Új Szó, 1956. július (9. évfolyam, 182-212.szám)

1956-07-19 / 200. szám, csütörtök

AIX. NEMZETKÖZI FILMFESZTIVÁL Fesztivál nagy sztárok nélkül ? Újságíróknak, képeslapok tudósítóinak, fényképészeknek, rádiósoknak idén egy tekintetben lényegesen nehezebb a dolguk, mint volt az előző fesztiválokon: nem számolhatnak be világhírű filmcsillagokról, illetve nen\ küldhetnek róluk fényképeket. Elöljáróban azonban mindjárt hozzátehetem* ez a fesztivál nagy jelentőségét egy cseppet sem csökkenti. Ha a filmek vetítése előtt egy-egy országnak küldöttsége felvonul a pódiumra, az öt-hat feketeruhás férfi között ritkán akad egy nőnél több, de van úgy, hogy egyetlen sincs a küldöttségben. Két esztendővel ezelőtt a mexikói Revualtes, A föld sója című film női főszereplője állott az érdeklődés központjában. Különös exotikus szépsége, eredeti aranyékszerel, egész varázsos egyénisége és egyszerűsége megfogta az embert Mellette a remekül öltözködő finn Kuosmanen aszszony, a Fehér rénszarvas Irőja és főszereplője és a kínai operafilm rendkívül bájos, filigrántermetű énekesnői keltettek feltűnést. Ma a pálma a szovjet Lidia Nyikolajevna Szmirnováé, aki nemrég kapta meg a Szovjetunió érdemes művésze címet. A recepciódon — eddig kettő volt belőlük — ő a sztár, a legtöbbet körülrajongott táncosnő, akinek alig. engednek pihenőt. Egy szőkehajú fiatal lengyel művésznő és Bara Margit, a Szakadék című magyar film női főszereplője — ezek a legtöbbet ostromolt csillagai a fesztiválnak. De igaztalan volnék, ha azt állítanám, hogy a többiek, a bolgár Märia Rusalieva, a kínai Sang Kuan Jün Csu, a román Sylvia Popovici, a német Karla RunkehI lényegesen kisebb érdeklődést keltenek. Mégis, talán a nők kis számára való tekintettel mondjuk el, hogy a szépség értéke nő, ha kevés van belőle — ez a vigasztalója Idén a tudósítóknak, fényképészeknek. Emberek Hemsőn A fesztivál 18 napjából még a ne-, gyedé sem telt el és nyugodtan elmondhatom, hogy az idei nemzetközi filmfesztivál jelentősége lényegesen nagyobb az eddigieknél. Ezt a nézetemet valamennyi filmszakember, francia, német, argentin és svéd, akivel eddig beszélgettem, megerősíti. Eddig nyolc nagy játékfilmet, egy tucatnál több rövid filmet láttunk és ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy mindenki kijelenthesse: Karlovy Vary megérdemelte, hogy a nemzetközi filmfesztiválok első „A" kategóriájába osszák. Megérdemelte különösen azért, mert a humánumnak, az emberiességnek hangja bátran és poetikusan cseng ki műiden bemutatásra kerülő alkotásból. Tegnap egy nagyszerű svéd film, az Emberek Hemsőn rendezőjével, Arne Mattsonnal ismerkedhettem meg filmje bemutatása után. Mattson eddig harminc filmet rendezett, köztük a nálunk is nagy sikerrel bemutatott Egy nyáron át táncolt címűt, amely megalapozta világhírnevét. Mattson a Svéd Akadémia legnagyobb kitüntetésének tulajdonosa, amelyet minden művész életében csak egyszer kaphat. Strindberg regényéből készült legújabb filmje a világ legnevesebb rendezőinek élsorába állítja Svédországnak ezt a rokonszenves nagy művészét. — Miféle problémái akadtak Strindberg regénye megfilmesítésénél? — teittem fel a kérdést. — Az Emberek Hemsőn, svédül Hemsőborna a regény címe, különösen nyelvezetében és a környezet, mesteri rajzában kiváló — feleti Mattson. — Az előtt a nehéz feladat előtt álltam, hogy Strindberg embereinek jellemét, humorát és nem egyszer drasztikus cselekedeit torzítás nélkül, minden naturalizmust kerülve hozzam a néző elé. Tudvalevő, hogy a századforduló idején lejátszódó történet való tényeken alapul. Maga a sziget létezik, ott van Stockholm közelében, a Botteni öbölben, igazi neve Kymmendő és' Strindbergnek nyaralója volt. Regénye megjelenése után több nyarat nem tölthetett a szigeten, annyira zokon vették lakói, hogy regényében oly reális élethűséggel ecseteli életüket. Mattson új filmje talán nem lesz olyan népszerű, mint az Egy nyáron át táncolt, pedig ez jóval művészibb, merészebb is és mélyebben ragadja meg az életet. Carlssonnak, egy jóképű szolgalegénynek és egy öregedő özvegynek, a sziget módos birtokos asszonyának házasságát ecseteli a film. Ez a házasság* mindkét félre tragikusan végződik. Carlsson megcsalja az asszonyt, az nem éli túl a csalódást, de a volt szolgalegény sem éri el célját, nem válik a vagyon urává, a temetés napján belevész a tenger jeges árjába. Strindberg, a legnagyobb svéd író müveinek ismerete kell a film művészi értékének teljes megbecsüléséhez, meg kell barátkozni mindazzal a szokatlannal és újjal, amit az észak hoz magával jellemben, tájban, • az északi ember érzés- és gondolatvilágában. A humánum nagy filmje A íranciák filmje „Ha a világ minden embere" témája eredetiségével minden eddigi fesztivál! filmen túltesz. Művészileg vitatható a film értéke, de minden kétséget kizáróan nagy alkotás, nagy béketett! Egy francia halászhajó legénységét az arab fűtő kivételével egy ismeretlen betegség leveri lábáról. Rádiójuk elromlott, csak 1 rövidhullámú leadójuk maradt, azzal küldik világgá segélyhívásukat és ime, a lehetetlen valósággá válik: Nyugat-Afrikában, Togóban egy amatőrrádiós elfogja a hívást, mozgósítja a dzsungel orvosát, aki kideríti, hogy a hajó matrózalt egy romlott sonka megmérgezte és ha 12 órán belül nem kapnak ellenmérget, menthetetlenül elpusztulnak. Megindul a mentés munkája, párizsi rádiómechanikus, egy bánattól életunttá vált fiatal asszony, egy lengyel lány, német hadirokkant, amerikai repülő, szovjet tiszt és végül norvég repülők összefognak, hogy a norvég partoktól kétnapi hajóútnylra levő halászhajóra eljuttassák az életmentő orvosságot. Az emberek összefogása valósággal jelképpé válik: azt mondja, hogy az emberi szolidaritás minden bajtól meg tudná szabadítani a világot, meg tudná óvni békéjét és megszabadítaná a boldogságát fenyegető veszedelmektől. A fesztiváli filmek között eddig ez a francia film csendítette fel legmelegebben és legmélyebben az emberiesség hangját és Így a legjobban közelitette meg a fesztivál célját és küldetését. A piros léggömb Ez a bővületesen szép és poétikus francia rövidfilm méltán nyerte el idén Cannesben a kisfilmek aranypálmáját. Egy kisfiúról szól, aki reggel iskolábamenet egy lámpaoszlopon fennakadt piros léggömböt taláL Viszi magával az iskolába, az autóbuszra nem engedik felszállni vele, ám ő kitart mellette, inkább gyalog megy. Az iskolában és otthon !s büntetést kap, sehol sem akarják megtűrni játékát és csodák-csodájára: a piros ballon hűséges játékossággal követi, mintha érző lény volna. A kisfiút osztálytársai megirigylik, szokatlan játékát üldözőbe veszik és az egyik gyermek parittyája éles kavicsával kipukkasztja a léggömböt. Mintha emberi szív volna, végsőt vonaglik és kimúlik, úgyszólván meghal a kisfiú lábánál. Es ekkor újabb csoda történik: a város valamennyi léggömbje odaszáll a kisfiúhoz, az összefogja őket és a színes léggömbök felemelik és elviszik magukkal egy földfeletti csodálatos utazásra. Nem egy néző formalizmust emleget és ez a vád bizonyos mértékig indokolt, de az igazság és a lényeg az, hogy ez a kis film a reális valóságnak és a mesének bűvöletes keveréke, melynek költőisége, mint minden nagy és igaz művészet, ellenállhatatlan hatást gyakorol majd nálunk is a szépet és művészit szerető nézőkre. Egri Viktor. A Filmfesztiválon naponta peregnek a külföldi és hazai filmek. Nagy az érdeklődés, a tetszésnyilvánítás, ha egil-egy miívészi ilkotás bemutatásra kerül. A Köhori-ont, ez a kiváló argentin film szintén nagy sikert aratott. Meséje szép cselekménye drámai. Izgalmas, fordulatos Eseményei valósággal bűvöletbe ejtik a nézőt. A 80 éves Ivan Krasko költészete Amikor századunk elején az alig 30 éves Ivan Krasko (Janko Cigáň) apróbb lírai alkotásokkal a szlovák költészetbe lépeti, nyilvánvaló volt, hogy olyan költő lépett föl, akinek alkotásai eltérnek Ľudovít Štúr korszakától. Vad regősnek nevezte önmagát vetisei egyikében. És ez a vad regős az akkori társadalmi és irodalmi helyzetben még vadabbnak látszott, mint amilyen Janko Kráľ volt. Nagy zavart keltett irodalmi és kulturális életünk akkori vezető személyiségei között. Ismeretes, hogyan fogadta őt Vajanský és hogyan figyelt fel rá Hviezdoslav. Lovagi gesztussal ugyan, de fejcsóválással. Amit Ivan Krasko Irt, mintha teljes ellentétben állott volna a szlovák költészet irányvonalával. ' Amíg a szlovák költők előző nemzedékel a hajnalhasadást énekelték meg, Krasko hajnalban és verőiényes napon is az éjszakáról dalolt. Távlatai ködösek, hegyei és égboltja fekete, hegyoldala puszta és szürke, napja vörös fényben úszó. E költészet felett szürke köd lebeg. Krasko költészetében nincsen mosoly. „A állomáson" című versében, amelyben „vidám akart lenni", vidámsága feloszlik az esőcseppekben, amelyek „a könnyhöz" hasonlítanak. Vajanský, Hviezdoslav és Krasko között az volt a különbség, hogy Krasko mint fiatal, húsz éves költő elhatározta, csakis azt írja, amit érez és nem öltötte magára a nemzetébresztő költő hagyományos köpenyét. Költészetében saját lényét adta, kifejezte kétségeit is, nem úgy, mint Hviezdoslav és Vajanský, akik nemzeti érdekből igyekeztek költészetükből kiküszöbölni a kétségeket. Elődei és Krasko között eltérés mutatkozott abban, hogy amíg az előbbi két költő küldetése tudatában igyekezett elhallgatni bánatát, kétségét, Krasko, aki az őszinteséget és érzelmi közvetlenséget költészetének fő elvévé tette, valóban azt irta, amit érzett, nem halmozott „süket szavakat"'. Krasko költészetében" soha sem szakadt meg a kapcsolat a költő és a nemzet között. Költészete dallamos, de természetes, nem mesterkélt, nem ünnepélyes. A költő élete egybeforrott a feudális vagy félfeudális rendszer nyomása alatt a két évszázad fordulópontján görnyedő, megalázott népe sorsával. Ivan Kraskóval, a szlovák költészetbe egész ember lépett, aki költőien fejezte ki emberi sorsát. Csaknem 00 éves tevékeny lége után, amikor e költészet megteremtője elérte nyolcvanadik életévét, bátran mondhatjuk, hogy költészetét éppen azok a sajátságok I^CépeS lapok av

aSY ú

j> m°

s> s

zebb nyarakba megyünk! Érdeklődöm telefonon. Nem ke•*J rül fáradságomba. Könnyen és aránylag rövid idő alatt felhívhatom a város valamennyi szállodáját. És híven, pontosan bemondják, hogy erre a vasárnapra hányan és honnan jöttek külföldi vendégek. Cselekvésre mozdul a kezem, de eszembe jut, hogy így teljes képet nem kaphatok. A külföldieknek csak egy része helyezkedik el szállodákban. Sokan, nagyon sokan internátusokban, iskolákban húzódnak meg. Hagyom hát a telefont s e rövid írásban csupán tegnapi sétámra emiékezem. Már a régi görögök, rómaiak tudták, s mi még jobban tudjuk, hogy a nyugodt, csendes séta jót tesz az embernek. Felfrissít, megerősít, megnyugtat, megpihentet. E bölcs mondásra s igazságra gondolván a Hviezdo- slav téren sétálgatok. Persze a sétafikálást nemcsak én szeretem. Ezt abból látom, hogy a szép napos vasárnap rengeteg lelket csábított a térre, a Dunapartra. Rengeteg az ember, nyüzsgő áradat, vele sodródni lehet, ellenébe úszni nem! De tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy csak a város dunaparti részén ennyi az ember. A Mihály kapunál, vagy a Sztálin téren, a vár körül, vagy Ligetfalun még tán több. No most már a helybeliek nyugodtak, szenvtelenül járnak-kelnek. Nem kapkodják a fejüket, nem akarnak mindent látni, apróra megfigyelni. Mások a külföldi vendégek. Szemükben a látni- a megismerniakarás vágyával minden valamirevaló szobornál megállnak, minden utcarészt tanulmányoznak. Fényképezőgépek kattannak, indulattal, csodálattal teli kifejezések röppennek el az ajkakról: ó be szép! Nyár van. Tüzes, szeszélyes nyár. A nap vakítóan ragyog, perzsel, éget. A meleg bágyaszt, nyomja Lacit az emberek nyakára. Ugyanakkor a lelkekben csábosán elhinti a más vidékre, más tájra leruccanás vágyát. Mily szép és feledhetetlen egy-egy nyár emléke, ha az ember eljuthat országa-hazája valamelyik nevezetesebb részére. Amit akkor látott, szeme-lelke felfogott, abból él a kővetkező nyárig. Hátha az ember külföldre, szomszédos országokba mehet! Gyermek és felnőtt ember lelkében egyaránt ég a tűz, menni, menni, külföldre, más országba. És én az idei forró hónapokról azt mondom: új, más, szebb nyarakba megyünk! És itt arra gondolok, hogy a mieink szintén szomjasan, merészen járnak valahol a Fekete tengeren, a Balatonon, avagy a Szovjetunió földjén. Lám, lankadatlanul haladunk előre a szocializmus útján és a külföld, a műveltséget árasztó külföld kapui egyre szélesebbre tárulnak dolgozóink előtt., Ez a nyár a nagy találkozók, ismerkedések nyara. Soha annyi külföldi vendég nem volt még Bratislavában, mint e forró júliusban. A várban, ahonnan a Dunára és az egész városra festői a kilátás, egy bécsi fiatalemberrel találkozom. Karján felesége és elmaradhatatlan fényképezőgépe' A vár parkjában sétálnak, leülnek az amfiteátrum székére és arcuk, szemülf mondja: boldogok vagyunk! Mert ezt a történetében, régiségében gazdag várost látni nagy szó. De a bécsiek mellett feltűnnek a szomszédos Magyar Népköttársaság győri dolgozói is. Tizen-tizenketten lehetnek, vegyesen nők-férfiak. Autóbuszon jöttek, s mondják, még majd országunk szívébe, Prágába is el szeretnének jutni. Valamennyien dolgozók, a MÁV AUT alkalmazottai, s lám a napról napra elmélyülő barátságot úgy értelmezik, hogy jönnek, megnéznek, fölkeresnek bennünket, A bécsi házaspár elvegyül a győriek között. Képeslapokat húz elő a zsebéből és mutatja: itt járt, ezt nézte meg. Nem beszélgetés az, ami közöttük folyik, inkább mutogatás és az arc mimikája. De fontos, hogy mindez a kölcsönös barátság, megértés kifejezője. Például az egyik gyfiK nem ^ tud betelni annak bemutatásával, amit e röpke két nap alatt szlovákul megtanult. Ennyit a vár látogatóiról. És most térjünk vissza a Dunapartra. Itt legtöbbször és leginkább orosz turistákkal találkozunk. Észrevesszük őket, különös, a mi szemünknek kissé szokatlan öltözékükről, szerénységükről. Rájuk nézünk, figyelemmel kísérjük őket és Zelk Zoltán egyik nyomothagyó versére emlékezünk. Lévén a vers olyan, amilyenek mi most, hogy rájuk nézünk, de nem tudjuk, Krim, Kaukázus, a sztyeppe, vagy Szibéria-e a hazájuk? Mindegy. A nagy Szovjet föld fiai dk, akik legyűrve az 1000 kilométereket, a szédületes távolságokat, most a mi városunkban gyönyörködnek. Természetesen, ők is- a képeslap-árusítókat ostromolják, mert a képre írt néhány sor maradandó emlék, ereklye lesz otthonukban. T*stéledik, Dunára, Várra, Térre az alkony veti fátylát. A villanykörték százai ragyognak, fényárban úszik a város. A Luxor-kávéházba megyek és három jól öltözött fiatalember mellé ülök negyediknek. So•• káig nem szólunk, nem beszélünk. Kávészürcsölgetés közben csak lopva pillogunk egymásra. Aztán az egyik barnahajú, tiizesszemü fiú cigarettával kínál. Lengyelek. Feloldódik a nyelv, megered a beszéd és nekem hallgatnom kell előzékenyen, tapintatosan. Valósággal áradoznak Csehszlovákiáról. Egy asztalnál barátkozunk s ha a nyelv nem bírja, a kölcsönös- szeretetet, megbecsülést kifejezi egy-egy memeleg pillantás, testvéri kézszorítás. S minden, ami e csendes, békés vasárnapon történik, egyet húz alá: új, más, szebb nyarakba megyünk! MÁCS JÓZSEF éltetik és terjesztik, amelyek liyakták alapjait. Az igazmondás képezi belső erejét. . Hisszük, hogy a következő költőnemzedékek fáklyájukat Krasko igazságszeretete, becsületessége, művészi tisztasága tüzénél gyújtják meg. Krasko, mint költő, a két korszak határán tengődő szlovák ember életét és egyúttal nemzete sorsát rajzolta meg, amelynek akkor — úgy tűnt — a legborúsabb Időszakban, kétségbeejtő szociális helyzetében nem maradt egyebe, mint a dac és a bánat. Jozef Félix • Ivan Krasko: Nem nézek már... Bár szelid volt tekinteted, Nem nézek már a szemedbe, Mert ma sebzett, fájó szivem nézésedtől megdermedne. Küszöbödet nem lépem át, Nem állok már többé eléd, Fáradt lábam, sajgó lábam Soha, 9oha nem visz feléd.. Elkerülöm házad Uját, Nem megyek még feléje sem. Házad már rég rideggé vélt. Reményem ott eltemettem. Engedetlen gondolatom, minduntalan feléd szárnyal. Érző, sajgó fájó szivem Érted szenved égő vággyal. Bár szelid volt tekinteted, • Nem nézek már a szemedbe, Mert a szivem a Te rideg Nézésedtől megdermedne. Fordította: Svaszta Lajos Magyarorszá-i táncegyüttes Komíro u ján A népeink között elmélyülő barátság abban is kifejezésre jut, hogy kulturális csoportjaink egyre gyakrabban keresik fel a szomszédos államokat, hogy műsoralkk •' szórakoztassák az ott élő népeket. Nemrégen arról adtunk hírt, hogy a magyarországi Építők és a 145-tagú főiskolai művészegyüttes, milyen nagy sikerrel szerepelt Csehszlovákiában. Ugyanakkor a csehszlovák Lúčnica Magyarországon aratta fŕnyes sikereit. Azóta is több kulturális csoport látogatta neg kölcsönösen a két állam népeit. Legutóbb csehszlovákiai körútján a békéscsabai „Balassitáncegyüttessel találkozhattunk. A 40-tagú együttes a strážni:eiek meghívására látogatott el Csehszlovákiába. Vendégszereplésük során először Strážnfcén, a minden évben hagyományosan megrendezett táncfesztiválon léptek fel. Magyar, szlovák, román tánc- és énekszámokat adtak elő. Innen az ország többi városába is ellátogattak. Mindenütt napy sikerrel szerepeltek. Felléptek Gottwaldovban. Trencsén-Teplicen. Diószegen és más váró- Vban. Csehszlovákia! kőrútjuk utolsó állomásaként érkeztek Komáromba. Itt kétszer léptek fel. Sikerük itt is nagy és megérdemelt volt. Az előadás befejezése után az együttes vezetőivel beszélgetve megtudtuk, hogy útjukon mir dannyiukat a legnagyobb elismerés kísérte. — A csehszlovák dolgozók — mondották — nagyon kedvesek s mi sok-sok köszönetet mondunk a szíves fogadtatásért. Az értékes műsorszámokért — amelyekkel olyan sok kedves órát szereztek dolgozóinknak — mi is köszönetet mondunk. Szóljon ez a vezető Gécs Jenőnek és az együttes minden tagjának. Hírek a film világából Arnold Branald cseh író egyik, Franciaországban játszódó novellájából Radok rendező filmet készít. A film a gépkocsi történetét meséli el, az 1901-es első autóversenyektől kezdve. Ehhez Karlovy Vary közelében felépítik a híres dourdani partot. Dánia jelenleg az egyedüli nyugateurópai ország, ahol nem mutatnak be amerikai filmeket. A dán kormány ugyanis tiltakozott az amerikai filmgyárosok ama kívánsága ellen, hogy emeljék fel a moziheiyárakat. Ezért az amerikai filmimportot megszüntették, h'elyette nagyszámú olasz és angol filmet' mutatnak be nagy sikerrel. w Kanete Side iaoán filmrendező, a „Hirosima gyermekei" alkotója, saját forgatókönyve alapján ű.1 filmet készített. Címe: Farkasok. OJ sző 1956. július .19.