Új Szó, 1956. november (9. évfolyam, 305-334.szám)
1956-11-26 / 330. szám, hétfő
(PCTjgt kii BÁILINTT Ezer év' 'a Fal uszínházban V Karinthy Ferenc „Ezer év" című darabjának színpadi realizálása nagy feladat elé állította a bratislavai Faluszínház magyar művészegyüttesét. Azt az aktuális és élő problémát veti fel a falu közönségének, amely ma még szokatlan a falu nézőjének, de annyira hat rá drámailag, hogy elindít benne egy gondolatsort. Lágymányoson játszódik a darab, Budapest egyik külvárosában, ahol egy tekintélyes dolgozó réteg él, amelyhez még nem jutott el a kommunisták felvilágosító és öntudatosító szava. Ügy élnek ezek az emberek, mintha fölöttük megállt volna az idő, tudatlanságban és sötétségben, ahogy ezer évvel ezelőtt. És az író azt mondja a darabon keresztül, hogy ezek az emberek mégsem ellenségek, meg kell őket nyerni, felvilágosítani, a szocialista építés oldalára állítani. <fvleg kell tanítani ezeket az embereket élni, élni az új világban, amelynek éppen úgy tagjai, mint mások. Ezekhez szól Karinthy a szocialista (humanizmus hangján: az emberért, az emberiség nevében, mert csak így •tüntethetők el ezek a „fehér foltok" az ország térképéről. Nehéz lesz ez a harc, egy egész évezred erői és az új alig elmúlt tíz év erői között folyik. De az újnak kell győznie, mert haladó humanista eszközökkel folytatja a harcot és buknia kel! a réginek, az embertelennek. Ebben a két erőben két filozófia, két világ ütközik össze. Az egyiknek Bencsik József és fia a képviselője, a másiknak ökrösné és Rózsa Elemér, akit nyugtalan természete hajtott ide. Annáért, Júliáért és Bencsiknéért folyik a drámai harc. És a darabban mindig az igazabb győz. A tudatlan Annát felmentik. Bencsikné. ha kikerül a börtönből, biztosan az ura és fia mellett foglal állást s Júlia, az még majd elválik, attól függ, hogyan bánnak vele a börtönben. De ha egyszer kikerülnek, rendes tagjai lesznek az emberi társadalomnak, ebben mindnyájan hiszünk. A darab főszereplőjét, Szabó Annát, Német Viola hozta színre. Németh Viola Szabó Annája úgy indul az első felvonásban, mint az a rózsafa, amely Szabóék küszöbén virágzik: poros és oly nehezen lélegzik, hogy szinte hallható. A második felvonás végén nő hőssé, olyan hősnővé, aki képes Rózsa Elemérrel szemben is magabiztos lenni és kiadni az útját. Lírai jeleneteiben lelke legmélyebb húrjait pendíti meg, egyszerűen és őszintén. Feladatát nagy tehetséggel és színesen oldotta meg. Rózsa Elemért Lengyel Ferenctől íláttuk. Rózs>a nagyon érdekes figura. 'Nagyhangú, mindent anekdotákkal elkerülő intrikus. Amikor a színpadra lép, rokonszenvesnek kell lennie, és ez az, amiért Annának megtetszik. De fölénye, férfibiztonsága miatt undorítóvá válik. Ezt nem sikerült megoldania Lengyelnek, sematikus maszkjával és jelmezével. Tehetsége és színpadi tapasztalata ellenére is, sematikus maradt, nem meggyőző. Mi nézők sajnáltuk Rózsa Elemért. Bélát Nádasdy Károly játszotta. Nagyon szép alakítás az övé. A darab legjobb jelenetei közé tartoznak Annával való párbeszédei. Szabó Júliát Lengyel Ilona alakította. Jó munkát végzett. Jellemé-? nek sokrétűségét hatásosan tolmá-csolta. Benne egy olyan Júliát ismertünk meg, aki az egyik percben őszinte, amikor gyerekéről van szó, de a másik percben már színpadias, képmutató, durva és szívtelen. Buaár Zoltán kitüntetett mozdonyvezetője, Bencsik József nagyon jő a második felvonásban, amikor a bírósági szemlén feleségével találkozik. Gyengébb az első és a harmadik felvonásban. Az előadás egyik pillére Kovács Ottó Ludányi bírója. Azt a bírót ismerjük meg, aki emberségével bejut a lélek legmélyebb rejtekeibe is. Az előadás színpadilag leghatásosabb jejenete talán, amikor Kovács eljátszsza Ökrösné szerepét. Megrázza az embert és meggyülölteti vele azt az embertelen vénasszonyt, aki rosszat tett, utána megitta a ciankátit és ki! vonta magát az életből, a felelősséget másokra hagyva. Kovács alakítása Németh Viola és Nádasdy Károly mellett az előadás legnagyobb színházi élményét nyújtotta. Palotás Gabriella Bencsiknéje melegszívű emberi „alakítás. Mi nézők sajnáljuk őt, amikor a „bajba esett" Annán segíteni akar, mert tudjuk, hogy kiderül a dqlog. Bencsikné is ezt érzi talán, mert olyan nehezen szánja el magát. De segít, mert szive van. És ez a tragédiája. Nagyon szépen megoldott figura. M. Horváth Ilonát két szerepben láttuk, ö alakította Ökrösnét és Sárika festőművészt a harmadik felvonásban. A két alakítás közül Sárika volt a jobbik. Szentpéterv Arankát epizódszerepben láttuk, ö játszotta Rózsánét. Alakítása egyszerű és hatásos. Elhisszük, hogy szereti az urát és mindenre képes, hogy megtartsa magának. A bírák Huber László, Bugár Gáspár és Szenczy Judit Kovács Ottó mellett egy kicsit elvesztek, de külön-külön jó teljesítményt nyújtottak és a felvonást kiegészítették. Szalay Rózsika Lacikája kedves és rokonszenves alakítás. A darabot Seregi György rendezte; sajnos, formalista módszerével felhígította és helyenként népszínmű ízűvé tette a darab eszmei mondanivalóját. KISBÁN LAJOS. KULTURÁLIS HÍREK Apám kétszer is volt azóta a Fénixben, de visszaküldték. „Vörösöket" nem szívesen fogadnak maguk közé. Csak ha nagy szükség van rájuk. — Nem vagyok a maguk kutyája, hoov kedvük szer „ dörgö'.őddzek! — szakadt ki apámbői az elkeseredés. — Ha szükségük van szakemberre, hát üzenjék meg! Alászolgája! — s ezzel kilépett a gyárkapun. De hogy is alázkodhatnék meg a nagy Milota annyira, hogy maga menjen egy munkás után, amikor tudja, hogy naponta száz és száz ember közt válogathat. Csakhogy olyan szakember kevés van közöttük, akinek kisujjában volna a mezőgazdasági gép;k szerelésének tudománya! Még most a télen meg kell nyomni a gombot, hogy már tavasz előtt piacra dobhassa az új gépeket. — Amitől fél az egyik, mért féljek attól én?! — vallotta Milota, a volt, leállított mezőgazdasági gépgyárra gondolva. — Nálunk az összeköttetés dominál. S ez megvan. A vetőgép meg jó üzlet... így hát szüksége volt apámra is. Saját emberét azonban el nem küldte volna hozzánk. Még mással sem üzentetett, nehogy a „munkás" megbokrosodjék és nagy igényekkel álljon elő. Érdekes cselhez folyamodott. El nem felejthetem ezt, annyira jellemző Milotára. Hogyha mástól akart jótétet, még akkor is módot talált arra, hogy magát tüntesse fel a jótéteményezőnek. Apám már három hete hiába várta felvételét a Fénixbe. Le is mondott róla. A városba sem talált munkát, hát újra favágónak akart menni. Ez még jobban elkeserítette. Már lehullott az első hó is, de oly gyengéden, finoman vonta be fehérségével a tájat, hogy szégyenében alig tudott megmaradni. Nappal pocsolyákkal teltek meg az utcák és reggel, az éjjeli fagyok után, vidáman csúszkálhattak a gyerekek. Hanem a hó mégis megemberelte magát, másodszor már bolyhos pehelytakaróval lepte be a várost, s a borús ólmos égre ritkábban felguruló nap egyre erőtlenebb sugarai már nem tudtak vele megbirkózni. A hó megmaradt, s mi belecsöppentünk a hívatlanul jött télbe. Városkánk főutcája két térre torkollt: jobbra a széles, durván kövezett Búza tér terpeszkedett, a másik végén kicsiny, aszfaltozott terecske fuldoklott az emeletes házak között; alig tudott lélegzethez jutni, talán azért, mert szűk tenyerén két templom — az egyik kereszttel, a másik meg kakassal díszített tornyú — szorongott egymás mellett; nem hiába nevezték a Hívők terének. Innen indult ki a Nagyfalusi út. A gimnázium mellett vezetett lefelé — a főutca és környéke kisebb dombon épült — egészen hozzánk, s a Fénix gyárat megkerülve, tovább hullámzott, tovább kanyargott a hegyek közt, hogy összekösse a várost Nagyfaluval és Szlovákia többi északkeleti helységeivel. Ezen az úton indult haza apám a városból, eredménytelen munkakeresés után. A gimnáziumtól jóval lejjebb, a jobb oldalon, közel az utat kettészelő vasútvonalhoz, húzódott meg az egyik proli kocsma, melyet tulajdonisa. a gyér, vöröses, kecskeszakállú és púpos Weisz Dodó, nagyzolásból Favorit kávéháznak keresztelt. Abban reménykedett, egyszer valóban megéli, hogy ebből a csapszékből szép városi kávéházat varázsolhat. Hízelgő természetű volt, még hitelbe is könnyen adott, csak hogy minél többen járjanak hozzá, és tudott a munkások nyelvén beszélni. Most is kint állt a kocsma előtt és kis'púpjával a falat támasztotta. Ügy tetszett, mintha vendégre vadászna — mert ez is szokása volt, különösen az utóbbi időben, amióta törzsvendégei is egyre gyérültek. Amikor meglátta apámat, Örvendezve megugráltatta szakállát. — F.311Ő, Varga úr! — kiáltott át apámnak a túlsó oldalra. — Jöjjön csak át, szeretnék valamit mondani... Apám habozott, Mit akarhat tőle? Nem volt az ital barátja. Dc most, nagy kesergésében, nem is tagadna meg egy kupica pálinkát, még ha csak hitelben kapná is. Kelletlenül átvágott a havas úton. — De jó, hogy látom, kedves Varga úr... avagy elvtárs! Ugye, nekünk ez oly mindegy, amikor üzletről van szó... — mosolyodott el Weisz Dodó. Púpját felemelte a faltői és kezet nyújtott apámnak. — Mit akar? — Nézze meg az ember, milyen haragosan szól... Még leharapja az orrom! — nevetett a púpos. — Jőijön csak beljebb, a melegbe ... Munkáról lenne szó! — tette hozzá nyomatékosan, nehogy kosarat kapjon. Bementek. A szakállas a pult mögé ugrott és öntött. — Itt van magának egy féldeci — tette le az asztalra a pohárkát. — Nem vagyok koldús, munkásember vagyok! — hárította el apám. — Igya csak ki... — vigyorodott el Weisz Dodó. — Nem is előlegbe adom, csak ráadásnak, ha elvállalja azt a munkát. Apám nyugtalanul nézett hol az előtte ugrándozó púposra, hol a gyomrába kívánkozó pohárka pálinkára. — Na nyögje már ki, miről van szó!? — Egy bedőlt istállót kellene kijavítani. — Nem értek én ahhoz, nem vagyok ácsmester. — Ezermester maga, Varga úr. Megcsinálja egy-kettőre... Na igya csak ki azt a pálinkát, felmelegíti legalább. Könnyebben megy majd a munka. Apám kihörpintette poharát. — Itt van még eggyel... — hozta a púpos a másodikat. — Ronda' egy világot élünk. Varga uram. Nem megy már az üzlet sem, pedig rosszat jelent, ha nem fogy a pálinka. — De annyi mégis akad, hogy teletömje a gyomrát? Weisz Dodó elvörösödött. Nem tagadhatta; aligha hitte volna valaki, hogy nincs semmije; vagyonkát rejteget kis páncélszekrényében. — És hol ván az az istálló? — kérdezte apám, amikor látta, hogy hiába vár a púpos feleletére. — Ne törődjék vele, majd elvezetem. — Mi az, hogy ne törődjek? S a púpos hozta a harmadik féldecit. — Mondtam, hogy elvezetem magát... De hát, ha annyira kíváncsi, megmondom: a Fénix mögötti tanyán. — Jó messze... — és harmadszor is hörpintett. Weisz Dodó nem volt rest, újra töltött, mintha csak parancsszóra tenné. Apám nem vette észre a szakállas kurta, vizsgálódó tekintetét. Az meg ötödször is töltött. A kocsma üres volt, ilyenkor délelőtt alig látogatták. Weisz ott sürgött-forgott apám körül. — Már elindulhatnánk... — ismételgette néhányszor. Apám ügyet se vetett rá, a szokatlan ital a székhez szögezte. — Ejh, ráérünk, holnap is lesz még nap. Még a halál sem sürget... De ha már ennyit adott ráadásra, hozzon most kettővel, magának is! Koccintottak. A púpos képmutatóan köhintett. — Nem bírom az italt, öregszem már... — mondotta, mintha csak sajnálná magától. — Tudja-e, hogy mi nem öregszünk? — vetette oda apám. Weisz erre kuncogni kezdett. — Látni magán. Csak félig ősz a haja. — De a szívem fiatal. Az sokat kibír. Megéljük még a nagy napot, amikor magukkal leszámolhatunk! A púpos meghökkent. Pillanatig ijedelem tükröződött a szemében, de csakhamar elillant belőle. — Mért\velem is? — gúnyosodott el az arca. — Hát nem vagyok a munkások barátja? — Egy kutya maga a többivel. Az egyik kicsi, a másik nagy... Ha elindulnak az emberek, együtt söpörjük el magukat! — Jó, jó, Varga úr... Jó, jő, elvtárskám, csak nyugodjon meg. Maga a fellegecskékben jár... Ha ma nincs munkája, éhen döglik, aztán hiába várja a maga nagy napját... Én meg munkát szerzek magának, ezt ne felejtse el!... Na, hozok még két féldecit, igyuk meg az egészségünkre ... a barátságunkra! Apám elkomorodott. Sohasem volt jókedve, ha néhány pohár bort vagy pálinkát öntött magába. Ilyenkor kétszerte nyomorúságosabbnak érezte az életet, jobban a vállára nehezedtek a gondok. Fejét az öklére támasztva csak ült a széken, a fecsegő púposra már nem is figyelt. Halkan dúdol^ptott egy dalt, majd megeresztette mély hangját. Egy idegenből jött, vándorló munkanélkülitől hallották itt először ezt az éneket. Azóta szájról szájra járt. Lefeküdném, nincs vánkosom, aludhatnom, nincs pajtásom, a kofferem a vánkosom, a botom meg a pajtásom. Én istenem, adj már munkát, meguntam már a vándorlást, a vándorlást, az utazást, a rózsámtól az elválást... — A rózsámtól 'az elválást... — sóhajtotta apám és felállt. — Gyerünk, te púpos, mutasd azt az istállót! Elindultak. * * * Amikor házikónk elé értek, anyám riadtan intett az ablak felé. — Ott megy az apád!... Ivott, a fene egye meg! Nézd, hogy botorkál a hóban! Még be se néz... Mind a ketten lestük őt. — Utána szaladjak? — kérdeztem. — Hagyd csak, biztosan valami dolga akadt... De hová is mehet a Weisszel ? I Kisiettünk a ház elé. A Fénix előtt — jó egy kilométernyire tőlünk — hozzájuk lépett egy harmadik. Az ólmos szürkeségben nem tudtuk kivenni, ki lehet. * * * Milota volt, a gyár igazgatója. — Jó napot, uraim! — köszöntött rájuk s apámra meresztette zöldes szemét. A púpos csak hunyorgatott feléje, mintha azzal dicsekedne, hogy jő! megfőzte a kását. — Tudom mi a szándéka: dolgozni akar... — szólt újra az igazgató. — Hát, ha két szakállas összeteszi az eszét, könnyen kitalálhatják... — vágta rá az apám. — Persze, hogy dolgozni akarok ... Na, gyerünk, te púpos, mutasd az istállót! Milota száját tátogatta. Rosszalón nézett Weiszre. — Milyen istállót emleget maga? — Hát azt, amelyiknek behorpadt a teteje... A magáé talán, igazgató úr? Milota csak a púpos nagy hadonászására, hunyorgatására értette meg, miről van szó. — Kérem, nincs itt semmiféle istálló. Weisz úr tévesen informálta magát ... De jöjjön csak be, ne pocsékoljuk a drága időt! — Hát a két szakállas mégsem szűrte össze jól a levet... — dörmögte apám. Az irodában már hangot változtatott az igazgató. Bejött az új szerelőműhely mestere is. — Varga úr munkát keres, el tudná helyezni a maga műhelyében? — Talán... — vonogatta vállát a mester. — Na, akkor mától kezdve munkába állhat, Varga. Szerelheti a vetögépeket. De ügyesen ám, gyorsan... és jobban, mint a Kellneréknél! — Majd reggel. Látja, hogyan állok... — Ne lopjuk ezt a drága nápot, kérem! — Na jöjjön, ne teketóriázzon anynyit! Örüljön, hogy munkát ad az igazgató úr! — fogta karon apámat a mester. — Jöjjön, faszolja ki a szerszámokat ... — és húzta kifelé. — Egy feltétellel! — makacskodott apám. — A púpos „ráadásnak" leitatott, adjon hát maga is, igazgató úr, még valamit ráadásul! — Mit akar még, a teremtésit?! örüljön, hogy a gyáramban dolgozhat. — Van még egy munkanélküli a házamban ... A lányomról lenne szó ... — Nem vagyok menhelyigazgató! Szó se lehet róla! — A zománcozóban elhelyezhetné, megtehetné akár adogatónak ... Ügyes, dolgos lány. — Nem lehet, kérem, oda még szakmunkásokat sem vehetek fel! — Akkor ne vegyen fel engem se! Alászolgája! — és az ajtó felé indulva, sildes, kopott sapkáját a feje búbjára vágta. — Várjon, Varga! Az atyaúristenit magának! — dühödött meg az igazgató. — Hát jól van, holnaptól bejöhet a lánya is. De a szájukra aztán vigyázzanak, mert egy-kettőre kiröpítem magukat! — A gyárban kérem, nem szájjal, hanem a két erös kezünkkel dolgozunk! — emelte fel keményen megfeszített öklét az apám. *(Részlet az első köztársaság idején lejátszódó „Mire 17 éves lettem" című hosszabb elbeszélésből.) Az új Ostrava az írók müveiben Ostrava hatalmas ipari fejlődése eddig aránylag kevés írót vonzott irodalmi feldolgozásra. Csupán az utóbbi években emelkedett az irodalmi dolgozók érdeklődése, „a köztársaság acélszíve" iránt. 1954-ben megjelent a „Hatvan iró Ostravában" c. gyűjtemény a Klement Gottwald Üjkohóművek és Porub és Havirov bányavárosok építéséről Ugyanebben az évben jelent meg Vojtech Martinék „Az új nap dala" című költemény-gyűjteménye. Később jelent meg Jozef Filgas „A fagyos napokban" című novellája az elsí szocialista építkezésről és Milos Sava eh „Szén, emberek, ötéves terv' című riport elbeszélés gyűjteménye Az ostravai írók most újabb müveket írnak: Milan Danék befejezi az „Emberek a mélyből" című bányasztárgyú elbeszálését és Ján Buríak ugyancsak bányászregényt ír. Vladislav Drong „Jő reggelt" című könyvet írt a Trineci Vasmű dolgozóiról. František Čečetka „Lelkiismeret" című regényében az ostravai falvak átalakulásával fogJalkozik. Hasonló témáról írta František Sméja „Parlagon heverő föld" című könyvét. A nem ostravai írók közül Jirí Marek, Lenka Hašková, Ján Štern, Vilém Závada, Norbert Fryd és mások szentelnek figyelmet az új Ostravának műveikben. Czehszlovák műveszeti pedagógusok a Szovjetunióban A művészeti pedagógusok háromtagú csoportja: Bohuslav Slánsky, a Prágai Képzőművészeti Akadémia tanára, Ján Nušl, a Prágai Iparművészeti Főiskola docense, az ötvösművészet szakembere és František Štefunko szobrászművész, a Bratislavai Képzőmű veszeti Főiskola tanára tanulmányútra a Szovjetunióba utaztak. A küldöttség tagjai főképp a Szovjetunió művészeti iskoláinak kérdései iránt erdekűődnek. OJ S 2 0 c 1956. november 26. V
