Új Szó, 1956. július (9. évfolyam, 182-212.szám)

1956-07-30 / 211. szám, hétfő

L. KISS IBOLYA: Az utóbbi időben a i világsajtóban egy­re több hír jelenik ; meg arról, hogy az ] izlandi lakosság határozottan szem- j beszáll azzal, hogy az amerikai\ csaoategységek to­vábbra is a szige- ; ten maradjanak. : . imint július 4-én ' H. Johansson iz- , landi miniszterei­: nök kijelentette az A csallóközi csiga Vidám hangulatban ülök fel a Bra­tislava Nové Mesto-i állomáson vesz­teglő vonatra, hogy a Csallóköz szi­vébe röpítsen. Pár kilométer után azonban azt tapasztalom, olyan lassan halad, hogy igazat kell adnom egyik. útitársamnak, aki nevetve jegyzi meg., hogyha jójárású lovakkal versenyezne mozdonyunk, a paripa lenne a győz­tes. Hát bizony ez a munkásokkal és tanulókkal zsúfolt személyszállító al­izlandi kormány * kalmjtosság ne m száguld, nem rohan, követelni fogja, * . , • , . „ hogy az amerikai * " e m e9 csak nem t s szalad... Nem csapategységek tá- J szeretném megsérteni a „mászik" szó vozzanak Izlandról. Ha az amerikai kormány nem egyezik bele az 1951. évi izlandi­amerikai egyez­mény megváltoz­tatásába, az izlan­di kormány köve­telni fogja ennek az egyezménynek teljes megszünte­tését. A miniszter­elnök beszédében a lakosság túlnyo­mó többségének akaratát tolmá­lekicsinylö kifejezéssel, inkább ctzt ál­títom róla, hogy méltóságteljesen „ha­lad". Aki pedig túlzásnak minősítené megjegyzésemet, kérem, vegye elő a a menetrendjét, s abban saját szemé­vel győződhetik meg arról, hogy a bratislavai kisállomásról az 5,25-kor induló személyvonat 9,43-kor érkezik Komáromba (ha történetesen nem ké­sik), vagyis a 99 kilométeres utat négy óra és 18 perc alatt teszi meg, míg az Érsekújváron keresztül haladó Bra­tislava—Komárom közötti személyvo­nat a 121 kilométeres utat 3 óra 27 * perc alatt futja meg, vagyis egy teljes csolta. Képünk * órával hamarabb, holott az út 23 ki­S daviknak° S äľ k 3 ,ométerrel h^ ab b • • • ej ,iavi J _ Hogy miért tart ez az aránylag * nem hosszú út több mint részletét repülőgépről. A Sintu járásban levő Suanrun föld­müvesszövetkezet tagjai irodalmi : kört alakítottak. A : kör rendszeresen hetenként beszél- : getést tart, ami­kor is a kör egyik i tagja beszámol va­lamelyik könyv vagy elbeszélés ' tartalmáról. Ké­pünk a suanruni . szövetkezet irodai- ; mi körét mutatja, j negy oraig, ami gépkocsival két óra alatt megte­lt hető — feleli kérdésünkre a jegyke­2 zelőnk —, ennek egyik oka az állomá­* sokon való hosszú álldogálás. Így pl. 2 Üszoron hét percet, Dunaszerdahelyen 5 pedig teljes huszonkét percet veszt e ­J gélünk, nem is számítva a kisebb ál­lomásokon való várakozásokat. — Csallóközi csiga ez — sóhajtja epésen az egyik utas s unalmában jobb híján bóbiskolni kezd. Én pedig szá­mítgatok. Ha a Csallóközön átvonuló nyílegye­nes vasútvonalon a közlekedés annyi ideig tartana, mint a többi útvonala­kon, akkor a dolgozók és iskolába já­rók kb. napi egy órát takarítanának meg időben, ami 300 nap alatt napi 8 órai munkaidőt véve számításba, több mint 38 munkanapot jelenthet­ne. Mennyi hasznos munkát végezhet­nének el ez alatt az idő alatt a dol­gozók, s mennyit tanulhatnának azok a fiatalok, akik kénytelenek ide s visz ­sza utazgatni távolfekvő iskolájuk miatt? Emlékszem, még nem is olyan régen volt errefelé ún. motoros gyors­járat. Miért szüntették be? Hiszen Csallóköz lakói közismerten a leg­szorgalmasabb dolgozók közé tartoz­nak, s földjükről azt mondják, álla­munk „éléskamrája". Nem érdemelne meg ez a dúsan termő táj egy gyorsabb járatot? „Van húsétel? Nincs húsétel? Dunaszerdahely, Csallóköz központ­ja, nagy forgalmú, lüktető életű kisvá­ros, mely kult űrközpont ja ennek a ha­talmas Dunaszigetnek. Lakosai barát­ságosak és az üzletekben kifogástalan a kiszolgálás. A könyvkereskedésben előzékenyen felvilágosítanak és elébem rakják a csallóköziek kedvenc olvas­mányait, sőt még a sírkóraktáros is — akihez szomorú kötelesség vezet —, oiyan megértő barátsággal fogad, mintha naponta vezetne műhelyébe Annál inkább szembeszökő volt * m * * * A «( utam. — Tizenkettő előtt csak levest szol­gálunk fel. — Kérek akkor levest. Leves után az asztalon fekvő étla­pon válogatni kezdünk az ott kiírt hétféle húsétel között. S mivel a fel­szolgáló most is várakoztat magára, i&uit kimegyek hozzá. — Kérünk két adag pörköltet fejes ­salátával. — Húsételt csak tizenkettő után kaphat. Ebben a pillanatban egy másik ét­hordó éppen jó illatú rántott szelete­ket visz sietve a sarokasztalhoz. Oda­mutatok: — Ezek szerint délidő már elmúlt... Én is ebédelni szeretnék, negyed óra múlva indul az autóbuszunk. —Válasszon — mondja fölényesen s kezembe adja az étlapot. Választunk a feltüntetett hét hús közül, s mikor már azt hisszük, hogy végre jóllakha­tunk — visszatér a „kedves", „nyá­jas" ember. Húst nem hoz, csak hírt: a választott étel „már" elfogyott, s nem maradt a feltüntetett hétféle pe­csenye közül csak kövér disznóhús és gulyás ... Hogy miért — kérdésünkre szem­rebbenés nélkül válaszolja: — Mert vendégeink tízóraira már minden húsételt megettek. Sóhajtunk, fizetünk, s míg az autó­buszmegállóhoz sietünk, azon töröm a fejemet: hogy fogyaszthatták el a dél­előtti vendégek a sokféle húsfélét, mi­kor a magas, barna, erélyes hangú fel­szolgáló szerint azt csak 12 óra után lehet felszolgálni. De hiába törtem a fejemet, nem tudtam rá feleletet adni, agyam úgy látszik kifáradt a hosszan­tartó úttól. A szabadságharc tanúja Csallóköz egyik legszebb s nekem legkedvesebb nagyközsége: Nyárasd. Olyan sok kedvesen vidám és olyan sok szomorú emlékem fűződik ehhez a kö­zel háromezer lelket számláló helység­hez, hogy szívdobogás nélkül nem lép­hetek a határába. Most azonban sóhaj szakadt ki számból, mikor megpillan­tottam. Azt az emeletes, történelmi emlékű épületet, mely előtt az autóbu szom megállott, nem találtam sehol. Helyén egy épülő ház téglái vöröslöt­tek, a régi, bolthajtásos ún. „Nagy­vendéglő"-bői gerenda sem maradt — lerombolták földig ... Mindig öröm tölt el az új, korszerű építkezések láttán, ha a dohos, ned ves, ósdi házak helyén napfényes ott­honok keletkeznek. De ez a nyárasdi régi ház, mely a múlt században szál­lásül látta a szabadságharc nagyjait — ennek a sorsa szíven ütött. A Pest —Komáromból a pozsonyi országgyű­lésre igyekvők itt váltottak lovat, s itt pihenték ki az út fáradalmait. Itt tanácskozott nem egyszer Kossuth em­bereivel, ennek boltívei alatt 1 tartóz­kodott Deák, s itt éjszakázott egykor a „mellbeteg" költő, aki gyalogosan vágott neki a csatakos útnak Pozsony­ból Budára — kölcsönkapott bakan­csaiban: Petőfi Sándor . . S most, ezt a szép, emlékekkel telített házat le­bontották. amelynek fa'ni — ha szólni tudtak volna — annyit meséikettek volna a szabadságharc dicső és véres napjairól, s az ütközetről, mely 1849­ben, január 13-án közvetlenül a falu határában játszódott le. Az országban — s nemcsak itt, másutt is — emléktáblával tisztelik meg azokat az épületeket, melyekben, a nemzet egy-egy nagy embere meg­fordult. S ezt itt, lebontották ... Nem találtak az élelmiszerüzlet és a kocsma számára más helyet a falu­ban? Hiszen a helység közepén elte­rülő közel 2 holdnyi területen, mely­nek egy részén sportpálya van, másik felét most rendezik parkká, nem le­hetett volna szorítani egy telket a Jednota s az italmérés számára.* An­nál is inkább, mert a terület jobb sarkában 3 lakóháznak hasítottak ki parcellát.., Érdekes, hogy míg a nyárasdi „Nagyvendéglőt" nem találom sehol, a község határában máig áll az az 5 méter magas öntöttvasból emelt né­met feliratú emlékmű, meluet az osztrákok emeltek a nyárasdi csatá­ban elesett ezredesüknek. Az oszlop tetejét ékesítő sas koszorút tart kar­mai között s öreg emberek még emlékeznek rá, hogy egykor, az oszt-, rák hadsereg tisztjei minden évbeti friss virágot helyeztek az emlékmű talpához s mindig éjjel tették le a koszorút az oszlop talapzatára — va­lószínű tapintatból, a szabadságharc leverése miatt a császáriakat nem szívlelő lakosság érzelmei miatt. Deák és Petőfi szállása nem látha­tó többé — az osztrák tiszt nevét viselő oszlop áll. És álljon is ott to­vább: legalább ez az emlékoszlop emlékeztessen a már-már feledésbe vesző nyárasdi csatára. „Virágot ültettem anyám sírhalmára..." Sóhajtva hagytam el a Nagyvendég­lő egykori helyét, siettem a temető felé, amelyben egykor én is nyugodni szeretnék. Sóhajom csakhamar sírás­ba csuklott, mikor megpillantottam Édesanyám virágoktól megfosztott sírfát, mert a kék szirmú nefelejcsek, melyekkel a hantot díszítettük — el­tűntek. Mondják az ismerősök, hogy kiültetésük után másnap ismeretlen jóakarók eltulajdonították, s én már csak a feldúlt földű, kopár s'fhelyet találtam... Élő ember tud a lopás ellen véde­kezni s védi a törvény, mert lopni: büntetendő cselekedet. De halottól lopni: mély, lelki süllyedés jele. — Ő, itt alig ültetjük ki szülőink sírjára a virágokat — panaszolja egy fiatalasszony —, még csak meg sem fakad, már is „lába kél". Ennek oka az, hogy a sírkert nincs bekerítve, keresztül-kasul járnak rajta mind­azok, akik így akarják megrövidíteni útjukat. Olyan ez a mi temetőnk, mint egy átjáróház ... Nem lehetne eien segíteni? Nem hiszem, hogy olyan nagy áldozatba kerülne a temető bekerítése. Nem kétlem, hogy a lakosság — akár bri­gádmunkában is — ne sietne segít­ségére a HNB-nek, hiszen olyan hely tiszteletbentartásáról van szó, ahol a lakosság elődiei nyugodnak .( majd egyszer ők is pihenni fognak . .. Míg Dél-Vietnam­ban Ngo Dinh Dien az ellentét abban az étteremben, mely-* ben csinos, tiszta terítökkel leterített i asztalok fogadtak bennünket. Ismét­i lem: asztalok, mert jó tíz percnyi vá-l rakozás után sem nyitott ránk élő lé-\ OZSVALD ÁRPÁD: cAitcak * lek. Csak egy sarokasztalnál falatozott • . .. W - . . , , .... ' Amióta csak megszülettem, Áŕ l-isphh tnr&nsna. ne felsznlanlnt nem• . . ... terrorja dúl polgárháború _ vetkeztében, míg ^ az ország lakossá- * gának legelemibb létszükségleteit sem tudják kielé- 2 gíteni, a Vietnami * Demokratikus Köz- S társaságban az egészséges és jól J táplált gyermekek #( a legörömtelibb J bizonyítékai a szo- « eializmust építő új J ország inzdasági M sikereinek. * ismerkedem az emberekkel. ahogy jönnek mindig az a régiek lassan kihullnak, kiszóródnak az emlékrostán. újak kisebb társaság, de felszolgálót k ö** láttunk sehol. Várunk, várunk, háthal Ňäpról ňapra7óbb'7mbľr7rcot tudomást szerez rólunk valaki — de i vé s ek agyamba számontartó, újabb öt perc s még nem fedezett fel j bennünket senki. Végül is megunva a várakozást, a nyitott ajtó előtti beszél­gető csoporthoz mentem s megkér-1 deztem egy ott álldogáló éthordót. — Kaphatunk ebédet? — Csak tizenkettőkor — hallom a\ mely hozzájuk fűz, ~í kedves vendég kurta s nem nagyon barátságos vá­laszt. De vannak akik bennem élnek, nem fakítják meg gondok, évek az arcukat, mert él az emlék, juk fűz, s kedves mindegyik, így hát marasztalom. Im pzekről kell mostan vallanom — De hiszen bent, a sarokasztalnal\ a k'k még cserben sose hagytak, minden bajban velem maradtak, vallani szóban, versben, dalban, t jaj, róluk én már rég akartam! j al -ľ már esznek. Megvillantja a szeme bogarát s azt i feleli: Anyámról, kinek ráncos arca kisimult néha, pillanatra, ha csillogó szemembe nézett, hol ifjú vágyak, nagy remények örök, ']bogó tüzét látta. Ö! ez az arc: Az apró gödrök, a lágyan ívelt szép szemöldök, a szorosra zárt keskeny ajkak, mennyi gondot és bút takartak. Hányszor őrizték lépteimet, azok a félénk bogárszemek. 0, ez az arc! Én így ismertem, barnán, szélfúttan, beesetten. *)Részlet a költő most készülő versciklusából. Ez év januárjá­ban a Német De­mokratikus Köz­társaság második ötéves tervének küszöbén üzembe helyeztek Kyridz­ben egy tejfeldol­gozó kombinátot. Azóta az üzem ál­tal feldolgozott tejmennyiség az 1946. évi hatmillió kilogrammról • 10 millió kiloqramm tejre növekedett. Felvételünk a leg­korszerűbb gépek­kel ellátott új üze­met mutatja. India gazdasági fej­lődésével egyidejű­leg a kcrmánv nagy gondot fordít és nagy összegeket áldoz a lakosság kulturál's színvo­nalának emelésére. Míg India lakos­ságának jelentős része írástudatlan volt, ma már több, főiskolán tanul India új értelmi­sége. Képünk a bombayi főiskola tamtermét mutat­ja.

Next

/
Thumbnails
Contents