Új Szó, 1956. november (9. évfolyam, 305-334.szám)

1956-11-20 / 324. szám, kedd

MiNDszENXY: „Egyetlen reményünk egy olyan Németország, amely hajlandó megtámadni a Szovjetuniót" A Reuter-hírügynökség közli azt a nyilatkozatot, amelyet Hubertus Löwenstein herceg, a bonni kormány küldötte adott Németországban Magyarországról való visszatérése után arról a beszélgetésről, amelyet a budapesti amerikai követségre menekült Mindszenty volt hercegprímással folytatott. Mindszenty többek között kijelentette, hogy „csupán egy szabad és egyesített Németországban lehet Magyarországnak reménye, amely hajlandó, és amelynek meg van minden eszköze, hogy megtámadja a Szovjetuniót és egyszer s mindenkorra megszüntessen minden szovjet veszélyt, amely Magyarországot és Európát fenyegeti." A derék hercegprímás, aki azzal kérkedett, hogy ö is a nyilasok „áldozata", most nyíltan színt vall és a hitleri Németország visszatértében látja egyetlen reményét, hogy ő és barátja, Esterházy herceg, valamint a többi egyházi és világi főúr visszaszerezhesse a magyar parasztoktól sok százezer holdnyi birtokát. (—e—c) Új kormány Libanonban Beirut (ČTK) — Vasárnap, november 18-án véget ért Libanonban a kormányválság, amely Abdallah Jafi miniszterelnök lemondásával beállott. Sami Solha elnökletével új kormányt alakítottak. Az új kormány Libanon történetében a legkisebb létszámú kormányok egyike. Csak hat tagja van, akik 13 miniszteri funkciót töltenek be. A kairói politikai megfigyelők azt várják, hogy az új kormány első intézkedéseinek egyike a Nagy-Britanniával és Franciaországgal való diplomáciai k wesol a tok megszakítása lesz. Ho Si Minh, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnöke fogadta Csou En-laít Hanoi (ČTK) — A vietnami sajtóiroda jelentése szerint Ho Si Minh, a Vietnami Demokratikus Köztársaság einöke november 18-án fogadta Csou En-lajt, a Kínai Népköztársaság Államtanácsának elnökét és a kíséretében lévő személyeket. Vietnami részről jelen voltak Fam Van Dong miniszterelnök és külügyminiszter, Phan Ke Toai és Nguyen Giap miniszterelnökhelyettesek és más hivatalos személyiségek. A fogadtatáson jelen volt Lo Kvei-po, a Kínai Népköztársaság vietnami nagykövete is. A csatornák kérdése Gyartnatositó csillagász: — Úflv vélem, a Marson mar bebizonyítottuk a csatornák létezését. Most azt kell bebizonyítanunk, hogy a Mars-lakóknak semmi joguk sincs a csatornákhoz. (Krokogyil) KOMMENTÁRUN Aj Az egyiptomi események eddigi mérlege A MAGYARORSZÁGI FEJLEMÉNYEK, amelyek közvetlenül határaink mellett játszódtak le, érthető módon magukra vonták nálunk is a külpolitikai érdeklődés döntő részét, jóllehet ugyanakkor a Földközi-tenger keleti medencéjében olyan események zajlottak le, amelyek a világ sorsának további alakulása szempontjából talán még fontosabbak. Egyiptomnak minden látható ok nélkül való megtámadása először az izraeli csapatok által, majd pedig ennek örve alatt az angol-francia intervenciósok részéről, az imperializmus és a gyarmati rendszer hosszú évek óta tartó válságának véres kibontakozása a világnak ezen a részén. Éppen azokban a napokban, amiko

r megindult az egyesült izrae!-angolfrancia támadás Egyiptom ellen, emlékezett meg Algéria népe szabadságharca kitörésének második évfordulójáról. A francia imperializmus helyesen látta, hogy ez az immár két év óta tartó nemzeti ellenállás önmagában Algéria területén soha el nem fojtható, miután szerves alkotó része az arab népek nagy nemzeti felszabadító mozgalmának, amely kiterjed egész Észak-Afrikára és a Közel- és Közép-Keletre Casablancától egészen Bagdadig. Ennek a hatalmas erablakta területnek nemcsak földrajzi központja Egyiptom, hanem egyben ideológiai irányítója is, amely az egész nyolcvan milliós arab világra kihat. A FRANCIA IMPERIALISTÁK tehát az észak-afrikai gyarmati területeiken különböző időpontokban és különböző helyeken és formákban megnyilvánuló nemzeti felszabadító mozgalmak fo támaszát Egyiptomban látják és ezért — hosszú évtizedekre visszanyúló rivalizálás után — azonnal és szinte automatikusan szövetségesei lettek az angol imperializmusnak abban a pillanatban, amikor az a Szuezi-csatorna minden vitán felüli jogos államosításában legfontosabb imperialista érdekeinek veszélyeztetését látta. A háromhónapos angol-francia kardcsörtetésnek és végül az izraeli famulus bevonásával Egyiptom nyílt megtámadásának politikája bevallottan az arab világ politikai, gazdasági és katonai gerincének, Egyiptomnak kettétörésére, az arab nemzeti ellenállás központjának felszámolására irányult. MI TESZI az arabok lakta, nagyrészt homoksivatagokból álló területeket ennyire fontossá az imperialisták szemében? Elsősorban ennek a területnek kulcshelyzete, mint legfőbb és legrövidebb összekötő vonal az Atlanti- és az Indiai-óceán között. Még inkább azonban az a tény, hogy az elmúlt tiz esztendő alatt a kopár arab tájak a föld gazdaságilag egyik legjelentősebb területeivé váltak, amelyeknek birtoklása, kiaknázása az | imperialisták számára — ebbe természetesen az Amerikai Egyesült Államokat is beleértve — nélkülözhetetlenek. Az arab területek szinte hihetetlen kőolajgazdagságára gondolunk, amely gazdagságnak előjelei mór a második Világháború kitörése előtti időkben is megnyilvánultak, de amelynek méretei csak az utolsó tíz esztendőben bontakoztak ki teljes nagyságukban. A föld megállapított olajtartalékainak teljes kétharmad része az arabok lakta Közel- és Közép-Keleten van. A kapitalista államok energiagazdálkodása szempontjából jelenleg döntő jelentőségű kőolajvagyonnak kiaknázása az elmúlt években óriási lépésekkel haladt előre. Amíg 1938-ban erről a területről mindöszsze 16 millió tonna kőolajat termeltek és — természetesen — szállítottak el, addig ez a mennyiség 1955ben ennek pontosan tízszeresére, 162,5 millió tonnára emelkedett. De nemcsak mennyiségileg döntő jelentőségűek a közel- és közép-keleti köolajelöfordulások. Amíg az Egyesült Államokban egy fúrótorony naponta átlagosan két tonna kőolajat termel, addig a Közép-Keleten ez a mennyiség 550 tonna, vagyis az amerikainak kétszázhuszonötszöröse. Ha ehhez hozzászámítjuk azt az óriási különhséget, ami az amerikai és az arab kőolajmunkás bére között van, világos előttünk, milyen fantasztikus nyereségekre tesznek szert ezeknek a kőolajkoncesszióknak kizárólagos tulajdonosai, az angol, francia, holland és amerikai kőolaj monopóliumok. Az arab nép kezén nincsen ebből a vagyonból semmi, mert azokat a koldusfilléreket, amelyeket az idegen vállalatok a koncessziók fejében évente fizetnek, főleg az egyes arab feudális urak vágják zsebre. EZZEL A FEJLŐDÉSSEL párhuzamosan Európa kapitalista országainaik kőolaj szükséglete és így behozatala az elmúlt tíz esztendő alatt szintén megsokszorozódott. Míg Nyugat-Európa 1947-ben összesen 40 millió tonna kőolajat kitevő szükségletéből mindössze 6 milliót vásárolt Közel- és Közép-Keleten, addig az elmúlt esztendőben az egész szükséglet 130 millióra és ezen belül az arab területekről származó szállítások kerek 100 millió tonnára emelkedtek. Nos, ennek a 100 millió tonna olajnak a sorsát látják az angol és a francia imperialisták az arab nemzeti felszabadító mozgalmak következtében veszélyeztetve. Kétségtelen, hogy ezt a köolajmennyiséget, sőt annak még hányadát sem lehet ma sehol a világon másutt megvásárolni, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy NyugatEurópa ipara rá van utalva a Közelés Közép-Kelet kőolajára. Bizonyára nincsen az arab világban senki, aki — legalább is addig, míg ki nem épül az arab államokban a nemzeti ipar — ne akarná eladni ezt a kőolajmennyiséget Európának. Igen, el akarják adni. de nem ingyen odaadni, amint az ma gyakorlatilag történik. Hogy lényegében erről van szó. azt világosan mutatja az idén nyáron a Szuezi-csatorna körül kitört „konfliktus". Egyiptom kormánya mindössze ahhoz ragaszkadatt. hogv a Szuezi-csatorna ellenértékének megváltása után a területén levő csatorna jövedelme az egyiptomi népet illesse. Eszeágában sem volt Egyiptomnak a csatorna forgalmát megakadályoznia, hiszen ennek bevételéből akarta többek között' finanszírozni 22 milliós lakosságinak ellátása szempontjából döntően fontos gátépítési tervét. Természetesen a Szuezi-csatorna birtoklása Egyiptom és az arab világ számára fontos zálogot jelenthetett a kőolajtermelési jogok becsületes megváltásáért az imperialisták elien folytatott harcban. Ezt a közvetlen veszélyt látta egyaránt a konzervatív Eden és a „szocialista"' Guy Mollet, ezért nyúltak fegyverhez imperialista érdekeik megvédésére. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKNAK szerepe ebben a jellegzetes imperialista vitában érdekes módon kétszínű. Egyrészt éleszti az angol és francia ellentéteket, másrészt „támogatja" az arab nemzeti felszabadító mozgalmakat is, hogy versenytársai helyére ő maga üljön be. A számok ezt a törekvést világosan bizonyítják. Amíg 1938-ban az amerikai vállalatok részesedése a közel- és közép-keleti kőolaj kiaknázásában mindössze 13,6 százalékot tett ki, és az egész többi mennyiség angol, francia és holland érdekeltségekre esett, addig 1955-ben Amerika az óriási módon megnövekedett kőolajtermelésnek már több mint felét tartotta kezében, míg az előbb említett európai kőolajérdekeltségek részesedése 30 százalék alá csökkent. A jelenleg legnagyobb termeléssel bíró két közép-keleti olajterületnek, Szaúd-Arábiának a termelése teljes egészében, Kuvaité pedig felerészben az Egyesült Államok olajtársaságainak zsebét gazdagítja. Folytatjuk. India hosszúlejáratú kölcsönt kap Delhi. (ČTK) — Az indiai sajtó közlése szerint az indiai kormány elfogadta a Szovjetunió ajánlatát 600 millió rúpia összegű hosszúlejáratú hitel nyújtására. Az indiai kormány a kölcsönt ipari berendezések vásárlására fordítja. A Statesman című lap azt írja, hogy a szovjet kölcsön rendkívüli segítséget jelent az indiai iparnak és hozzáteszi, hogy azok a feltételek, amelyek mellett a kölcsönt nyújtották, India számára rendkívül kedvezőek. iniiiiiiiiiMiiiiitii.il I iiiiiiiiiiiiiii'tiii^iiiiiiiiiiiiinlniiiMiiuiiiaiiiiiiiiiiiiiitiiitiiiKiiiHiiiiiiiMiiiHaiiiiiiiiiriaiiiiiaiiľ iiaHina'ia«aiiiiiiiiaiiaiiaiiaiiaiiaiiiiiiuiiiiiiaiiiiiaiiiitaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiit»i«iiaiiaiiaiiaiiiuaľaiiaiia!iai!ii!aiiaiiiiiaiiiii»:^

^iiiii'aiiaiiinaiiiiiinaiiaiiaMiiiaiia/i'.rüiiiiT iiiaüiiiiiiaiinii^i^aiii

NÜÜIIÜÜI ki a nyugati imperialista körökben. Bizonyára nem örvendetes tény, hogy a Tito beszédjében elhangzott egyes kijelentések tápot adtak a különféle rádióállomásoknak annak dicsőítésére, hogy „a jugoszlávok élesen elítélik a magyarországi szovjet beavatkozást"'. Tito beszéde Magyarország gal foglalkozó részének végén felszólít a Kádár-kormány támogatására. A magyar helyzet elemzésekor azonban lényegében nem szól a nyugati reakciós körök és a külföldi magyar emigráció oroszlánrészéről a vérontás előidézésében és az ellenforradalmi államfordulatra tett kísérletben, noha a világsajtó pontos bizonyítékok és tények egész sorát közölte, melyeket olvasóink is jól ismernek. A magyar ellenforradalom régóta előkészített fellépése minden bizonynyal a szocialista országok függetlensége, egysége és népi rendszere, valamint az ázsiai és afrikai országok szabad élete ellen indított nagyszabású imperialista támadás jelentős összefüggő része, mint azt a magyarországi puccsal egyidejűleg gondosan előkészített és koordinált, Egyiptom ellen indított angol—francia—izraeli agresszió mutatja. Az a tény sem változtat ezen, hagy a reakció kihasználta a volt magyar vezetőség hibáit és alattomos érveléssel a felkelés folyamán azon dolgozók jelentős részére is hatott, akik már előbb követelték, hogy teljesítsék jogos követeléseik egész sorát. Ezzel kapcsolatban vissza kell utasítanunk Titonak ama kijelentéseit, melyek a szocialista és kapitalista országok kommunista pártjai belső egységének megbontására, a nemzetközi kommunista mozgalom egységének megbontására irányulnak. A kommunista pártoknak belföldi és nemzetközi méretben „sztálinistákra" és különféle más irányzatokra történő osztására irányuló törekvéseket azokban a napokban, midőn a kommunisták erőteljesen szembehelyezkednek az egyesült nemzetközi reakció ellenforradalmi támadásával, nem jellemezhetjük másképpen, mint olyan törekvéseknek, melyek ártanak közös kommunista ügyünknek. Idézzük csak fel emlékezetünkben azoknak az elvtársaknak példáját, akik néhány nappal ezelőtt sok országban hősiesen védelmezték pártjaik és lapszerkesztöségeik épületét a fasiszta csoportok ellen és .akik közül több százan súlyos sebesüléseket szenvedtek, s nem egy közülük életét is áldozta. A forradalmi harci szellem és a szilárd tömörültség, a proletár nemzetköziséghez való hűség, amelyet a kommunisták ez időben világszerte bebizonyítottak, és amely továbbra is szükséges, jobban mint bármikor a múltban, a legtalálóbb válasz a reakció összes támadásaira. Egyszersmind világosan vissza kell utasítanunk a Szovjetunió Kommunista Pártjáról, annak politikájáról és egységéről, valamint a személyi kultusz összes következményeinek felszámolására kifejtett erőteljes igyekezetéről tett kijelentések egész sorát. Ez az erőfeszítés már megmutatta nagy jelentőségét az egész kommunista mozgalom számára. Tito a személyi kultusszal kapcsolatban kitűzi az egész szovjet „rendszer" kérdését. Hasonló érvelést alkalmaz a reakciós propaganda is, midőn a Szovjetunió demokratikus és szocialista jellege ellen ' támad. Ismert tény, hogy hasonló állításokat már régen megcáfoltak, mind elméletileg az SZKP XX. kongresszusán, és az SZKP KB 1956 júliusi nevezetes határozatában a személyi kultusz leküzdéséről, mind a gyakorlatban a Szovjetunió legutóbbi években elért politikai és gazdasági fejlődésének tényeivel. Ezzel összefüggően kell értelmezni Tito 'azon kijelentéseit is, hogy most „arról van szó, vajon győzedelmeskedik-e a kommunista pártokban az új irányzat, melyet Jugoszláviában kezdtek el, „hogy Jugoszláviának most intenzíven kell minden irányban tevékenykednie," hogy győzzön az új szellem." Ezek a kijelentések is beavatkozást jelentenek a többi kommunista pártok belügyeibe, amit a jugoszláv pórt maga is élesen elítélt, sőt ezen felül még ajánlja bizonyos új nemzetközi „receptek" átvételét, melyeket aligha egyeztethetünk össze a nemzetközi és belpolitikai helyzet igazi lenini elemzésével, mely szerint egyedül a kommunista pártok határozhatják meg politikájukat. Ezért meg kell említenünk azokat a marxista-leninista téziseket, hogy a szocialista fejlődés formáinak és lendületének az adott országok sajátos feltételeikből kell kiindulraok, azokét a téziseket, melyek követőinek vallják magukat a jugoszláv kommunisták Tito vezetésével. Pártunk egyedül a lenini példát fogja mindig szem előtt tartani, amely különböző feltételek közepette sikerrel érvényesül a Szovjetunióban, a népi Kínában és további országok egész sorában. Következetesen tovább haladunk a világ legfejlettebb ipari országai közé tartozó, érett és fejlett munkásosztállyal bíró országunk helyzetének elemzéséből eredő világos útunkon. Országunk intenzív mezőgazdasága már nagyrészt a szocialista nagyüzemi termelés alapjain áll, országunk népe nagy tapasztalatokra tett szert a kapitalizmus és a földbirtokosok ellen, a szocializmus felépítéséért vívott évtizedes harcokban. Mindig tanultunk és továbbra is tanulni fogunk a testvéri pártok, mindenekelőtt az SZKP tapasztalataiból' és levonjuk belőlük a következtetéseket, de határozottan visszautasítjuk különféle „új" szocializmusért vívott harcunk körülményeinek nem megfelelő receptek átvételét. Így marad érintetlen pártunk marxista elvi egysége, mely e hetekben ismét egységesen megmutatkozott. Az ilyen tanácsok sem a szocialista országok, sem a kommunista pártok közötti kapcsolatok terén nincsenek ínyükre. Egyenjogú együttműködésünk a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal a mély barátság és a testvériség alapján áll, egyre szorosabb és bensőségesebb úgy, amint az közös érdekeinknek és közös céljainknak megfelel. A legkevésbé sem érdekünk, hogy bármiképpen is lazítsuk ezeket a kapcsolatokat; ellenkezőleg, az idő parancsa, hogy mindenképpen tovább szilárdítsuk és mélyítsük kapcsolatainkát. így tekint pártunk Tito legutóbbi beszédének egyes következtetéseire és hangsúlyozza, hogy különösen a Szovjetunió iránti szoros testvéri viszonyunk teljesen világos, egyöntetű és megrendíthetetlen számunkra. Tito beszéde további részében Jugoszlávia gazdasági és politikai helyzetének egyes kérdéseivel foglalkozott. Rámutatott arra, hogy Jugoszláviában is egyes elemek jó alkalmat láttak a maguk számára a magyar eseményekben. Majd ismét visszatért a lengyelországi események fejlődéséhez és hangsúlyozta, hogy a helyzet bizonyos megszilárdulása ellenére is még mindig tevékeny a reakció, tevékenyek a szovjet- és szocialista ellenes elemek. Kiemelte a Lengyelországnak nyújtott szovjet támogatás jelentőségét, különösen az Odra-Nisa határ kérdésében. Tito beszéde befejező részében az Egyiptom elleni agresszióval foglalkozott. Többek kőzett kijelentette: — „Anglia és Franciaország felhasználták Izraelt, hogy maguk kijelenthessék: biztosítaniok kell a csatorna biztonságát. Ez az agresszói semmiben sem különbözik a gyarmati nagyhatalmak hajdani jellegzetes agresszióitól. Az agressziót előidéző egyének, véleményem szerint, most bánják tettüket, mert kudarcot vallott. Előbb azt hitték, hogy néhány nap alatt végeznek és megsemmisítik Nasszer kormányát, majd azt gondolták, hogy az emberek világszerte nem avatkoznak bele és hogy az ENSZ nem ítéli el őket, mert remélték, hogy ott is megnyerik a többséget. Azonban elszámították magukat. Egyiptom, noha nagy veszteségeket szenvedett, nem omlott össze. Az egyiptomi nép, nem buktatta meg Nasszert, mint azt Eden várta. Az ENSZ óriási többséggel elítélte az agressziót." „A legtragikusabb itt az, hogy a francia szocialisták elszigetelődtek és ismét megmutatták, hogy leghűbb kiszolgálói azoknak a köröknek, amelyek igyekeznek minden áron megőrizni á gyarmatosítás régi, klasszikus formáit. Sohasem mossák le magukról vétküket. Azt hitték, hogy ez a háború más arab országokra is kiterjed és ezzel megerősíthetik gyarmati pozícióikat. Tragikus tény, hogy a francia parlament képviselőinek többsége jóváhagyta az agressziót. Bebizonyosodott, hogy az úgynevezett nyugati demokrácia képviselői — Franciaország és Anglia csak szavakkal állnak a béke, az igazság és a demokrácia oldalán. „Az a tény, hogy a szovjet kormány e kérdésben nagyon exponálta magát, legalább egy kicsit gondolkozásra kényszeritette őket" — mondotta befejezésül Tito. „Erőinket sokkal jobban, mint a múltban, a béke megőrzésére kell összpontosítanunk." OJ SZO 1956. november 20.