Új Szó, 1956. január (9. évfolyam, 1-31.szám)

1956-01-01 / 01. szám, vasárnap

A szovjet emberek mindig a békés egymás mellett élésnek lenini útján haladtak és fognak haladni a jövőben is Hruscsov elvtárs beszéde a Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésszakán A ' í Cf fír Mint lapunk tegnapi számában már jelentettük, N. Sz. Hruscsov, a Szovjetunió Legfelső Tanácsának Ülésszakán, december 29-én beszédet mondott. Beszédét, rövidített szöveggel, az alábbiakban közöljük. Moszkva, deoember 30. (TASZSZ). Küldött elvtársak! Meghallgattuk Nytkolaj Alekszandrovics Bulganyin elvtársnak három baráti országban, Indiában, Burmában és Afganisztánban tett látogatásunk eredményeiről szőlő beszámolóját. Ez a beszámoló kifejezte annak lényegét, amit a Legfelső Tanácsnak utazásunk eredményeiről és a szovjet kormány megbízásából ezekben az országokban folytatott tárgyalásainkról és azokról az egyezményekről jelenteni kellett, amelyeket a Szovjetunió kormánya India, Burma és Afganisztán kormányával kötött. Teljesen egyetértek Bulganyin elvtárs beszámolójának minden megállapításával. Néhány kérdésről azonban szeretnék szólni. A szovjet kormány örömmel fogadta el Nehru indiai miniszterelnök úr meghívását és elküldött bennünket Indiába baráti viszontlátogatásra, hogy személyes érintkezést teremtsünk India vezetőivel és népével. Sok közös dolog van, ami egyesíti országainkat. A legfontosabb a világbéke megszilárdításáért vívott harc. Indiának, ennek a békeszerető államnak egyre növekvő szerepe van sok fontos, nemzetközi kérdés eldöntésében. Tevékenyen harcol a világ békéjének fenntartásáért és megszilárdításáért. A gyarmati uralomtól megszabadult indiai népek állhatatosan keresik országuk fejlesztésének útjait. Az Indiai Köztársaság kormánya a tisztelt Dzsavaharlal Nehru miniszterelnök, e kiváltó állami és politikai személyiség vezetésével következetesen más államoktól független politikát folytat, és ez igen tiszteletbe méltó. Országaink szoros kapcsolata és tevékeny együttműködése mindkét fé! számára hasznos és előnyös. Ilyen elképzelések vezérelték, amikor elfogadtuk a burmai kormány és az afganisztáni kormány meghívását. Szem előtt tartottuk, hogy indiai, burmai és afganisztáni látogatásunk nemcsak országaink vezetőinek közeledését, hanem a népek közeledését is elő fogja segíteni. India, Burma és Afganisztán népei többet tudhattak meg a Szovjetunióról, a szovjetország népeinek életéről. És ez elő fogja segíteni baráti kapcsolataink megszilárdulását. És végül szilárd meggyőződésünk volt, hogy indiai, burmai és afganisztáni látogatásunk még jobban megerősíti a világbéke pozícióit, gyengíti a háború híveinek táborát. Már egyedül ez a körülmény is feltétlenül szükségessé tette utazásunkat, mert a béke ügye hatalmas ügy, amely az egész emberiség legforróbb kívánságát fejezi ki. Most elmondhatjuk, hogy teljesen megvalósultak azok a nagy remények, amelyeket ehhez az utazáshoz fűztünk. (Hosszantartó taps). Küldött elvtársak! Nem veszem igénybe az önök türelmét indiai, burmai és afganisztáni utazásunkról szerzett benyomásaink elmesélésével, mert ez igen sok időt követelne. Csak egyet mondok, ezek a benyomások rendkívüli erősek és megragadóak voltak. Ezek az élmények feledhetetlenek és a legnagyobb élmény a néppel való találkozás élménye. Természetesen eszünkbe sem ötlött, hogy az az öröm és az a forró szeretet, amelyet India, Burma és Afganisztán népei irántunk tanúsítottak, személyesen nekünk szól. Ebben a baráti országok népeinek a Szovjetunió népe iránt érzett határtalan szeretetét és tiszteletét láttuk. Azt láttuk ebben, hogy India, Burma és Afganisztán népei őszintén elismerik a Szovjetunió népeinek történelmi érdemeit, amelyeket a világ békéjéért és az emberiség ragyogó jövőjéért vívott harcban szereztek. (Viharos taps). A békeharc kérdéseiben egy véleményen vagyunk az indiai, burmai és afgán vezetőkkel Indiában, Burmában és Afganisztánban ezeknek az országoknak a vezetőivel széleskörű eszmecserét folytattunk a nemzetközi politika sok fontos kérdéséről. És mindenütt úgy találtuk, •hogy általában kölcsönösen egyetértünk azokban a kérdésekben, amelyeket megtárgyaltunk. És főképp a különféle társadalmi- rendszerű országok békés egymás mellett élésének kérdéseit, az országaink közötti gazdasági és kulturális kapcsolatok továbbfejlesztésének kérdéseit tárgyaltuk meg. A beszélgetésekből kitűnik nézeteink azonossága s gyorsan megtaláltuk e kérdések kölcsönösen elfogadható megoldását s a közös nyilatkozatok és egyezmények kellő megfogalmazását. így volt Indiában, így volt Burmában és így volt Afgnanisztánban is. Ezt igen kellemes megállapítani. Vajon nem azt bizónyítja-e ez, hogy az országok vezetőinek jóakarata és becsületes szándékai esetén az országok kölcsönös kapcsolatainak minden kérdését a társadalmi rendszerek különbözősége ellenére békés úton meg lehet oldani és így is kell megoldani? Hiszen vannak olyan közös kérdések, amelyeknek a megoldása semmi vitát sem igényel és kölcsönösen elfogadható, amely megoldás egyformán érdeke minden népnek, függetlenül attól, hogy szocialista, vagy kapitalista országban él-e. Ezeknek a kérdéseknek a megoldásában sikeresen együttműködhetünk. Indiai, burmai és afganisztáni látogatásunk eredményeképpen a Szovjetunió és ezek az országok olyan kölcsönösen előnyös gazdasági egyezményeket kötöttek, amelyek a Szovjetunió, India, Burma és Afganisztán érdekeit' szolgálják. Az olyan államokban, mint amilyen az Indiai Köztársaság, a Burmai Unió és Afganisztán, a világbékéért folyó harcban egyenjogú feleket látunk. A mi véleményünk és azon országok vezetőinek véleménye, amelyeket meglátogattunk, nem tér el a békeharc kérdéseiben. Márpedig ezek a kérdések a legfontosabbak és megoldásuk az egész emberiségnek létérdeke. Indiai, burmai és afganisztáni utazásunk, valamint a szovjet—indiai, a szovjet—burmai és a szovjet—afgán tárgyalások eredményei a béke minden hívében jó benyomást keltettek. Utazásunkat azonban egyes országokban néhány, köztük hivatalos személy, ellenszenvvel, sőt nyíltan ellenségesen fogadta, vad kirohanásokat intézett ellenük. Ez főképp Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban tapasztalható. Bizonyos visszhangok, pontosabban mellékzörejek más országokban ie voltak, például Kanadában, ahol Pearson külügyminiszter úr tett rövidlátó nyilatkozatot Mi okozta ezt? Vajon mi újat mondtunk a gyarmatosítókról és a gyarmati rendszerekről, miért keltettek kijelentéseink ilyen dühöt a gyarmatosítók és prókátoraik körében? — Hiszen közismert és vitathatatlan adatokat sorakoztattunk fel. Tény például az, hogy az angol gyarmatosítók — nem a nép, hanem éppen a gyarmatosítók! — majdnem két évszázadig uralkodtak Indiában és hosszú ideig elnyomták Burma és Afganisztán népeit. Mire vezetett ez? A szóban forgó kérdés olyan tekintélyes ismerőjére hivatkozhatom, mint amilyen a köztiszteletben álló Dzsavaharlal Nehru, indiai miniszterelnök úr. India felfedezése című könyvében hangsúlyozza, hogy a „legnyilvánvalóbb tény, hogy az angol uralom Indiában terméketlen volt és szétrombolta az indiai életet. Az idegen uralomnak — írja Nehru — elkerülhetetlenül el kell szakadnia annak a népnek alkotó energiaforrásaitól], amely fölött uralkodik. Ha ennek az idegen hatalomnak a gazdasági és kulturális központja a leigázott országoktól távol van és ha ez az uralom ráadásul a fajelméleten alapul, ez a szakadás teljessé Válik, és a leigázott népek lelki és kulturális nyomorához vezet." Nehru úr az indiai angol uralom következményeit .jellemezve, emlékeztet arra a szörnyű éhínségre, amely a második világháború alatt tombolt az országban. Ezt írja: „A nyomornak és az angol uralom elfajultságának képe tárult a szem elé. Ez volt az indiai angol uralom kulminációs pontja és végeredménye. Az éhínséget nem elemi csapás, nem a természet erőinek játéka és nem hadművelet vagy [ ellenséges zárlat okozta. Minden illetékes megfigyelő egyetért abban, hogy az éhinség emberi kéz műve volt, hogy azt előre lehetett látni, és el lehetett volna kerülni." Ehhez hozzá lehet tenni azt, hogy Sir.gh indiai közgazdásznak, az India élelmiszerproblémája című könyv szerzőjének az adatai szerint csupán a XIX. század utolsó negyedében tizennyolcszor sújtotta Indiát éhinség: ez alatt az idő alatt huszonhatmillió ember halt éhen. A XX. században az éhínségek méretei még inkább megnövekedtek. Indiában csupán 1943-ban három és félmillióan haltak éhen. Ezek tények. S ezek a tények nem a gyarmatosítók mellett szólnak. Ugyanilyen tragikusan alakult a sorsa a burmai népnek, amely szintén az angol gyarmatosítók uralmát szenvedte. India népei, akárcsak Burma és Afganisztán népei, nem hívták a gyarmatosítókat, hogy fosztogassák ezeket az országokát. A gyarmatosítók hódító és rabló háborúk eredményeképpen teremtették meg uralmukat ezekben az országokban. India és Burma területe nem lakatlan pusztaság volt, amikor a gyarmatosítók betörtek, ezekben az országokban fejlett kulturájú népek éltek. Ismeretes, hogy az indiai népek kultúrája például színvonalának tekintetében nem maradt el az európai országok, s köztük Anglia kultúrája mögött. De India katonai tekintetben gyenge ország volt, rosszabbul volt felfegyverezve. Ezért lett a gyarmatosítók zsákmánya. A gyarmati rendszer egyes védelmezői most azt mondják: kérem, hiszen mi önként adtuk a szabadságot Indiának. De ez enyhén szólva meglehetősen konvencionális ábrázolása annak, hogyan és miért távoztak "a gyat> matosítók Indiából, hogyan és miért egyeztek bele független indiai köztársaság fennállásába. Kénytelenek voltak beleegyezni ebbe azért, mert nem volt más választásuk. Ha megpróbálták volna tovább maradni Indiában, óriási veszteségeket szenvedtek volna, de úgyis kiűzte volna őket az indiai nép, mint ahogyan a kínai nép kiűzte Kínából az összes gyarmatosítókat, s velük együtt a korrupt Csang Kaj-sek-klikket is. (Viharos taps.) A gyarmatosítók olykor szeretik azt mondogatni, hogy nekik nagy történelmi szerepük van a civilizáció terjesztésében. Ezekkel a dajkamesékkel együgyű, vagy túlságosan hiszékeny embereket akarnak elszédíteni, akik nem ismerik a történelmet. Az angol gyarmatosítók talán csakugyan fejlesztették a néptömegek kultúráját a meghódított országokban, segítettek ezeknek az országoknak iparuk megteremtésében, tudományuk fejlesztésében, a nép jólétének emelésében? Nem, az angol gyarmatosítók rablók voltak a szó szoros értelmében. Fosztogatták ezeket az országokat és nagyon is hátráltatták fejlődésüket. Emlékszem rá, hogy Bombayban Deszaj úr, Bombay állam főminisztere, egy tejgazdaság meglátogatása alkalmával keserűen mondta: az angol uralom évei alatt minden veszendőbe ment. E kétszáz év alatt csaknem barbárokká váltunk. Indiában, Burmában és más országokban, ahol a gyarmatosítók garázdálkodtak, a népeknek meglehetősen nagy erőfeszítéseket kel! tenniök, hogy megszüntessék a gyarmatosítók uralmának szörnyű következményeit. Hiszen tény az, hogy még nem is olyan régen India lakosságának több mint 80 százaléka és Burma lakosságának 63 százaléka analfabéta volt. Elvégre, tény az, hogy India lakosságának életszínvonala jóval alacsonyabb Anglia lakosságának életszínvonalánál, s az indiai lakoeság kizsákmányolása a szó szoros értelmében aranybánya volt az angol tőkések számára. Ugyanaz vonatkozik Burmára és a többi országra is, ahol a gyarmatosítók sokáig garázdálkodtak. A Szovjetunió a gyarmati rabság ellen harcoló népek legőszintébb barátja Most azt mondják nekünk. ÍTogy amikor szót emeltünk a gyarmatosítók ellen, s lelepleztük rabló politikájukat, mi valamiféle barátságtalan cselekedetet követtünk el Angliával és más országokkal szemben, bár ezeket a más országokat nem neveztük meg és Angliát sem olyan rettentő gyakran emlegettük. (Élénkség a teremben). De nem akarunk bújósdit játszani. Mi épp úgy, mint az egész világ, tudjuk, ki volt a gyarmatosító Indiában, Burmában és Afganisztánban. Igen, amikor a gyarmatosítók áldatlan szerepéről beszéltünk, az angol gyarmatosítókra is gondoltunk. De elvégre a gyarmatosítók nem Anglia és nem az angol nép. Az angol gyarmatosítók sohasem kapnak jogot arra, hogy azonosítsák magukat Anglia népével. A mi beszédeinkben nem volt semmi olyasmi, arru bármiben is sértette volna Angliát, vagy az angol népet. Mi mélységesen tiszteljük a tehetséges és békeszerető angol népet és barátságban akarunk élni vele. (Hosszantartó taps.) Semmi sértőt, vagy bántót nem mondtunk az angol kormányról sem. De elítéltük és elítéljük a gyarmati rendszert, és úgy véljük, hogy minél előbb végeznek vele, annál jobb lesz, mert ez mélységesen igazságtalan, embergyűlölő rendszer. Minél előbb megszabadulnak tőle a gyarmati országok népei, annál jobb lesz. A legőszintébb barátai vagyunk azoknak, akik a gyarmati rabság és a gyarmati függőség ellen harcolnak. (Taps), örülni fogunk a gyarmati uralmak magsemmisülésének és üdvözölni fogjuk ezt. Ügy gondolom, hogy az angol nép többsége szintén üdvözölni fogja. (Taps). A múlté az az idő, amikor a gyarmatosítók a gyarmati és függő országokban büntetlenül garázdálkodhattak. De a gyarmatosítók természetesen nem akarnak önként megválni attól a rendszertől, amellyel egész népeket rabolhatnak ki. Erre nem számíthatunk. Tekintsük például Afrikát. Teljesen fel van osztva európai és nem európai országok között. A gyarmatosító politikának különféle formái, különböző módszerei vannak, de ez a gyarmati rabság láncait nem lazítja. Ezek a láncok fojtogatják a gyarmati és függő országok népeit, a gyarmatosítók iránt gyűlöletet ébresztenek bennük. Ezeknek az országoknak a népei egyre elszántabban küzdenek a gyarmati uralom ellen. És mi együtt érzünk ezzel a harccal és sikert kívánunk az e harcot vívó népeknek. (Viharos taps). Egyszerűen csodálkozni kell, amikor egyes rövidlátó személyiségeit azzal vádolnak bennünket, hogy Angliával, vagy az Egyesült Államokkal szemben rosszindulatúak vagyunk. Azt mondják, hogy mi ezeket az országokat öszsze akarjuk veszíteni Indiával, Burmával és más országokkal, ők maguk követnek el ezekkel az országokkal szemben rosszindulatú cselekedeteket. Például, hogyan fogadhatják Indiában azt a nyilatkozatot, amelyet Dulles úr és Cunha portugál külügyminiszter úr Goáról tett? Gondolják csak meg, mit mondott Dulles: Nyíltan annak kijelentésére ragadtatta magát, hogy Goa indiai területnek Portugáliához kell tartoznia, mert a portugál hódítók 400 évvel ezelőtt elfoglalták. Az indiai sajtó ezzel kapcsolatban jogosan emlékeztette Dulles urat arra, hogy a jelenlegi Amerikai Egyesült Államok 250 évvel ezelőtt angol gyarmat volt és hogyha Dulles logikáját követjük, akkor Dullesnek, ma őfelsége. Nagy Britannia királynője alattvalójának kellene tekintenie magát. (Élénkség a teremben, taps). Ha egyetértenénk Dulles úr nyilatkozatával, ez nemcsak a gyarmati elnyomás rendszerének dicsőítését, hanem örök időkre szóló fenntartását jelentené. Természetesen ezzel nem érthetünk egyet. Ügy véljük, hogy ez helytelen nyilatkozat, amely a népek érdekeinek helytelen kezeléséből ered és az indiai nép, India vezető személyiségei kellően értékelték' Dulles és Cunha Goáról szóló közös nyilatkozatát, amely a civilizált államok szégyene. Aruscsov elvtárs ezután a kasmíri kérdésről beszélt, majd így folytatta: Indiai és burmai beszédeinkben teljesen nyíltan és őszintén töbször hangsúlyoztuk, hogy a gyarmati rendszer népellenes és mélységesen igaz-, ságtalan rendszer. Miért nyugtalankodnak most ennyire a gyarmatosítók? Azért nyugtalankodnak, mert szavaink a néptömegek körében nagy együttérzéssel találkoznak. És nemcsak ott, ahol beszéltünk, hanem ott is, ahol csak hallottak beszédeinkről és ahol még többször hallani fognak a Szovjetunió megingathatatlan álláspontjáról, arról, hogy elítéli a népek elnyomásának és leigázásának gyarmati rendszerét. (Viharos taps). Ez az igazság szava és az imperialisták semmilyen vasfüggönnyel sem állhatják útját. Meg kell állapítani, hogy Dulles álláspontját nemcsak a gyarmatosítás ellenzői ítélik el, hanem azok is, akik nem ellenségei a gyarmati rendszernek. Hivatkozhatom például Kefauver, amerikai szenátor véleményére. „Az Egyesült Államoknak mindenekelőtt teljesen el kell határolnia magát az ázsiai régi divatú gyarmatosítástól" —; mondja ez a szenátor. Felhívom a figyelmüket arra, hogy Kefauver úr nem azt mondja, hogy általában a gyarmatosításról, hanem, hogy a „régi divatú" gyarmatosításról kell lemondani. (Derültség, élénkség a teremben.) Azt szeretné, hogy a gyarmatosítók új formákat keresnének gyarmati uralmuk megszilárdítására, „új divatú" gyarmatosítás mellett száll síkra. Ezért hangoztatja: „Nem szabad megengednünk, hogy segítségünket rossz kormányok támogatására használják fel". Ez fölöttébb értékes beismerés. A gyarmatosítók látják, milyen erélyesen kelnek fel a népek a gyarmati rabszolgaság ellen. Látják, hogy a népek készek az önfeláldozásra, a legmerészebb hőstettekre, az odaadó harcra országaik szabadságáért és nemzeti függetlenségéért. A népek már egy csomó országból kiúzték a gyarmatosítókat. A gyarmati és függő országok népei számára lelkesítő példát mutat harcával a nagy kínai nép, amely az idegen jármot lerázva, kezébe vette sorsának intézését, a dicső kommunista párt vezetésével megteremtette a hatalmas Kínai Népköztársaságot és ma sikeresen építi a szocializmust. (Viharos, hosszantartó taps.) A gyarmatosítók most elhatározták, hogy megváltoztatják gyarmati uralmuk formáit. Mind ritkábban alkalmaznak olyan durva, erőszakos formákat, mint csapataik beküldése a gyarmati országokba és másfajta durva beavatkozás a leigázott országok ügyeibe. M".-f v.iindezt tapintatosabban végzik: megvesztegetik a hatalom birtokosait, „meghonosítanak jó kormányokat", agresszív tömböket szerveznek, mint amilyen például a bagdadi egyezmény. Pénzt adnak úgynevezett „gazdasági segítség" ürügyén, „ingyen" adnak fegyvert egyes országoknak. De az ingyenfegyverrel megajándékozott államok cserébe kötelesek a gyarmatosítóknak ágyútöltelékek^t szállítani: nagy hadseregeket szervezni és ezzel kimeríteni népeiket. (Folytatás a 8. oldalon.) Ü

J S

ZÖ Q 1956. január 1. V 7