Új Szó, 1956. szeptember (9. évfolyam, 244-273.szám)

1956-09-03 / 246. szám, hétfő

(^ide j tJtelei len éJniém/ek A DALMÁT PARTVIDÉKEN JStlIlltlMlllllllllltlIIIIillllItilllllMIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIiniillilllilllllillllllllllllMHIII A Jadran szállóban '.aktak a csehszlovák turisták A Dalmát partvidék Dalmáciai tartózkodásunk idején a történelmi értékekben bővelkedő Tijesno szigetének egyetlen és hasonnevű falujába vitt 'ütünk, melynek festői szépsége ugyancsak elkápráztatott. A XII. század végén épült katolikus templomát egy gazdag olasz telepescsalád építtette és így nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra szállt a templom iránti gondoskodás erkölcsi kötelessége. Állandóan csinosítgatták, fejlesztették, s idővel érdekes megoldással lépcsőlejáratot építettek a közeli hegyről a templom bejáratához. A lépcsőkön a messzi környékről érkező zarándokok pihenik ki utazásuk fáradalmait. Boris Gelpi, az ősi család utolsó sarja fogad a kis templom előtt és magyarázza, hogy miként ősei, ő is a templom fejlesztésére áldozza minden ereiét és „tehetségét". Csak a mellettem álló bennszülött, aki egyébként a helyi nemzeti bizottság tagja, súgja a fülembe, hogy Gelpi „tehetségét" a hivők könyöradományaiból megtelt perselyek szolgáltatják. Állítólag csodatévő Gelpiek szent helye. Gyógyulást kereső és csodát váró zarándokok tömegesen keresik fel és hiszik, hogy e helyen elhangzott fohászaik teljesülnek. Kérdésünkre, hogy történt-e az utóbbi időben említésre méltóbb esemény, vagy csoda, Gelpi barátunk így vélekedik: — A múlt században történtek még csodák, melyeknek országszerte híre járt. Ma már csínján kell bánni a csodákkal és különben is szerintem „mindenki a maga csodájának a kovácsa". Ilyen tréfásan ütötte el a gyakorlati érzésű Boris Gelpi kérdésemet és bizonyára arra gondolt, hogy az erős akarat, kitartó szorgalom eredményezi a csodákat. Gelpi úr kiváló zenész. Az istentiszteleten ő játszik az orgonán. Este, mint a helyi tánczenekar oszlopos tagja, tangóharmonikájával ő szolgáltatja a talp alá valót a táncolni vágyó fiataloknak és öregeknek. Csakhamar módja lett bemutatkoznia ebben a minőségében is. Ekkorra már körénk gyűlt a falu apraja-nagyja és vendégszeretetéről kívánt minden áron tanúbizonyságot tenni. A közeli kerthelyiség vendéglőjében percek alatt „terülj asztalkám" módjára varázsolták mintegy huszonöttagú kis csoportunk elé a fehér és vörös borok különböző válfajait, hogy frissítőül szolgáljanak a rekkenő hőségben. Olaj- és fügefák árnyékában ismerkedtünk új barátainkkal, akiknek Csehszlovákia népe iránti testvéri szeretete őszintén meghatott. Felváltva énekeltük a jugoszláv és hazai dalokat az otthonos környezetben és meg kellett ígérnünk, hogy vasárnap ismét eljövünk és megünnepeljük a szerencsés találkozást. Érdekes szokás hogy a helyi szőlőtermelő gazdák szüret után nem egyszerre kezdik árusítani házukban a bő termést, hanem ősi egyezség alapján egymás után. Ha az egyiknek kifogyott a készlete, akkor kezd árusítani a másik. A mi tiszteletünkre rendezett ünnepséget is a soros gazdánál rendezték. Az ő feladatává tette a helyi lakosság, hogy gondoskodjék jóltartásunkról. A bemondott nap délutánján türelmetlenül vártuk biogradi szállodánkban a motoros bárkát, mely az ünnepség színhelyére, Tijesnoba szállít. „Živeli" kiáltásokkal üdvözöltük érkeztét és egymás után ugráltunk rá, hogy az időveszteség a lehető legcsekélyebb legyen. Csónakáztak már valaha a tengeren? Ringatta-e már vitorlásukat a mindig azúrkék Adria áttetsző vize? Ha igen. akkor most ismét átélhetik velem a gyönyörűséget, amint a habok a bárka oldalait nyaldossák, enyhén dobálnak egyik oldalról a másikra. Az ember elmerül a vidék szemléletébe, semmire sem gondol, csak élvezi az életet és annyira elégedett, hogy azt hiszi, övé a világ. Ilyen érzések között érkeztünk két órai csónakázás után rendeltetési helyünkre, ahol méltó fogadtatásunkra már megtettek minden előkészületet. A szeretet, a barátság megnyilvánulásával „bráőá"-nak — testvérnek neveztek és a hosszú terített asztalok köré tessékeltek. Vacsoránk egyetlen és főfogása nyárson sült bárány fokhagymával, melynek ízére visszaemlékezve még ma is összefut a nyálam. Bárány — mondom —, de a valóságban öt bárány került az áldozati nyársra. Evőeszköz nélkül, „csak úgy, mint otthon", ettük a dalmátok nagyrabecsült nemzeti eledelét és addig dézsmáltuk a közös tálat, öblítgettük az ételt a jó borral, — a különleges Oportoval, míg mindannyiunknak virágos kedve kerekedett, táncra perdültünk és énekszó mellett jártuk a „kólót", vendéglátóink ősrégi nemzeti táncát. Csak a hirtelen kerekedett szélvihar figyelmeztetett, hogy hoszszú tengeri út előtt állunk és elérkezett a válás ideje. — Üdvözöljük a csehszlovák népet és a régi szeretettel gondolunk rá, jöjjenek hozzánk minél többen és gyakrabban — hangzott mindenfelől a búcsúzkodás és éreztük, hogy nem puszta szavak ezek, hanem mélyen átérzett vágyat tolmácsolnak. Megöleltük egymást és jókedvűen, mit sem sejtve szálltunk a viharos éjszakában bárkánkra, hogy hazaröpítsen biográdi szállásunkra. De jaj, alig hagytuk el a kikötőt, éreztük, hogy ebben az időben a tengeren lenni félig sem tréfa. A rakoncátlanul hullámzó habok átcsapdostak a csónakon és percek alatt valamenynyien csuromvizesek lettünk. Kabátunk nem volt, a szél pedig versenyt fütyült a tenger mormogásával. Reszketni kezdtünk a hidegtől és sokan talán a félelemtől is. Mi lesz ebből? A hajós utasítására a bárka aljában húzódtunk meg, nem éppen kényelmes helyzetben. A vak sötétségben szemünk helyett hallóés érzőszerveink kétszeresen működtek, különösen, amikor az engedetlen hullámok magasra dobtak, hogy a következő pillanatban elejtsenek. Néma borzongással szorongtunk egymás mellett a csónak fenekén, illetve így csak a kiegyensúlyozottak, a bátrak viselkedtek. A gyengébb idegzetűek kezüket tördelve, kétségbeesetten tekintettek maguk ele', olykor fejüket ölükbe hajtva, miközben csak, hogy éppen mondjanak valamit, a késő éjszakai órára tettek megjegyzéseket. Nehezen és lassan telt az idő! Egyre újabb és erősebb lökések érték bárkánkat, úgy, hogy nem volt indokolatlan, ha tapasztalatlan tengeri utasok lévén, sokan szorongva az elmúlás gondolatával is kezdtek foglalkozni. Persze, csak titokban és még így sem hiányzott a szívekben lappangó reménysugár, melynek lángja a legkétségbeejtőbb helyzetekben is fel-felvillan. De mert egyszer minden rossz elmúlik, ez az élménnyel teli hányattatás is véget ért. Kimerülten szálltunk ki hűséges bárkánkból és már akkor tudtuk, hogy sohasem felejtjük el, hogyan „táncoltatott meg" bennünket 1956 nyarán a testvéri dalmát nép szeretett tengere az egyébként oly szelid Adria. Az égboltot mintha drágakövekkel rakták volna ki, úgy ragyognak rajta a csillagok miriádjai. A nyugtalanul incselkedő hullámok a csendesen imbolygó csónakokat néha alaposan megtáncoltatják. A mólón kisebb csoportok verődnek össze, vidám nevetgélésükre felfigyelnek az arrajárók. A kávéházból kiszűrődő zene hangjai mellett az egyik csónakban a közönség nagy érdeklődése közepette öreg matróz-trikős halász igen jutányosán árulja a szőlő levét. Biogradban, egy kis dalmát faluban vagyunk, az Adria partján. Innen járjuk be a környező szigeteket, csodáljuk a romantikus Karszt-hegység napégette, kopár szikláit és szomjasan szívjuk magunkba a sok új benyomást. Közvetlenül a falu tövében kis cipruserdő húzódik. Hívogató árnyéka magához csalogatja a pihenésbe vágyókat. A fákon meglapuló szárnyas tücsök állandó zenebonáján kívül fiatalok vidám kacaja, éneke teszi hangossá az erdőt. Kosárlabdáznak, a vízben lubickolnak, élvezik a szabadságot. Mintegy százötven sátorban táborozik itt Jugoszlávia ifjúsága. Percek alatt megismerkedünk a tábor két nyaraló tagjával, Dragan Mijanovič és Milica Uroševič valjevói fiatal tanárokkal, akik készségesen és kimerítően válaszolnak kérdéseinkre. — A táborban csak a Ferijálni savez Jugoslavskij tagjai tölthetik szabadságukat — mondja Dragan, aki egyébként a valjevói gimnáziumban a filozófiát adja elő. — A tagsági díj jelentéktelen évi összeg. A napi ellátás a táborban szintén igen jutányos. A szövetségben való tagság további előnye a 75 százalékos vasúti kedvezmény, mely egész évben minden tagot megillet, valahányszor ötös csoport verődik össze közös kirándulásra. A szövetség kötelékébe mindenkit felvesz, | aki tizennégy évnél idősebb és nem töltötte be huszonötödik életévét. Ez a korhatár nem vonatkozik azokra, akik a tágabb értelemben vett oktatás és nevelés terén fejtenek ki közhasznú tevékenységet. Az itt n.varalók az ország minden részéből külön csoportokba tömörülnek és minden csoport saját konyhával, saját önkormányzattal rendelkezik. Milica elkísér a suboticai táborba, ahol a legtöbben magyarul is beszélnek. Néhányan körénk csoportosulnak és élénken kérdezősködnek a csehszlovákiai magyar ifjúság életéről, problémáiról. Nagy az érdeklődés, vidáman folyik a gondolatcsere. Megmutatják a konyhájukat is. Éppen délfelé jár az idő, ezért érthető a sürgésforgás. Az éhes kosztosok kíváncsian ólálkodnak a közelben, hogy megtudják, mi jót kapnak ebédre. Az aznapi menü húsleves, székelykáposzta és főttészta. Az ételt két' hivatásos szakácsnő főzi és a napi szolgálatos — az üdülők egyik nőtagja — segédkezik az előkészületeknél. Megtudjuk még, hogy Jugoszláviában sokhelyütt táborozik az ifjúság a Ferijálni savez jóvoltából hasonló körülmények között. A helyi népi tanács engedélyével a szövetségen kívül állók, sőt külföldiek is sátort verhetnek az üdülőcsoportok sátorvárosa mellett. Meggyőződtünk róla, hogy így. sátor alatt töltik szabadságukat amerikaiak, nyugatnémetek, svájciak, franciák is. Észre sem, vettük úgy elszaladt az idő és ezért sietve mondunk búcsút új ismerőseinknek. Hazafelé menet felvetődik bennünk a kérdés: miért nem népszerű, tömegszerűbb nálunk ia a sátor alatti üdülés az ifjúság körében? Csehszlovákia festői tájai, hegyes-völqyes erdőségei szinte kiáltva, követelik, használjuk ki még jobban az egészséges levegőt, nyúít • ik Vkiimat a fiataloknak a sz'- n lakás, sportolás jyönyörűsí lének közelebbi megismerésére és a kollektív élet elmélyítésére. Kardos Márta IÄJŠ S3Č A Kinai Népköztársaságban boldog, új életet épit valamennyi nép és nemzetiség. A kemény munka, a lankadatlan törekvés meghozza gyümölcsét és a kínai nép napról napra örömtelibb életet él. Elég a mellékelt képr? nézni, amelyen egy boldog kazah asszonyt látunk jókedvtől csillogó szemű gyermekével. A Salim-tó mellett a Tien san hegység lábánál is győzedelmeskedik az új élet. Moszkva egyik legszebb utcája, a Gorkij-utca Augusztus 21-én érkezteK Pekingbe a Tienanmenl-te.re a csancswngi automobilgyárban készült első tehergépkocsik. Ez 38 „Felszabadulás" típusú teherkocsi, amelyek a kínai nép építő sikereinek bizonyítékaként október 1-én a Kínai Népköztársaság állami ünnepén felvonulnak a menetben. Felvételünkön a pekingi lakosság tömegr sen vonul fel, hogy megszemlélje s kínai tehergépkocsikat Abdulgani, Indonézia külügyminisztere szeptember 26-an felkereste a Szuezi-csatorna övezetét. Kijelentette, hogy látogatása során meggyőződött, hogy a Szuezi-csatorna teljesen szabad és Egyiptom teljes mértékben képes irányítani és megfelelő állapotban tartani ezt a vízi útat. Abdulgani miniszter megtekintette a csatorna berendezését és a közlekedési ellenőrzési központot Izniaílban. Képünkön Abdulgani indonéz külügyminiszter a motorhajó fedélzetéről megtekinti a Szuezi-csatorna övezetét. A csatorna partján dolgozó egyiptomi munkások a minisztert örömmel üdvözölték.