Új Szó, 1956. szeptember (9. évfolyam, 244-273.szám)

1956-09-24 / 267. szám, hétfő

A Sajó völgye sajómenti erdők olyan bársonyosak, olyan üdék, hogy átszerelné az ember ölelni őket. Tornaija körül még sík a vidék, de feljebb már egyre dombosabb. Egy árnyalattal sötétebbek az erdők s gazdagabbak. A sajőgömöri hegyek már jókora vakondtúrások, s felfelé egyre nőnek. Pelsoc hegykoszorúban fekszik, öt völgy szalad itt egymásba. Berzéte felett hatalmas sziklaóriások függnek, odébb kitárul a völgy, az már a rozsnyói térség. Jobb kézre Krasznahorka büszke vára regél, s balra a Sajó völgye szalad Dobsina felé. Itt már komor a táj, s az erdőrengetegek titokzatosan susognak. Mennyi szépség egy csoportban! A tekintet mindent felinna, hogy elvigye magával s őrizze hosszú évekig. A Sajó szűken csillog, reszkető füzek hajolnak fölébe. A rétek selymesek, hívogatóak. A tölgy- és fenyveserdők ózont lehelnek. Tágul a tüdő, a vér felbuzog, s megfiatalodik az ember. Várromok, tornyos kastélyok regélnek elmýlt időkről. Krasznahorka vára, Murány. a Bebekek pelsöci fészkének omló, porladó kövei. Gömör, ahol Mátyás király kapóitatta az urakat, s az ősi Csetnek. A természet nem fukar, csodálatos barlangokat alkotott. A világhírű dobsinai jégbarlang, a cseppkőbarlangok, völgyszakadékok mind Gömör szépségét dicsérik. Ez a föld nem engedi az embert, ha szlovák, ha magyar. Fogja a pásztorsíp dala, a csörgedező patak, a hegyek koszorúja, az ég szelíd kékje. Évezredek a cseppkőben gp yönyörű erdőkoszorúzta he1LEI gyekkel övezett völgyben színes nyaralóépület áll. Előtte, körülötte asztalok, székek. A távolban egy mészkőbánya piros-sárga színfoltja bontja meg az erdő övezetét. Lépcsőzetesen fejtik itt a mész alapkőzetét, az egyes fokok monumentális nagyságáról csak az ott mozgó, parányi hangyáknak látszó emberek adnak némi fogalmat. Keskeny gyalogút vezet be az erdőbe, mely vasajtóba torkollik. Az ajtó mellett 10—15 méteres szakadékban apró patakocska siet lefelé vidáman csobogva. ! A gombaszegi cseppköbarlang bejárata. Fordul a kulcs a zárban, a vasajtó csikorogva kitárul és mi lépünk a természet alkotta műremekek kiállítási csarnokába. A levegő hűvös, úgy érezzük, mintha nyárból a télbe léptünk volna, bár ez fantáziaszülte látszat csupán. Hét-nyolc fok a hőmérséklet 0 fölött, tehát nem olyan rendkívüli, csak a hirtelen változás az, ami pillanatnyilag csalóka játékot űz velünk. Aztán jönnek a csodák. Valóságos kővémeredt téli rege. Tompafényű, enyhén csillogó jégcsapok cseppkőből, művészi összevisszaságban. Kecses csapocskák, mint óriási sün tüskéi, a végükön apró vízcseppecske csillog. Aztán a színek! Opálsárgából a vörös minden változatán keresztül a kávébarnába a színskála minden árnyalata fellelhető S mindez a legtökéletesebb és legizlésesebb harmóniában, mintha egy született zseni ecsetje alól került volna ki. De vannak itt egyénibb attrakciók is. Méter hosszúságú, 7—8 centiméter átmérőjű cseppköröd. — Magyar szalámi — mondja a vezetőnk nevetve. Belétöme a foga, aki ebbe a szalámiba harapna, de ha ő mondja, hogy az, — hát legyen. Álljunk csak meg egy pillanatra és gondolkozzunk ezen a szalámin egy kicsit. Hogyan képződik a cseppkő? A mennyezetről csöpög a viz, melynek mészkő tartalma van. A vízcsepp leesik, elpárolog a nedvesség, visszamarad a kő. Így nő a cseppkő. Egy köbcentiméternyi képződéséhez 15 év szükséges. Ennek a magyar szaláminak körülbelül ötezer köbcenti a térfogata. Rövid számolás, — kifejlődéséhez hozzávetőlegesen hetvenötezer évre volt szükség. Odább ujjnyi vastag szabályos körkeresztmetszetú kőszálak. A leghoszszabb mintegy három méternyi. Az ember ámul, behúnyja a szemét és a képzelet szárnyain száll-száll vissza a történelembe. Időszámítás előtt 300 000 évvel egy csillogó, apró vízcsepp megindult a barlang mennyezetén. Futott, futott hetykén és gondtalanul, míg belé nem ütközött egy repedésbe és le nem pottyant. Egy másik bohó merészen utánaindult, de ő is erre a sorsra jutott. Aztán jöttek a többiek, millióan és millióan, s a gnennyezeten egy kis dudor keletkezett ... Aztán jöttek a húnok. Roppant seregek léptei alatt dübörgött a föld. De a kis dudor mindezzel nem törődött, kitartóan és szívósan növekedett. Aztán birodalmak tűntek el, újak születtek, remek városok lettek a földdel egyenlöek és a kis csapocska hűvös magányában immár 50 centi hosszú volt. Plitty-platty — hullottak alá a vízcseppek a végéről, mikor a VereczkeiGÖMÖRI KEPESKÖNYV szoroson hetyke lovasnép vágtatott be bozontosszörú mokány lovacskáin, hogy hujjogva és nyllzáport eregetve végigrohanjon Európán. És később tatárok jöttek, könyörgő imákat csalva az emberek szájára, de a vízcseppeket ez sem zavarta. Majd törökök özönlötték el ezt a földet, hosszú, rabszíjra fűzött embersorokat kergetve maguk előtt, falvakat, városokat perzselve. A csepp kőszál egyre növekedett ... 1956-ban pedig egy ember nézte őt bámuló szemekkel és hallgatta a vízcseppek zenéjét. Majd ráhajolt a ' vaskorlátra, szemét lehúnyta, mintha nagyon beteg lenne és úgy maradt. A szálacska ekkor már tekintélyes hosszúságú, közömbösen nézte az embert és tompán csillogott. Valószinű• leg nem tudta, mi baja szegénynek. — Három méteres cseppkőszál — mondta a vezető szintén közömbösen . — kora körülbelül 2500 év. í Erre az álmodozó ember felriadt, j tétován körülnézett, reszkető kézzel simította végig homlokát és igyekezett szintén közömbös lenni. Hát így volt! — Hunyorogva lépünk ki a szabadba, immár télből a nyárba. A langyos levegő lágyan körülsimogat, kicsit bágyadtak vagyunk és szótlanok. Ügy érezzük, mintha nagy-nagy messzeségből érkeznénk éš valahogy elfáradtunk volna. Érthető, végigéltük a történelmet. Csíz-fürdő záz évvel ezelőtt az egyik csízi gazdálkodó házépítéshez fogott. Tudnivaló, hogy az építkezéshez viz kell. Kutat ástak hát előbb. A kút vize olyan sós volt, hogy abból emberfia nem ihatott. A sós víznek híre ment a faluban. Egy mérnök-geológusnak, Glosz Artúrnak a fülébe is eljutott. Megvizsgálta a kutat és meg" állapította, hogy a víznek nagyfokú jód- és brómtartalma van. Ez volt a kezdet. Előbb mint gyógyvizet használta a falu népe, később, pontosan 1865-ben felépültek a fürdő első épületei. Azóta keveset fejlődött, mert a fürdő urai nem sokat áldoztak rá. A hasznot zsebrevágták és maradt minden a régiben. Csak a legutóbbi évtizedben lendült fel a fürdő, amióta állami kezelésbe vették. Kedves, barna fiatalasszony, Borcs Zoltánné, a felvételi iroda vezetője, végigkísér bennünket a fürdőn. Közben elmondja, hogy jódos fürdő csak kettő van az országban Csízen és a csehországi Darkovban. Csízen a tüdőnkívüli tuberkulotikus betegségeket gyógyítják. Több fürdőépület szolgálja a dolgozók gyógyulását: a Detva, a Partizán, Poľana és a Dukla. 210 felnőttet és 60 gyermeket ápolnak ezekben az épületekben. A fürdő vizét melegítik. A betegek normális fürdőkádakban fürdenek naponta. Dögönyözik is őket és nagyrészben ivókúrát is tartanak. A fürdőépület előtt kecses szobor áll, Hygieia a kígyóval. A gyógyforrások istennője. Benézünk a kerek terembe, ahol a betegek az ivókúrát tartják. Mig a gyógyvizet iszogatják, körbe sétálnak. — Mennyi a fejadag? — kérdezzük derússzemű vezetőnktől. — 150 gramm. Másfél deci. — Sokan kigyógyúlnak? —Nagyon sokan. A görbék kiegyenesednék, a szélütöttekben friss vérkeringés indul. Sokan örökre itthagyják mankójukat. Megtekintjük a szobákat is. Egyszerűek és tiszták. A betegekkel állunk szóba. Tussay Ferenc, kassai lakost szélhűdés érte. Ha nem küldik Csízre, talán már nem is él. Itt lassan visszanyerte egészségét. Nagyon dicséri a csízi fürdőt. Visszaadta reményét, az életbe vetett hitét. Igy nyilatkozik Tunova Jaroslava is, aki Csehországból jött. Alig akad beteg, akin ne segítene a csízi gyógyforrás. Kincseknél többet ér ez a sós víz. Külföldiek is egyre többen látogatnak ide, — különösen Magyarországról. Az épületek körül park, virágágyak, Hatalmas fák, hársok, vadgesztenyék. A padokon gyógyulók üldögélnek és reménykedve szövögetik a jövőt. Mert hiszik, hogy meggyógyulnak. Csíz fürdő a gyönyörű Gömör egyik nevezetessége, híre egyre s egyre messzebb szárnyal a világban. A csodálatos telefon ®

ömörben jártamban sürgős közlendőim akadtak a rádió bratislavai szerkesztőségével. Nagyobb helyen történt a dolog, kis jóakarattal városkának is nevezhetném. — Egyszerű — gondoltam — felhívom őket telefonon. Az égvilágon semmi akadálya sem látszott annak, hogy tervemet tett is kövesse. Bementem tehát a postára és szándékomat közöltem egy borzashajú fiatalemberrel, aki mindent felírt egy papírdarabra, majd stentori hangon a válla felett hátrakiáltotta: — Telefon Bratislava 261—36. Én meg leültem a fal melletti lócára és szórakozás után néztem. Elolvastam a helyiségben fellelhető öszszes jelszavakat és figyelmeztetéseket, majd egy postai rendelet paragrafusait böngésztem át. Jó száraz mondatok voltak, ropogósok és érthetetlenek, mint egy ősz bürokrata lelke. Közel háromnegyed órába került, amíg kihámoztam az értelműket. — De mi lesz már Bratislavával? — érdeklődten. a borzas fiatalembertől, amikor kissé megszűnt fejemben a paragrafusok okozta kábulat. — Mi lesz Bratislavával? — kiabá.i hátra még az előbbinél is stentoribl, hangon. ' — Még nem jelentkezett — válaszolt egy női hang. Hm, nem jelentkezett. Na jó! Visszaültem a padra és miután a helyiségben fellelhető összes szellemi terméket feléltem már, összekulcsoltam kezemet a hasamon és ritmikus malmozásba kezdtem újjaimmal. Nagyon kellemes időtöltés, hasonló esetekben bárkinek melegen ajánlhatom. Két óra elteltével a malmozás úntatni, az egész ügy pedig bosszantani kezdett. — Bratislava nem jelentkezett még? — rontottam nehezen fékezett verekedési szándékkal a borzasra. Kérdésemet szokása szerint üvöltve továbbította, mire előjött az előbbi női hang tulajdonosa. — Nézze kérem — magyarázta siránkozva — innen Bratislavát felhívni nehéz eset, mert vagy van üres vonal vagy nincs. Ha van, rendben van, ha nincs, keresni kell. És ez a nehéz, mondhatnám lehetetlen. Igaz, teljesen lehetetlen! Nekünk ugyanis ninc^n egyenes vonalunk Bratislavába. Nekünk i a csak görbe vonalunk van, szabatosabban mondva, cikk-cakk vonalunk. Mi nem csinálnatjuk azt meg, hogy vesszük a kagylót és azt mondjuk: Halló, itt Gömör, kérjük Bratislavát! Nem bizony! Mi hívjuk Rozsnyót és kérünk szabad vonalat Poprádra, ez a „cikk" Poprád hívja Kassát és szabai vonalat kér. Besztercére, ez a „cakk". És így tovább. .. Érti kérem? Megint egy cikk és még egyszer cakk, míg a hívás Bratislavába nem jut. Most képzelje el, hogy például cikkben van szabad vonal, de cakkban nincs, — vagy mondjuk, cakkban van és cikkben nincs. Nagyon bonyolult dolog ez kérem! Egészen meghatódtam, hogy szavaim, mielőtt rendeltetési helyére érnének, előbb világkörüli utazást tesznek — és engedelmesen visszaültem a padra. Gyümölcsözőbb foglalkozás híján megolvastam a falon a légypiszkokat. Pontosan 13 549 volt. Ekkor szellemi képessé -eimnek már meglehetősen bizonytalan birtokosa voltam. — Mondja — könyörögtem a borzas ifjúnak — nem tudna valami tanácsot adni, hogyan beszélhetnék leghamarább Bratislavával ? Sajnálkozva nézett rám. majd órájára tekintett. — Fél háromkor indul egy gyors. Utazzon oda! — javasolta jóindulatúan. Ez volt a kegyelemdöfés. Csak arra emlékszem, hogy az agyamra sűrű köd ereszkedett és artikulátlan hangokat üvöltözve, kirohantam. Három napig tartott, amíg az idegeim rendbejöttek, de ekkor már újra a szerkesztőségben ültem. Egyszer csak cseng a telefon. Veszem a kagylót! Halló, itt a rádió szerkesztősége! — Halló, — itt Kukutyin! — Gömör hívja magukat, azonnal kapcsoljuk! Azt hittem, hallucinálok, de máris egy másik hang szólalt meg: Halló, itt Duba Gyula, hívja a rádió szerkesztőségét 1 Egek! Ez meg mi? Észnél vagyok? — Ki.. ki.. kicsoda — nyögtem elborzadva. — Itt Gömör. Duba Gyula hívja a rádió szerkesztőségét — ismételte a hang hideg nyugalommal. A kezem óriási frekvenciával reszketni kezdett. — Ki vagyok én — ötlött agyamba a nagy kérdés, — én vagyok-e én, vagy nem én vagyok? És hol vagyok most? Itt Bratislavában a szerkesztőségben vagy Gömörben? Mert ha itt vagyok, nem lehetek Gömörben és nem hívhatom a szerkesztőséget, viszont, ha ott vagyok, akkor most nem lehetek itt. De akkor, ki van itt? Itt — ott, hipp-hopp, tudathasadás — muzsikált az agyamban valami. Gondolatban már megrendeltem a kényszerzubbonyt magamnak, amikor jótékony sugár villant fel a homályból. Hát persze, így van! Három nappal ezelőtt feladott hívásom 129 cikk-cakk után most érkezett meg Bratislavába. Hogy én erre azonnal nem gondoltam! Hozott isten, öreg cimbora! Kedves hallgatóink, bevallom, az előbbi történet nem történt meg. De megtörténhetett volna. Hogy hol? Mondjuk Pelsőcön. Cinka Panna áH inka Panna, az a híred" — száll tt\

L* a dal s valahol a gömöri temetőben jeltelen síron borong az enyészet. Mert itt született a hegyek alá vetett Sajógömörben a híres cigánylány s idetért meghalni. Ami kincset ölébe ejtett a 'világ, marokkal hintette szét, de előbb dallá szövögette, hogy egyaránt visszazengjen mindenki szívéből. Ütja olyan magas ívelésű volt és olyan viharos, hogy a jeltelen sír se tudta kitörölni többé az életből. A cigány putrikból a főúri palotákba emelte a sors keze s vitte, ragadta országon, határon által egy szál hegedűjével s végtelen rajongásával. Halála után legenda szőtte tovább alakját csillogó fonálból s tette a Nagyságos fejedelem hegedűsévé, aki holdfényes éjjeken gyönyörűséggel hallgatta a szép cigánylány hegedüszavát, a szerelem és szabadság vallomását. Pedig nem így volt. Mikor Cinka Panna született, a szabadság csillaga már lehanyatlott. Az igazság csupán annyi, hogy Cinka Panna nagyapja, Cinka János, tényleg Rákóczi Ferenc udvari zenésze volt. Unokája, Panna 1711-ben született. Lányi János földbirtokos felismerte tehetségét s házához vette. A kislány kilenc éves korában már csodálatosan hegedült és csakhamar túltett mesterein. Férjhez ment. Zenekart szervezett, mely diadalt diadalra aratott az országban. Bandája fényes egyenruhában járt, s Panna férfiruhában vezette őket a főúri palotákba. Szépségéről költők énekeltek. Játékát, százezrek hallgatták. Bejárta Lengyelországot, Olaszországot, drága Amati-hegedújével meghódította a szíveket. Korának nagy hegedüvirtuóza volt, és sok gyönyörű dalt szerzett. A gömöri föld küldte, a gömöri fogadta magába. Sírját senki se ismeri, csak a dalai zengnek tovább az emlékezés aranyhúrján. I^Cétszáz éves az első orosz színház Az orosz kultúra történetében fontos esemény fűződik 1756. szeptemberéhez. Ekkor nyílt meg az első orosz állami színház Pétervárott. A szovjet színművészet hívei tehát az első orosz színház megnyitásának 200. évfordulóját ünneplik. Az orosz színművészet történetének útján haladva eljutunk Nagy Péter korába. A haladó szellemű és Oroszországot modernizálni akaró uralkodó támogatja kora kultúrtörekvéseit, melyek önálló közszínház létesítésére irányulnak. A cár nemcsak kultúrtényezőt, hanem fontos társadalmi tényezőt is lát a színművészetben és ezért színművészeket hív Németországból olyan orosz színház létesítésére, melyet a társadalom összes rétegeihez tartozó polgárok is látogathatnak. 1702-1703ban Johann Kunst színtársulata a Vörös téren megkezdi előadásait. A helyárakért 3—6 kopejkát fizetett a közönség. A német színészek helyét később oroszok vették át, de az ügyes és kiváló szervezői tehetséggel bíró Kunstnak 1704-ben váratlanul bekövetkezett halála után a színház hanyatlásnak indul s végül 1707-ben megszűnik. Hosszú szünet kezdődik az orosz kultúréletben, míg végre 1750-ben F. G. Volkov, egy kereskedő fia alkalmazottaiból Jaroszlavban színtársulatot alakít. Rendező, díszlettervező és főszereplő is egy személyben. Híre a fővárosban is elterjed. 1752-ben Volkov társulata meghívást kap Pétervárra. A cár 1756-ban ukázban törvényesíti az első orosz állami színház létesítését. Első igazgatójának A. P. Szumarokovot, a neves drámaírót nevezték ki. A színház műsorán Szumarokov és Heraszkov tragédiai és Moliére vígjátékai szerepeltek. Lőrincz László. Szádellő intha valami óriás kettéhasította volna a hegyet. Mély, elválasztó szakadék a hegy derekában: a Szádellői völgy. Aki itt járt, nem felejti el ezt a tájat, mert ez törpévé szelídíti a legkeményebb embert is. Micsoda sziklazuhatag! Mintha az östenger háborgása keveredett volna szeszélyes alakulatokba. A völgy benyílásánál egy rakás házacska: Szádellő. A házak összefofióz- • nak, bújnak a lombok alá, mint riadt csirkék a kotlós oltalmába. Álmos nyári délután leng a kertek felett, gyümölcsérlelő meleg. Hegyre kapaszkodik a tekintet. Fehérre mosott kövek, törpe bokrok, gyér fűpászmák takarják. Vajon mennyi idö lobbant ki az örökkévalóság katlanjában, amíg az egetverő öspáfrányok ennyire megcsenevészeatek? _ , A völgyben kanyargó út tessékeli az embert. Csend nyújtózik a féle.metes sziklák alatt és őrzi a kőtorla-. szok fenségét. Micsoda szobrász munkálkodott itt egykor? Milyen rette-5 netes erő gyalulta végig ezt a sziklasivatagot? S mi volt az ember? Magános sejt a végtelenségben. Sziklabarázdák, kőfüggönyök, ter= meszetalkotta szobrok. A fantázia csodálatos figurákat farag köbe. Ezer-, egyéjszakát sejtet a sziklazuhatagban. Bujkál az ösvény, összeszorulnak a sziklafalak, mintha össze akarnák roppantani az embert. Félelem borzongat, fenyegetnek a kőóriások. S egyszerre csak madárfütty ugrál végig a fákon. Élet, derű a kőrengetegben. Lám, mindjárt kékebben mo-. so'lyog az ég, és a sziklák sem olyan félelmetesek. Ragyog a Szádellői völgy. Lovasagronómus Ilfjajnali 3 óra, még alig pirkad. Ilii Rekedt kutyaugatás töri meg az álombamerült falu csendjet. A hűvös levegőben ott bujkál a hajnal lehelete, harmatot permetezve a földre, mely úgy csillog majd a kelő nap sugaraiban, mint megannyi igazgyöngy. Határozott arcélű fiatalember igyekszik ki a határba, szürke lovat lassú ügetésre ösztökélve. O a lovasagronómus. Mindenre kíváncsi, ami gazdaság, minden érdekli, ami szövetkezet. Kit óra múlva már az irodában lesz és határozott utasításokat ad az álmosan pislogó tagoknak'. Hogy ö nem álmos ilyenkor? Nem tudom. Valószínűleg igen, csak nem látszik mep rajta. Nézzük, mit is tud ez a fiatalember. A szövetkezeti közgyűlés elnököt választott. Néhány nappal előtte K helybeli vezetőség s a járási szervek megbeszélték, hogy kit jelöl majd a jelölő bizottság. Csupa olyan embert, akit a nép megbecsül és magáénak vall. Az utolsó napon a névsorban változás történt. A járás önkényesen, a tagság tudta nélkül, új jelölteket vonultatott fel. Megdöbbenve, néma csendben hallgatták az emberek a 'döntést. Aztán fojtottan morajlott fel a nép! Szólni kell! Szólni kell! Álljon fel valaki! De nem állt fel senki. Nem állt fel, mert az előbb a járás beszélt, és azzal nem szokás vitába szállni. De nem. Valaki mégis szólásra emelkedik és azt mondja: Hát minek néznek minket? Gyerekeknek? Vagy bolondoknak? Megbeszéltük, hogy kit jelölünSe vagy nem? És a névsor maradt a régi. Az agronómus volt ez az ember. Egyszer, úgy éjféltájban lövés hangját hozta a szél a falu felé. A mákföldek felől jött a hang. Nosza, kapja az elnök a puskát, szalad a barátjához és motorra ülnek. Gyorsan ki a mákhoz. Nincsenek ám egyedül. Az éjszakában vad iramban vágtató ló patáinak dübörgése zúg. Egy szürke lovas robog nagy ívben a tábla túlsó oldalán, hogy bekerítse a tolvajokat. A lovas agronómus. Ő ne hallaná meg a lövést? ő ne lenne ott, amikor szükség van rá? Hiszen azzal telik el a napja, hogy mindig ott jelenik meg, ahol kell. A tolvajokat el-í fogták. Eltelt a nap, a falura leszállt az est, kihúnynak az ablakokból kinyúló fénysugarak. Néha egy kuvik huhog va-. lamelyik ház kéményén. Éjfél. Markáns arcélű fiatalember igyekszik poroszkáló szürke lován hazafelé a falu utcáján. A mezőről jön. Hogy nem fáradt-e? Valószínűleg igen, csak nem látszik meg rajta. Hogy mikor alszik? Éjfélkor fekszik, kora hajnalban kél, — nem tudom! Beszélgettünk vele. Sokat és szívesen beszél a szövetkezet dolgairól, különösen a hibákról de mikor kértük, mondjon magáról is valamit, azt dünnyögte: Hagyják, nem érdekes. És otthagyott. Ilyen ember Orbán Ferenc, a gömöri szövetkezet agronómusa. Lovas agronómus! Dénes György—

Duba Gyula OJ SZO 1956 szeptember 24.