Új Szó, 1956. január (9. évfolyam, 1-31.szám)

1956-01-05 / 05. szám, csütörtök

A

z áprilisban megtartandó csehszlovákiai írókongresszus előkészítéseként az egyes irodalmi műfajok művelői értekezleteken vitatják meg alkotó munkájuk sajátos kérdéseit. A költészet, az ifjúsági irodalom, a műfordítás helyzetével foglalkozó vitaülések után december 21-én és 22-én tartották meg a szlovák széppróza kérdéseinek szentelt értekezletet, amelyen a szlovákiai prózaírók mellett részt vettek és felszólaltak a cseh irók küldöttei is. Alexander Matuška tartalmas és színvonalas vitaindító beszámolójában a szlovák széppróza történelmi fejlődéséről szólva Veres Pétert idézte, aki Fróbatételének ajánlásában az irodalom feladatairól szólva megállapítja, hogy a társadalmi helyzet, az ember: törekvések, a fejlődés távlatainak ábrázolásában a tizenkilencedik század és a közelmúlt magyar irodalmában a költók, nevezetesen Petófi, Arany jobban teljesítették a rájuk háramló feladatot a prózaíróknál. Ugyanez a megáMaoítás érvényes a negyvennyolcas sorsforduló, a népek tavasza táján szüVtő szlovák nemzeti irodalomra is. Štúr és társai közül is elsősorban a költők emelkednek a kor feladatainak magaslatára, a maguk nyelvi eszközeivel nemcsak a nép való helyzetét, a nyomorgó embert ábrázolják, hanem verseikben azt is kimondjak, aminek szerintük „lennie kellene" Štúr nemzedékének négy nagy költője meliett csak egyetlen prózaírót találunk, Kalinčiakot, de ő is legfontosabb alkotását, a Restaurációt nem a sorsterhes negyvennyolcas, hanem később, a hatvanas években írta meg. A költészetnek ezt az előrelendülését a szlovák próza csak a kritikai realisták munkásságával éri utói és hozza be. Kukučinnál, Timravánál, Jégénél és a többieknél is hiába keressük ugyan a szlovák élet teljes és átfogó képét mégis benne éltek korukban, a történelemben, amely akkoriban csak látszólag állt, topogott egy helyen. M

3tuška beszámolójában foglalkozott a szlovák próza fejlődésével az első Csehszlovák Köztársaság és az ún. Szlovák Állam idején, hangsúlyozta, hogy e korszakban a nemzeti felszabadulás kérdését nem egyszerűen társadalmi, szociális, hanem szocialista osztályszempontból csak két író vizsgálta: Peter Jilemnický és Fraňo Kráľ. A mai szlovák szépprózáról szólva az előadó rámutatott azokra a mélyenszántó átalakulásokra, amelyek megváltoztatták a szlovák nép életét és helyzetét, a történelem közvetlen részesévé tették: a nemzeti felkelés, a felszabadulás, a szocializmus építése, orszáqunk részvétele a világméretű bék^harcban. Mindez kifejezésre jut a mai, szocialista-realista szépprózában is. A müvekben megtaláljuk a világháború előtti idők, az első köztársaság képét, a felkelést, a felszabadulás utáni élet rajzát. Az első Csehszlovák Köztársaságról és a létrejöttét megelőző évekről szól Hečko regénye, a „Vörösbor" (Červené víno), amely a jellegzetes szlovák falu életének képét festi és minden hiányossága ellenére is a kritikai realizmus méltó alkotása és Jesenský Demokratáival együtt ennek az iránynak az utolsó megnyilatkozása. Ugyanezzel az időszakkal foglalkozik Zuzka Zguriška két regénye, a „Szalmatetős metropolis" (Metropola pod slamou) és „Az eladó város" (Mestečko na predaj). E könyvek krónikás jellegűek, eszmeileg és formailag elavultak, ismereti értékük csekély, illetve egyoldalú. Peter Karvaš regénytrilógiájának első két kötete „E nemzedék" (Toto pokolenie) és „Rohamozó nemzedék" (Pokolenie v útoku) a társadalmi, politikai és gazdasági életet az erők osztályrétegzödésének szemszögéből ábrázolja, érdeme, hogy a kép súlypontja a város és a világesemények visszatükröződédáse, hibája, hogy az író nem képes teljességben feltárni a hazai összefüggéseket és a regényből teljesen hiányzik a falu. Az ún. Szlovák Állam éveivel több szerző foglalkozik, de e korszak képét közvetlenül csak egy író kísérelte megrajzolni: Dominik Tatarka a „Plébános Köztársaságában". Tatarka előbbi regényeihez képest e művében a realitáshoz fordul: nem légkört fest, hanem környezetet, alakjainak lelkületében kellő súlyra jut a történelmitársadalmi tényező, az író erővel és me~rázón tárja elénk azt a gyalázatot. amelyet önjelölte ..vezérei" hoztak a népre. A nemzeti felkelésről nem kevés próza' írásmű született, de minőségük semmiesetre sem kielégítő. Jilemnický Garammenti krónikáján kívül, amelyben az író — bár lokális korlátok között — erőszakoltság nélkül és meggyőzőn, helyes osztályszempontból IRODALMI VITÁK A CSEHSZLOVÁK ÍRÓKONGRESSZUS ELŐTT Értekezlet a szlovák széppróza kérdéseiről festi meg a felkelés képét és a párt szerepét, mindmáig nincs méltó és egyenértékű irodalmi müvünk a felkelésről. A mai élet ábrázolásában Matuška négy ún. „belső téma" alapján (az emberek viszonya a munkához, a tulajdonhoz, a szerelemhez és az egyházhoz, templomhoz) vizsgálja a mai prózaírók, elsősorban Hečko, Horák, Lazarová, Mináč és Tatarka munkáit, azt, hogy hogyan alakul át, növekszik bennük a ma embere, hogyan szabadul ki az évszázados előítéletek, korlátozottságok bűvköréből. E négy szempontot már Jilemnický is munkásságának fő útvonalává tette és szempontjait a szocialista írók a mai, még történelmibb helyzetben alkalmazzák. A szlovák próza mu'tjában az írók munkássága javarészt elbeszélésekben merült ki, a regények száma igen kevés. Ma a regények jutottak túlsúlyra, sőt regénytrilógiák, amelyek nem mindig mondhatók sikereseknek. Matuška szól a regények szerkezetéről, Hečkónak és Zguriškának szemére veti regényeik kezdetlegesen egyenes vonalvezetését, Lazarovának, Karvasnak a szerkezet túlságos bonyolultságát, az alakok tömkelegét, Mináčnak az aránytalanságot, Tatarkának pedig a rendszertelen csapongást, az okozati sorrend hiányát. Majd foglalkozik az emberábrázolás, a jellemrajz problémáival és megállapítja: A

mai szerzőinket három túlzás jellemzi: alakjaikkal túlságosan is azt kívánják idézni, ami még nincs, de mutatkozik, alakjaikat gyakran túlságosan ideológizálják, túlságosan tipizálják. Vonatkozik ez az írásmüvek valamennyi alakjára, korunk új emberére, az „első fecskékre", tehát a pozitív hősökre csakúgy, mint a negatív szereplőkre... A pozitív hős egyfelől könnyen és olcsón fejlődik, esetleg már kezdettől fogva érett és tökéletes, másfelől aránylag könnyen átalakul, újjászületik ... Hečko „Falu a hegyek közt" című regényét olvasva például nem aggódunk senkiért, nem tartunk attól, hogy Marka nem mehet férjhez a sofőrjéhez, nem féltjük Sehnárék Pavóját, előre tudjuk, hogy fejlődése egyenes és töretlen lesz. A másik túlzás, az alakok túlságos ideológizálása az elsővel függ össze, olyan értelemben, hogy a hőst nemcsak munkájában, hanem intellektuális téren is heroizálják, úgy is mondhatnánk, hogy a szerző túlságosan kezére játszik az alakjainak. A harmadik túlzás az a túlzó törekvés, hogy az író típust alkosson, sem jár mindig sikerrel. Ez az igyekezet apriorlsta művekhez vezet, amelyekben a dedukció, az eleve kitűzött tétel bizonyítása az uralkodó célkitűzés. A tipizálásnak is megvannak a maga veszélyei: egyrészt abban, hogy nyakló nélkül tipizálnak, mondhatnánk tömegesen és az írásműből elvész minden egyedi, másrészt pedig azok az alakok, akik az efféle írásművekben gondolkodnak vagy harcolnak, hajnaltól napestio csak ezt teszik semmi mást. Hečkónál például az öreg Sehnár amolyan permanens bölcs." A negatív alakok ábrázolása sem sikerült sokáig íróinknak. A negatív hősökre lapáttal hánytak minden rosszat, kezdve azzpl. hogy már testi mivoltukban is ellenszenveseknek rajzolták őket és jellemzésükre azzal tették fel a koronát, hogy erkölcsileg elvetemülteknek, bitangoknak és ugyanakkor ostobáknak mondták őket. Arra nem gondoltak, hogy ha ellenségeink kivétel nélkül ostobák lennének, nem ütköznék annyi nehézségbe a szocializmus építése. Ma a helyzet e téren megjavult, jó negatív alakot teremtett meg Hečko az agyafúrt és acsarkodó tanítónőben, Krutka Melániában, Tatarka Funtík kocsmárosban, Lazarová a sima Baránekban, Ho- rák pedig Hiršben és Ditteben. Az utóbbi azonban jobban tenné, ha negatív alakjait nem titulálná oly gyakran,.fenevadnak", vagyis nem mondaná el fogalommal azt, amit képben, szemléltetően kellene ábrázolnia." lexander Matuška beszámolójáA

nak továbi részeiben foglalkozott a mai szlovák prózaírók nyelvével és stílusával, a tartalom és a forma kérdésével és hangsúlyozta: „A pogári művészetben jelentéktelen tartalomra igen nagy formai művészetet fecséreltek és fecsérelnek, nálunk ellenkezőleg, a jelentős és fontos mondanivaló megírásában mesterségbelileg kevéssé vagyunk igényesek Az eredmény szocialista irodalmi selejt, kérészéletű írások, amelyek ugyan az érdeklődés központjában álló témákkal foglalkoznak, de mivel eszmeileg és művészileg alacsonyrendűek, nem élik tCl születésük évét, esetleg — ami még rosszabb — halva születnek meg. Az írónak írnia is kell tudni: abból a tényből, hogy azok, akiknek nincs mondanivalójuk, a formai virtuozitásban élik ki magukat, nem következte thctjük. hogy mindazoknak, akik gondatlanul, hánya-vetin írnak, mélyenszántó gondolataik volnának: a gondos munka még semmiesetre sem formalizmus." Matuška ugyanakkor hangsúlyozza az író valóságismeretének, marxista-leninista eszmei képzettségének és öntudatos pártosságának nélkülözhetetlen fontosságát, oeoooooooeoocoeooooc^^ A szép anyanyelv Irta: Jó Sándor aki nem akart szorgalmasan tanulni. Blaskovics elvtárs jó módszeréhez tartozik, hogy ugyanazt a kérdést másmás formában is felteszi, hogy a tanítványok is különbözőképpen válaszolhassanak. így jobban behatolhatnak a nyelv szellemébe. Előkerül a tankönyv. Hogy až érdeklődés egy pillanatra se csökkenjen — másfél óra elég hosszú idő — a tanár elvtárs az „Által mennék én a Tiszán ladikon" címú népdalt olvastatja és fordíttatja. Aztán elénekli, utána pedig a tanfolyam részvevőivel is elénekelteti. Az éneklésbe persze magam is bekapcsolódom és arra gondolok, bizonyára ez a kedves tanítási mód is hozzájárul, hogy szívesen járnak ide tanulni az emberek. Az ének után Mátyás király és a varga szellemes népi történetével ismerkednek meg magyar nyelven a „növendékek." Tizenhárom nyelvtanfolyam működik a Magyar Kultúra rendezésében, kilenc a kezdők és négy a haladók számára. A haladók csoportjába kerülni elég szigorú mérték teljesítésétől függ. Magyar nyelvtankönyve és tudományos művei alapján a szomszédos államokban is jól ismert Blaskovics docensen kívül dr. Bredár Gyula egyetemi lektor, Tilkovszky Mária és Ludék Kindl középiskolai tanárok tanítják többéves tapasztalat alapján eredményesen a magyar nyelvet. Mindannyiuknak rendes polgári foglalkozása van, tudományos pályán működnek és ezt a külön esti megterhelést ügyszeretetből, valóban önzetlenül vállalták. Nem tekintik terhesnek, ügyszeretetből, önzetlenül tanulnak a tanfolyam részvevői is, mint például dr. Anna Vonková, a prágai-kerületi népegészségügyi intézet orvosnője. — A közeli állami gazdaságokon magyarok is dolgoznak, aránylag sok rfiagyar betegem van. Türelmesen meghallgatom őket, remélem, megtanulnak csehül, de azért orvosával mindenki legszívesebben az anyanyelvén beszél. Ezért tanulok magyarul. Örömem telik benne és pácienseim bizilommal fordulnak hozzám — válaszol kérdésemre az orvosnő. A feltett kérdés megoldja a nyelveket. — Építésvezető vagyok — mondja az egyik elvtárs. — Nálunk is dolgoznak magyarok. Rendes, dolgos embe„Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak ... Kivált poétaságra, régi történetek elbeszélésére, dicsérő beszédre egy nyelv sem haladja meg." — Közel két évszázaddal ezelőtt írta e szavakat Bessenyei György. Azóta a magyar nyelv sokat gazdagodott, csiszolódott, nem utolsó sorban a Bessenyeihez hasonló magyar írók fáradozásának eredményeként. Mi mindnyájan örökösei és továbbfejlesztői vagyunk drága kincsünknek, édes anyanyelvünknek. Csokonai nem egyszer valóságos szerelmi vallomást intéz drága anyanyelvéhez. Kazinczynak, Kölcseynek, majd Aranynak a nyelv tisztaságáért, fejlesztéséért vívott hosszú harca anynyira ismert, hogy nem kell róla bővebben írni. Kosztolányi Dezső irodalmi munkásságának is tán legértékesebb oldala a nyelv tisztaságáért folytatott küzdelme. A felszabadulás óta új népi elem áradt nyelvünkbe, s ma színesebben, gazdagabban beszélhetünk, mint tíz esztendővel ezelőtt. Szabatosabb, világosabb lett a magyar köznyelv, gazdagabb, szélesebb az irodalmi nyelv. Tízezrek tanulják a művelt beszédet s a dolgozók tisztábbá, érthetőbbé, szebbé is teszik nyelvünket azzal, hogy beleviszik beszédeikbe a maguk logikus gondolkodását. Nemcsak mi szeretjük szép anyanyelvünket. Prágában hétszázan jelentkeztek az ősszel a Magyar Kultúra nyelvtanfolyamaira. Taneröhiány miatt azonban csak négyszázötvenet vehettek fel, főleg azokat, akik már az előző' években is tanultak, vagy pedig akikjiél hivatásuk, esetleg családi kapcsolataik indokolják, hogy magyarul tudjanak. Estére jár az idő. Az elektrotechnikai szakiskola Príkopy 16. szám alatti 9-es tantermében nagyban folyik a tanítás. Dr. Blaskovics József, a Károly Egyetem filológiai karának docense ül a katedrán, előtte legkülönfélébb életkorú férfiak és nők. Vannak köztük hatvan év körüliek is. Legtöbbjük napi munkája után jött ide. A másfélórás tanítási idő elején a hallgatók felolvassák és megvitatják házi dolgozataikat. Cseh szöveget fordítottak magyarra. Haladók csoportjában vagyunk. A fordítások színvonala egész jó, főleg a szórenden van még javítani való. Utána egy kis beszédgyakorlat, konverzáció következik a szükséges nyelvtani magyarázatokkal. A beszédgyakorlatok a Józsi gyerekről szólnak, rek, de hát hogyan melegedjünk össze, ha nem értjük egymás nyelvét, ők is tanulgatnak csehül, én magyarul, ez a munkatársak bensőséges barátságához vezető legjárhatóbb út. — A kartográfiai tudományos intézetben dolgozom. Gyakran forgatok magyar könyveket is. Munkásságom eredményesebb lesz, ha magyarul is megtanulok — mondja Július Bouška, aki már túl van az ötvenen és szorgalmasan tanulja nyelvünket. Ezért tanul a" Csehszlovák Tudományos Akadémia egyik dolgozója, egy gyógyszerész és a huszonkétéves Ľudmila Bŕfzová, aki a nyelvészeti karon a cseh nyelvet és irodalmat hallgatja, de magánúton a magyar nyelvet szeretné elsajátítani. Egy sportrajongó rokonszenvből tanul, egy nő azért, hogy minél több magyar népdalt megértsen. Többen rokoni kapcsolatokkal indokolják a magyar nyelvtanulás szükségességét, mások a Magyar Népköztársaságba készülnek szabadságra. Nem mindenki szólal fel a rögtönzött beszélgetésen. Aki azonban beiratkozott nyelvtanulásra, mind szorgalmasan tanul. Egyszerűen azt az elvet vallja, ahány nyelvet tud, annyi embernek számít. Tegyük még hozzá, hogy az egyetemen és az állami nyelvintézetben is többen tanulnak Prágában magyarul. » • • „A nyelv — írja Sztálin elvtárs — szerszám, eszköz, melynek segítségével az emberek egymással érintkeznek Arra kell törekednünk, hogy ezt a szerszámot tisztán tartsuk, mert csak így használhatjuk pontosan és eredményesen arra, hogy a tiszta és világos gondolat tiszta és világos nyelven szólaljon meg." Igaza van Bessenyeinek és társainak: szép a magyar nyelv, szép az édes anyanyelv. De ne essünk egyoldalú túlzásba. Minden népnek szép a nyelve, a gyermek mindig az anyatejjel szívja magába édes anyanyelve minden gyönyörűségét. Jóleső érzés, hogy hazánk fővárosában ilyen nagy az érdeklődés szép anyanyelvünk, a magyar nyelv iránt. Valóban csodákra képes az erdeklő amely szilárd akarattal és ernyedetlen szorgalommal párosul. Prágai barátáink példás tetteire nem az lenne a csehszlovákiai magyarság részéről a legméltóbb válasz — gyakorlati okok is ezt kívánják — hogy százan, ezren, tízezren kezdjék meg a szép szlovák, a szép cseh nyelv rendszeres tanulását? azt, hogy műveiben ne csak a ma képét rajzolja meg, hanem a fejlődés távlatait is biztos kézzel felvázolja. Rámutat annak szükségére, hogy végre olyan művek szülessenek, amelyek átfogó, teljes képet adnak mai életünkről és beszámolója végén megállapítja: „A kritikus tudjg, hogy viszonylag rövid idő, tíz esztendő alatt olyan prózai művek születtek, amelyek életünk képét adják, olyan könyvek, amelyek a próza előző szakaszához képest nem jelentenek viszszaesést; tudja, hogy prózairodalmunk a felszabadulás óta olyan műveket mutathat fel, amelyek reális társadalmi erőknek bizonyultak a szocializmusért folytatott harcban ... * * * Alexander Matuška beszámolója átfogó képet adott a mai szlovák szépprózáról és — ami különösen fontos — a szlovák irodalom történeti fejlődésének egészébe il'eszterte be a háború utáni tíz esztendő prózairodalmát. Sajnálatos azonban, hogy az előadó alapjában helyes irodalomelméleti tételeiben nem foglalkozott azzal a konkrét anyaggal, azokkal az elméleti problémákkal, amelyeket a „Kultúrny ž vot"-ban jelenleg folyó irodalmi vita vetett fel. Az értekezlet felszólalói így javarészt hozzászólásaikat két részre osztották: a beszámoló anyagával foglalkoztak, majd külön az irodalmi vita felvetette problémákkal. A vita legtöno résztvevője hangsúlyozta az irodalom egységének szükségét és rámutatott arra, hogy ez az egység gyakorlatilag meg is van, hisz bár egyesek az irodalmi vita során téves nézeteket hangoztattak, ezek az irók is határozottan a haladás táborában állnak, alapjában véve ők is tollúkkal a népet, a nép javát, boldogabb életét kívánják szolgálni. Vlado Mináč felszólalásában helyesen mutatott rá, hogy az egész irodalom ügyének árt, ha valaki egyéni érdekből, sértett hiúságból megbontja az irodalomnak ezt az egységes frontját és mindazokat, akik nem lelkendeznek műveiért, az ellenség táborába száműzi. F

igyelemreméltó volt Jirí Hájek cseh kritikus felszólalása, aki örömmel üdvözölte a szlovák írók egyre szélesebbkörú bekapcsolódását az irodalom elvi kérdéseit boncolgató vitába és azt a kérését fejezte ki, hogy foglalkozzanak a csen széppróza problémáival is. hisz a cseh írók körében hasonló konkrét és az alkotó művészeket magszőlaltató eszmecsere még nem bontakozott ki. A komjreszszus előtti kampány vitafelszólalásai javarészt megrendelt, tessék-lássék hozzászólások. Hájek ugyanakkor óva intett attól, hogy a „Falu a hegyek közt" című Hečko-regényről megindult vitában ne öntsék ki a fürdővízzel együtt a gyereket, vagyis a regény egyes hibáira rámutatva ne vessék el az egész művet, amely a háború utáni irodalom egyik legjelentősebb, legolvasottabb alkotása és nemcsak irodalmi, hanem társadalmi téren, az emberek nevelésében is fontos munkát végzett. Katarína Lazarova figyelmeztette írótársait, szakítsanak végre az emberek megszépített, a valóságot meghamisító ábrázolásával. Saját élménye alapján arról beszélt, hogy a pozitív alakok, a pozitív hősök is legyenek emberek, ne idealizált, csupaszép szobrok. Az értekezleten sok szó esett az író egyéniségéről, polgári felelősségéről is. Másokat csak az nevelhet — mint József Attila mondta „nem középiskolás fokon", — aki maga is új emberré érett, aki maga is harmonikusan beleilleszkedik az új társadalomba, amelyet szolgálni kíván, aki maga is ismeri és teljesíti a reá háramló kötelességeket. A

szlovák széppróza kérdéseiről megtartott értekezlet fontos állomás annak az Írói számvetésnek az útján, amely hivatott feltárni irodalmi életünk lappangó problémáit, kitűzni munkánk konkrét céljait és az irányt, amelyet követve elérjük őket. A költészet kérdéseiről lefolytatott értekezlethez hasonlítva ez a konferencia sokkal tárgyilagosabb volt, a felszólalásokból szinte teljesen eltűnt minden személyes él és minden vitázó őszintén, jószándékkal és legjobb tudásától tellön igyekezett hozzájárulni a közös írói elvi problémák megoldásához. Megmutatta az értekezlet, hogy íróinkat egy törekvés fogja össze: olyan műveket alkotni, amelyek népünket, népünk nagy célkitűzéseit szolgálják és méltók' é'et- és emberformáló korunkhoz. TÖTH TIBOR 0 J SZ

O "J 1956. január 5. •