Új Szó, 1956. február (9. évfolyam, 32-60.szám)

1956-02-29 / 60. szám, szerda

A titokzatos szekrény 1/ ora reggel történt. Bele­ld lapoztam az újságba a „Pontot tettek a szabotálok mun­kájára" című cikkben ezt olvas­tam: Kovács Irén 70 holdas kulák­asszonyt 18 évi börtönre Ítélték, mert eltitkolta földjeit és termé­nyeivel üzérkedett. Éppen erről beszélgetünk, hogy mennyi baj van még az oszjályel­Jenséggel, amikor egy termetes asszony állít be a szerkesztőségbe. — Szelecžkyné vagyok — mon­dotta. — Valaki írt rólam az újság­ba, szeretném tudni kicsoda. Be­széli, hogy a cikk tüskéje hegyes volt, menesztették állásából. Fáj neki, hogy lehet ilyesmit tenni. Méltatlankodik. Hiszen a szövet­kezet volt könyvelője is volt tégla­gyáros. Annál nem számított az osztály származás. Ezt mondja iga­zolásképpen, hogy vele szemben „jogtalanság" történt. Igaz, hogy á Szeleczky-család híres volt a környéken. Több cselédjük volt, dehát az állás mégis csak jó lett volna. így beszél, latolgat, „iga­zolja önmagát." No ebben a faluban is szép dol­'gok történhetnek — nézünk ösz­sze, s később úgy határozunk, hogy utána nézünk az esetnek, hátha akad valami a tollúnk he­gyére. Talán lassabban forog a haladás kereke, vagy egyesek, az olyan Kovács Irén-félék, vissza akarják fordítani. Ipolyszakállasra éppen jókor ér­kezünk. Szövetkezeti tag, magán­gazda latolgat, vitázik. Az egyik ház előtt idős bácsi áll, megkér­dezzük: — Merre van a helyi nemzeti bizottság? Végignéz, csavarint egyet a ba­juszán, aztán visszakérdez: Tán csak nem az újságtól jöt­tek? Jól megírták azt a cikket! Mindenütt erről beszélnek a falu­ban, folyik a vita, többen még Ipolyságra is bementek Új Szót venni. A kívülállók is másképp néznek a szövetkezetre. Bár né­melyik még várakozó álláspontra helyezkedett, dg a jég mar meg­tört. Huszonnégyen léptek a szö­vetkezetbe. Látják, nem a szövet­kezés, a közös munka rossz, a ve­zetőkben volt a hiba. A szövetkezet irodájában parázs vita folyik. Domonkos Ferencnek, a szövetkezet új elnökének ugyan­csak ki kell tennie magáért. — Az alapszabályzatot nálunk is be kell tartani — mondja hatá­rozottan. relülvizsgálja a földterülete­' ket és minden tagnák csak a jogos fél hektárt hagyják meg. Bevezetik a munkarendet is. Ez persze sokaknak nem tetszik, különösen azok, akik azelőtt a\za­varosban halásztak és háztájból „húzták" a hasznot. De már felül­kerekednek más hangok is, akik a szövetkezet jövője szempontjából nézik a dolgokat — Hiszen azt sem tudjuk, hogy mink van — szól bele valaki a vi­tába. — Hol van az állatállomá nyunkról a jegyzőkönyv. Választ senki sem ad erre. Csontos elv­társnő, a szövetkezet fiatal köny­velőnője is tanácstalan. Egy éve dolgozik itt, nem segítik munká­jában. Nem bírja támogatás nél­kül rendbehozni a könyvelést. Az 1951-es évre nincs meg a leltár. — Talán a szekrényben lesz — állítja valaki. Mások azt mondják, hogy üres, Ružička, egy volt tég­lagyáros, a szövetkezet régi köny­velője zárta be. Nagy lakat lóg rajta, azóta titkát magába zárta, nem nézte meg senki. Minek is néztek volna utána. A volt kizsák­mányoló ma már „megbízható" ember. A régi vezetőségnek eszébe sem jutott, hogy a szövetkezet könyvelését, a tagok vagyonáról szóló iratokat rendbehozzák. Egy ideig nézik a szekrényt, majd ké­sőbb felpattan a zár, de üres, a leltár nincs benne. A vita tovább folyik, egyesek az aggódás hangján beszélnek, szégyenlik, hogy szövetkezetük sereghajtó. Nemrég bírálta lapunk Kovács József helytelen, viselke­dését, hogy bizalmatlan az új ta­gokkal szemben, hogy a régi veze­tőség nem akart- új tagokat fel­venni. A régi hiba most is megis­métlődik. Kovács Józsefné a vitá­ban férje „igazát" védi. Sőt azon az állásponton van: — Minek veszünk fel asszonyo­kat, úgysem fognak dolgozni. Nyáron gyom ette a szőlőt és a kapásnövényeket részében dolgoz­ták meg a környékbeli falvak la­kói. Most mégis azt hajtogatja, hogy nem kell asszonyokat felven­ni. Gubis M'hály sem szívleli az új tagokat, azt mondja, hogy ne ad­janak nekik még pénzért sem ma­lacot. A bizalmatlanság az új ta­gokkal szemben még mindig meg­van. Domonkos Ferenc évekig a szetei szövetkezetbe járt dolgozni, mert Ipolyszakállason nem vették fel. Kopács József szerint még most sem ismerik Szakállason, pe­dig hát jó ideje lakik a faluban. Ruzsicska, a volt téglagyáros „káderszempontból'' megfelelt könyvelőnek. Vagy Szeleczkyné jó volt a helyi nemzeti bizottság hivatalában, holott az ura a fel­szabadulás után is két cselédet tartott. Olyan villát építettek a falu közepén, hogy az Ipoly men­tén alig akad párja. Ezekkel szem­ben nem volt bizalmatlanság.­íj a valaki először jár a falu­ban, megdöbbentően hat rá, hogy ebben a szövetkezetben nem akarnak új tagot, pedig a nyá­ron kevés volt a munkaerő. Ha a dolgok mélyére nézünk, egyszeri­be megkapjuk a feleletet. A szö­vetkezet részben dolgoztatta a ka­pásnövényeket és a szénát is a magángazdák takarították be. Te­hát a szövetkezet másokkal dol­goztatott. A munkaegység értéke nem is lehetett nagy, mert a kí­vüliállók vittek el a haszon egy részét. Ami megmaradt, azt szét­osztották a tagoknak. Most többen a régi tagok közül azzal érvelnek, hogy nekik még járna bor, mert azért nem dolgoztak az új tagok. Viszont a szőlőt a kívülállók dol­gozták meg, tehát ők sem teljesí­tettek ellenében munkaegységet. Kovács József most szidja Torma Andrást, a helyi nemzeti bizottság elnökét, aki egyidőben a szövetke­zet vezetője volt^ hogy mindent csak osztott a tagságnak és az oszthatatlap alapot nem növelte. A mézet is szétosztották, pedig pénz­zé lehetett volna tenni. Itt talál­juk meg a szövetkezet rossz gaz­dálkodásának okát. A tagok a ház­táji megművelésre fordították a gondot és a közös vagyon gyarapí­tásával nem törődött senki. Bár a munkaegység értéke kicsi, egye­seknek mégis nagy jövedelmük volt. A zavar, a rendetlenség meg­szülte a tolvajokat is, eltűnt hét juh, nemrég szénát is loptak. Nem tanították meg ezeket az embere­ket a közös vagyon megbecsülé­sére. — Pusztulnak a malacok — szól valaki a törődés hangján. — Nyakig érő sárban dolgozunk — panaszkodik. Megnéztük a sertés­ólat, elképesztő felelőtlenséggel helyezték el az állatokat. Az épü­let minden ablakát beépítették, pedig nrrnden falusi ember tudja, ho?y az állatok is szeretik a fényt. Lehetetlen, hogy a régi vezetőség­ben akadt volna olyan ember, aki nem tudta ezt. Pedig lett volna hely a sertések részére, mert egy épületet szé.bontottak. A vé 1 menyek, a gondolatok ** harca folyik most a falu­ban. A szövetkezet életében forduló­pont volt. Az új tagok friss vérke­ringést vittek a szövetkezetbe. A régi és új tagok már hét órakor munkába állnak. A régi vezetőség helytelen munkájáról lepattog a zománc, látják, hogy ez az út a szövetkezet lejáratása volt. Üj em­berek vezetik már őket. Kucsera Ferenc hathektáros középparaszt, az agronómus és a szövetkezet új elnöke bizakodva beszélnek a jö­vőről. A pénzügyi mérleg azt mu­tatja, hogy 14 korona lesz a mun­kaegység. A faluban egyre többen figyelik a szövetkezet munkáját. Előreláthatólag megszaporodik még a nagy szövetkezeti család. Hogy ezt meggyorsítsuk, nézzünk csak még jobban utána, kik lop­kodták szét a szövetkezet vagyo­nát. B. J. Kivildgos kivirradtig Tágas teremben, a fényesen izzó lámpák alatt a zene pattogó ritmusá­ra vidáman táncol a nép. Derű és jókedv tüzel mindenki arcán. Fiatal és idősebb egyaránt táncol, s'qt a nagyapák is taktusra verik a csár­dást, s amikor a zenekar abbahagy egy csárdást, harsányan hangzik fel: „Hogy vót, hogy vót". Nincs irga­lom a zenészek számára. Húzzák, amíg bírják, Kálmusék pedig bírják! Egyre hevesebbé válik a tánc. Oda­künn hideg északi szél dühöng, de itt a teremben ezt nem venni ész­re. Hiába, ilyen jó kedv még nem volt Bélyben. Nemcsak azért, mert fino­man illatozó lacipecsenyével, a hoz­závaló borral és tortával van terítve az asztal, hanem azért is, mert ma kerül sor a részesedés szétosztásá­ra. A részesedés már azért is nagy fontosságú Bélyben, mert a tagság a súlyos problémákkal küzdve az egész esztendőn át nem számított arra, hogy sor kerül rá. Oly nagyok voltak a bélyi szövetkezetben az ellentétek, hogy év közben kellett leváltani a régi vezetőséget. De mindez már a múlté . .. Az elnök beszámolójában e problé­mákról beszél. Többek között meg­említi, hogy alaposabban meg kell szervezni a munkát, rámutat arra, hogy bizony a munkaegységekkel na­gyon helytelenül gazdálkodtak. E gyes munkaszakaszokon túllépték a ter­vet, másutt viszont nem merítették ki a tervezett munkaegységeket. így történhetett meg, hogy sok hiba mu­tatkozott az elmúlt gazdasági év­ben. így például a tervezett 26 má­zsás búzahozam helyett mindössze 20 mázsát értek el. Az elnök hangsúlyozza: „Ezt an­nak tulajdonítom, hogy nem volt jó a talajelökészítés, a műtrágya kellő használatát sem vettük figyelembe. A betervezett hetvenezer korona érté­kű műtrágya helyett mindössze csak negyvenezerért vásároltunk. Szép eredményeket értünk el azonban a kukorica- és az őszi árpa hozamnál. Pénzforrásunkat többnyire innen me­rítettük. A cukorrépa-hozammal sem kell szégyenkeznünk, mert 270 má­zsás hozamot értünk el hektáronként. Igaz, a mi . kitűnő földjeinken töb­bet is termelhettünk volna. Remé­lem, hogy az idén már jobban fogunk gazdálkodni és a jövő esztendőben nemcsak 4,50 korona részesedést, hanem — jobb munkánkkal — 20 ko­ronát is fizethetünk. Az elnök beszámolója további részé­ben rámutatott, hogy a tavalyi hi­bák a hanyag munkában keresendők, továbbá abban, hogy a tagság nem tartotta be az alapszabályzatot. A háztáji gazdaságban sokan több álla­tot tartottak, mint amennyit a sza­bályzat előír. Hangsúlyozta még, hogy ö, aki mindössze három hónapja el­nöke a szövetkezetnek, még nem tu­dott kifogástalan rendet teremteni, de reméli, hogy az új vezetőség kö­zös erővel mindent el fog követni, hogy a szövetkezetet rendes útra ve­zesse. Ezután vita következett, majd meg­választották az új vezetőséget. Csor­ba elvtársat választották meg újra elnöknek. Az új vezetőség ígéretet tett, minden törekvésével azon lesz, hogy az említett hibákat kiküszöböl­jede ehhez feltételnül szükség van a tagság bizalmára és segítségére. A vezetőség igéretét a tagság óriási tapsviharral fogadta. Majd megkezdődött a pénzkiosztás. Burkus Margit pénztáros előre gon­doskodott róla, hogy azt minél za­vartalanabbul elvégezze. Most egy öreg bácsi közeledik, bi­zony Biacsko János juhász már nem tartozik a fiatalok közé. Meghatódva számolja a nagy rakás pénzt, amely hétezerötszáz koronát tesz ki. Arra a kérdésre, hogy mit fog tenni annyi pénzzel, azt válaszolja, hogy annak majd az unokái fognak örvendezni. Már éjfél után jár az idő, a han­gulat egyre örömteljesebb. Ropják a táncot, és a nóta is egyre harsányabb Kint harapós szél dühöng, néha ki­nyílik az ajtó, és a dal a szélrózsa minden irányába száll. — Vajon meddig tart még ez a jó hangulat? — kérdezzük. Liga elv­társ, a HNB elnöke a következő sza­vakkal válaszol: — Kivilágos kivirradtig. Kalapos József, Lelesz ALKU A mozdony hosszút, éleset füty­tyent. Az emberek nem veszik észre. Megszokták már. A hófelhös ég ala'.t csak az Urbán Lajos pejkói rezzen­nek össze. Pedig hányszor hallják a furcsán süvltö hangot! De a tél, tél. Lovak, barmok heverő ideje. Ilyenkor a felrebbenő madarak berregése, vagy a hószilánkos ág pattanása is elég. es a lovak megugranak. Táncolnak, fúj­nak. Az ostor láttán meg horkantanak, .előreszóknek. Urbán Lajos szájában bugyborékol a sz... sz ...! Csendesít. Nyugtat. Si­kamlós, jeges az út. Az állat leülhet, ami még nem baj. De lába is törhe: ami igen nagy baj. Mert most jött, pár napos vendég. Ne törjön hát a ló lába. de még a lőcs se, szekérderék se Mondanák, kárt teszen. Nem gyarapí­tani jött, rombolni egyenesen. Zörög a szekér, pattog a lópata. A szeké ,-derékon összezsugorodottan a gazda. Hajt ki a faluból. Nagy széles bokrokkal fodrozott rétre hajt. A Sa;ó partjára kanyarodik, ahol a feldara­bolt jég nagy csomóban fekszik. A jégcsomó mellett szekér. Nagy darab ember a gazdája: Pásztor Pista. Lejjebb emberek lékelik a jeget, vasdorongokkal. Urbán lova nyugodt. A Pásztoré nem. Ahányszor a rudas megszagolja a nyergest, az jajdul, szökne az irdat­lan messzeségbe. Most szoknak, ba­rátkoznak, akárcsak ők az emberek­kel. Kopog a jég a szekérderékban. Hányják, szüntelen hányják fel, s ha olykor szusszantani megállnak, csal; azért, hogy egymást figyelmeztessék — Megint jöttek. Újak. Aztán hozzányúlnak a jéghez. Mert jöttek, nem jöttek, neki egyre megy Ö már itt van. Bent van. A szövetke­zetben fuvarozik. Azt meg úgy se látja senki, hogy az Urbán Lajos lelkében sajog valami. Mi okozza, mi nem . sajog. Érzi, hogy sajog. Mint ahogy reumás ember érzi az időt. Pedig 8 nehezén már túl van. De hiába. Min­den hiába, ha az ember érez. s hu boldogságra, csüggedésre egyaránt képes. A sajdulást hajnalban érzi na-i ovon. Amikor az Istállóajtót betaszít­ja. Párás szeme hét jószágot keres benne. Hét jószág szorult benne. Most tehén és borjú szénáznak ott! Tavasszal is sajogni fog benne valami. Hol van még. És érzi. Szeke­rén nem csörrten majd sem eke, sem borona. Két szép nagy "ökre sem for­dul vályúra ... És ez ellen nincs or­vosság. Azért sajog, azért fáj, mert ember. Más útra lépő ember. Mert a lelke mostanság, mint az idő. Egyik felében borong, másikban dereng. A tehetős parasztember sajdul ben­ne. A hat hektár hasznával bánni tudó. A földdel, marhával egyúttérző. A ki­tűnően vevő, eladó. Ezt értette. Ne­gyedévenkint dobta piacra a hízóserté­seket, ősszel az ökröket csere-berélts. így, ilyenformán a házépítéssel járó nyolcvanezer korona adósságot is le­törleszthette az első köztársaságban. Abban az időben .. És pénze volt. Nem szorult senkire. Micsoda idő, micsoda szelek! Az időre figyel. Szekerén ül már. A lova­kat szólítja. Hatszor kell fordulni. Hat­szor kell a lelkiismeretére hallgatni. Mert a gondolatok peregnek, mint a filmkockák. De ezt nem olvashatja, nem láthatja, nem hallgathatja senki. Csak ő, az ember. A mindent próbáló, kovácsmesterséget is tanult ember. Kovácsság? Valami a harmincas évek derekán kiütötte kezéből a szerszámot Ma sem tudja mi, csak annyit tud, a hasznos szerszámot le kellett tennie és azután mozdonyvezető apja kevés földjére építeni... az életet. Napszám­mal, résziben kapálással, fullasztó munkával! S az idő fordul. És ő, Urbán La­jos áll az időben. Az idő azt mondja neki: beadást kell teljesiteni. Az idő azt is mondja: Pelsőcön szövetkeze­van. Be kell lépni. Igen, csakhát a föld ... A gyerekek ... Meg a \<> öreganya, akinek mindennél jobbai fájna egy könnyelmű tollvonás. Meg t töméntelen munka. Meg a fél ember­öltő, a csipp-csupp parcellaföldeken. A múlt év őszén verejték hullott róla. Jó napos időben vetni készült. * földekre ment, de jaj, milyen nehezen Húzta vissza egy másik világ. Minthn nemcsak az ö eszében, de a levegőbe-i is olyan gondolatok vibráltak volna lesz-e még valaki? Belépő. Mert egye­dül nem megy. Inkább még vár Pedig a várás kínos, zavaros érzéseket kel­tő. Minduntalan olyasmit tenni közben, ami kicsit meghajlás idő. szövetkezet előtt, kínos dolog. Komájához, a szö­vetkezeti tag Antal Bálinthoz jár hiz­lalnivalóért. Komája kovács, fújtatója, szerszáma van. Még két dolgos keze. Patkol, vasal szekeret, meg.ami jön, mindent. Oszt, évi tízezerhatszáz koronája, tizenöt mázsa gabonája és nem kevesebb krumplija, kukoricája van. Kölcsönó/het hát Szívesen adhat­ja. Ű Is szívesen venné, ha a koma csak adná és semmit nem szólna. De ahányszor csak kér tőle, mindig mond­ja: — Buta vagy te Lajos, nem jól gon­dolkozol te Lajos, ellensége vagy ön­magadnak. És mert szólni nem bír, vagy ha szól is a szokásos földdel emberöltővel ér­vel, Antal komája ujját figyelmezte­tően emeli magasba. — Alkudj a világgal! Egy sóhajtás, egy verejtékcsepp és egy tehetetlen kézmozdulat. Akárcsak néhány hónapja a komától távozóban. És a szekérről, a pince földjére kop­pan a jég. Aztán indul megint, szeke­rezik. Ökre volt, lánchoz szokott, az­ért a gyeplőt is jól tartja. Fülrehúz­ható sapkában és tomporáig érő ka­bátban nem fázik. Aki dolgozik, külön­ben sem fázik. Aki meg gondolkodik, önmagával viaskodik, annak melege van. Mert miért jött ő ide? Miért netn várt tovább? Hiszen dacolva emberrel, világgal tartotta magát. És most maga jött. Alig hívta valaki. Azt se mondta senki, hogy a számításait minduntalan keresztülhúzni akaró asszonyát meg­verje. De megverte. Mert ő már jönni akart, az meg nem, azért. És miért akart jönni? A nagyobb szabadságért talán? Hajnalban kelt, sötét este húzódott az asszony meüé és azt mondta: ez a szabadság. A szö­vetkezeti tagok sem cselekedtek más­ként. Mégis, jólesett úgy elkönyvelni, hogy azok nem szabadok. De ez nem igaz. Ezzel csak önmagát ámltgatta. A föld parancsol az embernek: ide menj, oda menj, ezt csináld. Itt is, ott is az parancsol, az beszél! Töpreng a folyóparton a nagy rakás jég mellett. Egy kicsit büszkén, melengető érzéssel, mint aki már túl van a szívet, ideget tépő mar­cang -láson. Nem egyedül topreng, Pásztor Pistával, aka úgy fogalmazza az életet, a szövetkezeti tagoknál tele n szúszék. Tele. Látta, Elhiszi. Itt van Cserényi Jánosné, ő tán a leggyengébb a szövetkezetben. És kétszázötven­nyolc egységre: ötezer korona és öt mázsa búza. Ennyi jutott a háromszáz­huszonkéíezer koronából. És mennyi a legjobbaknak? Király Lujosnak ahg hiányzik valami a tizennyolcezerből. Nem a koma. ezek a beszélő példák ordították már fülébe, alkudjon a vi­lággal. Mert mi az ő jövedelme a szö­vetkezetéhez képest. Össze-vissza néqyszer. Egv garassal sem több. Itt rejtőzik ebben a különbségben a nagy erő, ami őt a zimankós időben megfog­ta. Ezért pingálta oda nevét nyomasz­tó érzéseitől felszabadultan tizenheted magával, ezért járta ei a vasvárit azon az estén a szalóci kocsmában! Kopog a jég, pattog a szilánkja. A fuvar jó. Csak a lélek ne sajogna örök­ké. Azt hitte, a tollvonás szá/ados kö­töttségektől szabadítja, meg. Belép és minden rendbe jön. Pedig dehogy. Az a száztíz hektár, amivel tizennyolcan a szövetkezeti földet gyarapították, szépen a többihez simult. Az állatok is hamar megbarátkoztak. Dc az em­ber, Urbán Lajos, akinek szíve hat hektárért és néhány jószágért dobo­Sott eddig Vajon belefér-e ezer hek­tár és a tömérdek jószág? Belefér. Csak nem egyszerre. Néz már, előre néz, sok sejtéssel, még több reménv­nyel, bár az ökör. a hat hektár, a fél emberöltő, még elhomályosítja sze­mét. Felvázolja, nagyszerűen festi a szövetkezet' jövőjét is — az idei év­záráskor csupa szem. csupa fül volt — de azért sajog bévül, sajog a lélek még az új helyen ts. Mondom neki, nyugtatom, hogy már bent van. Jó! van. Ne gondoljon arra. Persze csak hunyorog és pusmogva veti: — Emberek vagyunk! Aztán az alkonyba hajói nap alatt elhajt, sziporkázó hibán Jóra, szekérre vigyázón. Mer úgy-e most jött, pár napos vendég. N» törjön hát a ló Iába. de még a lőcs se. szekérde­rék se. Mondanák, kárt teszen Nem lyaraoítaná jött rombolni egyenesen, Erinyit már tud. Ennyit már ért Ennyi benne a csira, a nagy lehetőségeket kí­nálgató jóvő. MÄCSJÖZSFF o j s z ô 1956. február 29. 5

Next

/
Thumbnails
Contents