Új Szó, 1956. május (9. évfolyam, 121-151.szám)

1956-05-09 / 129. szám, szerda

. z út közepén egy öregasszony » állt és meredt pillantással kémlelte a messzeséget. De semmi mozgás sem látszott, csak távoli dörgés hangja remeqtette a levegőt. Az ember szinte el se akarta hinni, hogy ez a csendes, duruzsoló za.i ágyútűztól származik. A réteket szinte perzselte a májusi nap. a kiskertekben virágzott az orgona és a barackfák töve méq fehér volt a néhány napja lehervadt viráqszirmoktól. Az öreqasszony mellett a várakozás izqalmával égő emberek járkáltak felalá. arrafelé fürkésztek, amerre ő. Akadt olyan türelmetlen is. aki felkapaszkodott a fák koronájába, hogy messzebbre lásson. — Jönnek ? •— Méq nem látni semmit. Néhány legényke komolykodó képpel a tőidre hasalt, úqy fülelt. Persze mit sem hallottak. Végre az egyik férfi, aki terpeszülésben foglalt helyet eqy hasas ágon. meglengette a kezét: ;— Porzik az út. Jönnek! .— Nem németek? — Hogyis ne! Hisz már fél órája itt jártak a szovjet előőrsök. A szótól raiosan tódultak az emberek az útra. bele-beleütköztek a méq mindiq mozdulatlanul álló öregasszonyba. Az asszony szorosabbra kötötte sötét fejkendőjét és félrevonult. Nem pillantott hátra, a város felé. A helység távoli végén a tetők fölött méq füstfüqqöny úszott. Híre járt, hogy amott két ház égett le. Az öregasszony naqyon is fáradtnak érezte magát, hoqy odarohanjon a tűz helyére. csak a szomszédok izgatott szavaiból hámozta ki. mi is történt. Ma délután eqy SS-egység vonult keresztül a városkán. Gépkocsijaikból lövöldöztek az emberekre, talán azért, hogy ne legyen tanúja menekülésüknek. De fegyvereiket nemcsak az emberek ellen irányították, hanem a zászlók ellen is. Mert hát kora hajnaltól zászlódíszben pompáztak az utcák, a kelmék piros-fehéren duzzadoztak a szélben. mintha ünnep volna és nem háború. A város túlsó szélén, a kovács házán vörös zászló lengett. Éveken keresztül a padláson rejtőzött, de most a leqyözött ellenség szeme láttára lenqett. loboqott. Ott álltak meg a fekete qúnyásak, bár a vak is láthatta. hoqy sietős az útjuk. Gránátokat dobáltak be az ablakon, s a ház lángba borult, méq a szomszédos épület teteje is kiqyulladt. Ezek a qránátrobbanások voltak a háború utolsó rikkantásai. amelyek eljutottak idáig. Azon túl már csak ez erdő felöl szüremlett a lövöldözés zaja. oda siettek ugyanis a helybeli férfiak rejtekből kiásott régi puskáikkal. hoqy hátba támadják a visszavonulókat. S hamarosan nem hallatszott más. csupán a már említett távoli dübörgés, de ez már alig emlékeztetett a háborúra, inkább az öröm közeledő harsonaszavaként hatott. Az öregasszony lement az útról és lassú léptekkel visszatért a lejtőn oldalvást álló kis házba. A város fölött ritkult és szertefoszlott a füst és az anvóka arra qondolt: mit érez maid a kovács, mihez kezd. ha viszszatér az erdőből és meqáll felperzselt házának romjai fölött. A vörös zászló is porrá égett. csak a hamva köszönt benneteket, kedves vendéqek. Elhamvasztott házak, elhamvasztott zászlók és — elhamvasztott emberek.. Az öregasszony testét zokogás rázta, fojtó, száraz sírás, mert könnyét már rég elsírta. Az úton erősödött a zaj, a kiabájás — alighanem közelednek már. Bement a szobába s az ablakon keresztül nézett ki az orszáqútra. Néhány asszony kezében viráqgal futásnak eredt. Valóban, már itt is vannak! És én nem üdvözöllek benneteket. kedveseim, igen gyönge vagyok hozzá. És nem is akarom, hogy zokogásom beleveq.vüljön az öröm szavába. Megrázta fejét. Pediq ki várta őket váqvóbban nála? Mennyi fohászt suttogott el vértelen a.ika! Gyertek, ne időzzetek sehol, szálljatok sas szárnyán! Minden nap növeli az irtózatos veszedelmet. És nem segíthet más, csak ti. Gyertek, siessetek! Ha idejében jösztök. bízhatok benne, hogy az első sorban ott lesz majd ő is, a fiam. Nem szabadíthatja őt ki más, csak tl. losszú ideje múlt már. hogy elvitték. csak levelezőlapot kaptam. azt is idegen kéz írta, név sem volt ra.ita, alighanem valamelyik qyárbeli oaitása küldte. Harcos volt a fiam. tudtam én is. Amikor eoyszer #> ÜJ SZO <?- - ... -— a ej f?d elmondta, hoqyan rázta meg egy robbanas a qyár testét és milyen sokáig álltak utána bénultan a gépek, mosolv csillant a szemében. Hogy nyomára jutottak a kopók, azontúl csak bennetek bíztam. Napról napra kérdeztem. merre is lehettek. Közel? Messze még? Az emberek kétkedőn vonoqatták a vállukat, de én hittem btnne: eljöttök. És az első sorban ott lesz ő is. a fiam. Meqszabadítottak, édesanyám, kettőbe tárult a börtön kapuja, amikor meqdönqették a vitézek. Azt qondoltam ma.qamban: kiállók az útra. ott várom őket. Amint ma is ott álltam. Bocsássátok meq az öregasszonynak, hogy életbe akarta idézni kétségbeesett meddő álmát. Ügy is .161 tudom, hogy ő már nem jön vissza. Az aorőka ablakon keresztül nézte az országutat, fehér haja homlokába 1956. május 10. Ladislav Lipták

, Kassa Szabó Béla hullt. Az úton valósággal nyüzsögtek a gépkocsik. Dübörögtek a motorok, de zajukat énekszó nyomta el. A városból eqyre újabb emberek érkeztek futva, záporozott a virág, a katonák elkapták a csokrokat és nevettek. Az öregasszony ráncos kezeit szívére szorította. Isten hozott, isten hozott, kedveseim! Méq akkor is, ha ő nincs köztetek... Az országúton eqy pillanatra sem csitult az eleven nyüzsqés. Autók, emberek, por és virágok véqet nem érő sora. nem szűnő, el nem némuló üdvrivalgás, énekszó. Isten hozott! Tudom, egy perccel sem jöhettetek hamarább, véretekkel .váltottátok meq az utat hozzánk. A zászlónak porrá kellett égnie, s a foqoly sorsa az volt. hoqy ne várhasson mea benneteket. Isten hozott, mondom én is a többiekkel s ha nem állok azok között, akik élienszóval köszöntenek, csak azért van. mert az én szavam már nem való örvendezésre. Elfordult az ablaktól és fia fényképére pillantott, amely ott állt a szobaszekrényen. Felsóhajtott. Lám. álmatlan hosszú éjszakákon arról ábrándoztam. hoqy a fiamat is köszönthetem maid eqyszer! Virágot szedek, a kék vázába rakom, tisztára törlöm az asztalt, megterítem csillogó damasztabrosszal. .azzal, amely nem került ki a szekrényből, csak éppen az esküvömre és a fiam keresztelőjére. Ha belép az ajtón, talán ott talál a tűzhely előtt, amint térdelve élesztem a lángot, hoqy meqsüssem kedvenc kalácsát. Léptétől megriadok, kezem a kötényembe törlöm.«

s Szinte maga sem vette észre, hogy mindez már nem gondolat és nem álom. Valósággá érlelődött s az öregasszony kiment a kertbe, néhány virágos ágat tört, előkereste a kék vázát, tisztára törülte az asztalt és ráterítette az abroszt, amely a szekrény legalján rejtőzködött. A szobában mintha fény ömlött volna el. Mialatt a kisváros főterén pihenőre megállt a vonuló csapatok egyike, s az emberek nemcsak menetközben csodálhatták, hanem megölelhették, megsimogathatták a szovjet katonákat, melléjük ülhettek és beszélgethettek, mialatt a lányok szemérmesen mosolyogva ismételgették az első orosz szavakat, s a porlepte katonák mohón itták a kút vizét, mialatt a város szinte egy csapásra katonai tábor képét öltötte magára, és a felperzselt házak üszkös romjai eltűntek az öröm tarka leple alatt, az öregasszony sietős kézzel tett-vett, tésztát dagasztott, tejet öntött belé, tüzet rákot. Kalácsot sütött a fiának, kkortájt történt, hogy Stefan >\ Kuzmin gárdista leugrott a teherautóról és kinyújtóztatta elzsibbadt lábát. Toppantott egyet-kettőt, mire valaki rászólt: — Táncolhatnékod van, Stefan? — Táncoltunk tegnap meg ma reggel eleget, a kelleténél is többet, cimbora. Nyelt egy-két korty vodkát, hogy leöblögesse torkáról a port, aztán körülnézett. Nem nagy öröme telt a főtér körül sorakozó házakban. Az imént, hogy a városkába érkeztek, észrevette, hogy odakint, a határ felé virágba borultak a kertek. Furcsa vágya támadt: benyitni a verőcén és megállni a fák alatt, letörni egy virágzó gallyat és foga közé szorítani, hogy nyelvén érezze a fakéreg kesernyés ízét. Ki tudná megmondani, honnan támadnak az emberben ilyen értelmetlen kívánságok. A háború nem arravaló, hogy az ember hiábavalón űzze az eszét. Elmosolyodott. Ügy van, most már vége a háborúnak. S ettől törnek fel egyre erősbödve a régi, félig-meddig már elfeledett érzelmek. Valamikor régen, odahaza történt, foga között virág, sapkája tarkóján, és köröskörül a határtalan, csendes este. Meg kertek ... Gondolataiba mélyedt. Odahaza felégett a föld, füst borította, amikor elhagytuk, füstben tértünk vissza. Milyenek lehetnek most a kertek? Még sarjadniuk, nőniük keil. De itt csupa virág az egész föld. Ezért ébredt benne oly erővel az otthon emléke. Elvált társaitól, akik fáradhatatlanul énekeltek, nem is a maguk kedvére, hanem a karéjban álló leányoknak és mintha határozott cél felé törekedne, a város széle felé indult. Amikor már elmaradtak mögötte a házak, elégedetten szívta be a kertek és mezők illatát. Itt is hallott az ének, itt is invitálgatták az emberek házukba a katonákat, és seregnyi gyerek nyüzsgött egy gépkocsivezető körül, aki valamit igazított az autója motorján. Csapatnyi katona mosakodott egy kút körül, az asszonyok edényben hordták a vizet. Egyikük egyenesen? az útra loccsantotta a fazék tartalmát, kis híján Stefan lábára. Káromkodott egyet, de tüstént el is mosolyodott, az asszony riadtan felsikoltott, de aztán az ő arcán is kivirult a mosoly. Stefan azonban maga kívánt lenni, ezért felfelé indult a domboldalon. Kis házat látott maga előtt, elhagyottnak látszott, de kert ölelte és benne virágzott az orgonabokor. A házikó fehér fala valósággal világított a leszálló alkonyatban. Ha lehúnyná a Szemét, .azt is képzelhetné, hogy a szülői ház felé tart, az is magányosan állt, falát fehérje meszelték és az ablak alatt virágot ültettek. Csak éppen sík földön épült, nem pedig lejtőn, aztán meg úgy se volna igaz, a házikó régóta rom már, azt mondták, az egész negyed földig leégett. Anyja sem él, senki sem él, a tömegsírt a németek a helység mögött ásatták meg, a szakadékban, ahol gyerekfejjel játszadoztak. Micsoda szép játszóhely volt, ma meg — temető! Keresztülhaladt a kerten, letört egy gallyat, harapdálta kesernyés kérgét és sapkáját hátra tolta a tarkójába. Igen, így volt ez valamikor ... Aztán az ablakon keresztül belesett a házba. Egy öregasszonyt látott, a takaréktűzhely előtt térdelt, arcán a tűz visszfénye. Most felkapta fejét s hogy megpillantotta a jövevényt, szaporán felugrott és apródad léptekkel az ajtóhoz sietett. Megijedt az anyóka a katonától, gondolta magában Stefan és ellépett az ablaktól, hogy kitakarodjon a kertből. Ekkor nyílt az ajtó, a küszöbön megjelent az öregasszony, öreg szeme mintha csupa könny volna és dermedt rémület. Kezét nyújtotta feléje, mozdulatlanul nézte, aztán észbe kapott. Szemét lehúnyta, majd újból tágra nyitotta, mintha kísértetet, látomást kergetne. Alig észrevehetőn elmosolyodott: — Gyere, már mindent előkészítet^ tem. Stefan nem értette a szót, érezte azonban, hogy neki is beszélnie kell valamit, olyan riadt, szerencsétlen volt az öregasszony. Megesett rajta a szíve. Azt mondta: — Szépen virít a kerted, anyácska. Az öregasszony kitárta az ajtót s kézmozdulattal beljebb invitálta. Ment. Talán a nyelvén keseredő fakéreg Ize tette, hogy mindent olyan ismertnek, meghittnek talált. A nagyszoba, a fehér abrosz az asztalon, és a virágok a vázában. Látogatót várt talán az anyóka? Rápillantott s az Á zč^J. öregasszony úgy állt mellette, mintha azon tanakodnék, mit is tegyen. A szemébe nézett: — A fiamat vártam, — vett le egy fényképet az almáriumról. Štefan keskenyarcú fiatalember képét látta. Nézte a fényképet, aztán megint az öregasszonyt. Ujja a kép sarkába erősített fekete szalagra tévedt és megértette. Az arcképet az asztalon álló kék vázához támasztotta és bólintott. — Ä fiam, — ismételte az" öregasszony és a katonára pillantott. Szíve szorongott. De nem a fájdalomtól, valami mástól. Ez a fiú, aki itt áll előttem ... talán nem az én fiam ? Hogy másképpen fest? Hogyis ne, annyi év alatt megváltozik az ember. Sokat szenvedett, megjegyezte a fájdalom. Hogy nem értem a szavát? Magányosságomban az emberi beszédet is elfelejtettem. De vártam rá s lám, visszajött. Hogy is lehetne másképp? Meg kellett térnie az én fiamnak. S öreg keze remegve simogatta a legény arcát. ©Stefan csak állt mozdulatlanulUB Nézte az öregasszonyt, arcához közeledő kezét. Ilyen ráncos volt' az én anyám keze is ... Talán kissé erősebb, inasabb. De ä sanyarú évek megváltoztatták. Ezer közül is megismerném ezt a kezet, mert ki más tudna ilyen lágyan simogatni, mint az anyám. Fiam, — mondja az öregasszony és mosolyog. —• Mama, — válaszolja Stefan. Aztán az öregasszony észbekap, asztalhoz ülteti, elébe teszi kedveijc kalácsát és nézi, hogyan eszik. ízlik, de hogyis ne ízlenék, még meleg, mindig is így szerette. Kisiet a kúthoz, vizet húz, a mosdótálba önti, hogy lemossa magáról a csata porát. — Messzi volt az utad, ugye fiam?, — kérdi és szerető pillantással simogatja. Stefan csak a „messzi" szót érti és mosolyogva magyarázza: — Bizony, messzire kellett jön-< nünk, mama, — s közben arra gon-i dol, hány anya és hány gyerek vár« hatta a jöttünket. Mialatt mosdik, mellén harántos karcolás, lapockája alatt behegedt mély seb látszik. Fájt fiacskám? — Nem volt olyan veszélyes, ami-, lyennek látszik, mama. Fiatal vagyok és az ember sok mindent kibír. — Csak hogy végre idehaza vagy! A haza szót Stefan jól érti. Nem is találja furcsának, hogy idegen öregasszony szájából hallja. D® miért is volna idegen? Hosszú utat kellett megtennem, hogy visszajussak az anyámhoz. Odakint harmonika szólt. Az anyó-: ka kiveszi a legény kezéből a por-: lepte bakancsot, papucsot hoz s a kabátját is fogja, hogy odakint kikefélje. — Hadd csak, mama, — tartózd tatja Stefan, ülj ide mellém. Ismét kezébe veszi az orgonafa ágát, harapdálja kesernyés kérgét és behúnyja szemét. Odahaza más, volt a szoba, de az otthon és a bé-i késség érzése egyazon. Az öregasszony ráncos kezével elégedetten simogatja az abroszt. Hangtalanul ég a lámpa. A környez^ házakban lakó emberek naponta né-: hányszor is be szoktak szólni a ma-i gányos öregasszonyhoz, megkérdezni, nincs-e szüksége valamire. De ma mindenkinek másfelé jár a gondolat ta, senkinek sincs fölös, ideje. így csak egy kislányt küldenek, nézze meg az anyókát. A gyerekkéz bátortalanul kopogtat az ajtón, lenyomja a kilincset. A kislány megáll a küszöbön, meglepetten nézi az asztalnál ülő ide-" ger. embert. Nincs rajta katonazubbony, nem látszik tüstént, hogy miféle. — Ki ez, nagyanyó? — kérdi félénk, szorongó, hangon. — A fiam, — mosolyog az öregasszony, feláll, a leánykához megy, megsimogatja fejét és így szól: —

i Jó gyerek vagy, hogy gondoltál rám, de ma nincs szükségem semmire. Kikíséri a leánykát a ház elé, aztán megáll odakint és a sűrűsödő sötétbe mered. Önmagamat csaltam" volna meg? Megrázza a fejét. Nem! Neki is csak olyan anyja van, mint én. Ezért most az én fiam. S ha holnap elmegy, jönnek mások. Mind a fiaim lesznek. Mindnyájukat egyformán fogadom. Egy halott helyett mennyien jöttek vissza hozzám! Aztán eszébe jut, hogy nem töltheti idekint az időt, dolga van: meg kell ágyaznia, előszedni a dunnát, amely a kamrába várta sorát és amely alatt már oly régóta nem aludt senki. Csak néhány levendulalevél. Sietős léptekkel nyit be a szobába, boldogan, hogy van valakije, akire gondot viselhet. €SJtefan az asztalnál ül, lehúnyí H® szemmel'szívja magába a körülötte áradó békességet. Hosszű ideje nem pihent így. Aztán elmosolyodik: mit is csodálkozom rajta, hisz —. otttion vagyok. Fordította: Tóth Tibor