Új Szó, 1956. január (9. évfolyam, 1-31.szám)

1956-01-28 / 28. szám, szombat

A német írók IV kongresszusa után A

Német Demokratikus Köztársaság népi demokratikus állam és már maga ez a tény is arra vall, hogy a mai német irodalom alapvető problémái meglehetősen hasonlítanak azokhoz, amelyekről ma nálunk is folyik a vita a kongresszus előtti értekezleteken. De a német írók kongresszusáról szóló jeflyzc-teink mégsem lennének elég hitelesek, ha nem emlékeznénk meg arról a különös légkörről, amely jellegzetes volt a kongresszusra nézve. A kongresszus a Minisztériumok Házának termében tartotta üléseit. Ez a hatalmas épület a Leipziflerstrassen van, amely folytatása a valaha oly hírhedt Wilhelmstrassenak. Az a járda. amelyből a terembe lépünk, valami 50 méterrel odébb Berlin nyugati övezetébe torkollik; az épület közvetlen közelében magaslik a volt Reichstag romja, amely részben már szintén a nyugati övezetbe tartozik. A kongresszus a nemzetek közötti békét és barátságot hirdette egész Németországban és az egész világon. Ezzel szemben a nyugati övezet transzparensei esténként az imperialista államok uralkodó köreinek háborús hisztériát terjesztő legújabb propagációs szüleményeit vetítették a demokratikus Berlin szomszéd utcáiba. Berlinben, Lipcsében, de főleg Drezdában lépten-nyomon a háború nyomaira bukkantunk, amelybe az imperialisták újra bele szeretnők uszítani a nyugat-németországi revansisztákat. Fokozatosan, fáradságos munkával tüntetik el ezeket a nyomokat, de annál örcmteljesebben fehérlenek az új utcák és sorok, annál vakítóbban világítanak a sötét éjszakába az új kohók és üzemek szorgalmas éjjeli műszakai. Lehet-e ezek után csodálkozni azon, hogy a kongresszuson elhangzott üdvözlő beszédeikben, beszámolóikban és vitafelszólal ásókban mindig ugyanazt az alaphangot véled hallani: nem háborút, hanem békét, nem halált, hanem életet, nem Buehenwaldot, hanem Weimart! A nácik Európa valamennyi országából embereket hurcoltak Buchenwaldba és a többi haláltáborokba. S most, az NDK írói, Goethe és Schiller legjobb hagyományainak örökösei, Lieblcneoht, Luxemburg Róza és Thälmann nagy művének folytatói, az egész viiágból meghívták kollégáikat arra az összejövetelre, amelynek meg kell vetnie az alapját annak, hogy újra felvirágozzon az erős és az egész emberiséghez szóló német irodalom, hogy újra felzendüljön az ő Heroikája, a költői Kilencedik Szimfónia; mert így nevezte azt, ami ma a német irodalomban születik, megnyitó beszédében Johannes R. Becher kultuszminiszter. S az egész világból eljöttek az írók. Fegyin, Pa-Hin, Nezval, Lukács, Putrament, Pozner, Guillén, Alberti, Zalamea és mások, nemcsak azért jöttek, hogy meghajoljanak Goethe és Schiller, Beehoven és Mozart, Dürer és Cranach müve előtt. Elsősorban azért jöttek, hogy kifejezzék móly baráti érzelmeiket a német munkások és parasztok első államának építői iránt és optimizmusra buzdítsák őket. Az NDK-ban sajátos színezete van az optimizmusnak. Anna Seghers német írónő ezt találóan így jellemezte beszámolójában: „Az optimizmus kapcsolatos a valósággal és az irodalommal is. Csakis a jó és a rossz közötti küzdelemben jut kifejezésre. A mi perspektíváik optimisztikus, még ha egyes fázisai komoraknak látszanak is." És valóban! A beszámolókban és a vitafelszólalásokban tett megállapítások nagy része mintha egy fényszóró éles sugara lett volna, amely át akar hatolni az ősi német nyomor sötétjén s rá akar világítani arra az örömteljes és új valamire, ami még csak most születik ugýan az NDK-ban, de máris oly szilárd, hogy a rosszakarók minden gyűlölete ellenére is fejlődni, gyarapodni fog! A kongresszuson felszólaló német írók egyike sem igyekezett leplezni fájdalmát Berlin és Németország kettéosztása fölött. Am nagy különbség van a fájdalom bátor beismerése és a siránkozás, a férfiasan viselt bánat és az erőtlen kishitűség között. Mint ahogy az NDK-ban minden hazafi felelősnek érzi magát az egész német nemzet és az egész Németország sorsáért, éppen úgy az NDK minden írója felelősséget érez az egész német irodalom és általában az egész német élet sorsáért. Találóan kifejezte ezt megnyitó beszédében, amely tulajdonképpen nagyszerű és mély esszé volt (a címe: Irodalmunk nagyságáról) Johannes R. Becher: „Ha a mi irodalmunkról beszélünk, akkor csak a német irodalom bizonyos részére. gondolunk, amelvnek a? NDK-ban olyan feltételei nyílnak a fejlődésre, amilyeneket Goethe tartott szükségesnek a nemzeti irodalom fejlesztéséhez. Irodalmunk ezzel magára vállalta azt a küldetést, hogv ő szabja meg az egész német irodalom jellegét, mégpedig úgy, hogy a német irodalom újra hatalmassá, szellemi nagyhatalommű válhasson." Johannes R. Becher kiváló politikai éleslátással és al"nOS IrndRlnM rnűveltírta: Zoltán Rámpák • seggel fejezte ki ennek az új német iradalomnak — amely a munkások és a parasztoK hősi harcát ábrázolja, az új, demokratikus Németország felépítéséért — viszonyát a 18. és 19. századforduló német irodalma nagy klaszszikus időszakához. Rámutatott arra, miben kell rákapcsolódni erre a nagy korszakra, s egyszersmind kijelölte a mai haladó német irodalmi törekvések specifikus jellegét. Röviden, de igen találóan jellemezte Goethe és Schiller nagyságát, akik nem vártak arra, amíg kedvezők lesznek a feltételek a német nemzeti irodalom fejlesztésére, hanem a német irodalmi élet minden kedvezőtlen körülménye ellenére megteremtették ezt az irodalmat. De egyszersmind egyértelműen leszögezte azt is, hogy az új német irodalom, amelynek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom állt a bölcsőjénél, s amely megedződött a fasizmus elleni harcban, aktív és tettrekész, mert segített véget vetni az ősi német nyomornak, saját erejével vett részt az új szabad élet megteremtésében, harcolt érte. „Mi nemcsak ábrándoztunk ezekről a forradalmi időkről, nemcsak vágytunk utánuk, hanem mint emberek, egész személyiségünkkel aktívan dolgoztunk is értük, szívvel-lélekkel küzdöttünk megvalósításukért," — mondta Becher. A kongresszus főleg az eszmeiség, a művészi mesteriség és a nyugatnémetországi irodalomhoz való viszony kérdéseivel foglalkozott. Első pillantásra úgy látszik, hogy az első két téma teljesen egyezik azzal, ami nekünk is gondot okoz mostanában, az áprilisi kongresszusra folyó előkészületek idején. De mégis az az érzésem, hogy mi konkrétabban készülünk e kérdések megoldására, s ezért úgy gondolom, a mi kongresszusunk eredményei sokkal jobban meg fogják közelíteni a költészet, drámaírás, kritika stb. legfontosabb alkotó tematikáját, mint a berlini írókongresszus. Ezt főleg az egyes irodalmi válfajokkal foglalkozó konferenciáknak lehet köszönni, amelyeket még az áprilisi Csehszlovák írókongresszus előtt tartunk. Ezzel szemben Berlinben az volt a program, hogy a kongresszus előbb a valamennyi irodalmi válfaj számára közös, legelvibb eszmei művészeti kérdésekkel foglalkozott, míg a részleges problémák megvitatását későbbre halasztották. De a legelvibb eszmei-művészeti problémákat valóban megalkuvás nélkül, élesen és harciasan hozták ki a berlini kongresszuson. Ha valaki a Nyugaton még mindig kételkedne abban, hogy csakis a népi demokrácia és a szocializmus teszi lehetővé az irodalom szabad fejlődését, annak élesen megfelel Anna Seghers és Arnold Zweig, aikilk kijelentették, hogy az ő szabadságuk abból áll, hogy azt és arról írnak, amit szükségesnek tartanak, és csak a haladó emberiségtől fogadnak el parancsokat. Mindjárt a kongresszus második napján rendkívül éles vita támadt egyrészt Heym, másrészt pedig BredeJ, Kuba és Uihse között. Heym ugyanis helyesen és megalkuvás nélkül a nagyfokúan művészi, harcos irodalom hívének vallotta magát, de egyszersmind túl mentoriasan lépett fel a túlnyomórészt munkás- és paraszteredetű fiatal szerzőkkel szemben, akiknek alkotása még nem felel meg a legmagasabb művészi követelményeknek. Emellett nem volt eléggé konkrét, mert többnyire csak általánosságban beszélt, nem mutatott rá az egyes művekre és azok fő fogyatékosságaira. Ezzel szemben Johannes R. Becher már megnyitó beszámolójában hangsúlyoztai hogy semmi, ami új, születésekor nem tökéletes, de minden fogyatékossága ellenére mégis többet ér, mint a régi, ha az tökéletes is. Sok mai német író művének új tartalma még csak nyersanyag ugyan, de ez a nyersanyag is tiszta arany ahhoz az állítólag művésziesen feldolgozott anyaghoz képest, amelyet a mai polgári irodalom tálal az olvasóknak. Ebből a megállapításból indultak ki többnyire Heym ellenfelei is. Bredel például egy igen találó hasonlatot mondott: összehasonlította a pompás, nagyszerűen felszerelt hintót a primitív, esetlen formájú első benzinhajtásos autóval. S mégis ezé a kezdetleges, esetlen gépjárműé volt a jövő, nem pedig a pompásan felszerelt hintóé, — mondta Bredel. Kuba, a lírikus, hangsúlyozta, mennyire helytelen dolog gúnyolni a fiatal írókat azért, mert az üzemekbe és a falura járnak anyagot gyűjteni műveikhez. Egyszer majd monumentális könyveket fognak írni hazánk felépítésének és átépítésének erről a korszakáról. S erről a gigantikus műről elsősorban azok fognak heszélni. akik maguk is részt vettek benne, fejezte be Kuba vitafelszólalásának ezt a részét. Az előadók és a vitázok figyelmét természetesen az eszmeiség és a művészi mesteriség közötti viszony köt*t-to i

€ a legjobban. Az ezzel a problémával kapcsolatban elhangzott legmeggondoltabb hozzászólások azt a nézetet juttatták kifejezésre, hogy itt nincs pontosan kijelölhető határ. Rendkívül világosan kifejezte ezt Johannes R. Becher, aki szembehelyezkedett azzal, hogy az eszmeiséget ellentétbe állítsák a művész többi tulajdonságaival: „Ha úgy beszélünk a megismerésről és a gondolkodásról, mint olyasvalamiről, aminek túlsúlyban kell lennie a művészi tehetségben, akkor persze feltételezzük azt, hogy ennek a túlsúlyban levőnek dominálnia kell valami felett, hogy nem lehet saját maga dominánsa." Ehhez a szemponthoz közel jutott Bredel is, aki többek közt felszólította az írókat arra, tegyenek különbséget az ideológia és a világnézet között. Mert az ideológiát el lehet tanulni, de a világnézetet az írónak magában kell hordoznia, éreznie kell, szerinte kell cselekednie, írnia. Anna Seghers is az író gondolatainak, érzéseinek és élményeinek művészi megtestesítésével kapcsolatos kérdéseknek szentelte beszámolója nagy részét, amelyet a kiváló írónő saját tapasztalatai alapján állított össze. J. R. Becherrel és Bredellel összhangban kiemelte annak a ténynek a jelentőségét, hogy minden új művészi korszak először új anyagot talál magának. De egyúttal beismerte azt is, hogy a legújabb német irodalomnak még nincsenek igazi konfliktusokat tartalmazó meséi, amelyek megoldásával az író rávüágítana a további fejlődés távlataira. Seghers többet kíván az írótól, mint az építőmunka és a munkafolyamat egyszerű ábrázolását. Elsősorban azt követeli tőle, írja le, mi megy ezeknél a folyamatoknál végbe az emberekben. Azután nagyszerűen kifejtette a viszonyt a művész élménye és annak ábrázolása között, miközben hangsúlyozta, hogy az írónak ismernie kell az emberi jellemeket, és ki kell találnia, hogyan viselkednének az emberek egyes helyzetekben. A kongresszus foglalkozott a mai német irodalom vonzóerejének és érdekességének kérdéseivel is. Johannes R. Becher például azt mondta, milyen egészségtelen volna, ha az irodalom továbbra is úgynevezett nagy és szórakoztató irodalomra oszlana. A nagy irodalomnak is szórakoztatónak kell lennie, s megfordítva, a szórakoztató és érdekfeszítő irodalomnak is nagynak kell lennie eszmei-művészi tulajdonságaival. Ezt a követelményt támogatta felszólalásába^ Heym is, aki annak az óhajának adott kifejezést, terjesszék ki „a szórakoztató" irodadalom eddig túl szűk fogalmát az egész német szépirodalomra. Lukács György, magyar irodalmi teoretikus, aki behatóan ismeri az új német irodalom problémáit, igen fontos hozzászólást intézett a perspektíva kérdéseihez. Fejtegetésének csak eredményét közlöm itt, mert az már úgyis annyira tömör, sűrített volt, hogy nagyon nehéz lenne rövidítve összefoglalni fő gondolatait. A mai irodalom csak akkor értékes, ha a haladásban tett minden igazi lépést emberi alakban testesít meg. Az irodalmainkban előforduló sematizmus arra vezet, hogy a helyes optimizmusról igen gyakran átsiklunk a banális, lealacsonyító, happyend-szerü optimizmusra. Ha a műben nem testesítjük meg előrehaladásunkat valamilyen alakban, hanem csak a programszerű postulátumot állítjuk be valóságnak, akkor nem vesszük figyelembe az irodalom tulajdonképpeni feladatát. A kongresszuson részt vett több Nyugat-Németországban lakó író is, különösen Leonhard Frank, Ulrich Becher, Hans Henny, Jahn és Günther Weissenborn. Természetesen sok szó esett a nyugatnémet írók rossz életkörülményeiről és alkotási feltételeiről is: arról, milyen nehézségeik vannak műveik kiadásában, mennyire korlátozzák őket a kiadók és a bonni uralkodó körök. Hogyan is lehetnének szabadok az olyan államban, ahol a reakciós sajtó népfelkelésként ünnepli a június 17-i fasiszta puccsot, ahol tárt karokkal fogadják és szabadlábra helyezik azokat a háborús bűnösöket, akiket a szovjet bíróságok sokéves börtönbüntetésre ítéltek bestiális tetteikért. Sok nyugatnémet író — közöttük éppen a legkiválóbbak — jól megértik egymást NDK-beli kollégáikkal Mert mint Johannes R. Becher mondta, azok, akik meg tudnak egyezni a háború vagy béke kérdésében, megértik egymást az irodalom kérdéseiben is. Végül még meg kell említeni, hogy az NDK dolgozó népe, valamint a párt és a kormány képviselői is igen szíves figyelmet szenteltek a német írók IV. kongresszusának. Hiszen a megnyitáson jelen volt maga a köztársasági elnök, Wilhelm Pieck is. A kongresszus szónoki emelvényéről felszólalt az NSZEP első titkára, Walter Ulbricht, a társadalmi estélyen pedig beszédet intézett az írókhoz Ottó Grotewohl miniszterelnök is. A szavalóesten {neg lelkes tapssal jutalmazta a berlini közönség a német és külföldi költők verseit, közöttük a mi Vítézs1»v Nezvalunk Eékeénekét is. M. J. SZALTYIKOV-SCSEDRIN, az orosz szatíra mestere Mit láthatott Szaityikov Scsednn maga előtt gyermekkai ától halálai^, arról a ma embere csak akkor kap képet, ha belemélyed müvei olvasásába, melyek maró és fájdalmas gúnynyal, keserűen, de soha nem elkeseledve, a biztos változást hozó jövőbe vetett rendíthetetlen hittel támadnak, .ostoroznak. Az emberi aljasság, törpeség, bűn, végtelen sorozatát éli át. és semmi képzelet nem találhat ki annyi hitványságot, szennyet, képmutatást, mint amennyit a cári Oroszország valósága tárt' szeme elé. Ősei nemes emberek voí't'k, kik — mint maga írja — tiszta lelkiismerettel és ellenkezés nélkül esküdtek fel arra, akire éppen kellett. Százharminc éve, hogy született. Gyermekkorát Spas Ugolban, a volt Tverszkij kormányzóságban töltötte. A marakodó szülők, jobbágykinzó házában a sivár, idegölő gyermekévek korán gondolkodóvá tették. Diákéveit a Cárské-Selo-i líceumban töltötte, hol bottal tanították a növendékeket alázatra. Petrasevszkij. a forradalmi kör szervezője diáktársa volt. A szabadságra vágyó diákok közé az :skola

; önkény ellenére eljut a francia forradalmi szellem Saint Simon, Cabet, Fourier, Georg Sand tiltott könyverévén. A fiatal Scsedrin az embert k jobbjaival együtt várja az utópista szocialisták nagy reménységét, az értelem győzelmét, a közeli változás feltartóztathatatlan eljöttét. Am a 48-as vesztett csaták után kevés embernek maradt meg a hite, s e kevés között

1 volt Scsedrin, kinek hite nem hiú ábrándokból, hanem a népbe vetett mély bizalmából táplálkozott. A husronkétéves ifjút első merész írásaiért, melyek kritikái voltak a fennálló állapotoknak, Viatkyba száműzik. Ez menti meg őt Petrasevszkij, Dosztojevszkij és társai sorsától, kiket Szibériába deportálnak. Nyolc keserves évet tölt Viatkyban és mikor visszatér Pétervárra, a Rusky vestník (Orcsz közlöny) című újság leközli a Kormányzósági történetek című művét, mely egyszerre ismertté teszi nevét. A cári abszolutizmus ellen, a jobbágyság felszabadításáért folytatott harcban ott küzd a

z elsők között. A parasztság élete Oroszországban rosszabb volt a rabszolgaságnál. Életerői haláláról a földesúr ítélkezett. A cár parancsa rendőrimoki állásra kényszeríti Scsedrint, a szabadság szerelmesét. A rjazani és tveri kormányzóhelyettesi évek vergődést jelentettek silány szolgalelkek és cégéres gonosztevők között. Gyanús megfigyelt személyként élt, és környezete „vice Robespierre"-nek csúfolta. Neki, ki népe felszabadításáért küzdött, naponta kellett eltemetnie azt az illúziót, hogy hivatali hatalmával segíthet a parasztokon. 1861-ben ugyan meghozzák a felszabadító törvényt, azonban úgy alkották meg, hogy a földesurak hatalmát más formában átmentsék és a helyzet alig változott. Később Nyekraszovval együtt élére állt a Hazafias Hírlap című újságnak. Ennek szerkesztősége a haladó írók otthona lett. Ez években jelennek meg legismertebb művei: Egy város története. a Golovlevov uraságok, Lojális beszédek. E könyvek olvasótáborát a diákság, az akkori Oroszország úttörő forradalmi ifjúsága alkotta. Scsedrin értékét és erejét azonban jól ismerte a cenzúra is, és újabb csapást mértek rá újsága betiltásával. De nem teszi le a tollat, új utakat keres, hogy eljusson olvasóihoz. Allegorikus meséiben vihogó hiénák, véreskörmű ragadozók, nyálkas tapintású halak, ostoba nyulak, rendőrállatok és uralkodó állatok szószátyár szörnyű sereg lete nyüzsög. Müveit C6ak illegálisan terjesztheti. Emberi életre vágyó lelke menekülni szeretett volna, de az országot, mely hazája volt, szenvedélyesen szerette nyomorúságában is. Élete utolsó érveiben megírja leghatalmasabb művét, a Posehonyi régi világot, meiy félig önéletra;z, félig társadalomkép. Pontos, majdnem szakszerű képet ad a gazdálkodás elképesztő ésszerűtlenségéről, a cselédek, a pópák, kereskedők, urak helyzetéről. De ez csak keret mondani valójához. Arcképsorozatában ugyanúgy bemutatja a vagyonharácsolók semmi aljasságtól vissza nem riadó rétegét, mint a jobbágyok beletörődését a fennálló állapotokba. De a jobbágyfelszabadítás mégis megtörtént, és a keserű hang és irónia ellenére, mely végigvonul e remekmüvén is, elejétől végig ott lebeg törhetetlen optimizmusa. Szatíráinak az emberbe vetett mélységes hite adta meg erkölcsi erejét. Felébresztem a világosság áhítatát — ezt tette Scsedrin egész életében. Fmberméltóságra tanított, mikor az emberi elaljasodás tobzódását, rajzolta meg. A keserű igazság haragos hangját hallatta, de minden rémség felett az öröm prófétája volt. SIMKÖ MARGIT, Harmos Károly emlékezete Harmos Károly hetvenhat éves korában meghalt. A festőművész letette ecsetjét, s a kiszáradt paletta már hiába várja műtermében a mestert, a színek mesterét, aki annyi optimizmussal, vidámsággal és gazdag képzelettel keverte palettáján a színeket. Harmos Károlytól búcsúzunk, a csehszlovákiai magyar kultúrélet egyik kiváló tagjától, aki szerényen, csöndes magányában, műtermében élt és alkotott, hogy müveivel gazdagítsa kulturális életünket. Harmos Károly művészi pályafutását a budapesti Képzőművészeti Akadémián kezdte, mint Székely Bertalan növendéke. Ez a nagy történelmi festő óriási hatással volt a fiatal Harmos Károlyra, tőle tanulta meg a kompozíció törvényeit, tóle tanulta meg a művészet, a festészet alapismereteit. Képzőművészeti életünkben kevés olyan alapos tudással rendelkező művész volt, mint Harmos Károly, aki a nagy mesterek útján elindulva, egyik legfontosabb dolognak azt tartotta, hogy a művész legyen ura az anyagnak, alaposan ismerje a művészet technikai törvényeit. Harmos Károly ezt a nagy tudását önzetlenül átadta a fiatal művészgeneráciőnak. Hosszú éveken át a komáromi magyar gimnázium rajztanára volt, de ezenkívül fiatal tehetségeket iskolázott, előkészített a képzőművészeti főiskolára, így többek között a Basilidestestvéreket, Rauscher Györgyöt, Apró Margitot, Szóbei Gézát, Csicsátkát. Ďjuračkát, engem is és másokat. Egész művésznemzedékeket ismertetett meg a festészet ismereteivel, önzetlenül adta át gazdag tudását a fiar taloknak. Ezek a művészek ma megdöbbenve érzik, hogy első mesterük eltávozott tőlük, hogy első mesterük örökre letette az ecsetet, a palettát és sajnálattal gondolnak arra, hogy a fiatalok, a további művészgeneráció pótolhatatlan tanítót, pedagógust vesztettek el vele. Harmos Károly művészetében aiz élet, az tmber szeretete és egy végtelenül gazdag fantázia öltött testet és éppen ez indította a művészt arra, hogy gyakran nyúljon a mesék világába. Nemcsak itt Csehszlovákiában, hanem a határon túl is ismertek, népszerűek, kedveltek voltak könyvillusztráció. Mint a művészi te?hnikák nagy mestere linóleum- és fametszetsorozataival, iniciáléival örökre beírta nevét a könyvbarátok szívébe ugyanúgy, mint a művészet barátainak szívébe a sok szeretettel és nagy tudással megfestett kis és nagyobb méretű képeivel. Felszabadulásunk után a már idős mester egy pillanatig sem várakozott, hanem aktívan bekapcsolódott új művészeti életünkbe. Mindaddig, amíg egészségi állapota engedte, illusztrátora volt a Fáklyának, valamint meseillusztrációkat készített a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadónak. Harmos Károly távozása fájdalmasan érinti a csehszlovákiai magyar művészetet és egész kulturális életünket. Mint barátai és tanítványai részvéttel figyeltük hosszú betegsége alatt emberfeletti küzdelmét az életért, küzdőin ét a kérlelhetetlen betegség, a halál ellen. Hős volt ebben az élethalálküzdelemben, s ezt a hősio.s magatartását és emberségét zárjuk emlékezetünkbe. Ezzel a példaadó emberségével győzött Harmos Károly a halál fölött. Lőrincz Gyula. OJ S Z Ď 1956. január 28