Új Szó, 1956. december (9. évfolyam, 335-363.szám)
1956-12-03 / 337. szám, hétfő
Tamás Vince : Aranyszívű emberek ií^sös volt az ösz 1944-ben. A Ku fákról lehullott rozsdaszín avar lucskos volt, felfogta a lép.tek neszét. A német tankoktól megrongált országúton piszkos tócsákban állt a víz. A repülőgépek széles rajokban húztak nyugat felé. A falu szélén és a Garamot átívelő hídnál megdördültek a légvédelmi ágyúk. Megreszketett a levegő. Szilánkeső hullott a földre. A légben úszó gépek pokoli víjjongás közepette lecsaptak a német állásokra. Fülsiketítő robbanások, vörös tűzoszlopok és a nehéz géppuskák őrült ugatása. A németek fejvesztve menekültek a kukoricaszárral fedett bunkerekbe. A csillagos szárnyú gépek pedig terhüktől megszabadulva visszafordultak a börzsönyi hegyek irányában. Néhány percre elült a harci zaj. A falu lakossága kimerészkedett az utcára. A bátrabbak a hatalmas bombatölcséreket csodálták, a németek pedig szidták a bolsevikokat. Tudták, hogy napok kérdése csupán, s a szovjet csapatok átjönnek a Garamon. Emberevőknek, rablógyilkosoknak mondták őket. Sokan el is hitték. Szomszédunknak, az öreg, beteges Ferkó bácsinak más volt a véleménye. Biztatott, lelkesített bennünket. A tizennégyes háború alatt Szibériába került. Ott töltött négy évet. Megtanult oroszul és megismerte a szovjet embert. Amikor pincékben a viaszgyertya kísértetiesen vibráló fényénél látni lehetett az arcokra kiült félelmet, ő megpederte kajla bajuszát és hitet öntött az elszorult szívekbe. — Ne féljetek, — szokta mondani. — Az oroszok csak a burzsujokat bántják, a szegényen segítenek. Tizennégy éves fejemmel nem tudtam, mi az a burzsuj. De hittem Ferkó bácsi szavainak, mert biztatott. Ha ő nem fél, akkor nekünk sem kell, — gondoltam magamban. Egyforma ágrólszakadt cselédsorsú emberek voltunk. Elhittem, hogy nekünk az oroszok csak adhatnak. De hát mit is vihettek volna el az urasági cseléd Szűk kommenciójáből ? A Novarra hősének rendszere. csak fatalpu cipőt és ehetetlen, ragadós kenyeret adott a szegény népnek. Jól emlékszem, egyszer azt is mondta az öreg, hogy a németek már nem bírják sokáig, bejönnek az oroszok. Apám figyelmeztetett, hogy ezt nem szabad beszelni, mert agyonlőnek. líjjallgattam hát, s gyerekes kíirÜ! váncsisággal lestem az orosz katonák érkezését. A gépfegyverek ropogását egyre közelebbről hallottuk. Nappal még kimerészkedtünk az utcára és. figyeltük a kelet felé menetelő félig gyerek katonákat. Egy sovány, rongyos katonácska elmaradt a többitől. Szőke haja csapzottan lógott szemébe, hátán egy vászonba kötött batyu lógott. Nyilván abban volt minden vagyona. Ferkó bácsi civilruhát ígért neki, hogy maradjon a faluban, ne rohanjon puszta kézzel a biztos halálba. Nekünk győznünk kell! — volt a rideg válasz. S a rongyos vitéz lassan ballagott a többi után. A torz-agyú Száiasi jelszavai elvakították őt. Győzni akart. Sírja a többiével együtt ott van az Ipoly partján, Letkés mellett. Belerohantak a szovjet n^nouskák okádó tüzébe. Feláldozták fiatal életüket az úri Magyarországért. Egy este aztán szokatlanul megélénkült a falu. A csukaszürke ruhás német fenegyerekek riadtan figyelték a távoli dübörgést. Mintha földrengés lett volna. Mi lent voltunk a pincében, nyolc gyerek és hét felnőtt. Anyám a krumpli közé rejtett utolsó fazék zsírt őrizte. Ajka alig láthatóan mozgott, ujjai görcsösen morzsolták a rózsafüzért. Ferkó bűcsl pipájából szürke füstkarikák szálltak és elviselhetetlen bűz terjengett a pince nyírkos levegőjében. Nem beszélt senki, de éreztük, valami különös fog történni. Éjfél után már "majd megsüketültünk a pince őrjítő csendjében. Egyszerre aztán elszabadult a pokol. Megremegett a föld a sok bombák és ágyúlövegek robbanásától. A gyertya lángja egyet rezdü!t, aztán sötétség lett a pincében. Kishúgom halkan felsírt. Anyám jóságos csókkal csitította, bár maga is remegett a félelemtől. Csak Ferkó bácsi pipájának kupakja alól villogott elő a parázs. Az öreg alig hallhatóan szűrte az egyetlen szót nikotintól sárga foflai között: — Jönnek! És igaza volt. Jöttek. A földrengés lassan távolodott, aztán valaki feltépte rejtekünk ajtaját. Zseblámpa fényének sugara tört utat a pince sötétjébe. Mi, gyerekek, sírni kezdtünk. A garádicson döngő léptek közeledtek, majd egy dobtáras géppisztoly csöve meredt felénk. A zseblámpa fénye kialudt. — Germán nyet? — kérdezte egy metsző hang a sötétből. — Szóljon valamit, Ferkó bácsi, — ösztönözte apám halkan az öreget. — Tovariš, — szólt remegő hangon a Szibériát látott öreg kommunista. intha varázsereje lett volna ennek a szónak. Arcunkat vakító fény öntötte el. Ferkó bácsi érthetetlen nyelven beszélt valamit az ismeretlen alakkal. Mi nem láttuk őt, csak a zseblámpa fényforrását. Amikor meggyőződött, hogy nincs köztünk német katona, elment. Ferkő bácsi aztán elmondta, hogy a szovjet csapatok átjöttek a Garamon. A hidat ugyan felrobbantották a menekülő fasiszta hordák, de az előnyomuló gépesített hadosztálvoknak ez nem okozott gondot. Jöttek, mint a vulkáncsúcsról hömpölygő, mindent elnyelő láva. Szörnyen bosszantott, hogy , már hallottam, de még nem láttam orosz katonát. Amikor aztán a pinceajtó résein keresztül gyér világosság szűrődött, kimerészkedtem a pincéből. Égett az egész falu. Házunk tetején alig volt cserép. Az üvegtelen ablakok csodálkozó nagy szemekként bámulták a pusztulást. Az udvaron eldobált puskák hevertek. Megvalósult gyermekálom. Puska, töltényekkel együtt. Éppen fel akartam venni egyet, amikor hátam mögött roppant a sövénykerítés. Megfordultam. Két furcsa öltözetű alak támogatott közrefogva egy harmadikat. Piszkosak, sárosak, véresek voltak. Homlokuk felett ötágú vörös csillag díszítette sapkájukat. Így láttam az első szovjet katonát. Bementek a kamrába. Mivel nem szóltak semmit, még atľ'onióvéssel sem fenyegettek, utánuk merészkedtem. A két katona lefektette a földre a harmadikat. Aztán vetkőztetni kezdték. Fáradt szemén szürke csöppekben csillogtak a láz könnyei. Sebesült lehet, — villant át agyamon. Amikor lehúzták nadrágját, mindkét combján három vérző sebet láttam. Géppisztolygolyők futottak át rajta. Akkor már ott állt mellettem apám wwww ww>i»ii wn mn< wim w>it«w Cflai/íika z Ábrándokban (élni nem lehet, bút, gondot az ábránd nem temet, S ha jő mégis ábrándos óra, megnyugszik a lelkem, nem tehetek róla. S ha nincs kedvem, öl az unalom, felvidulok egy kedves dalon ... És ha olykor lelki k3.i gyötör, vigaszként előttem mosolvod tündököl. Mikor eljön a csendes este, tépelődő bús perceimben elbűvöl' szemed ragyogása, becéző hangodnak patak csobogása. S halkan fúrod fel magad apád ölébe gyönge harmat. S ilyenkor ábrándos kedvemben boldog vagyok mégis mindent elfeledve. TÖRÖK ELEMÉR is. Vizet hozott a lavórba, én meg kötszer után kutattam. Ahogy tudtuk, kimostuk a sebeket és bekötöztük a szerencsétlent. Apám egy kancsó bort és poharat hozott. Lehetetlen mozdulatokkal kínálta a katonákat, hogy igyanak, szívesen adja. De azok tiltakozó mozdulatokkal elutasították. Közben a faluban tombolt az utcai harc. Udvarunkon megállt egy teherautó. A bodzakerítés apró fává zúzva maradt mögötte. A sebesültet feltették az autóra, engem pedig egy intéssel odahívott az egyik, aki nem akarta elfogadni a bort apámtól. Köpenye foszlányokban lógott testéről, szemeiben még lángolt a harc tüze, de érthetetlen szavai melegek, szelídek voltak. Hátizsákjában keresgélt valamit, majd ennyit mondott: — Vot, zachar, jablek, sokolát. — Vagy húsz kocka cukrot, két nagy piros almát és egy tábla igazi csokoládét nyomott a kezembe. Nem tudom, örömöm volt-e nagyobb, vagy meglepetésem. De az a négy szó még ma is a fülemben cseng. Gyerekes rajongásom és fantáziám sokáig követte még a teherautót, a fáradt tekintetű sebesültet és a két szelíd szavú, rongyos katonát. Elmentek. A távolodó gépkocsit elnyelte a novemberi köd. ELEI árom hét múlva aztán visszaMlM! tértek. Anyám éppen kenyeret pirított és cukrot égetett teának. Háromlábú komondorunk felborzolt szőrrel szűkölt az asztal alá. Negyedik lábát elvitte a szilánk. Bénán húzta maga után. Viselkedése idegenek érkezését jelezte. Két ló húzta a szekeret udvarunkba. A három katona közül egy sántított. Tudomásunkra adták, hogy nálunk akarnak lakni. Anyám a konyhában rendezett helyet számukra. Mi majd a szobában leszünk. Beszélni nem tudtunk velük, de éreztük, hogy jóakaróink. Anyámnak egy nagy kanna mézet, apámnak dohányt, kishúgomnak pedig cifra szaténkendőt adtak. Az egyik tiszt lehetett, mert vállpántjait fényes csillagok díszítették. A sánta idősebb volt, mint a másik kettő. Engem Juriknak szólított, merthogy az ő fiát annak hívják. Megbarátkoztunk. Együtt étkeztünk, aztán anyám megsajnálta, hogy hideg van a fűtetlen konyhában. A szalmazsákokat minden este bevittük a szobába. Együtt aludtunk. Egyszer reggel aztán megfigyeltem, hogy a bicegő öreg harcos fáslizza a lábát. Meglepődtem. Három gyógyuló seb volt a combján, három lövés. Észrevette, hogy figyelem. Da, da, — mondotta. Akkor döbbentem rá, hogy ezt az embert, aki bennem Jurik fiát látja és szereti, én segítettem bekötözni. A másik magas, akit Iván kapitánynak szólítottunk, az adta a kockacukrot, az almát és a csokoládét. Barátságunk napról napra szorosabb, közvetlenebb lett. Anyámat mindhárman anyunak szólították. Így hallották tőlünk. Egy ködös reggelen fülvédős báránybőrsapkát kaptam Iván kapitánytól. Igazi katonasapkát, vörös csillaggal, Büszkén mutogattam mindenkinek az ajándékot. Egy délután aztán befogták a kocsiba a lovakat. Nagyon sajnáltuk, hogy elmennek. Megnyugtattak azonban, hogy csak szénáért mennek az uraság majorjába. Engem is magukkal vitték. Az út mellett szétlőtt német tankok hevertek. A halottakat szekérszámra hordták a tömegsírokba. A határban új állásokat ástak. A levegőben felderítő repülőgépek cikkáztak. A fegyverek közeli ropogása arra figyelmeztetett; hogy a front szívében vagyunk. De én nem féltem. Teljes biztonságban éreztem magam Ivái kapitány mellett. ll Ikonyodott, mire megraktuk a ™ szekeret és elindultunk a falu felé. A hirtelen támadt szél havat vágott az arcomba. Hiába fúrtam magam. az illatos szénába, elnyűtt kab'tomon átmart a hideg foga. Reszkettem. Iván kapitány észrevette. Rámnevetett és mondott valamit. Majd levetette katonaköDenyét és betakart vele. Könny szökött szemembe a m?nhatottsáqtől. Hát ilyenek az emV~«vőknek mondott szovjet katonák? Hiszen fi a v szerettek engem is, mint önmanukat. Még ma, tizenkét év után sem tudom, mi melegített jobban: a vastaa katonaköpeny, vagy osdiq Iván kaoitány, a szovjet • ember aranyos, meleg szíve. Levél a tanítókhoz KASSAI IRODALMI estünkön egy öregasszony vonta magára a figyelmemet. Szemüveget és egyszerű fejkendőt viselt. Átszellemült arccal, felfogó szemekkel tapadt ránk. Egész este szótlanul, csendben, belénk és magábafelejtkezetten ült. Nem volt tehát különös magatartásában sem. Egyszerű, érző, az élettel, az idővel nehezedő öregasszony volt. Duriaszerdahelyen vagy Somorján, Galántán vagy Kassán is láthattunk ilyen öregasszonyokat, mégsem állt ennyire az érdeklődés középpontjában. Bár az érdeklődés fénye csupán Déne., György egyik szép versének valamelyik strófája után kezdett rávetődni. A verset nem ismertem, mert a tartalmát, kifejező valóságát nehéz prózai szavakba foglalni. A vers erősen centrifugális abban, hogy hangulatával, képeivel előbb a szív felé tör és csak azután csapódik fel az értelembe. Nos, Dénes versének utolsó strófája így summázott egy gondolatcsokrot: Ha az utcán törékeny, s az élettől megviselt öregasszonyt látsz, mélyen meghajtsd a fejed! Ennyi, csak ennyi volt a vers, az utolsó strófa értelme. Ennyi és csak ennyi tört a negyedik sorban lílö öregasszony szíve felé. És a szív kinyílt, valamit, egy mélyen értelmi és hangulati kifejezést befogadott. S a továbbiakban történt mindaz, amiért ezt a cikket írom, az öregasszony kénytelen volt szemüvegét leemelni s zsebkendőjével könnyeit letörölni. * Ha törékeny öregasszonyt látsz, mintha édesanyádat látnád, mélyen meghajtsd a fejed — mondja a költő, s hogy jólesőn, melengetőn félfogta, megértette, azt a csillogó, érzékenyen remegő könnyek bizonyították. A könnyek, ezek a drága emberi kincsek, amelyet ha író tolla foltnak ejt a szemre, jó munkát végez. De nemcsak azért írok most, mert a költő szavának engedett egy öregasszony-szív, hanem mert ez az erősen emberies strófa, ez a kőnnyesszemü, felzokogó kassai asszony bennem is elindított egy gondolatot. Utazó, országjáró ember vagyok, sok mindent hallok, még több mindent látok. Képeket, eseményeket jegyzek fel, vagy vések az em- , tékezetembe. Most a szomorít ô észlelések közül foglalkozom néhány nyal. • • Mit mond a költő? Ha öregasszonyt látsz, mintha édesanyádat látnád, mélyen meghajtsd a fejed! A költő lehet húsz, lehet harminc éves, mindegy, az élet rendje parancsolja ezt a tiszteletadást. S mi mégis az öregasszony-kívánság és a költő óhajának ellenpólusa az életben? Iskolások, középiskolá- ' sok nagy része foglal helyet ezen az ellenpóluson. Akik vonaton, vagy autóbuszon járnak. Fiataljaink, sajnos, az utóbbi években egyáltalán nem tartják szükségesnek az élet rendjébe besorolni a tiszteletadást. Az autóbusz vagy a vonat naponta megtelik piacra járókkal, vásárlókkal és iskolásokkal. De a fiatalok nincsenek tekintettel a kor- . ra, nem adják át a helyüket illemtudóan és szerényen az idősebbeknek. Fagyosan és neveletlenül ülnek, az idősebbek állnak! A példa talán enyhe, amely után mindjárt egy erósebb, lehangolóbb is odakivánkozik. Százszázalékos rokkant ember utazik az autóbuszon. A második világháború rokkantja. Ballába combtőig levágva, két mankón jár. Az autóbuszon fiatalok, tanulók is utaznak, de nem veszik észre a rokkantat. Mankóira támaszkodva küszködik, izzad, verejtékezik, s helyet nem kap. Végül harmincéves forma ember adja át á helyét, de a rok&* kant már nem akar leülni. Érzékeny a figyelmetlenségre és azzalutasítja el a felkínálást, hogy hozzászokott már az ilyen utazáshoz, hiszen amerre jár — vonaton vagy autóbuszon — mindenütt figyelmetlenek és neveletlenek a fiatalok. S kell-e ehhez kommentár? Nem kell. Csak a költő idézése kell: ha öregasszonyt látsz, mintha édesanyádat látnád, mélyen meghajtsd a fejed! Szomorító jelenség falun, hogy a gyerekek közül sokan mennek el a felnőttek mellett köszönés nélkül. Ügy mennek el, hogy sem á-t, sem b-t nem mondanak. Pedig a köszönés nem jár fáradtsággal, mégis mennek, mukkanás nélkül haladnak a felnőttek mellett. Azért talán, mert nincs, aki a gyermeket, tanulót nevelné, okosítaná?'Hiszen iskoláink, tanítóink vannak! Vagy ez nem tartozik a nevelő munkához? De akkor hol kezdődik nálunk a nevelő munka? Eléggé gyakori tünet, hogy nemzeti iskoláink tanulói tanítás után nem állnak szépen sorba az iskolaudvaron. Csődülnek ki a tanteremből és nagy zsivajjal futnak, amerre látnak. Miért ? Nincs belevéve a tanítási tervbe ez a nem is formai dolog? Nincs előírva, hogy a tanító köteles sorbaállítani a gyermekeket és megparancsolni, hogy a tanuló csak a szülői ház előtt léphet ki a sorból. Jó, jó, de a tan- • tervbe sok egyéb sincs belevéve, ettől eltekintve a nevelő, nevelő . marad. Kassai öregasszony, rokkant és költő szol az ifjúsághoz a neveletlenségről. Elég számú iskolánk és pedagógusunk van, akik felelősek a tanulók illemtudásáért is. Mert a nevelés voltaképpen az iskolában kezdődik. Tegyünk róla, hogy gyermekeinknek ne essék nehezükre sem a köszönés, sem a helyátadás! Kell a tudás, a modern kor ismerete. Kellenek a gazdaságpolitikai ismeretek is. De van-e tudás, van-e tudományismeret, gazdaságpolitikai tájékozódás, példás rend a társadalomban tiszteletadó köszönés és helyátnemadás nélkül? Amilyen a nevelés, olyan a fiatalság! Fiataljaink egy része pedig olyan, amilyennek a példák mutatják. Gondolkozzunk ezen! Őszinte tisztelettel: M ÁCS JÓZ E F KULTURÁLIS HÍREK Varsóban november 22-én kezdődött a Lengyel írók Szövetségének VII. kongresszusa, amelyen az irodalmi korok 77 küldötte és több mint 500 író vesz részt. Leon Kruczkowski, a Lengyel írók Szövetsége vezetőségének elnöke beszámolót tartott a szövetség működéséről. Az Orbis kiadóvállalat megjelentette .Hanzelka és Žigmund Dél-Amerikáról szóló „A folyó möpött Argentína vari" cimű útileírás első részét ?5 ezer példányban. A könyv a cseh világ járók argentínai, paraguayi, brazíliai és uruquayi útját ismerteti. A második kiadás 25 ezer példányát a Kniha nemzeti vállalat elárusító helyein december 6-tól árusítják. „A Kordillerákon át" című további kötetet nz Orbis a 1övó évre készíti kiadásra. Egyiptomi filmdolgozók megrázó felvételeket készítettek a nép elleni alattomos imperialista támadás következményeiről. Ezeket az első Európába kerül* felvételeket az „Eqyiptom elleni támadás" címmel csütörtöktől, november 29-től tűzték műsorra mozgóképszínházaink a leqújabb filmhíradóban. » » * Szlovákia, amelynek 1945-ig csupán kb. 250 mozgóképszínháza voit, ma az európai államok között aránylag a legkiterjedtebb mozgóképszínház hálözattil rendelkezik Szlovákiában 1956 végédo 866 állandó és 96 vándormozi lesz. A tömegszervezetek és a népművelési intézmények ezenkívül több száz vetítőgéppel rendelkeznek. • OJ szr 1956. december 3.
