Új Szó, 1956. május (9. évfolyam, 121-151.szám)

1956-05-24 / 144. szám, csütörtök

Lassanként elcsitul a falu, mint a fészkére tért madár. Csendes, langyos az éjfél felé futó májusi est. A falu végén botjára támaszkodva fülel az éjjeli őr. Lejjebb, a falu közepe táján három dülöngélő alak botorkál hazafelé. Fiatalok, legények. Összekapaszkodva mennek, egyik útpartról a másikra lódítja őket a szesz. Megállnak. Gyufa villan, majd felizzik a cigaretta parazsa. Dünnyögnek, káromkodnak, mert úgy legény a legény. Aztán egyiket itt, a másikat amott nyeli el az utcaajtó sötét szája. Egyedül marad Szabó Pista, özvegy Szabóné egyetlen fia. Merevség fogja a lábát, támasz nélkül nehéz a lépés. Sudár alakját hajlítgatja a belső tüz, mint szélvihar az útszéli jegenyefát. Verejtékgiyöngyöket bont a homloka — veszettül birkózik a fiatal szervezet. Hej, de messzi a falu vége! Ügy véli, nótaszóra könnyebb a lépés/hiszen a katonaságnál is úgy volt. Megereszti a hangját. Kissé rekedtesen vág a csendességbe, azért mégis szép — jóhangú legény. Éjféltájban ezt az utcát (hejde) százszor végigjárom. Oda van temetve minden boldogságom ... Ezt dalolja. Hogy miért? Mindegy az, csak szóljon, szálljon, teregesse szárnyát: tudja meg a falu, hogy Szabó Pista ismét mulat... Boldogság? Micsoda boldogság!? Ez az igazi, amikor nehéz köd borong az agyban, apró zsibogás futkároz a bór alatt, amikor vattába csavarkóznak az érzések... Szerelem!? Kell is az!? Az ö szívében biz nem rak fészket soha, de soha! Kezdi is a nótát vadul, szilajul: (Merhogy) Nem házasodok meg soha... A házuk elé ér. Halvány fényt szűr a kicsi ablak. Mi az? Miért van világosság? Várnak rá? Nyugtalan a szüle? Baj azért nincs, miért is volna. Május van, az orgona is bontogatja apró tölcséreit és Szabó Pista nagylegény, kiszolgált katona és nagyon erős. Kit kellene összetörni!? D»e jó lenne valakit! Benyit. Lódul, huppan a székre és néz. Néz, de alig lát valamit. Szemébe mar a fény, fordítja a gyomrát, meg a szobát. Szabóné az ágy szélin ül. Már nem sir. Sírt hangosan, könnyesen eleget, már csak a lelke sír, De az még rosszabb: fájóbb, maróbb... Nézi a fiát, az egyetlen megmaradt fiát, ezt a rossz, rakoncátlan gyereket, akiért meggörnyedt a háta. sípolós a melle, ráncerdő az arca, ezüstkoszorú a haja... Hát érdemes volt? Nézi, nézi a fiát aki képzeletében kicsiny gyerekké lesz, kis botladozó gyerekecske... És látja az apját a végtelen urasági tarlón, a két nagyobb fiát, ahogy görnyedve húzzák a kaszát... Aztán eltűnik a kép, elillan, mint a rossz álofh, hogy helyébe még borzasztóbb jöjjön... Tankok düböt

1getik a földet, repülök zöngetik az eget. Három halott: egy a legkedvesebb, kettő a mégkedvesebb... Ketten maradnak. Kettesben marad Lovicsek Béla": egy nyakigláb vézna gyerekkel, akinek kenyér meg ruha kell. De honnan, miből!? Hát érdemes volt!? — Fiam, fiam! — Édesanyám! De nagy a kedvem! — Ugorna a legény, de a szék visszarántja. — Látod, látod, milyen tehetetlen vagy! — Én el? Hány csillagot üssek le az égről? — kanyarítja magát mellbe virtuskodva a legény. — Leütötted te már onnan az utolsót is, fiam... Az édesanyádat... — Fájdalom béleli a hang iát. keserűséget csordít a lelkébe. Mellre billen a részeg fej, könnyet eres/t az ifjú szem, És az édesanya gyógyítaná mindkettőjük fájdalmát. Fiához lép, cirógatja, könyöröqve rimánkodik neki: — Ne igyál, édes fiam! Az ital tönkretesz. Hiszen szép vagy, fiatal, erős, jól keresel... Hizasod>meg! Rám már nem számíthatsz. Nézz rám! Nézz az anyádra! Hát nem látod, hogv egyik lábam már a sírban van!? Ne igyál, édes fiam, ne tégy időnapelőtt a fold alá!... Hiszen most nyújtana egy kis jót az élet. Nem akarod!

r Megtagadod tőlem! ?... A legény nem szól. Hallgat és gondolkozni próbál, de nem tud, csak valami nagy-nagy keserűség feszül a mellének, s mintha szorítaná U a lelket, az életet... Elmúlik egy hét, el a másik is, de változás nem történik. Szabó Pista iszik, mulat, duhajkodik továbbra is, édesanyjának pedig mind vékonyabb és sápadtabb lesz az arca. Vasárnap van. Mulatságra készül až ifjúság. A falu utcáján nagy a mozgás. A lányok egymásba karolva, elfogva az utca szélességét sétálgatnak. Cifrák, kelletik magukat. Csak egy van köztük, aki egyszerű, akin a ruha olyan, hogy nem feltűnő' a Csetö Rozika. Mégis rajta feledkezik a legtöbb pillantás, pedig még tegnap gyermek volt, számon sem tartotta a falu. Ma már lány. Nem magas, de nem is alacsony, nem erős, de nem Is vékonyka. Hosszú szempillái alatt, mintha két nefelejcs-csokor volna. Ringnak a lányok, nézik a legények. Szabó Pista is söpör a szemével. Aztán megdörzsöli a szemét: valóban jól látja!? A Rozika az? Az a kis, kócos csitri!? Hiszen tegnap még az volt. Hosszan néz utána és szélesre húzódik a szája: — No, majd estére a szemébe nézünk, majd megtapogatjuk a derekát... — határozza el magában és lép a vendéglőbe, hogy szomjas gégéjét megitassa. A sarokasztalnál már keverik a kártyát. Együtt a szokott társaság, csak ő hiányzik. Nem soká kéreti magát, csakhamar helyet foglal. A legények kártyáznak, s közben isznak Telik, múlik az idő, s mire a vörös napkorongot elnyeli a nyugati hegyek kék tengere, szilaj szárnyaló hangok emelgetik a vendéglő mennyezetét. A kártyapakli már zsebben szunynýad, borpocsolyáktól csillog az asztal. Olykorolykor virtusos ököl dobbant a tócsákba és nyomán freccsen a borszilánk, hogy fanyar élével a legények szemébe marjon. Szabó Pista hangja zeng legjobban, Szabó Pista hangja csap a legmagasabbra. Irigylik tőle a többiek, de az irigység bent lapul. Kimondani nem lehet, mert Pistának az ökle is kemény. Aki a méteres zsákkal is játszik, annak csak mosolyogni lehet a szemébe, különben könnyen baj lehet. Lassan szedelőzködnek a legények, mert a kultúrházban már brummog a nagybőgő, jajong a klarinét és a bornak pereghetnékje, dobbantani való kedve van. A falak mentj lócák csak úgy roskadnak az asszonyok alatt. Középen peregnek a táncosok. Szabó Pista keze Rozika derekán simul. Szót se szól, csak táncol és nézi a lányt. Nézi, mintha sose látta volna, úgy nézi. mintha a világ másik végiről cseppent volna ide. Rozika érzi a rátapadó pillantást. Érzi és nem bánja. De é.ifél felé már más érzések tolongnak benne. A büszkeség apró lángjai perzselik a szívét, mert Szabó Pista egész este csak vele táncol és senki mással. Büszkeség, Ha tudná, hogy a büszkeségből valami más lesz! Nem tudja és úgy van az jól. Mert a szerelem a kezdet kezdetén a legszebb. Akkor, amikor bolondos, könnyű jókedv ringatja a szívet, a lelket, amikor csengettyűszó a hang, amikor kacagni és sírni volna jó egyszerre, amikor rózsaszín fények szövik át az egész világot, amikor még semmit se tudunk, mégis sok mindent érzünk... De Rozika anyjának nyitva a szeme. Komor, sötét felhők vonulnak benne és éles villámokat szór: — Kell is valakinek až a résžeg disznó! Pista édesanyja pedig a sarokban ül meghúzódva, szerényen. Nézi a fiát és szemének meleg fénye simogatja annak minden mozdulatát. Meggyötört arcának redői közé némi vidámságot szór a remény magvető keze: :— Talán megváltozik! De Pista nem változik meg. Mit tegyen egy szerelemmel bélelt legény, akiflek orrát elütik attól, aki miatt elkerüli szemét az álom, akiért egy álló hétig is ellógna az egyik oldalbordáján!? Hová, kihéž menekülhetne, mint a cimborákhoz meg a borhoz. Mi másba ölhetné a lelkét, mint a duhaj mulatozásba, a sajgó fájdalmakat űző kábulatba!? Mert Rozika anyja hajthatalan. Nem enged a huszonegyből, mégha fejtetőre áll is a világ: — Nem olyan legénynek nevelte ő a lányát! A baj hátára baj ül. A sors keze kirántjá Pista alól a talajt. A csillag, az utolsó csillaga, melyet leütött az égről, megszűnik ragyogni, örökre kialszik a fénye... Temet a legény. Temeti az anyját, s talán önmagát is. Egyedül marad. Egyedül a bajáva., gondjával, a fájdalmával. Rideg, zord a világ. Üresen, sötéten ásít a kicsi ház parányi ablakaival, a rozzant bútorok, hidegen szunnyad a tűzhely vasa. Ez minden, több semmi és senki. Talán még jó szomszéd sincs, talán szánakozó ember sem akad a faluban. Telnek, múlnak a napok. Pista otthon van. Sehová nem megy, senkivel nem beszél. Hiába várja a traktor kormánykereke, hiába várja a munka. Áll vele a világ, s forgatná vissza az idő kerekét, ha lehetne, hogy úgy csinálhatna, ahogv most érzi. Hogy visszajönne az édesanyja, hogy láthatná a bánatos szemét — de megcsülogtatná az örömszerzéssel! Hogy hallhatná a szelíden korholó hangját — de megkacagtatná! Tolakodnak, hemzsegnek körülötte a késői megbánás álompilléi, hogy a rideg valóság egyetlen suhintására eltűnjenek, semmivé váljanak, .j Júniusvégi vasárnapot jelez az idő szava. Sima, kék tükör az ég, lágy szellő turkál a lombok között. Szabó Pista etet. Darát szór a csirkéknek, csalánt vág a kacsáknak. Vékonyas, sápadtas az arca, komor ránc szegi a szája szélit. Az utca köves hátán Csető Rozika cipősarka kopog. Az alvégre, a keresztanyjához megy. Már messziről látja a Szabó-ház fehéren vakító elejét, a kissé félrebillent kéményt és érthetetlen gyengeség költözik a lábába. Már a ház előtt megy. Hősiesen tartja a fejét — előre néz. Az< tán mégis enged a belső parancsnak és egy pil-: lanatra benéz az udvarba. A pillanat megnyúlik, mert ott áll Pista szakajtókosárral a kezében és feléje néz. Szólítja is: ;— Rozika! Rozika megáll és vár, Pista pedig a kerítés? hez megy. Rozika szeme a földre kívánkozik, szíve zakatolása lángbaboritja az arcát. — Haragszol rám, Rozika? Sokára, nagyon sokára buggyan a válasz: — Nem!... Én nem.., Elmegy a lány. Egyenes, szép a tartása. Pista hosszan néz utána. Egyszercsak visszapillant a Rozika. Könny szökik a kemény legény szemébe. Nem kell a pohár, nem kell a rossz cimbora! —i Alig észlelhető mosolyt villant az arca és valami nagy-nagy erőt érez minden porcikájában. Olyan erőt, amellyel utat bír törni az élet, s talán a boldogság felé.. j OOOOOOOOOOOOOOOOOOGX^^ OGOOGO0OOOGOO0OOÖ0OOOOOOO 3©O©OO0O©©0©QOOEXD0OOOO©<^ A két gazdasági-társadalmi rendszer békés egymás mellett élése lehetséges és nélkülözhetetlen M

a jobban, mint bármikor azelőtt világszerte megvitatják a különböző gazdasági és társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésének -lehetőségeit és kilátásait. Ez az élénk 'vita a két ellentétes törekvésnek összeütközéséből származik. Az egyik oldalon ugyanis a népek a tartós nemzetközi béke biztosítására törekednek, míg a másik oldalon az agresszív köröknek az a törekvése mutatkozik, hogy az egész világot uralják — akár háború árán is. Az agresszív körök — főleg az Egyesült Államok legtámadóbb körei — ugyanis nagy erőfeszítést tesznek a harmadik világháború „ideológiai" elkerülhetetlenségének közvetlen és közvetett bizonygatására. Azt állítják, hogy az új háború sorsszerűen elkerülhetetlen, mert állítólag nem lehetséges az, hogy különfelé gazdasági és társadalmi rendszerű államok hosszú időn keresztül békében éljenek egymás mellett. Emellet az agresszív körök saját támadó szándékaikat és előkészületeiket a szocializmus táborához tartozó országok számlájára igyekeznek írni, až agreszszióra való előkészüléseiket a béketábor országainak nem létező „fenyegetései" vagy „támadó szándékai" elleni fegyverkezés szükségességének hangoztatásával leplezik. Az SZKP XX. kongresszusán sok komoly szó hangzott el a békés egymás mellett'élés kérdéséről. A kérdést nagyon behatóan megvitatták és ismét hangsúlyozták azt az álláspontot, amelyet a Szovjetunió több mint 38 éve OJ s '0 1D56. Irta: Dr. M. Krno , • r hirdet és érvényesít — vagyis, hogy az összes államok békés egymás mellett élése — tekintet nélkül társadalmi rendszerükre, nemcsak lehetséges, hanem kívánatos is. Ha elemezni akarjuk ezt a rendkívül fontos nemzetközi-politikai kérdést, jó le6z, ha megkíséreljük azt különböző szemszögekből megvilágítani. Elsősorban tisztáznunk kell azt, hogy miért éppen ma, a XX. század közepén merül fel őly élesen a két rendszer békés egymás mellett élésének kérdése. Ugyancsak szükséges lesz szembesíteni a békés egymás mellett élés tézisét napjaink nemzetközi-politikai valóságával. És végezetül meg kell kísérelnünk felvázolni a nemzetközi politikai helyzej fejlődésének •— a koegzisztencia kialakulásának kilátásait a jövő években. N

em férhet kétség ahhoz, hogy abban a korszakban élünk, amikor a tőkés' rendszer helyébe fokozatosan szocializmus lép. Jóllehet ez a világtörténelmi folyamat nagyon rövid történelmi időszakban folyik le, mégis az átmenet nem valósul meg egyszeri. Nem egészen 40 év alatt a népek egész sora, amelyek az emberiségnek több mint egyharmadát képviselik, elszakadtak a tőkés rendszertől és országukban felépítették, illetve építik a szocializmust. A szocializmus a második világháború után világrendszerré vált. Az a tény, hogy s- tőkés rendszer helyébe a szocializmus nem egyszerre, han'-4i fokozatosan lép, ez az egyes országok egyenlőtlen fejlődéséből származik. A világ nem minden államában értek meg, illetve érnek meg egyidejűleg a szocialista forradalom feltételei. Ebből a tényből következik, hogy a kapitalizmusnak a szocializmus által való leváltása világméretekben nem lehet egyszeri, egyidejű aktus. E világtörténelmi folyamat kezdete — amely 1917-ben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmével indult meg — és az egész világon aratott győzelmek között elkerülhetetlenül egy hosszabb, vagy rövidebb átmeneti időszak húzódik. E folyamatnak — ezen átmeneki időszaknak — teljes befejeződéséig tehát elkerülhetetlenül egymás mellett fognak fennállni ellentétes társadalmi rendszerű államok. Az egyik oldalon az egyre növekvő és hatalmasodó szocialista, és a másik oldalon az elhaló, gyengülő kapitalista rendszer. E történelmi ténynek felismerése és helyes értékelése az az alap, amelyen a leninizmus elméleti pozíciója épül — a jelenlegi átmeneti korszak nemzetközi kapcsolatainak döntő kérdésében. Ez az elméleti pozíció kifejezésre jutott a különböző szociális rendszerű államok békés egymás mellett élésének lenini elvében. A békés egymás mellett élés elvének helyessége ma már nemcsak elméletileg bizonyosodott be, hanem a gyakorlat is igazolja. A világon nem minden ember értette meg egyszerre és érti meg a kapitalizmusból a szocializmusba való áttérés elkerülhetetlenségét, de valamennyi embernek egyforma létérdeke a béke megőrzése. Valamennyi dolgozó — a munkások, parasztok, a dolgozó értelmiség, sőt ma már számos tőkés orszáa burzsoáziájának jelentős része is tudatosítja, hogy elkerülhetetlenül szükséges olyan megoldást keresni, amely biztosítja az emberiség békés úton való fejlődését. A szocializmus táborába tartozó népek és kormányok követik a békés egymás mellett élés elvét. Megértik a történelmi fejlődés törvényeit. Teljesen tudatában vannak annak, hogy országaik rohamos gazdasági, kulturális és erkölcsi fejlődéséhez nélkülözhetetlen szükségük van a tartós békére. A tartós nemzetközi béke a szocializmus gazdasági alaptörvénye teljes érvényesülésének feltétele. Azoknak a népeknek, amelyek még csak nemrégen szabadultak fel, vagy pedig most szabadulnak fel a gyarmati elnyomás alól. szintén létérdekük a tartós béke megőrzése. Egy esetleges nemzetek közötti háború — még akkor is, ha az határainktól távol robbana ki — tekintettel a béke oszthatatlanságára, komolyan veszélyeztetné vérrel kiharcolt szabadságukat és lehetetlenné tenné a gyarmati rendszer áldatlan következményeinek gyors felszámolását. Számos más tőkés állam népei is egyre jobban tudatára ébrednek, hogy jövőjük csak a békében van biztosítva. Egyre több állam ismeri el a békés egymás mellett élés ismert öt alapelvét és kölcsönös kapcsolatait békében akarja kiépíteni a területi érinthetetlenség és a szuverenitás kölcsönös tiszteletbentartásának, a más államok belügyeibe való be nem avatkozásnak, az egyenlőség és a kölcsönös előnyök, a békés egymás mellett élés és a gazdasági együttműködés alapján, így fokozatosan kialakult és tovább növekedik a valóban békeszerető államok békeövezete, amelyben az emberiségnek sokkal több mint a fele él. Az agresszív gyarmatosító körök uralma alatt levő államok népe is hovatovább egyre jobban megérti. hogy az ő saját érdekei és a támadó körök érdekei áthidalhatatlan ellentétben állanak egymással. —- Tudatára ébrednek, hogy az ágyúk és bombák nem érvek, amelyekkel be lehet bizonyítani ilyen, vagy amolyan eszmék életképességét és átütő erejét V

ilágszerte feítartóztathatlanul növekednek a békét védelmező politikai és társadalmi erők — és ez a jelenlegi körülmények között azt jelenti, hogy ezek az erők kiharcolják az államok békés egymás mellett élésének eszméit, tekintet nélkül ezen államok gazdasági és társadalmi rendszerére. A világ ma két táborra oszlik, amelyeket nem az államok határai választa- ik el egymástól. Az egyik vagy másik táborhoz való tartozás kritériuma, hogy az egyes országokban és az egész világban az egyének és a csoportok milyen állást foglalnak el a háború vagy a béke kérdéséhez, a békés egymás mellett élés lehetőségének kérdéséhez. Az egyik oldalon állanak a békét akaró népi erők széles tömegei, amelyek szilárd gyökereket vertek a világ valamennyi tőkés országában is, a másik oldalon a számban kicsiny, de még erős támadó-gyarmatosító csoportok állanak. Ezek az agresszív körök igyekeznek felhasználni azt a tényt, hogy hatalmas államaikban még megvannak a háború gazdasági alapjai. Emellett azonban ők maguk egyre jobban elszigetelődnek saját népüktől is. Hisz a jelenlegi időben a legkülönfélébb tényezők, amelyek együttesen formálják korszakunkat a szocializmus győzelmének korszakává, éppen a világkapitalizmus alapjai fokozódó aláás'ásának irányában hatnak. Ezért az agresszív — gyarmatósító körök mindazon erőfeszítése ellenére, hogy fenntartsák és fejlesszék hatalmukat, feltartó^hiatatlanul folytatódik hatalmuk tartós gyengülése és elszigetelődésük. Az egész világon egyre több ember tevékenyen és öntudatosan tá-