addig jSi amig a f i. I m hirtelen elhajította messzire a ^ e, jut g nézőközönsé h (zelitödl két ké h k belöl e_ bankkönyvet. A szavak szinte A robbanva törtek ki torkából. — Nem... nem tagadom. Igaz volt, hadd tudja meg min­denki. Paráználkodtam, mint egy utcalány. Véremet és lel­kemet az ördögnek adtam. Tép­te a számat és marta a húso­mat. — Egyetlen lendülettel fel­szakította a ruháját: — Itt a nyoma. Fekete és kék foltok t tarkítanak, mint egy bélpokiost. f Itt vagyok hát, — sziszegte, — $ tépjétek ki a nyelvemet és tör- $ jétek ki a fogaimat. Fogjatok $ meg a hajamnál és seperjétek végig bűnös testemmel az utcát, f Jaj... jaj... — hirtelen a tor- ^ kához kapott, riadtan védekez- $ ve. — ne ... ne... bántsatok — kiáltotta reszketve, keserves józansággal és rohanni kezdett, végig a Fő úton, a grófi kert­nél bekanyarodott és rohant... A rohant, amíg ki nem jutott a A sáros, néptelen mezőre. Ott a | folyóparton már lassította a lépteit, kimerülten lihegett, de csak vonszolta magát tovább. Körülötte fekete és nedves volt a föld és az ég; kibontott szőke, bodros haja verejtékes homlo- . . , kához tapadt, szeme zavarosan $ sobb t ü^ a lettem a B^náziumi kutatott a sárban, mintha ke- 4 ° nk eP z°- és absztinens körnek resne valamit. És nem volt ben- \ A z önképzőkörben szaval­ne többé fájdalom; sem harag, á ta m- előadást tartottam, má­sem gyűlölet nem kínozta többé; A so k szereplését dicsértem, fekete vétkes rémületté váltó- I bíráltam. Mások az én elöadá­Lukáš főhadnagy: — Az a hölgy azt írja, hogy maga egy marha. Mondja mit művelt vele? • Időszerű jegyzetek vei ezelőtt cserkész voltam. Ké­A kár tetszik ez egyeseknek, Viszont szolga jon mentségemrt akár nem, harmincöt év- hogy se a cserkészeknél, se a önképzőkörben, se az abszinen seknél nem „dolgoztam". Egy szerűen cserkész voltam, sze rettem az irodalmat, nem ittar. szeszes italt és igyekeztem má sokat is meggyőzni, hogy n igyanak mérték nélkül. Azért írok erről, mert ne történt.*már"" oly" természetes \ tevékenységem főleg abban cs ü. : hé z beletörődni édes anyanyel volt, mint aki meghal, ha szíven • csosodott ki, hogy annak ideién ' tulara d° eltorzitásábc 4 amikor nagyképű felnőtte gyermekeikről úgy beszélneí hogy kisfiam, kislányom, a pio níroknál, a CSISZ-ben „dolgo zik". Az egészséges gyerekek tani tás, tanulás után szeretne gondtalonul játszani, szórakozni A gyermeki léleknek ezt a ter mészetes szükségletét helye szervezeti keretbe foglalni, hazafias szellemet, más népet és a munka iránti megbecsülés kiváltani az ifjúság: szerveze remetének, [ leme S f eladat a- Bizonyos kor oan, bizonyos fejlődési fokoi szúrják. Lekúszott a folyó me- J valóban nem ittam szeszes italt. redek partján, vigyázva térdig t Szófogadó, jólnevelt fiú vol­felemelte a szoknyáját és a f tam< nem 0i yarly mlnt Mark jéghideg, zavaros vízbe lépett. • Twai n felejthetetlen regényhő­Egyre mélyebbre és mélyebbre« se r_ mmt Tom Sawyer > ,. ag y jutott, rémülettel nézte a víz 4 Huckleberry Finn. akik a St. felszínét, mintha régi napfényes f Petersburg mellett hömpöly ö képmását kereste volna benne, 4 Mlsäs sippi-part erdcsűrüjében de ez a víz más volt, piszkosan Á és haraqosan zúgott, mintha T Katka hangját hallaná... Hir-1 egySZe r megpróbálták odanyilatkoztak, hogy ha már százszor telen eleresztette a szoknyáját J inkább k<dózo k' mint remeté k' és ujjaival betömte a füleit. Aj — Egy kalóznak nincsen sem­víz elkapta nedves szoknyáját f mi dolga, ha már szárazföldón és sodorni kezdte beljebb, bel- y v an, nem mint a jebb. Egy pillanatra még mint­i akinek jó sokat kell imádkozni, '/„Z"— ha fákra, virágokra emlékezett A mncsen neM semm: szórakozás a hetesen dolgozr, tették hozzá ál­volna. Mintha egyszer régen t , W., Ä„. . .. .... , és különben is mxndig egyedül egy színes kastélyt látott vol- " na táncoló virágkoszorúkkal. azután ezt is elsodorta a víz, ' ításu k mzolására szíve dobogásáva! és kék szemé- . Váltig sajnálom, hogy nem nek tiszta fényével együtt jég- próbáltam ki se a kalózság, se gé fagyott benne az isten. * a remeteség üdvözítő hivatását, j állampolgársági kötelesség, ehs merésreméltó cselekedet, erént, De hogy Hzéves gyerek a pio nírba „dolgozni" járjon ? A legalább is túlzás Nincs abba\ semmi vonzóerő! JÓ SÁNDOI 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents