Új Szó, 1956. április (9. évfolyam, 92-120.szám)
1956-04-04 / 95. szám, szerda
A polgárháború vihara dúlt. A kulákok felkelései, a banditák garázdálkodása akadályozta a tevékeny munkát. Eszmei és gyakorlati küzdelmet kellett vívni a mensevikiekkel és az eszerekkel. A közszükségleti cikkekben nagy hiány muntatkozott. Kenyér-, tüzelő-, ruhanemű-, gyógyszerhiány volt, a tífusz tizedelte a lakosságot. Az összeköttetés a központtal és a körzetekkel gyakran megszakadt. \z ipar elhanyagolt, a közlekedés siralmas állapotban volt. Gyors összeköttetés Moszkvával csakis távíró útján történhetett. Az égetően sürgős kérdéseket pedig haladéktalanul meg keilett oldani. Habár a proletárdiktatúra országában kezdetben nem rendelkeztünk gyakorlattal a párt és állam munkájának irányításában, mert köiülün,k senkit sem neveltek a párt- és szovjetépítés vezetésére, általában jól megálltuk helyünket. E tekintetben segítségünkre volt az az iskola, melyet mi régi kommunisták a cárizmus, a burzsoázia és csatlósai elleni harcban végeztünk. Bolsevik energiával, forradalmi kezdeményezéssel vértezve és áthatva, tudatában voltunk annak, milyen fontos a néptömegekkel a nép javára történő együttműködés. Ennek ellenére nagyon gyakran kerültünk súlyos helyzetbe az akkori idők bonyodalmas és nehéz problémáinak tömkelegében. És ekkor természetesen csak egy megoldási lehetőség volt: Moszkvába — Leninhez utazni. Moszkvába gyakran és szívesen jártunk a párt évi kongreszszusaira, értekezleteire, az összorosz Központi Végrehajtó bizottság összejöveteleire, amelyek során tanácskozások folytak V. I. Lenin, V. M. Szverdlov, M. I. Kalinyin és mások állandó részvételével. Nem volt olyan eset, hogy a párt területi bizottságának és a párt kormányzósági végrehajtó bizottságának dolgozóit — ha Moszkvába érkezésük után telefonon felhívták a Kremlt — Lenin nem fogadta volna. Az Orosz Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának a VIII. kongresszuson írásban előterjesztett szervezeti beszámolójában megörökítették azt a tényt, hogy Lenin és Szverdlov elvtársak 1918 júliusában és augusztusában személyesen szervezték, győzték meg és látták el tanáccsal a frontra induló dolgozók százait. Szükségesnek tartom kijelenteni, hogy Lenin a vidéki munkatársakkal szemben nemcsak rendkívüli figyelmességet tanúsított, hanem lankadatlan buzgalommal lelkesítette, meggyőzte és erősítette őket. Az 1918. esztendő a végéhez közeledett. A párt VIII. kongresszusának előkészületei folytak. A párt a VIII. kongresszusra űj programot készített elő. Amint ismeretes, Vlagyimir Iljics beszámolóját a középparasztokkal való kapcsolatok kérdésének szentelte. Alaposan megindokolta az új irányt, ami annyit jelentett, mint egyetértést teremteni a középparasztokkal, egy pillanatra sem megfeledkezni a kulákok elleni harcról és szilárdan támaszkodni a falu szegény földművelőire. Kevéssel azelőtt az Orel terület livenszki körzetében komoly kulák felkelés tört ki. Én akkoriban az Orel terület végrehajtó bizottságának elnöke voltam. Sok mindent kellett megtárgyalnom Iljiccsel. Minden időszerű kérdésben felvilágosítást és tanácsot kaptam tőle. Tekintettel arra, hogy akkoriban a személyvonatok rendszertelenül közlekedtek, az elvtársak határozata értelmében a legközelebbi tehervonattal Őreiből Moszkvába utaztam. Lenin azonnal fogadott. Hosszú beszélgetést folytattam vele párt és szovjet problémákról, a körzetben és a falvakon elharapódzott túlkapásokról, valamint a középparasztok súlyos helyzetéről. Felvetődött annak szükségessége, hogv a vidéket a két fővárosból ellenőrző pártemberekkel lássuk el, és hogy nagyobb mértékben vonjuk be a helyi szovjetek irányító munkájába a pártonkívüli munkásokat, parasztokat és értelmiséget. V lagyimir Iljics nagy figyelemmel követte előterjesztéseimet. Minden egyes részletre kiterjedt figyelme. A tanácskozás során kérdéseket intézett hozzám és új gondolatokat vetett fel. Amikor már minden kérdést kimerítettünk és távozni készültem, Vlagyimir Iljics váratlanul így szólt: — Várjon még, maradjon! Mindenről, amit tennie kell, Jakov Mihajlovics még jobban fogja tájékoztatni. — Még jobban? — villant az agyamba. Lenin szavai megleptek, hiszen mindent részletesen megmagyarázott. Vlagyimir Iljics azon kérésem ellenére, m. WOLIM: 77 hogy hagyja nyugton S^verdlovot, telefonon felhívta munkatársát: — Volin elvtárs most felkeresi önt. Kérem, tájékoztassa őt mindenről, amit szükségesnek tart: Rövid idő múlva J. M. Szverdlov irodájában ültem. Beszélgetésünk alatt Szverdlov jegyzökönyvében lapozgatott. Közben ezt mondotta: — Mi friost Szovjetoroszorszagban megerősödtünk. A párt központi bizottságának pontos tudomása van az országban történő eseményekről, így megteheti a szükséges intézkedéseket. Megfelelő pártembereket helyezett cl az egyes területeken. így például Kaganovics Nyizsnjjben, Mjasznyikov Fehér-Oroszországban, Antonov Szaratovban, ön pedig, Volin elvtárs, Őreiben működik. Említett még néhány elvtársat, kiknek nevét azonban nem őriztem meg emlékezetemben. V. I. Lenin lankadatlan, tevékeny figyelmének, amit különösen a párt és a szovjet állam kádereihez tartozó emberekkel folytatott beszélgetések során tanúsított, sok példáját lehetne felsorolni. Vlagyimir Iljics tanácsait és magyarázatait sohasem tartotta teljesen kielégítőknek. Azt kívánta, hogy a vidékről érkező elvtársak mindenre kiterjedő tájékoztatást és utasítást kapjanak. Noha azokban a nehéz időkben nagyon el volt foglalva, nem kímélt időt és fáradságot, hogy elvtársainak az ügy érdekében a lehető legnagyobb támogatást nyújtsa. Hogy is folyt és folyik manapság is gyakran a beszámoló funkcionáriusok irányítása? A funkcionáriust az irodában leültették, elmondotta, mi járatban van, választ, magyarázatot kapott és ez volt minden. Vlagyimir Iljics nem így járt el. A beszámoló funkcionáriust szívélyesen fogadta, figyelmesen meghallgatta, kikérdezte mindenről, amit szükségesnek tartott, mindenre részletesen válaszolt és a végén még találkozást is közvetített azzal a személlyel, aki a kérdést kiegészíthette és más szemszögből megvilágíthatta. Minden, a vidéken uralkodó kedvezőtlen helyzetről szóló jelentést Leninnek kézbesítettek. A Népbiztosok Tanácsának titkárságában a párt odaadó hívei (Fotyieva, Bricskina elvtársnők, Glasszer elvtárs és mások) dolgoztak. Vlagyimir Tljics emlékezőtehetsége bámulatos volt; mindsnt O ás •M, ÍÍJ •é :»í t £ 8 'M m £ 0 M m 1 Alekszej Szurkov: Jl&lUl Ahol dér fagy a zúzmarás fenyőre, S kék hólepel borul minden tetőre, Forróbb a szó, s tisztábbak a szemek — Hogy szentély legyen s a nagyváros őre, Gránitsírbolt épüli, nagy és remek. Kőfedelének hűvös takarója, A nép akarta így, egymásba ró j ja Csiszolt vörös gránittömbök sorát, S a könyörtelen enyészettől ójja Egy halhatatlan férfiú porát. Moszkvai éj: Metro zaja tompul, Az óra éjfélt zendít a toronybul, A holdnak is már tisztább fénye lett, S a vörös zászló, mint dal a síron túl, Zúg Iljics mauzóleuma felett. Sarköv jegén, vagy bányamélybe szállva, Síkon, hol a halál bömböl kaszálva, A légben, hol győzelmi pálma int, Ujjongva, küzdve és munkában állva, Hozzá, Leninhez küldjük álmaink. Egyszerre öltött minden benne testet Emberi sorsok, bölcsesség, nemes tett, Folyók, mezők, tenger végtelene. Az orosz föld, mikor ő élni kezdett, Halhatatlan lett általa s vele. Gáspár Endre fordítása 1 f i m o íK •B o oto f 'jfe! O i'J ? # O: o * ó O 't MOLNIBAN Igaz történet Leninről meg az öreg parasztról ÍRTA: A. KONONOV Egyik távoli szibériai faluból Petrográdba utazóit egy öreg paraszt. Útközben mindenkinek elmondta, hogy Leninhez utazik. Beszélnie kell Leninnel a parasztok életéről. Sokáig tartott az öreg paraszt utazása, de végül is megérkezett Petrográdba. Bámul az öreg: látja, hogy az utcákon mindenfelé fegyveres munkások állnak. Egy ezred katona vonult el az utcán zeneszóval. Az ezred előtt nagy vörös zászlót vittek. Az öreg paraszt odalépett az egyik vörösgárdistához és megkérdezte: — Hogy értse ezt az ember? Az meg így felelt: — Ogy, hogy tegnap óta itt nálunk a hatalom a szovjetek kezében van. Az öreg továbbment és mindenkinél Lenin után kérdezősködött. Az emberek azt mondták neki: — Keresd a Szmolniban! Sokáig ment az öreg keresztül az egész városon, míg végre odaért egy óriási épülethez. Az épület előtt máglyák égtek és géppuskák álltak. A géppuskák mellett matrózok és katonák jártak föl s alá. Ez volt Szmolni. Megtetszett az öregnek egy fiatal matróz. Egyre topogott a kövezeten a csizmájával és egymásra ütögette a két karját: melegedett. Mert nagyon hideg volt, csípős szél fújt a tenger felöl. Odaszólt neki az öreg: — Lenint szeretném látni'. A matróz tetőtől talpig végigmérte és megkérdezte: te, ni? - Aztán minek akarsz öreg, Leninnel beszél— Azért jöttem, hogy elmondjam neki, hogy élünk mi, parasztok. — Eridj, öreg, a parancsnokhoz engedélyért — mondta a matróz és megmutatta a parasztunk, hova kell mennie. A lépcsőn libasorban álltak az emberek, akik a parancsnokkal akartak beszélni. Piszkosak és csúszósak voltak a széles lépcsőfokok — látni lehetett', hogy sok nép járt ott az egész nap folyamán. A parancsnok lassan írta meg az engedélyt: a puskához hozzászokott keze, de a tollat azt nagyon bizonytalanul tartotta, egyszerre az öt ujjával szorongatta, mintha attól félne, hogy elrepül. Megkapta tőle az engedélyt az öreg paraszt és ment megkeresni Lenint. A földszinten fegyvereket osztogattak a munkásoknak, meg a matrózoknak. Magas termetű, vidám arcú katona osztotta a fegyvert, töltényt, aláírták a nevüket és kimentek az udvarra. Ott csapatokba szervezkedtek és elvonultak. Valahol messze dörögtek az ágyúk: Petrográd alatt folytak a harcok. Az öreg paraszt megkérdezett egy szál katonát, hogy hol van Lenin. A katona mosolyogva válaszolta: — A hatvanhetes számú szobában. A hatvanhetes számú szoba ajtaja előtt két vörösgárdista állt őrt: egy nagybajuszú öreg munkás, fekete kabátban és egy fiatal legény, bekecsben. Az öreg hozzújuk fordult: — Lenint szeretném látni. A bajuszos munkás ránézett az öregre és azt mondta: — Menj egyenesen ezen a folyosón. Lenin a nagyteremben fog beszélni. Akkor vette csak észre az öreg, hogy a folyosón csak egy irányban mentek az emberek. Ment ö is utánuk és a folyosó végén szélesre tárt fehér ajtói pillantott meg. Az ajtóban tolongtak uz emberek. Az öreg elórefurakodott. S alighogy sikerült beférkőznie a terembe, rettenetes lárma keletkezett. Az öreg nem mindjárt értette meg, hogy miről van szó. Körültekintett: az emberek kiabáltak, tapsoltak, sapkáikat lobogtatták. S ebben a parádés teremben köröskörül csupa egyszerű ember volt: katonaköpenyes, matrózzubbonyos emberek. Es mind egy szót kiáltoztak: — Lenin! Leni-i-in! Lenini Az öreg lábujjhegyre állt és a terem másik oldalán megpillantotta Lenint. Vlagyimir Iljics egy alacsony dobogón állt és várt. hogy megszűnik a kiabálás. Aztán felemelte a kezét — csendet kért. De az emberek tovább kiabáltak, sehogy se akartak elhallgatni. — Lenin ....' Éljen Lenin'. Vlagyimir Iljics össze • ráncolta a homlokát. Aztán nem állta meg — elmosolyodott. A kiáltozás a teremben még erősebb lett. Vlagyimir Iljics a kezével jelezte, hogy beszélni akar. Még egy keveset várt. Ismét felemelte jobbkarját. Aztán nyilván jobbnak látta nem törődni a zajjal, előrehajolt és beszélgetni kezdett. S akkor egyszerre az egész teremben csend lett. — Elvtársak! — mondotta Lenin. — A munkások és parasztok forradalma, melynek szükségességét a bolsevikok mindig hangoztatták, végbement ... Lenin az új életről és a szovjet hatalomról beszélt, arról, hogy a földet elveszik a földesuraktól és átadják a parasztoknak ... Az öreg hallgatta Vlagyimir Iljics beszédét, amelynek minden szava teljesen érthető volt számára. A terembe egyre több ember jött. És a levegő egyre forróbb lett a sok ezer ember lélegzésétől. Az emberek arcáról folyt az izzadság, de ügyet sem vetettek rá. Lenin befejezte a beszédét. Az öreg parasztnak eszébe jutott a faluja, ahol be kell számolnia Lenin szavairól. Es elindult a folyosón, hogy megkeresse azt a széles lépcsőt, amely az utcára vezet. Valaki megszólította. Az a fiatal matróz volt, akivel az épület előtt találkozott. — No, öregapám — kérdezte a matróz —, hát beszéltél Leninnel az életedről? — Nem — felelte az öreg. — Lenin beszélt nekem az életemről. a légapróbtí részletekig megjegyzett Sokszor visszatért egyes dolgokra, és látszólag váratlan határozatokat hozott. Az 1919. évi nyár elején történt. Délen a Grigorjev bandákkal folytatott harcban elesett a .úgom, aki tevékeny kommunista, jó barát és elvtársnő volt. Családunkra mély gyász borult. Családom táviratilag értesített. A párt központi bizottságától engedélyt kaptam, hogy néhány napra Brjanszkból Jekateririoszlavba (a jelenlegi Dnyepropetrovszkba) utazhassak. Visszautazásomkor nagy nehézségekkel jutottam Harkovba (Gyenikin előretört). H arkovban nyoma sem volt á hadiállapot feszültségének, nem éreztük a front közelségét, Gyenikin támadásának veszélyét. Nem nyugtalanított az ellenforradalmárok provokációinak lehetősége sem. A magánkereskedelem virágzott, a kávéházakban szólt a zene. Az éttermeket durva viselkedésű nép-i ség töltötte meg. Az utcákon a késő éjjeli órákban is fehérbe öltözött szemtelen fiatal emberek csatangoltak. A párt területi bizottságának épületébe mentem, sehol semmi nyoma az éberségnek, teljes gondtalan-' ság uralkodott, amely nem felelt meg a helyzet komolyságának. Közben megtudtam, hogy Harkov szovjet pártvezetősége csaknem teljesen elhajlókból és trockistákböl áillott. Nyomasztó érzéssel hagytam el Harkovot. Brjanszkba érkezésem után mindenről, amit tapasztaltam, rövid jelentést küldtem V. I. Leninnek Moszkvába. Hosszabb idő múlt el. Egy ideig még Brjanszkban működtem, majd a Volgán a Krasznaja Zvezda agitációs instruktor-gőzhajón teljesítettem szolgálatot. Ősszel, amikor Moszkvába utaztam, új működési helyül Kosztromát jelölték ki számomra. 1920. tavasza elején a területi végrehajtó bizottság elnöki irodája melletti titkos iroda helyiségébe a közvetlen távbeszélőhöz hívtak. Ilyen telefonhívások gyakoriak voltak. A készülékhez siettem. — Moszkva hívja önt, — mondotta a távírász sokat jelentően. — Itt Lenin — hangzott Moszkvából a jól ismert hang. Feszülten figyeltem. — Az ön beszámolója Ukrajnáról nagyon időszerű. Azonnal jöjjön Moszkvába a politikai iroda ülésére. Itt majd mindent megbeszélünk. Be kell vallanom, hogy az utoiso hónapok forgatagában megfeledkeztem ukrajnai látogatásomról és Vlagyimir Iljicsnek küldött beszámolómról. Ö azonban nem feledkezett meg róla. Jégzajlás volt éppen, nagy nehézségekkel jutottam át a Volgán és a lassan haladó tehervonaton Moszkvába érkeztem. A párt központi bizottságának politikai irodája szokás szerint J. M. Szverdlov lakásán, a Kremlben tartotta üléseit. A titkárnő, aki a terem ajtajánál tartott szolgálatot, ezzel fogadott: — Éppen jókor jön! Az ülés javában folyt. Lenin a vita befejezése után körülbelül ezeket mondotta (most, harmincöt" év múltán nem emlékszem szavaira egészen pontosan, az értelmére azonban igen): — Az elhajló irányzatú vezetőséget félreállítjuk, és Harkovba Volin elvtársat küldjük. Remélem, Volin elvtárs nem fog rám megharagudni azért, hogy párt és adminisztrációs működési helyét olyan gyakran változtatjuk. — Ezután hosszabb beszélgetést folytattam Vlagyimir Iljicscsel. —Szükséges, hogy gyakrabban tájékoztasson minket arról, mi történik a vidéken. Másképp hogyan volna lehetséges ilyen nagy birodalom irányítása — mondotta a bölcs és emellett közvetlen Lenin szemembe nézve. P ártunk mind központi, mind vidéki dolgozói Leninben figyelmes barátjukat látták, aki minden pillanatban késznek mutatkozott segíteni. Leninhez senki sem közeledett félős, szorongó érzéssel. Vlagyimir Iljics számunkra a szerénység, a közvetlensé-i mintaképe volt. Soha semmiképpen sem mutatta fölényét. A Leninnel való találkozás után mindenki akaratlanul felvetette magában a kérdést: Lehetséges az, hogy Vlagyimir Iljics volt, aki ily közvetlenül beszélt velem? Hiszen úgy beszélgettem vele, mint barátommal, elvtársammal, asztala mellett ültem, majd mellette álltam dolgozó szobája ablakánál. Ezek a gondolatok kergetőztek akkor agyamban és ma is ezek a gondolatok lelkesítenek. örömmel tölti el szívemet az a tudat, hogy Lenin volt mindannyiunk között a legközelebbi, leghozzáférhetőbb, legragyogóbb elméjű és egyszersmind a legegysze^ rűbb, legközvetlenebb. (A Komszomolszkája Pravdából). Oj SZÓ 195®. fartőt 21.