Új Szó, 1956. március (9. évfolyam, 61-91.szám)

1956-03-03 / 63. szám, szombat

c/l höngo ünnepe O

rszágunkban ez idén is megrendezzük a könyv ünnepét, a márciusi könyvhóna pot. Sok szó esett már e hasábokon és egyebütt is kulturális forradalmunk még megoldatlan, de ugyanakkor égető és sürgető feladatok egyik legfontosabbikáról, hogy a könyvet közel vigyük az olvasóhoz, olyan tömeges, napi közszükségleti cikké tegyük, amelv iránt állandó, soha nem szűnő kereslet nyilvánul meg. • Alig egy évtized telt el aztóta, hogy végre minden réteg számára. a múltban kisemmizettek számára is hozzáférhetővé tettük azokat az örök értékeket, amelyeket az emberiség legnagvobbiai alkottak. s a dolgozó nép a kultúra, az irodalom földién is megkezdte úi honfoglalását, birtokba véve az emberségdúsító örök szellemi iavakat. De ha azt nézzük, hogyan valósul meg a gyakorlatban ez az úi szellemi honfoglalás, bizony nem lehetünk még elégedettek a végzett munkával. Ne felediük, dolgozóink — munkásságunk és parasztságunk — évszázadokon át kívül rekedtek a könyv varázsának, a szép szó örömös bűvöletének körén. A mi feladatunk tehát az. hogy megismertessük. megszerettessük velük az olvasást. S e téren még igen sok a tennivaló. ArTii úi és ismeretlen számunkra, attól idegenkedünk. s nem törekszünk önszántunkból a megismerésére, megszerzésére. Éppen a legszélesebb. a múltban legelnyomottabb néprétegek talán még ma is így néznek a könyvre. A mi feladatunk tehát, hogy eljussunk ezekhez az ezrekhez és tízezrekhez, otthonukba, munkahelyükre vigyük, elébük tegyük az írók tanúságtételét felkeltsük érdeklődésüket, szeretetüket az írott betű. a megörökített, okulást hozó nemes gondolat iránt. Ezt a célt szolgálja a márciusi könyvhónap. P

ártunknak, tömegszervezeteinknek, népi szerveinknek, üzemeinknek majdnem mindenütt vannak kulturális felelősei, esetleg külön könyvfelelősei is. Az ő számukra a március a számadás és a fokozott helytállás hónapja lesz. Világosan látniuk kell azt a fontos szerepet, amely kulturális forradalmunk valóra váltásában, következetes véghezvitelében reájuk hárul. Végeredményben ők lesznek azok, akik bekopogtatnak könyvvel a kezükben az ajtón, akiknek szavától, meggyőződésétől, lelkesedésétől függ, hány lélekben törjük fel a múlt ugarát, hány szívben gyújtjuk meg az írott szép szó, a kultúra, a tisztább, emberibb élet szeretetének lángját. Az irodalom aktivistái ők, a névtelen százak, akik az olvasók, a dolgozó emberek között viszik győzelemre a könyv ügyét. A könyvterjesztő vállalat boltjai szűnjenek meg egyszerű elárusítóhelyek lenni. Váljanak a kulturális forradalom gócpontjaivá, összefogva az ügybuzgó aktivisták tucatjait, tájékoztatva, új feladatokkal ellátva őket. És aki hivatásul választotta, hogy egy ilyen kulturális gócpontban fejti ki munkásságát, szeresse maga is, becsülje a könyvet, gyarapítsa tudását, olvasson, hisz ha maga nem olvas, mást olvasni nem taníthat. Ha irodalmi esteket rendezünk városon vagy falun, ne tekintsük az előadást, a vita vezetését kényszerű kötelességnek, ne daráljuk le lélektelenül mondanivalónkat, hanem a magunk átélésének erejevel nyissunk utat a szép szónak — lélektől lélekig. Százszámra rendezett már irodalmi esteket a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete. A szám tiszteletre és elismerésre méltó. De az ezeken a estéken elvetett mag — talán éppen az illetékes kereskedelmi szervek vagy más tényezők gondatlansága folytán — nem mindenütt, sőt mondhatnánk csupán igen kevés esetben csírázott ki és hozott termést. A

születő új társadalomban új irodalom és ugyanakkor új olvasóközönség támad. A kettő egymásra találása, a kettő egymáshoz segítése — íme a feladat. Sőt feladatnál is több: küldetés, hősi erőfeszítést igénylő, lelkiismeretes munkát feltételező megbízatás, amelynek a könyvterjesztés maradéktalanul eleget kell hogy tegyen. S eleget is tehet. A márciusi könyvhónap azonban ne legyen egyszeri nekilendülés, hanem hathatós folytatása a gyümölcsöző, nem lankadó munkának. A szovjet ifjúság népművészeti seregszemléje iiiiiiiiiiitiiiiiiitiMiifiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiifitiiiuiiiiiiiiiiMiiiiiiiBiiiiií3iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiii3iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiieiii;e:iiíiii Nagyméretű és nagyjelentőségű művészeti tömegmozgalom veszi kezdetét a Szovjetunióban ez év tavaszán — a szovjet ifjúság össz-szövetségi kulturális seregszemléje. A fesztivá versennyel indul ez év márciusában, melyen részt vesznek a népművészeu együttesek és szólisták, valamint a hivatalos művészek, fiatal zeneszerzők, írók, festők, szobrászok és mindazok, akik a művészet valamelyik területén tevékenykednek. A verseny első fordulója az üzemekben, kolhozokban, a gép- és traktorállomásokon, szovhozokban, iskolákban és a hadsereg egyes alakulatainál folyik le. Azok, akik ezeken a versenyeken a legszebb eredményt érik el, a járások és városok versenyére, a járási versenyek legjobbjai a területi majd onnan a köztársasági s végül a moszkvai fesztiválra jutnak el. A jövő év májusáig tartanak a versenyek, amelyek a moszkvai fesztiválban csúcsosodnak ki. A szovjet ifjúság kulturális seregszemléje egyszersmind felkészülés a VI. Világifjúsági Találkozóra. A versenyeket társas szórakozások, dalosünnepélyek, ifjúsági táncmulatságok, karneválok, kultúresték. hangversenyek, sportünnepélyek s hasonló rendezvények keretében tartják meg. A fesztivál előkészítésével kapcsolatban pályázatot hirdetnek a legszebb zenei és irodalmi műre, festményre, grafikára, szoborra s népművészeti alkotásra. A pályázaton ének-, tánc- és színjátszó-együttesek, szólóénekesek. zenészek, szavalók, rigmuselőadók, klasszikus, népi és jellemtáncok bemutatói, zenekarok és művészi agitációs brigádok, artisták és akrobaták vesznek részt. A legjobbakat elismerő oklevelekkel és érdemjelekkel tüntetik ki. Gondosan állítják össze műsoraikat a versenyre készülő együttesek és magánszámmal fellépők. Ideológiai érték, magas művészi színvonal, sokoldalúság és érdekesség jellemzi ezeket a műsorokat. A szovjet ifjúság hazaszeretete, a munka, az ifjúság élete, szórakozása, pihenése, a békeharcban való részvétele — ezek a témakörök adják meg a műsorok tartalmát. Ugyanúgy megtalálni a programokban a külföldi zeneszerzők alkotásait, a világ különböző népeinek táncait és dalait. Az ifjúság nagyszerű ünnepe lesz az össz-szövetségi seregszemle. Kezdeményezésük, találékonyságuk, sokrétű alkotóképességük érvényesítésének nyújt tág teret ez a művészeti tömegmozgalom A felkészülés sikerét erre a hatalmas akcióra az ifjúság nevelése biztosítja. Ennek a nevelésnek eredménye a szovjet ifjúság felsorakozása a párt és kormány köré. az ifjúságban rejlő erők felszabadítása az ország építésében. A művészi alkotómunka egyik hatalmas eszköze a kommunista nevelésnek. (mgy) Szülői munkaközösség Két kellemes ts-tém volt. Egyik este a Magyar Területi Színház játszott nálunk, a másik este pedig szülői értekezlet volt. Senkinek sem kell megmagyaráznunk, miért örülök, ha néha színházba is eljutok. De azt már nem mindenki érti meg, hogy a szülői értekezlet is élmény, aminek napokkal előre lehet ürülni, amin aztán napokig lehet gondolkozni. Én viszont azokat a szülőket nem értem, akiknek nem elsőrendű szívügyük a szülői munkaközösség. Hiszen ott az én gyermekemről van szó és milyen anya volnék, ha nem érdekelne minden, ha nem akarnám meghallgatni, amit róla. az ő érdekében mondanak ? Ma már egyre több szülő gondolkozik így, mert a le'gutóbbi osztályértekezletről alig hiányoztak néhányan. Különös azonban, hogy éppen a leggyengébb tanulók, a legrosszabb magaviseletű gyermekek szülei maradnak következetesen otthon. Nyilván nem véletlenség ez. Ezekkel a gyerekekkel éppen azért van baj, mert szüleik nem találják meg és nem is keresik az iskolával a kapcsolatot. Balog Jancsival „nem érnek rá" otthon foglalkozni, nem ellenőrzik házi feladatait, azért marad el a tanulásban. Nem tartják szükségesnek, hogy a tanítónővel megbeszéljék a gyermek hibáit, apró jellembeli fogyatékosságait Nincs tehát rá mód, hogy a szülő és a tanító együtt, kőzÖ6 terv szerint segítsen a gyermeknek. Ami pedig a legnagyobb hiba, Balogéknál egyenesen rombolják a tanító és az iskola tekintélyét, éppen az ellenkezőjét hangoztatják annak, amit a gyermek az iskolában, hall. Igazán nem csoda, ha Ilyen körülmények között semmiféle nevelés sem eredményes. Ilyen esetekben csak az segít, ha a szülő végre megjelenik a szülői értekezleten Ekkor maga is csodálkozni kezd. miért nem járt el eddig. Ha egyszer megtalálja az alkalmat, hogy a tanítóval bizalmasan beszélgessen a gyermekéről, nem érti, miért nem beszélgettek egymással már sokkal előbb. Az Ilyen közeledés mindig a gyermek előmenetelének javulását eredményezi. Persze nem elég csak eljárni az értekezletre, csak beszélgetni a tanítóval. Fokozni kell a gyermekkel való törődést, összhangba kell hozni a családi nevelést äz iskolai neveléssel, úgy, ahogy azt Kovács Zuzsi anyja tette, akinek kislánya év elején még a legrosszabb tanulók közé tartozott. Hogy leste Kovácsné minden szülői értekezleten, hogyan kell megmagyarázni a gyermeknek a számtant, rávenni, hogy szebben írjon, türelr 'tícbben olvasson, 'elkelteni érdeklődését a tudás iránt. Milyen hálás volt minden tanácsért, útmutatásért. A kislány hibáiról őszintén beszélt, tudja, hogy nem kell mindenáron védeni, mentegetni, hiszen az iskola mellette áll. Zsuzsi most már a négyes osztályzatú tanulók közül a kettesek közé emelkedett. A szülői munkaközösség több a puszta értekezletnél. Eddig mi is csak értekeztünk, beszélgettünk, vagy inkább hallgattunk. Most kezdünk ráébredni, hogy van közös munkánk, például hozzájárulhatunk az iskola szépítéséhez, jobb felszereléséhez. Példaképünknek tekintjük a Szovjetunió aktív szülői munkaközösségeit. Ott a szülők maguk is tartanak egy-egy összejövetelen előadást, meglátogatják a gyengébb tanulók családját és megnyerik a szülőket, hogy vállalják a szülői munkaközösség feladatait. A szülők is vezetnek szakköröket és mindenképpen segítik a tanítók munkáját. Vitaesteket rendeznek, szülői egyetemet látogatnak, mert tudják, hogy a szülői feladatok teljesítéséhez sok és állandóan bővülő tudá6 kell. Mi is elindultunk ezen az úton. azért örülök annyira az osztályértekezletnek. R. F., Losonc. 00(XXXXXXXXX300C000

0^ A Lom városba vezető országút közelében egy lankás domboldalon magános kő áll a fák között. Faragatlan, zöldesszínü kődarab, amely nem hasonlít sem sírkőhöz, sem obeliszkhez. De egy ismeretlen kéz minden évben behinti e vidék szerény virágaival, aranyvirággal, télen pedig belepi a fehér hó, és a kő eltűnik a pusztaságban. A kőre egy nem szimmetrikus ötágú csillag van vésve, alatta pedig ez a felirat: „Ervin fiam, a munkanélküli bányász emlékére". Egy decemberi alkonyon e kő előtt álltunk Ervin apjával, Kazimour nyugdíjas bányásszal, aki egy teljesen őszhajú, de még egyenes testtartású öreg ember. De érdeklődése — mint aggoknál lenni szokott — csodálatraméltóan fiatalos. Jégkorong-mérkőzésekre jár és előszeretettel látogatja az ifjúsági színházban színre kerülő mesedarabokat. A városi egészségügyi központ ajánlására már szemüveget kellene hordania, de ó eddig még csak kétszer tette fel okuláré ját. Egyszer a Libuša előadásán az Ostí-i operaházban, másodszor pedig, amikor utolsó unokája, a kis Ervinke született. Egyébként szemüveg nélkül nézi a világot. Az égbolt szürke volt, őszies, apró cseppekben, kellemetlenül szemergett az eső. Az öreg sokáig tömködte léptennyomon kialvó pipáját. Kissé reszketett a keze, hiszen elvégre is nyolcvan éves lesz már. Az újságírókat nem nagyon szerette, kivéve Július Fucíkot, aki évekkel ezelőtt járt ide. Többször hazugságon kapta a „firkászokat", már pedig az öreg Kazimour nem állhatja a hazudózást. — Hát itt fekszik — mondta. — A helyszínen temettük öt el, mint a katonákat szokás. Jó fiú volt, szeLudvik Aškenázy: iHSiGTAItNÄ rény, tisztességtudó. Azaz, hogy férfi volt, — nem fiú. És egyszerre reszkető, valóban öreges hangon fordult hozzám: — Sajnálom — mondta — fölöslegesen pöröltem a fiúval. Minden áron harmónikát akart venni és nem lehetett erről lebeszélni. Azt mondta, éjjel-nappal csákányozni fog, és maga megkeresi az árát. A fiatalember könnyelműsége dühbe hozott. Nadrágot vegyél, ne harmónikát, mondom neki. Es megszidtam őt, hogy pazarló és meggondolatlan. Most pedig fáj ezért a szívem, mert öreg vagyok, és tudom, hogy az embernek nem szabad magától megtagadnia az örömet. A közeli bányában véget ért a műszak, süvöltőttek a szirénák, Antonín Kazimour hallgatódzott. Azután leült a kőre és beszélni kezdett, amolyan öregesen, hosszú szünetekkel, hirtelen gondolatfordulatokkal, néha kissé gúnyosan, de mégis úgy, hogy az * embernek könny szökött a szemébe. Ügy tetszett, mintha a kopár őszi mezőn maga az élet ülne az öreg kövön. Ezen a helyen „vad-tárna" volt. A háború utáni nemzedék már aligha ismeri ezt a fogalmat. Milyen romantikusan és titokzatosan hangzik ez a szó: vad-tárna. Nem is oly régen, csupán húsz évvel ezelőtt Antonín Kazimour, munkás, saját bányát nyitott. Elbocsátották a Horni Lom-i bányából és Antonín Kazimour felkeresett egy helyet az országúttól nem messze, a gyér erdő szélén. Itt, húsz méterrel a föld alatt szén hevert, amely senkié sem volt. Egy holdas éjszakán, nyolctagú családjával -egyútt ásni kezdett, titokban és rejtve, minthogy a föld, amelyen járt, nem volt DT övé. A kiásott nyílást nem lehet tárnának nevezni, tehát kistárnának hívták. Még bányászszerszámuk is volt: csákány, lapát, fejsze, fürész, egy da rab kötél a sodronypályáról, vízmerí tővődör és főleg az élniakarás. Rossz idők jártak akkoriban, volt bőség a nyomorból és nyomor a bőségből. Äz öreget akkor.ban „szénbárónak" csúfolták. Ö volt az első szénbáró Most-vidékén, akinek nem volt saját villája, sofőrje és kertésze és aki nem járt Olaszországba nyaralni. Furcsa szénbáró volt, havonta csak egyszer evett húst, mindössze két inge volt és szállítási osztálya egy taligával és egy „hajtóerővel" rendelkezett. A hajtóerőt Anna Kazimourovának hívták és hat gyermek anyja volt. A szenet Most város utcáin árulták kéz alatt, titokban és csaknem ingyen. Napi keresetük 10—12 korona volt. — Itt volt az a lyuk — mondja Antonín Kazimour. — E kő helyén. Másfél méter széles volt és öt méter mélyre hatolt le az agyagba és három métert a szénrétegbe. A legkisebb gyerek ötéves volt — ez ült és őrködött. Vettünk neki egy sípot, ha csendőrt látott, sípolt. Ez igen mulattatta ót, életrevaló gyerek volt. De néha vegyerkereskedést vagy pékműhelyt játszott és ekkor már nem vigyázott. így aztán sokszor nem vette észre a csendör-őrjáratot. Tizenegyszer betemették tárnánkat; mi tárnának neveztük, ők tárnácskának. Jöttek és vége... Dinamit és jószerencsét, bányászok' Hiszen emberek vagytok, nem vakondok, éljetek isten napsütéses világán, ne turkáljatok a földben. — Mit tesznek uraim? — mondtam nekik. — Hiszen ez a szén senkié! Micsoda kormányrendelet ez? Ők pedig így feleltek: — Meg fogunk büntetni lopásért — Engem? — mondom. — Lopásért? Ugyan kit lopok én meg uraim? Ember vagyok, hát élek a földön. — Ja — mondják — ha a földön élnél. De te a föld alatt élsz! És hol van rá az engedélyed? így aztán mindig újra kezdtük. Egész életünk olyan volt, mint a vad-tárna: sötét és félelemmel teli, minden percben összeomlás fenyegetett. — Értse meg, elég volt, hogy ez az Ervin csak emlegette \a harmónikát és én máris dühbe jöttem. Talán gyászindulót akarsz nekünk játszani ? — mondtam. Egyszer éjjel beszivárgott a gáz és ő ott maradt lenn. Semmisem maradt belőle, még a teste sem. Most pedig bánom, hogy sajnáltam tőle a harmónikát... Mert az embereket úgy kell boldoggá tenni, ahogyan maguk elképzelik. És ez a kő az ő sírja. Aztán meg egy fényképet mutatott nekem, négy sajkás férfi volt rajta, a tárna bejáratánál álltak, a felvonórúdra támaszkodva. Egyikük piros kereszttel volt megjelölve és Kazimour nehéz keze ezt a két szót irta a kép szélére: — Ervin fiam. A többi hármat a fényképen Františeknek, Kvétoslavnek és Ladislavnak hívták Antonín Kazimour fiai voltak ezek — Jöjjön — mondta — megmutatom magának Ladislavot. A ház fehér, frissen festett volt. mellette nagy gyümölcsös, tele lombtalan fákkal. Ladislav Kazimour bányamunkás és a teplicei bányaműben dolgozik. Megmaradt benne a „földvájáshoz" való vonzalom — talán még a kistárna idejéből; úgyhogy lényegében nem is változtatott hivatást — csak éppen nagyobb mértékben dolgozik. František bányamérnök. A legifjabb, Kvétosiav, aki valaha a földkupacon üldögélt a vad-tárnácska előtt és síppal őrizte a csendőrök őrjáratától, bizonyos tekintetben szintén hű maradt a múlthoz. Tiszt lett a határörségnél. A síp már nem szól, hanem a falon függ, a régi vödör pedig még használatban van. Egyébként a ház új, villany főzővel, nagy fürdőszobával és televíziós készülékkel van felszerelve. Itt lakik Antonín Kazimour nyugdíjas bányász Ladislav fiával és Bar- bora nevű menyével. A telepen „vadtárna háznak" hívják házukat. Kazimour semmire se panaszkodik, csak esténként jár ki az országúd melletti magános kőhöz, ott üldögél és pipázik. Senkinek sem mondja meg, mire gondol, a múltra-e, a jelenre, vagy a jövőre? De valószínűleg mindenre gondol. Mert az öreg emberek, akik megízlelték az életet, mint a bort, és ismerik izél és szagát, életútjuk végefelé sokat elmélkednek halottaik sírjainál és újszülött unokáik és dédunokáik bölcsőjénél. Ez idén lesz Antonín Kazimour nyolcvan éves. Régi barátai még mindig szénbárónak hívják, és azt mondják, mihelyt megszólal a hartnónika, az öreg Kazimour rögtön elmegy a bányászklubból. De egyébként vidám, derűs ember az öreg és öreg napjaira hozzáfogott a jó könyvek olvasásához. 0 J SZO '"Ti március 3. 7