Új Szó, 1956. augusztus (9. évfolyam, 213-243.szám)

1956-08-17 / 229. szám, péntek

^Strečno alatt harcoltak, hogy megbosszul jak Oradourl Žilina után a Vág folyó mellett haladva, kacskaringós utakon jutunk el a vadregényes strečnói völgybe. A várrom aiatt, szántóföldek és legelök között emelkedik a Zvonica nevű domb. Ügy fest, mint egy hűn vagy avar sír, ahova egykor a lovast lovával együtt szokták eltemetni. Régen itt falusi temető volt. Éjjel érkezünk ide. Már messziről világítanak az országútról elágazó új mellékút szélén a Iámnak, a dombon az erős reflektorok. Éjjelnappal dolgoznak a bágerok, az utolsó simításokat végzik a francia szabadságharcosok emlékére emelt nagy emlékművön. E napokban helyezték itt örök nyugalomra a francia harCOSOK léglójában Szlovákiában harcoló és elesett harminchat hőst, akiknek testi maradványait más sírokból átszállították a Strečno melleti Zvonicára. Harcoltak, minť az oroszlánok Még 1944. augusztus 26-án hagyta el a martini kaszárnya udvarát az ottani helyőrség három tankja, és átment Sklabinára a partizánokhoz. Ugyanaz nap a kaszárnyában tartott gyűlésen felszólalt Velicsko szovjet partizánparancsnok, akinek beszédét a katonák viharos lelkesedéssel fogadták. A nép harci elszántsága növekedett, és felfegyverezte magát. A partizánok a martini állomáson vasutasok segítségével feltartóztatták a nemzetközi gyorsvonatot, és a német katonai misszió tagjait lelőtték. Még nem tört ki a Szlovák Nemzeti Felkelés, de ekkor már az egész világ fölfigyelt Martinra. Ez volt a jel az általános felkelésre. A Žilinán állomásozó német egységet Martinba küldték, hogy megtorolja a nagy szégyent. Ezt az egységet a partizánok Strecnőnál feltartóztatták. Ekkor lépett újból a t örténelemba Strečnu rég

; várromja, a strečnói völgy. Strečno közelében van két fontos alagút, melyeket eltorlaszoltak. Az országúton jöttek Vrútky védelmére jellegzetes barettsapkájukkal a francia partizánok. Senkisem látta őket előbb. A strečnói völgy madártávlatból. Itt folytak a legnehezebb harcok. nehéz volt megértetni magukat velük, mégis a lakosság szeretetteljesen vette őket körül. Megszállták a vrútkyi vasútállomást, és egész éjjel elkeseredetten védték. Vrútky mellett a strečnói völgyben kezdődtek meg a felkelés első napjaiban a legnehezebb védelmi harcok. A strečnói völgyben áldozták fel életüket a fasiszta ellenség elleni közös harcban szlovák, cseh, orosz és francia harcosok, akik a mi szabadságunkért ontották drága vérüket. A francia légió tagjai, felbuzdulva Párizs felszabadításának híre után, úgy harcoltak, mint az oroszlánok. Közösen védték a strečnói völgyet az ágyúk és tankok ellen. A távoli Gallia fiai, a francia vasutas, diplomata, katonatiszt, jogász, tanár, pap, újságíró, nyomdász, vasmunkás egyaránt jól tudťi, hogy miért harcol. Tudták, hogy akárhol ragadják kezükbe a fegyvert a hitleristák ellen, mindenütt saját népük szabadságáért küzdenek. Ekkor mán négv éve nyögött Franciaország a Hitle,--rendszer véres csizmája alatt. A francia harcosok tudták, hogy meg kell boszszulniok a nemrég vérbe tiport Oradourt, ahonnan feléjük hallatszottak az ártatlanul meggyilkolt aggok, asszonyok és gyermekek jajkiáltásai. Nemzetközi harci szolidaritás Régi hagyománya a szabadságszerető dolgozó embereknek, hogy bármilyen nyelven is beszélnek, megértik egymást, szolidárisak eg-rássál. így volt ez a Párizsi Kommün alatt, ahol különféle nemzetek harcosai küzdöttek a kommunárdok soraiban, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom idején, a spanyolországi nemzetközi brigádokban, a Nagy Honvédő Háborúban. Franciaország, Olaszország, Jugoszlávia szabadságáért öntötték vérüket a cseh és szlovák oartizánok.Ugyanígy volt ez a Csehszlovák Köztársaság területén. A mi partizán-osztagainkban oroszok, ukránt*. magyarok, lengyelek, németek, bolgárok, szerbek, horvátok, görögök, belgák, románok, franciák és Imások harcoltak. A francia partizánok a Szlovák Nemzeti Felkelés idején különösen Vrútkynál, Strecnőnál és Dubná Skala-nál tüntették ki magukat. Az első francia osztagot még 1944. augusztus 10-én, — tehát jóval a felkelés előtt — alakították szökött hadifoglyokból, akik vagy a dubnicai és Považská Bystrica-i hadianyaggyárakban dolgoztak, vagy pedig Magyarországról szöktek át Szlovákiába. A hős francia újságíró A francia szabadságharcosok a szovjet és csehszlovák katonákkal együtt hősiesen feltartóztatták a német páncélegységeket. F lejthetetlen hőstettet vitt véghez a L'Ordre francia lap szerkesztője, Jean Tomassi tartalékos tiszt, aki a Vrútky körüli harcokban szünet nélkül, tizenkét órán keresztül lőtte a német tankokat gépfegyveréből, és nem hátrált meg. Amikor már összes töl'vényeit kilőtte, kézi gránátokat kötött derekára, és egy tank alá vetette magát. Egymásik ismeretlen francia harcos Strecnőnál szovjet gyártmányú tankelhárító puskával két német tankot semmisített meg, és a harmadikat megrongálta. Habár súlyosan megsebesült, nem akarta elhagyni fegyverét addig, amíg egy szovjet katona erőszakkal el nem vonszolta az erdőbe, ott bekötötte sebeit é; megmentette életét. Szeptembor elején a francia partizánok tankelhárító osztaga Dubná Skala községnél két napon és egy éjjelen keresztül verték vissza a német tankok táímadását. Későbtí a 160' tagra növekedett francia zászlóalj a Svätý Kríž és Janova Lehotá közötti harcokban húsz nátrí-tankoť semmisített meg. Nehéz harrok utáni a zászlóa.j Krupinánál átment á déli frontra, és többször áttört a bekerítő gyűrűn. Egy másik francia osztag megpróbálkozott lengyel területre átjutni, a szovjet hadsereg elő-? renyomulása irányában. Sikertelen kísérletek után az Alacscny Tátrán keresztül eljutott Keletszlovákiába, ahol nehéz harcok között végre sikerült egyesülnie a szovjet hadsereggel. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején kb. 250 francia harcolt, akik közül 107 elesett. A strečnói harcok, a strečnói emlékmű szimbólum, mely a szaba^ságés békeszerető népek nemzetközi összefogását jelképezi a véres há-í ború ellen, örök memento hogy „vigyázzunk a strázsín", hogy né felejtsünk. Szimbólum és emlék e márványba vésett'sok f:ancia néy is, amelynek egykori viselői ott nyugszanak a közös sírban, az emlék-" mű alatt, mely hirdetni fopja a hősöli dicsőségét, akik részt vettek hazánlí felszabadító harcában. Csehszlovákia népei ezért örök hálával adóznak emléküknek. Grek Imre Francia szabadságharcosok a strečnói vár alatt gépfegyverükkei védik ez állásokat. A strečnói emlékművön az utolsó simításokat végzik,, AZ ÜJ SZÖ augusztus 4-i számában gondos figyelemmel olvastam Sági Tóth Tibor elvtárs „Iskolánk néhány időszerű problémája" című cikkét. Ez a cikk lakonikus rövidsége ellenére közoktatásügyünk rendkívül fontos, sürgős megoldásra váró kérdéseit veti fel. Szeretném Sági Tóth Tibor elvtárs gondolatait egy-két további megjegyzéssel kiegészíteni. Június óta országszerte élénk vita folyik iskolarendszerünk kérdéséről. Igen sok jóhiszemű, becsületes gondolkodású és célú pedagógus bírálta a tizenegyéves iskolarendszert. Rövidnek találják a tanulmányi időt, és ezzel magyarázzák a tanulók gyenge felkészültségét felsőbb tanulmányokra. Megoldásképpen a tanulmányi idő felemelését javasolják. A tanítók X. országos konferenciája igen határozott választ adott ezekre az érvekre és javaslatokra. Jelenleg nem a tanulmányi idő felemelése a célunk, hanem az, hogy megvalósítsuk a kötelező teljes középiskolai oktatás bevezetését. A tizenegyéves iskola elveszti a kizárólagos főiskolai tanulmányokra való előkészítő jeliegét. A jövőben az érettségizett növendékeknek csak egy része folytatja a tanulmányait főiskolákon, jelentékeny része pedig az ipar és mezőgazdaság közvetlen termelő szektorában helyezkedik el. Ez a hivatalos álláspont nem talált élénk helyeslésre a nevelők széles köreiben. Nem elvi ellentétről van itt szó — elvileg a hivatalos álláspontot helyeslik pedagógusaink —, hanem arról, hogy veszélyben látjuk a főiskolára való előkészítés sikeres megvalósítását. Nem nyugtatott meg bennünket az országos tanítói konferencia válasza sem, mégpedig az, hogy tartalmilag kell megjavítanunk az iskola munkáját. Munkánk tartalmi megjavításának sok objektív feltétele van: új tanterv, új tankönyvek, az iskolák jobb anyagi ellátása és nem utolsósorban a „jól megtalpalt" pedagógus. Nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy ezek az átmeneti nehézségek mind megoldódnak a kötelező tizenegyéves oktatás bevezetésével. Mi lesz addig? A jelenlegi feltételek mellett hogyan javítsuk meg munkánkat? Véleményem szerint Iskoláink néhány időszerű problémája még a tizenegyéves oktatás kötelező bevezetése előtt a gyakorlatban kell megoldani a nyolcéves kötelező oktatást. Országos viszonylatban a 14 éves tanulóknak csak 80 százaléka végzi el a nyolcéves középiskolát. Félhivatalos adatok szerint Szlovákia magyarlakta vidékein ez a lemorzsolódás lényegesen nagyobb. Tanulóink húsz százaléka különböző okok miatt elhagyja a nyolcéves középiskolát anélkül, hogy azt befejezné, A hivatalos kimutatások és statisztikák megindokolásaiban legtöbbször azt olvassuk, hogy a nagyfokú lemorzsolódás oka a tanulók gyenge előmenetele. Pedagógus szemmel nézve e megindokolást, látjuk, hogy a gyenge előmenetel csak közvetlen ok, az erre vezető közvetett okokat legtöbbször a tananyag maximaiizmusában, tanulóink nem megfelelő tanulási feltételeiben, a szülök közömbösségében az iskolai munka iránt, a helytelen tanítási és nevelői módszerekben és csak utolsósorban a tanulók korlátozott képességeiben kell keresnünk. A lemorzsolódást előidéző közvetett okokat kell először elhárítanunk, ha el akarjuk érni, hogy minden tanuló elvégezze a nyolcéves iskolát. A TANANYAG maximaiizmusának és az élettől való elszakadottságának orvoslását már megígérte a X. országos konferencia. Én azokról a prolémákról szeretnék beszélni, amelyekről ott nem volt szó, és amelyekről nem is szívesen beszélünk. Nézzük gyermekeink tanulási feltételeit. Nem egy családot ismerek, ahol 6—7 apró gyerekre egy kereső dolgozik. Az ilyen tanulónak még egy külön kis sarkocskája sincs, ahol nyugodtan tanulhatna. Ezzel szemben hányszor, de hányszor kell otthon maradnia, vigyázni a még kisebbekre, vagy hányszor kell mennie a földekre segíteni, hogy egy kicsit több legyen a munkaegység. — Még nehezebb ott a helyzet — ez az eset még gyakoribb —, ahol az apa és az anya is dolgozik. A gyerekekre marad a házi munka és a kisebbekről való gondoskodás. Nem kétséges, hogy az ilyen gyermek nem tud jó eredményeket felmutatni az iskolában és a házimunkákban való túlzott igénybevétel leggyakrabban a lemorzsolódásra vezet Meq kell mondanunk őszintén, hogy a nehéz szociális helyzetben élő tanulókra eddig kevés gondot fordítottuk. A tanulók napközi otthona csak részben oldja meg a nehézséget, mert itt nem arról van szó, hogy nincs hol lennie a gyereknek, hanem arról, hogy otthon dolgoznia, segítenie kell. Próbálkoztunk a megoldással: a dolgozó szülők gyermekeit felvettük a tanulók napközi otthonába. A tanítók segítségével itt elkészítették házi feladatukat és csak azután mentek haza. Látnunk kell, hogy ez csak félmegoldás. Nem oldottuk meg azoknak a tanulóknak a kérdését, akiknek sok testvérük van, és az édesanyjuk nincs munkában. Az eddig érvényes előírások szerint ezeket nem vehettük fel a napközi otthonba. Sokkal nehezebb az olyan tanulók lemorzsolódásának a megakadályozása, ahol a szülők nem törődnek gyermekük előmenetelével, nevelésüket rábízzák az utcára, vagy a kizsákmányolás tárgyának tekintik őket. — Iskolánk egy harmadik osztályos tanulója — tízéves kislány — az év eleje óta nem járt iskolába. Az osztálytanító, a szülői munkaközösség tagjai, a helyi nemzeti bizottság tagjai, sőt még a i'árási tanfelügyelő is szinte egymásnak adták a kilincset, hogy meggyőzzék a szülőket az iskolábajárás fontosságáról. Mit gondolnak — mondta a kislány édesanyja —, ki fog járni az üzletbe, ha a gyereket iskolába küldöm? Én szaladgálni ugyan nem fogok. A gyerek az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. Nem segített sem a jóindulatú meggyőzés, sem a komoly figyelmeztetés, sem a nemzeti bizottság büntetése; a gyereket nem küldték iskolába. A szülők gondatlansága, gyermekeikről való nemtörődömsége gyakran a gyermeki bűnözésekre vezet. Súlyos hiba lenne, ha a gyermeki bűnözéseket a gyermek kalandvágyával, feltűnni akarásával, vagy „bűnöző hajlamaival" magyaráznók. A gyermeki bűnözésekre legtöbb esetben az egyik legfontosabb nevelői tényező: a családi nevelés elégtelensége vagy annak negatív jellege vezet. Igen határozottan fel kell vetnünk a kérdést: alkalmasak-e a gyermekükkel nem törődő, nevelésüket elhanyagoló, vagy bűnös irányban nevelő szülök gyermekeik nevelésére? Nem lenne-e helyesebb, ha az ilyen szülök gyermekejt állami nevelőintézetekbe helyeznők el? A másik fontos problémánk: talán nincs város vagy falu, ahol teljes lenne a beiskolázás. Elsősorban a cigányszármazású gyerekek beiskolázásával van baj. Legtöbbször be sem íratják őket, vagy ha beiratkoznak, akkor sem járnak rendesen iskolába. Iskolánk történetében még nem fordult elő, hogy cigánygyerek befejezte volna a nyolcadik évfolyamot. Ismerek, viszont egy tizenegyé ves cigánygyereket, aki az iskolát még belülről nem látta, cigarettázik, kártyázik és egy elnyűtt hegedűvel szórakoztatja a részegeskedöket. Senkinek sem jut eszébe, hogy ez a gyerek iskolaköteles. Ügy gondolom, hogy a cigánygyerekek kérdése sokkal több figyelmet érdemelne, mind az iskolák tantestületei, mind a helyi nemzeti bizottságok részéről. GYAKORI ESET az is, hogy * tanulóink az iskolakötelezettség betöltése előtt kimaradnak az iskolából. Ha megunják a tanulást, egyszerűen nem jönnek többet. A szülők nem kényszerítik őket. az iskola figyelmeztetései hatástalanok, a helyi nemzeti bizottságok legtöbb helyen pedig „ad acta" teszik a büntető feljelentéseket. — Egyszer már nyíltan és őszintén meg kell mondanunk, hogy azokkal a szülőkkel szemben, akik nem küldik gyerekeiket rendesen iskolába, a helyi nemzeti bizottságoknak élniök kell büntetési jogukkal. A helyi nemzeti bizottságok ezt a jogukat elbagatellizálták és ezzel súlyos károkat okoztak iskoláinknak. A kötelező nyolcéves iskola befejezése érdekében nemcsak az iskolaköteles gyerekekre kell gondolnunk, hanem — sokkal fokozottabb mértékben mint idáig — foglalkoznunk kell a korosabbak problémájával is. Az eddigi gyakorlat szerint a tanuló abban az évben és abból az osztályból kimaradt, amelyben betöltötte 14. életévét. Így felkészületlenül, mondhatnám, jövőtlenül kerül ki az életbe. Meg kell győznünk őket — még a gyengébb tanulókat is —, hogy végezzék el a még hátralevő éveket is, és szerezzenek záróvizsgái bizonyítványt. Testi és szellemi fejlődésük és jövőjük szempontjából ez csak elő

J nyükre válhat. A lemorzsolódás elleni harcban az előbb elmondottaknál nem kisebb jelentőségű a tanítás módszereinek megjavítása. A közvélemény — sajnos, még a pedagógusok körében iá — lebecsüli a neveléstudomány, a tanítástan, a módszertan és a lélektan alapos ismeretének jelentőségét. Jellemző, hogy pedagógiai főiskoláinkon még mindig „mellékes" tantárgy a pedagógia és a lélektan. Ez a magyarázata annak, hogy olyan 6ok rossz, hibás, eredménytelen tanítási órát látunk és olyan sok helytelen nevelői eljárásnak vagyunk a tanúi. A tanító rossz, hibás munkájának törvényszerűen a tanulók gyenge tudása, a lemorzsolódás, vagy leggyakrabban a liberális minősítés a következménye. Sági Tóth Tibor elvtárs a lemorzsolódás csökkentésére a tanulókkal való egyéni foglalkozást javasolja. Szabadjon ezzel szembeállítanom egy másik javaslatot: tartson a tanító mindig, minden körülmények között mintaszert) órát, a tanutókkal való egyéni foglalkozás pedig szorítkozzon arra, hogy megtanítjuk őket egyéni tulajdonságaiknak megfelelően tanulrei. BEBIZONYÍTOTT TÉNY, hogy semmiféle egyéni foglalkozás, semmiféle tanulókör nem pótolja az elmélyült, komoly egyéni tanulást. Az 1950—53ban knnyira divatos körösdizés lényegében szervezett időfecsérlés "volt, amely a tanulmányi fegyelem Iazasságát eredményezte. Az itt elmondottak elsősorban a 6—8. osztály tanulóira vonatkoznak. Sági Tóth Tibor plvtárs cikke rengeteg problémát vet fel. Ha megoldjuk ezeket, akkor szolgáljuk igazán ifjúságunk nevelésének ügyét. SZABÓ IMRE, Gúta. O J S Z 0 1956. augusztus 17. 5 •