Új Szó, 1956. május (9. évfolyam, 121-151.szám)

1956-05-01 / 121. szám, kedd

i i i 1.i ii :i r ľi T i i ininiiiiiimniiniiTi rrr1 iTmprrrnriTTi JÚLIUS FUČÍK: [ Tjernm-mp^k máfiim \ A lenini stílus ésaz amerikai mérnök Piros reménnyel, piros lobogókkal köszönt a május. Kipattan a rügy, Kinyílt a bimbó, felharsant az ének, testvér-menetben vonulnak a népek, százféle szóban egy a cél, az ügy. Kinyílt a bimbó, kipattant a rügy, tavasz rohan földön-vízen keresztül, a kikelet kikelt az embereknek, öreg földünknek sarkai remegnek, a szív s az ész közös dalra rezdül. Tavasz rohan földön-vízen keresztül, a múltak árnya megriadva rezdül, a töke rabja egy ütemre lépdel a felszabadult sok testvéri néppel, és milliárd szem-szív és ész szerint — szilárd reménnyel Moszkvára tekint. Az új világ ez már: — a Béke-tábor. Testvéred ö: a kínai, ki távol rizsföldeken tengette életét, a rendülő tenger hajóslegénye, rab városok jó útra lelt szegénye, a messze földek lovas pásztora, a milliárd, kit nem láttál soha, s nem is hallottad soha még nevét. A rágalom többé nern tépi szét az annyiszor egymásra ingerelt szomszédokat. Már együtt szól az ének. Nem ellensége soha a népnek, s a hazugságok korszaka letelt. Ki egyért harcolt, egyért énekelt, együtt nézett a népek csillagára, azt nem vakítja arany csillogása, és tudja, mi a boldogságnak ára, vigyáz egymásra és vigyáz magára, mert szolga tötfbé nem lesz soha már. A Béke-tábor sokbástyájú vár, a békevédő ökle kőkemény, a béke népét hősi dalra bírja » a májusoknak hajnalfényü pírja, a piros zászló és piros remény. Csak rettegjen a nem-kért jövevény, a rabtartó, ä tegnap álmodója!... A testvérnépek fegyvere megóvja az emberiséget. Öklünk erején a gyújtogató vágyak összetörnek. Reménye, vágya vagyunk mi a földnek, ki felénk néz — a jövendőbe lát: szavunkkal népek vágyait feleljük, s ha jön a május, magasra emeljük a testvérnépek piros zászlaját. Hegedűs Géza. * ttílHiHiHltlIiilliBiiailBiiaiiaiiatiaiiBiiaüBiiaitr • :BIIBI>BIII I .'iiiaiiaiiaíiiiiiuiiiiiiiiiiiiini, líiaiialiaiiina; r i aiiaiianitiiiiauana Egy nappal a legfájdalmasabb búcsú után. A hajó egyre távolabb visz bennünket, de szemünk szüntelenül csak visszafelé tekinget. Hiába. Petropavlovszk karcsú tornya rég eltűnt és a Balti Hajógyár is letűnt már a látóhatárról. Csendes tengeren ringat a hajó. a vidám, hűvös reggel kék égboltja tükröződik benne, s a fedélzeten, a korlátnak támaszkodva' egy fiatal, korrekt német beszél. Figyelmesen és gondosan, jó oroszsággal ejti ki a .szavakat, olyan kedvteléssel különbözteti meg a lágy és a kemény l-t, mintha csak füstkarikákat eregetne. „Valóban nagyvonalú vállalkozás! Az új gyárak olyan ütemben szaporodnak, ami nálunk Európában nem mindennapos látvány. Gazdag ország, és most kezdi élvezni gazdagságát. De a technikának ez a sok csodája, tisztelt uram, mégsem a szovjet dolgozók műve. Mi volna mindebből a mi német, vagy amerikai gépeink nélkül. mi volna mindebből a mi német. vagy amerikai mérnökeink nélkül?" Tetszik nekem szabatos oroszsága. De a gőgje? Bizalmatlanul nézek a szemébe, mely első pillanatra olyan okosnak látszott. Két évet töltött Leningrádban. Két év után először megy haza szabadságra. Ez, amit mond, a legnagyobb tapasztalata, csak ezt viszi magával. Semmi mást, semmi nagyobbat, különösebbet nem látott ebben az országban, ahol az iparral a szocializmust is építik? Nem akart látni, nem tudott, vagy nem volt képes rá? Elgondolkodom saját lelkesedésem felett. Ha nem nagy dolgokból született volna, talán le tudná hűteni a német hideg esze? Nem hiszem, nemcsak én láttam mindent ilyen túláradóan lelkes szemmel. Nem hiszek neki. „önnek igaza van uram!" Beszélgetésünkbe egy durva hang tolakodik, melynek tulajdonosa egy mélabús ember, hátunk mögött, a fedélzet egyik nyugszékén napozik. „Igaza van" — mondja a fiatal néwt

wMtniMimtww

mw»

»M>*tw

ww 1890. május.1. Hatvanhatszor ünnepelte eddig a 32 éves Anna Černá elvtársnő, a prágai kommunisták „maminkája" május elsejét. Először tizenhat éves korában, 1890-ben a Strelecký ostrovon; nyolcvanegy éves korában tavaly a Vencel tér tribünjén. Ki tudja oda típeg-e még az idén is? Mikor szerény otthonában, a Vojtéšská utcai lakásban meglátogattam és az ágya szélére ültetett, elég gyengének érezte magát. Gondolatban minden bizonnyal ott lesz. Százezrek lelkes felvonulásából sokan fogják a tribünön az utolsó tíz évben megszokott he'yén fürkészve keresni a mosolygó arcú, töpörödött anyókát, aki kendőjével évről évre olyan lelkesen integetett á prágai dolgozóknak, -hogy utána napokig fájt — szegénykének — a karja. Jan Neruda, a csehek nagv írója a Národní Listy ben részletesen beszámolt a különösen ragyogó, fényes napról, 1890 május elsejéről. Akkor már kínozza az orvul fellépő gyógyíthatatlan betegség, de még kijár, és láthatja a munkásság felsorakozását arra a döntő harcra, amely az egész világ megváltoztatására irányul. Meszsze a jövőbe néző látnoki erővel ismeri fel e nap jelentőségét és olvasóival is sejteti, hogy a társadalom történetében új korszak kezdődik. Örömének ad kifejezést, hogy a munkásság mint egyenjogú és öntudatos osztály hallatja szavát, és megjósolja, hogy ez az egész társadalmi rend megváltoztatásához vezet. Nem kerüli el figyelmét a menetben felvonuló sok proletárasszony és leány. Talán éppen a kipirult arcú Anna Černá lángoló pillantású szemével találkozott tekintete, és halála előtti egyik utolsó írásában sürgetőleg fog0] SZO — május Íj 1956. lalkozik a nők teljes egyenjogúsításának régen időszerű kérdésével. Hiszen ezt az égető problémát a polgárság csak az ízetlen tréfa, vagy a fitymáló lekicsinylés hangján engedi napirenden tartani. — Eddig is a költök ezrei énekelték meg május elsejét, de aki megélte 1890 májusának első napját, talán a világtörténelem legnevezetesebb napjára ébredt — írja Neruda. — Végeláthatatlan sorokban, nyugodt, kemény léptekkel haladtak a menet résztvevői. Fenkölt emberi célkitűzéseikért tüntettek. Neruda az óceán hullámjaihoz hasonlítja a hömpölygő tömeget. Aki látta, megértette, mit jelent „az elemi erő!" Különös nap! Csodálatos hangulat! Es a továbbiakban híven érzékelteti az utca hangulatát: — Eltűntek a Burschenschaftok kihívó sipkái. Nem látni hintákat, se konflisokat. Nem mutatkoznak az urak, se a dámák. Csak az, akinek éppen dolga van, és közöttük mi, akiket a szegény munkás tévesen „uraknak" tart, de az igazi úr helyesen a „munkások" közé sorol. Egyszerre csak tódulni kezd a nép a Prasná brána felöl: a munkások elindultak a karlini gyűlésről a prágai népgyűlésre. Vörös jelvények, vörös nyakkendők! Először láttam az embereken a világ szociális mozgalmának ezt a sötétvörös színét: megremegtem. A tömegek szüntelenül haladnak előre, de a zaj minimális. A munkások jóformán hallgatagok, mint amikor esténként csoportokba verődve látjuk hazamenni őket: hallgatagok, szűkszavúak, határozott — vasakaratuk ' ma különösen visszatükröző — arckifejezéssel! Nos, csak figyelj — és észreveszed az arcokon azt a bizonyos „elemi erőt"! Mégsem rendülsz meg! Érzed, hogy ezt az erőt a tudatos gondolat irányítja. És egyszerre — mintha csoda történne — egyszerre megértetted az idei „Május elseje" lényegét, egyszerre meglátod, hogy ma az eddigi társadalmi és politikai helyzet egyetlen rándltással megváltozott, de már nem csut pán mára! És a „tömegek végeláthatatlan áradata halad tovább, a Stŕeleckýostrovra, a népgyülésükre. Közösen megtárgyalják majd az időszerű kérdéseiket. Elsőnek a napi munkaidő csökkentéséről. Az utcákon a népgyűlés ellenére sem csökkent a forgalom. Öráról órára többen és többen voltak. Mindenki takaros, ünnepi külsővel! A munkások jobbjaikon asszonykáikkal büszkélkednek: arcukon elégedett mosoly, szemükben örömteli szikra. És velük együtt, közöttük a többi prágai, ugyancsak elégedettek; ugyancsak jókedvűek. — Különös, — igen különös nap! Még a természet is, mintha törvényszerűen viselkedne! Reggel fojtó köd, őszies, nehéz a levegő — aztán egyszerre csak kibújt a nap és minden olyan tündöklő, fényes, olyan kellemes volt. 1890 május elsejét ünnepeltük! Mindez hatvanhét évvel ezelőtt történt. Huszonnyolc évig tartott az út, amíg az Auróra 1917 októberében új történelmi korszak kezdetét jelentette be a világnak. Ám május elsejéről a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után sem feledkezett meg a világ proletariátusa. Közösen ünnepeljük évről évre az egész világ dolgozóival. Véssük jól a szívünkbe: sokaknak, sok helyen példaképül szolgálunk. Figyelnek ránk, követnek, szeretnek bennünket. met új segítőtársa és már érzem, hogy ellenszenvvel nézek rá. „Igen, önnek igaza van. Én detroiti vagyok és hány magunkfajta ember él itt. A Szovjetunió majd minden gyárában találhat amerikai mérnököket, amerikai szerelöket, Amerikából behozott gépeket..." és Németországból" — figyelmezteti a korrekt ifjú német, mélységes tisztelettel a történelmi igazság - iránt. és Németországból" — ismétli utána az amerikai mérnök — „és az ön országából is, uram?" — kérdi felém fordulva túlzott udvariassággal, amiből kiérzem a gúnyt, és olyan oroszsággal, amit egyre gyalázatosabnak és gyalázatosabbnak találok ... „....és Csehszlovákiából, Angliából, Japánból, Franciaországból; nem is ismerem valamennyi itt képviselt országot. Igen uram, így van ez, önnek igaza van. De... ezért uram tisztelet jár a Szovjetuniónak. Ez büszkeségre ad okot és nem szégyenkezésre. Szerénységből magamat kivonom, de — a Szovjetunióban a mi és az önök legjobb erői dolgoznak. A legjobb szakemberek dolgoznak a tervbizottságokban, a laboratóriumokban, a gyárakban a világ legjobb mérnökeit alkalmazták a szovjetek, és taián azt is tudja, hogy a Szovjetunióban dolgoznak most az önök legjobb építészei, a legjobb német építészek, ön ezért lenézi a Szovjetuniót, amint látom. Én pedig meghajlok előtte." Nem, egyáltalában nem olyan elviselhetetlen a mérnök oroszsága, mint az első pillanatra véltem. „ . . . meghajolok előtte. Mert az ember aikotó, uram. De ettől a gondolattól nálunk és önöknél is régen elbúcsúztak. Nem alkothat abban a régi világban, amelybe most visszatérünk és amelyet valaha úgy szerettem. Gondolkodik és a saját gondolata üti agyon. Nézze az én esetemet: volt egy találmányom, nem vőít benne semmi világot rengető, uram, de jó dolog volt. Három évig irkáltam, ajánlgattam, csaknem könyörögtem. Semmi. Legjobb esetben néhány elismerő szó és udvarias elutasítás. Végül jött egy ajánlat: enynyi és ennyi ezresért megveszem, de nem lesz megvalósítva. Ismerem az ilyesmit, uram. Ördögi találmány. A válság elmélyítését találta fel, ez az igazság, uram. Ezért aztán az ötletét elzárják a páncélszekrény fenekére, vagy tűzbe dobják. És ön kap érte néhány ezrest. De az ördögbe is, hát csak pénzért gondolkodik az ember? Azért alkot talán, hogy életmüve ott rothadjon a páncélszekrény fenekén? Elárultam hazámat, uram, ezt mondták rám. Eladtam találmányomat a szovjeteknek, és elmentem a Szovjetunióba. Azt mondták rám. eladtam magamat. Most szabad az agyam, és nincsenek körülöttem a páncélszekrény börtönfalai. Csapjátok oda az eszeteket, ti, a régi világ feltalálói, ezt tanácsolom mindnyájatoknak, csapjátok oda az eszeteket, vagy pedig menjetek a Szovjetunióba. Legjobb erőink és persze, az önök legjobb erői — dolgoznak ott, és egész művük álom maradt volna, ha nem volnának a szovjetek. Ez, uram, nem gyengesége a szovjeteknek, ez az ereje. Nagyon tisztelem őket ezért, és nagy megvetéssel tekintek a mi iparunkra és az önök iparára is, hogy nem tudja megtartani jó munkásait, hogy már nem tud nekik munkát adni..." Ördög vigye az első benyomást! Hamis. Hol "az amerikai mérnök, akit a fiatal német segítőtársának gon-' doltam? Sehol. A lendület felemeli a mélabús embert a nyugszékről, durva nyelve éles lesz és megtelik szeretettel. „.. .és még valami, ön, úgy látszik uram, szakmájában nem kerül kapcsolatba a termeléssel?" Nem! A fiatal német egy német gépértékesítő társaság képviselője. Cége kitűnő üzleteket köt a Szovjetunióval. Nem jár gyárakba, sohasem JÖ SÁNDOR volt még szovjet gyárban. Ez nem tartozik a feladatai közé, egyébként idejéből sem telik. Ehelyett kitűnően megtanult oroszul, és általában a német export egyik legagilisabb képviselőjének tartják. Egyébként mindez talán nem is fontos. Nem tagadja a bolsevik kísérlet érdekes voltát. De mit jelent mindez végeredményben ? Olyan vállalkozás, amit nem jól kalkuláltak ki. Haszon nélküli vállalkozás. Nem kell ahhoz gyárat iátni. hogy az em&er felismerje az igazságot. Az amerikai támadó hangon felnevet: „Ej, uram, hova tette a szemét! Rosszul lát! Menjen orvoshoz ... különben ne, talán már késő... menjen egy gyárba, majd ha visszatér szabadságáról. Mondjon le fizetéséről, tudom, hogy csinos öszszeg, áldozza fel ezt, uram, nyerni fog vele. A szovjet kalkulációban nem a százalék, nem a milliók, hanem a világ maga a haszon. Hagyja csak a kapitalizmusra, hadd veszítse el önmagát, mert túl vaskosak az üzleti könyvei. Nem lát tőlük, rövidlátó, már nem képes... de ön még fiatal." A mosoly eltűnt, a támadás fokozódik. „Micsodá beismerés ez, uram. ön tehát még nem látott szovjet munkást munkaközben, ön tehát még semmit sem tud arról, hogy a szovjet munkás új embertípus. Ön tehát még nem tudja, hogy ott szocialista munkaverseny, élmunkásbrigádok és egyéb olyan apróságok léteznek. amelyek bennünket, idegeneket először dühre ingereltek, azután fellelkesítettek, ön minderről semmit sem tud. Ah, így már értem önt..." Már nem hasonlít arra a mélabús emberre, aki idegen, durva hangon beleavatkozott a beszélgetésünkbe. Ragyog. Nem tehetek róla, de mindig így láttam ezeket a hitetleneket, akik csak saját szemükben bíztak, mindazokat, akik meglepődve nézegettek, mindent megtapogattak,. amíg végül szilárdan, megkapaszkodtak, felemelkedtek és építeni , kezdtek, már nem mint próbálgató szemlélők, hanem élmunkások. Ragyog. Már nem mélabús ember, csupa eleven. lenini stúlus: amerikai tárgyilagosság, amely bolsevik lelkesedéssel párosul. És nem áll meg a beszédben. Az ifjú német korrektsége mély hallgatásba merült, alighanem rövidé-" sen magunkra maradunk. ..És mi? Ön azt mondja: érdemeink vannak a szovjet ipar terén. No, uram. higgye el, csak nem akarom lebecsülni a saját munkámat. De ön túloz. Talán mindenütt ott vagyunk, de nélkülünk is boldogulnak. A rosztovi Szelmassztroj-ról még valószínűleg nem hallott? Hallott. Helyes. De tudja-e, hogy azt az egész gyárat ktzárólag szovjet anyagból építették fel a szovjet emberei? Mindent maguk csináltak. Most jövök Rosztovból. Bevallom: tanultak tőlünk. De ott már én tanultam tőlük. Igen, önnek igaza van, a legjobból is a legjobbat veszik át a régi világból. De mit tudnak belőle csinálni! Egyetértek önnel: ezer meg ezer külföldi szakember dolgozik a Szovjetunióban és külföldi gépekkel is dolgoznak. De az ön következtetései — bocsásson meg — csupa felfuvalkodott értelmetlenség. Nézze meg a Szelmast! így van ez, uram: ők megvannak nélkülünk — és ezt a mondatot végig kell mondani: mi azonban neikülük már nem ..." Régen, régen nem érdekel már a korrekt német tökéletes oroszsága. Talán elment, talán valahol lent a kabinjában töri magát nyelvtudása további tökéletesítésén. Nem tudom. Nem keresem. Heverek egy nyugszékén az amerikai mellett. Túlkiabáljuk a tenger moraját és a reggelire hívó csengő hangját is. A Szelmassztroj-ról beszélgetünk. („Ahol a ma már a múlté" című kötetből.)