Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-07 / 219. szám, kedd

Verbótól a madagaszkári királyságig H

a felüt.iük a lexikon b becüs részét és keresgélünk a családnevek között, egyszerre csak ezt olvashatjuk: „Benyovszky Móric; híres magyar utazó és kalandor, született Verbón, Nyitra vármegyében 1741ben; meghalt 1786-ban Madagaszkár szigetén." Benyovszky Móricról bizonyára kevés ember tud, bár többször regénybe foglalták világraszóló kalandjait. A Pőstyéntől alig 10 kilométernyire fekvő verbói kastélyban pillantotta meg a napvilágot. Már kamasz korában katona lett, és csatázott a hétéves háborúban. Míg idegenben hadakozott, édesatyja meghalt, s a kapzsi rokonok rátették kezüket örökségére. Hazatérve felfegyverezte krussói jobbágyait, és rajtaütött atyafiain. Ezek bevádolták Mária Terézia királynőnél, s a fiatalembernek Lengyelországba kellett menekülnie. Részt vállal a lengyel szabadságharcban, hősies£n küzd, mígnem 1769-ben orosz fogságba kerül. Kamcsatkába száműzik, s itt beleszeret a kormányzó lányába, Afanáziába. Eljegyzi, bár Magyarországon felesége van. Beférkőzik a kormányzó bizalmába, hajót szerez, fellázítja száműzött bajtársait, s ezek megölik a kormányzót. Afanázia a menekülőkkel tart, megbűvölve követi jegyesét. Betegség, éhség, lázadás a hajón, de Benyovszky mindenen győzedelmeskedik. Előbb Formózán, majd Makaó szigetén köt ki a srökött hajó. Afanázia belehal a megpróbáltatásokba. Benyovszky a portugáloknak eladja a hajót, s íle de Francé szigetére, majd rengeteg bolyongás után Franciaországba kerül. Ráveszi a kormányt, hogy Madagaszkárban gyarmatot alap'thasson. A franciák katonaságot, mesterembereket bocsátanak rendelkezésére, és Benyovszky Madagaszkárba hajózik. Több települést i alapít a szigeten, iől bánik a bens/ülöfj tekkel. Annyira megszeretik a bátor, talpresett fehér embert, hogy királyukká választják. Királyságával sok ellenséget szerez a franciáknál, s bevádolják a kormánynál. Végre el kell hagynia Madagaszkárt. Kegyelemmel visszatér hazájába, és részt vesz a poroszok elleni háborúban. A habelschwerti ütközetben székely vitézei élén kitünteti magát. De mit ér a bátorság, ha Mária Terézia utódjánál, II. Józsefnél sincs szerencséje. Gyarmatalapítási terveket kovácsol, kereskedelmi társaságot akar szervezni Fiumében, de a király nem támogatja terveit. Elkeseredésében Angliába utazik, s ott kér támogatást. Visszautasítják. Végül Amerikába hajózik. Itt baltimorei kereskedők hajót bocsátanak rendelkezésére, s Benyovszky visszatér Madagaszkárba. A hálás benszülöttek örömújjonva fogadják. Benyovszky szabadságharcot hirdet a francia gyarmatosítók ellen, s Madagaszkár népe harcra buzdulva követi fehér királyát. Benyovszky Móric a feketék szabadságáért harcolva esik el 1786-ban, 170 évvel ezelőtt. E

nnyi az életéről dióhéjban. És még valami... A oöstvéni múzeum egyik zugában képek, újságcikkek őrzik Benyovszky emlékét. Van itt egy érdekes írás is. Benyovszky Móric kamaszkor: levele édesapjához, Benyovszky Sámuelhez. Fényképmásolat. Ki tudia hol az eredetije? Ki tudja honnan került a pőstyéni múzeumba? Talán a Benyovszkyak kastélyából, talán máshonnan? Akik hallottak vagy olvastak a kivételes sorsú világjáróról, kíváncsisággal olvassák e levelet. A betúk girbék-görbék. meglátszik, hogy aki papírra rótta őket, nem levelezhetett sokat. Igy szól: Míltóságos édes Atyám Uram Istennek hála én jobban vagyok lábamra, az orvosság már elfogyot, kírem alazatossan miltoztassék felcer Uram nak megh mondanyi, hogy még va lamit preskribalyon, Isten segítségiből hogy hamaráb jobban lehesek Atyám Uramnak alazatosan kezeit csokolom Piter batyamal egyöt is kirünk alaszatosan míltósztassék venni két flintackát és két kartot nekönk ezekre vagyon szükségünk, mert azhadi exerciarumot fogunk tanulni, hogy jövendőben felsiges királnünek hivszolgala tunkat tehesünk, iletünket is felajánlhassuk ezekkel maradok Míltóságos ides Atyám Uramnak Irdemtelen kegelmes Alazatos fia Benyovszky Mouricius A le\ élben ninc6 keltezés, valószínűleg még iskolás korában írta Benyovszky. A későbbi nagy kalandor hajlamai már csíráznak a levelében. Kardot, flintát kér, hogy felajánlhassa életét Mária Teréziának. Erősen kidomborodik a szlovák környezet hatása is, mert az é -betü helyett legtöbhször i betűt ír. A múzeum igazgatója nem tudta megmondani, honnan került a levél fényképmásolata. Még az elődje szerezte sok-sok éve. Lehet, hogv Verbóról, lehet, hogy máshonnan. Vajon Verbón ki tud Benyovszky Móricról? Maradt-e fenn valami emlék, vagy nyomtalanul elnyelte az idő? Jó volna ott körülnézni. S

zázhetven éve halt meg a szlovák hegyek alól világgá indult nagy magyar utazó, a csodálatos életű Benyovszky Móric, aki Madagaszkár királya lett. Mesébe illő kalandjainak hí.

e szétfutott az egész világon. A kisebb Benyovszkyt kapta szárnyra a hír, a kalandort, s a fegyverforgató szabadságharcost háttérbe szorította. Pedig életét is feláldozta a szabadságért. D. Gy. QAf kejiijÁt Oj kenyérből szel a mező népe, s diadalt érez minden falatban Bennem az új kenyér tűzre lobban s kínoz, éget, mert én nem arattam. Boldog apámnak nem volt ily gondja, hagyott is rám kaszát, parasztelvet. De engem más vágy csalt — gyors örvénye kirántotta alólam a telket. Az én vetésem az ür, a távlat, szántatlan szüzjöld, képzelet-róna. Itt a vető nem várhat bö termést, bár a legnemesebb magot szórta. Mégis, mégis művelem a földem ifjú rajongással tűzmerészen. De amikor új kenyérből szelnék, elrévedek, s megáll szívverésem. Ogy érzem, s nem is vagyok több, mint kész magra leső földi féreg ... — Lázasan súgom a falu felé: hantok, rokonok, én visszatérek. PETRIK JÓZSEF AHOGY KÖNNYEDÉN papírra vetem ezt a két szót: Peter Bezručnál, eszembe jut az a hosszú, hónapokig tartó izgalommal teli várakozás, amíg én Szilézia nagy fiának otthonába eljutottam. Prágában, amikor író barátaim látták, hogy szándékom mellett makacsul kitartok, s addig haza nem megvek, amíg a Prostejov környéki Kostelec tornyát meg nem pillantottam, mindent megtettek, hogy fáradozásomat siker koronázza. Bár intettek, hogy a kilencvenedik esztendejéhez közel járó Peter Bezruč szinte megközelíthetetlen: remete életet él, morózus és mogorva, s olyan szerény, hogy ebben talán csak a legnagyobbak veszik fel vele a versenyt. • Ostravából Fran Sméjával, az ottani írócsoport titkárával autón indultam el Kostelec felé. S bizony nem is sejtettem az induláskor, hogy az utak valóságos labirintusát kell megjárnunk, ' kitérők és furfangos kanyarodők ösvényeit barangoljuk be, hogy körül kell táncolnunk a Beszkidek szén tündérét, a pompás Lysá horát, meg kell gázolnunk a csacsogo Osztravicát — hogy eljuthassunk Kostelecig! Vidám volt, kifogyhatatlan volt a szóból Sméja barátom a hosszú autóúton, s csak akkor felhőzött el egy pillanatra a homloka, amikor végre a délutáni órákban valóban megpillantottuk a kis Kostelec fehér tornyocskáját. Hamarosan megtudtam a hirtelen szótlanság okát, mert még el sem értük a falu szélső házait, amikor előállt a haditervvel. A haditerv első szakasza így szólt: Nem szabad ajtóstól ablakostól rátörni a házra, mert akkor akár vissza is fordulhatunk. Ekkor árulta el Sméja, hogy az utóbbi két esztendőben egyetlen külföldinek sikerjlt „eudienciát kieszközölnie" az öregecskénél, az is költő volt, s Bezruč verseinek tolmácsolója. Ebben nem volt hiba, mert magam is fordítottam már Bezruč-verset, s többek között éppen a fordítások ügyében is szerettem volna tanácsot kérni a költőtől. Ezután egyéb óvatossági intézkedések következtek. Sméja tanácsára elrejtettem a fényképezőgépemet a táskámba, tudniillik az öregecske senkire se haragszik úgy, mint a hívatlan fotoriporterekre. Hirtelen öt, hat esetet is mesélt barátom a pórul járt fotósokról. S csak akkor nyugodott meg, amikor jegyzetfüzetem s ceruzám is a táskámba került. Ezt azért kellett megtennem, hogy kísértésbe ne jöjjek, s valahogy meg ne orrontsa Bezruč az íróban lappangó riportert! Ez volt az első szakasza az óvóintézkedéseknek. Ekkorra már autónk végignyargalt a főutca földszintes házai között, s egy sikátoron átvágva megérkeztünk a kis fehérre meszelt sarokházhoz. Egy bokrokkal szegélyezett tenyérnyi terecskével néz szembe a ház. Ide, a bokrok mögé bujtattuk autónkat, és kalauzom megkért, hogy egyelőre magam is maradjak hátra. Ö pedig sebtében előhúzott egy tízliteres demizsont a csomagtartóból, s rám kacsintva megkotyogtatta. Én sejtettem, hogy az általam is kedvelt tüzes morva borocska tartózkodik benne, s ezt barátom is megerősítette, mondván, hogy a napokban igérte az öregecskének, s most itt a legjobb alkalom az ígéret valóra váltására! Tíz percig sem várakoztam az orgonabokrok árnyékában, amikor mosolygó arccal kilépett a kapun Sméja, és én a következő percben már bent voltam az udvarban, s helyet foglaltam Bezruč asztalánál. Az öregecske künn tett-vett valahol a kertben. Egyetlen nap el nem szalasztaná a kapálást, öntözgetést. Egy tussoló alkalmatosságot is szerkesztett magának, s ahogy hallom, még a hűvösödő őszi napokon is künn fürdik a szabadban. MEGLEPETÉSEMRE PETER BEZRUČ magyarul köszönt, huncutkás mosolylyal a szájacsücskében, s a szláv keménységgel kiejtett jonapok-kivannokkot még egy tréfás magyar szólással is megtetézi: Veresskuttya verssió veressember egy nem jó! Egyszeriben kezdtem otthonérezni magamat, s hiába fürkésztem a költő arcát, azon bizony a mogorvaságnak, a zárkózottságnak még a szikráját se bírtam felfedezni. Annál inkább a kedélyt s a tréfára való hajlandóságot. És, mintha régtől ismertük volna egymást, úgy folyt köztünk a beszélgetés. Kérdezés nélkül is elárulta, hogy mint jutott a nekem ajándékozott néhány magyar szó az ő gazdagkincsű szótárába. Peter Bezruč hosszú ideig postatiszt volt, előbb Mistekben — ott is találkoztam már vele idejöttünkben —, majd Brnóban teljesített szolgálatot, s akkoriban (1891-ben lépett a hivatalba) igen sok magyar fiú szolgálta Morvaországban a császárt. SüIrta: KOMJÁTHY ISTVÁN rűn leveleztek ezek a fiúk az otthonvalókkal, pénz is jött nekik hébe-hóba, csomagot is kaptak minden sátoros ünnepre. Így került aztán kapcsolatba a brnói ismeretlen nevű postatiszt a magyar legényekkel. Ezért aztán még a számokat is hibátlanul sorolja anyanyelvemen, s huncutul figyeli elégedett arcomat, s csak nevetünk harsányan, amikor a nehéz magyar „ö" betű kiejtésére kerül a sor, ez sehogyse sikerül, már pedig az „öt" kimondása anélkül elképzelhetetlen! Egy kedves emléket is felidéz hirtelenében. — Még az első világháború előtti valamelyik esztendő húsvétján történt — meséli —, hogy az egyik magyar fiú csomagot kapott hazulról. Nem lett volna semmi baj, ha elég bélyeget ragasztottak volna rá az otthoniak, így azonban öt koronányi büntetés volt kiszabva a csomag boldog tulajdonosára. A magyar fiú, amikor erről értesült, kiforgatta zsebeit, még a katonakönyvét is végiglapozta, s bizony egy fillér nem sok, de annyit sem lelt se itt, se amott. Erre aztán feladta a hiábavaló küzdelmet, s mármár készült, hogy csomag nélkül hátat fordítson a postának, amikor megállítottam. „Várjon csak barátom — szóltam rá — én tartozom magának öt koronával, itt van. ki is fizetem az adósságát, s vigye csak el a csomagját!" A fiú zavaradottan nézett rám, aztán amikor kezébe nyomtam a csomagot, vállat vont, s megemelte a kalapját, eltávozott. Én meg örültem, hogy adósságomból valamicskét törleszthettem ... Ekkor hamiskásan rám villant kék szeme. Kis szünetet tartott, amíg Sméja a morva borocskával teli töltötte a kupákat, s mi egymás egészségére fenékig ürítettük poharunkat. — Hogy is értsem azt az adósságtörlesztést! — tettem fel türelmetlenül a kérdést, miután újra kocintottunk, s meglepetve láttam, hogy Peter Bezruč nemcsak testi erejére nézve friss és fiatal, de a tüzes borocskát sem veti meg, s messze maga mögött hagyja a fiatalokat! Váratlanul megragadta a kezemet, jő erősen megfogta, rám emelte nyugtalan kék szemét, mely különös fényben égett e pillanatban, s így folytatta: — Ezt én még soha senkinek sem mondottam! Még mint prágai fiatal egyetemi hallgató, megismertem egy költőt, igen megszerettem, csodálója lettem költeményeinek. Vagy félszáz versét könyv nélkül megtanultam. Forradalmi lángolását az én lelkem lángolásával éreztem rokonnak. Ettől a költőtől én sokat kaptam, s úgy éreztem, adósa maradtam. Ezt a kifizethetetlen adósságot törlesztettem azzal az öt koronával — fordította Bezruč tréfásra a szót. — Ez a költő a magyar Petőfi Sándor volt! És hetven év távlatából az öreg sziléziai bárd, aki a bányászföld mítoszát megteremtette, akinek alakját szerte a világon megbecsülés övezi, s a legnagyobbak között tartják számon, sorra kezdte idézni Petőfi költeményeit. Német nyelven mondotta a verseket, mert annak idején német fordításban ismerte meg őket, s hogy milyen mély hatást gyakorolhattak rá e poémák, azt abból is megítélhettem, hogy türelmetlenül leste arcomon a hatást, s kimondhatatlanul boldog volt, ha az idézett strófákra ráismertem, s egy-egy sort magyarul ismételtem. S míg hallgatta a magyar nyelv muzsikáját, lefordította anyanyelvére kedvenc Petőfi-versének zárősorait, s hogy barátunk is értse, cseh nyelven elismételte: „Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!" A „SZAVALÓVERSENY" befejeztével elmondotta, hogy habár ő sohasem járt az Alföld rónáin, de Petőfi nyo mán sejti szépségeit. Faggatni kezdett otthoni állapotainkról, szóbakerült Rákóczi és 1848, minden apróság érdekelte őt. És egyszerre azon vettem észre magamat, hogy sarokba szorulok, s a helyett, hogy előre elkészített kérdőlistámmal előhozakodhatnék, Peter Bezruč ostromol kérdéseivel, s én alig győzök rájuk válaszolni! Egy régi problémával kapcsolatban még ítélőbírónak is felkért. Ugyanis járt egyszer régen Szene táján magyarok közt, s akkor hallott ott valakitől egy népdalt. Régóta fúrja az oldalát, mondotta nekem, hogy vajon magyar eredetü-e valóban? És se szó, se beszéd frissen rágyújtott a népdalra. Az ismerős pentatón dallamról tüstént ráismertem a Ha Dunáról fúj a szél, szegény embert mindig ér kezdetű népdalunkra, s talán megbocsájtják nekem népdalénekeseink, hogy belekontárkodtam a dolgukba, de én bizony Kostelecen, ezen a felejthetetlen találkozón nem tudtam megállni, hogy a dalt válaszképpen magyarul el ne énekeljem. Igy aztán sikerült eldöntenem a régi problémát. Bezruč e szavakkal nyugtázta énekszámomat: — Sok bánat érhette a magyart! Sír a dal lelke! Ezt a pillanatot akartam felhasználni, hogy végre ostrom alá vegyem a bevehetetlennek hirdetett várat, s szóra bírjam a költőt önmagáról s verseiről. Mert eddig bizony mindenről beszéltünk, csak éppen őróla nem esett még egy szó sem! Sméja rögtön észrevette szándékomat, s megrántotta a kabátom ujját. Ez volt az előre megbeszélt jel, amiben megegyeztünk. Elfacsarodott szívvel fészkelődtem a székemen, s a haditervhez s az illendőséghez tartva magamat felállottam. Bizony már így is hosszúra nyúlt a látogatás! Egy félórai ott-tartozkodásban egyeztünk meg, s ime egy jó órája, hogy igénybe vettük a vendéglátó gazda szíves jóindulatát. A meglepetés sora ezután Smeján volt! Ahogy Bezruč észrevette szándékomat, megragadta a karomat, S valósággal visszatuszkolt a székre. — Hova nem gondol, István? -S mondotta tettetett ravaszkodással úgyis olyan ritkán kerül az én asztalom mellé jó borivó! Lássa mi ketten ebben is megegyezünk! — s tréfás legyintéssel bökött az én barátomra, aki csak szopogatta a bort, miközben a mi poharunk állandóan fenékig ürült. Nem mondattam magamnak kétszer, s menten kipakoltam. Elmeséltem, mikor ismerkedtem meg verseivel. Hogy példaképemnek választottam, s most én is törleszteni szeretném legalább köszönő szóval a kölcsönt. Végül előadtam saját fordítói szándékaimat. Még feléig se értem a mondókámnak, amikor a nagyot halló, s a hozzám egészen közel hajoló öregecske váratlanul félbe szakított: — Csak semmi hízelgés, kedves István! Azt én nem szeretem hallani! Ami meg a fordítást illeti, nem bízom bennük. Nem hiszek a fordításban. Ezek a versek nemcsak a sziléziai néppel egyek, de a dialektusával is összeforrottak. No, hogy fordítaná le ezt á szót a Labutinkából: myšky-nožky? — nézett rám diadalmasan. — Hát én ezt bizony hirtelen meg nem mondom — dadogtam. — De talán akad a sok közt könnyebb, melyiket ajánlaná? — Egyiket sem! — vágta ki meggyőződéssel. Láttam, hogy elgondolkozik, érzi, hogy sarokba szorítottam, legyintett, s így válaszolt: — Hát válassza ki, amelyiket akarja és saját felelősségére lefordíthatja! Én az engedélynek igen megörültem, s gondolkodtam, ha már itt tartok, csak megemlítem a róla keringő legendát. Szót ejtek zárkózottságáról, a róla terjesztett mendemondáról, melyhez hasonlót ittlétünk alatt én nem tapasztaltam. Óvatosan kerülgettem a témát, mint macska a forró kását. Azzal kezdtem, hogy a falon az egyik vers illusztrációján gyíkocskát láttam, s azt hallottam erről a gyíkról, hogy ez tulajdonképpen jelkép. Ahogy ez a kis állat surran a bokrok közt," s eltűnik a kíváncsiak szeme elől, úgy tesz ő is, mondottam. S végre mellének szegeztem a kérdést: az a hír járja róla, hogy nem szívesen látja a kíváncsi látogatót. — Persze hogy nem! — rántja fel bozontos szemöldökét. — Itt ülnének a nyakamon napestig, el se tudnám őket kergetni. Akivel meg szívesen maradnék, olyan gyorsan itthagy, hogy jóformán még fel se melegedhetünk! Veszekedni nem szeretek, a hiába való beszédet nem szeretem, sok az olvasni való, kell ennél több? BESZÉLGETÉSÜNK befejezésekor Peter Bezruč egy régi fényképet keresett elő íróasztala fiókjából, s azt köteteivel együtt nekem dedikálta. S én már akkor tudtam, hogy ez a kedves fogadtatás és a baráti sorok nemcsak nekem szólottak! Búcsúzóul meghatottan szorítottam vele kezet. Kikísért a ház elé, barátságos volt, mosolygott, megölelt, s csak annyit mondott: — Mi már többé nem találkozunk! Szép az élet, István, nagy dolog, vigyázzanak magukra! Két század eget ostromló harcainak, nehéz küzdelmeinek volt a tanúja, nemcsak megfigyelője, hanem aktív katonája is, és egyben a parancsnoka volt: mégis végtelen szerénység kísérte végig minden percében. Most a legnagyobbaknak kijáró szeretet és megbecsülés veszi körül otthon övéi között. A 70,000, a Marička Magdonová, a Halfar Kántor népe hűségesen őrzi a Bezruč teremtette mítoszt és legendát, büszke rá, a magáénak vallja. Én boldog vagyok, hogy tanúja lehettem e megbecsülésnek és szeretetnek. A számomra feledhetetlen búcsúzás ercében értettem meg a szokatlanul szíves fogadtatásom titkát, Peter Bezruč ezzel a baráti vendéglátással is „törlesztette adósságát", hiszen Kostelec nek hosszú hosszú évek után egyetlen magyar zarándoka én voltam. v