Új Szó, 1956. január (9. évfolyam, 1-31.szám)

1956-01-26 / 26. szám, csütörtök

A betűk szerelmese A ZENE NAGY GÉNIUSZA Kétszáz évvel ezelőtt született a Saizachparti Salzburg városában a világ egyik legnagyobb muzsikusa, Wolfgang Amadeus Mozart. Az érseki székhely, amelynek kanyargós szűk utcáit olasz ízlésű naloták. barok stílusú házak díszítették, s amelyet körül ölelték a hegyek, az erdők, a muzsika otthona volt. Ebben a környezetben nőtt fel a gyermek Mozart, a XVIII. százsduan. Hamarosan megismerkedett az érseki rezidencia zenéjével, a polgári otthon házi muzsikálásával és Salzburg népies zeneéletével. Négyéves korában már kitűnően zongorázott, s alig ismerkedett meg a fekete-fehér billentyűk birodalmával, már komponált is. Az ifjú Mozart, a fiatal zeneköltő muzsikája csodálatosan fülbemászó, könnyed. Szimfonikus műveit, vonósnégyeseit, szonátáit, etűdjeit, zongoraversenyeit ismerik és játsszán egész Európában. Az udvar „előkelőségei", az érsek, a főúri körök azonban hátat fordítanak a hajdani csodagyermeknek, és akik még nemrégen arannyal és tapssal fizették művészetét, most túlságosan nehéznek, szövevényesnek, elvontnak találják a költővé érett muzsikus alkotásait. A „Figaro házassága" című vígoperája a bemutatón a szó szoros értelmében megbukott. Mozart Prágába utazik, és ott előadják ezt a remekmüvet. Prága zeneértő közönsége leírhatatlan lelkesedéssel fogadja az operát. Az eddig ismeretlen mű melódiáját dúdolják, fütyülik szerte a városbaiL még a bálokon is táncolnak dallamara. A tizennyolc éves Smetana naplójában a következőket írta: „Komponálás közben Mozart a példaképem". Később is beismerte, hogy „Az eladott menyasszony" nyitányának írása közben a legtöbbet a „Figaro házassága" nyitányára gondolt. Mozart számára igen sokat jelentett, hogv kedves operáját Prágában Olyan szeretettel fogadták. „Az én prágai közönségem megért engem" — mondotta elismeréssel. Ettől az emléSietős korban élünk, lendületes korban, s ez a nagy ritmus sok újat, nagyszerűt *eremt, de megesik közben, hegy elfeledkezünk olyan értékekről, amelyek minket gazdagítanak, csak éppen személyesen nem tudják képviselni magukat. Erre eszméltem magam is e9y kedves levél kapcsán, amit Bratislavából kaptam egyik barátomtól. Ez a baráti, lelkes szándékú levél annyit mond el, hogy nála járt Pásztor Béla költő édesanyja mártírhalált halt költőfia verseivel. Bennem e néhány sor egész ifjúságimat idézi fel, mégis szükséges, hogy az olvasó is megtudjon egyet-mást erről a látszólag múltba süllyedt, nagytehetségű költőről, verseiről, életéről. Pásztor Bélát 1942-ben hurcolták el a fasiszták a keletf frontra és 1943 . elején szenvedéssel, kínnal teli ke- | Írta: Kis Eva kezetes sikertől kezdve Mozart és a prágaiak között bensőséges kapcsolat fejlődött ki. Mozart hálájának jeléül következő operáját, az operairodalom egyik remekét, a „Don Juan"-t a prágai közönségnek ajánlotta. Az operának Prágában, a Rendek Színházában (a mostani Tyl Színház) volt a bemutatója 1787-ben. A mester maga vezényelte, s a mű világraszóló sikert aratott. A bemutatóval kapcsolatban érdekes mende-mondák forogtak közszájon Abban az időben Mozart Dušek cseh zeneszerzőnek és feleségének, Josefinának, a híres operaénekesnőnek vendéglátását élvezte. Kényelmesen berendezett otthonukban, a Bertramkábr.n lakott. A bemutatót mege'öző napon a nyitány még nem volt készen. Impresszáriója, Guardasoni — érthetően — türelmetlen volt. Mozart nyugtatgatta: ne féljen semmit, minden a legnagyobb rendben lesz. Éjszaka leült az üres kottapapír elé, és miközben felesége — Constanza az Ezeregy éjszaka meséiből olvasott fel neki csendes -hangon, szédületes gyorsasággal rótta a hangjegyeket a papírra, reggelre megszületett leghíresebb nyitánya. Prágának és a cseh népnek különösen szívügye a Mozart-évforduló. Mozart zenéje, eltekintve óriási népszerűségétől az egész országban, döntően hatott a cseh zeneszerzőkre és a cseh zenei alkotásokra is. Ugyanakkor Mozartot is kezdeményezően befolyásolták a cseh mesterek. A nagy zeneszerző hatása még a kiváló .cseh muzsikusokon is érezhető. A január 22től 29-io tartó Mozart ünnepi hétnek a legkiemelkedőbb pontja éppen a Don Juan operájának holnapi díszbemutatója ugyanabban a színházban, ahol százhatvankilenc évvé' ezelőtt a legelső bemutató volt. • A Bertramkában Mozart még néhánvszor időzött. Ott írta a Bella mi gyetlen munkaszolgálat után tűnt el nyomtalanul. Egy időben vele volt Zelk Zoltán, ő az utolsó hírmondója költőnk végső hónapjainak: írásban, sajnos, kévését közöl erről az időről. Pásztor Béla költői élményvilága gyermekkorának tájaihoz, édesanyja szülőföldjéhez, Vágbesztercéhez és a fenséges szlovákiai tájakhoz fűződik. Noha ő már Budapesten született, nyári vakációit a nägyanyai házban töltötte, s a tájélmények s a tájhoz kapcsolódó népmesék, népmondák kitörölhetetlen nyomot hagytak költészetében, formanyelvében, nagyszerű, szövevényes, gazdag látásmódjában. Vágbeszterce, akár névvel nevezi, akár nem, jobbágymúltjával, parasztszeI génységével, festői romantikájával ott i él verseiben, érett dús színezésű kéI peiben, szinte tékozló hasonlataiban. fiamma áriát, a Josefina-áriát Josefina Dušková részére és a La Clemenza di Tito című operáját is, Leopoldnak cseh királlyá való koronázása alkalmából. A császárnő az operát „német disznóságnak" nevezte, és ezzel is megerősítette a hivatalos körök elutasító magatartását Mozarttal szemben. Hazánk büszke lehet arra, hoay a kritikus időszakban mindig a mester mellett állott, és ez végtelenül sokat jelentett alkotó művészetének kibontakozásában. Mozart kedvelt tartózkodási helye, a Bertramká néhányszor gazdát cserélt, míg a Prágai Mozart Egyesület a harmincas években megvásárolta. De nem állt annyi anyagi eszköz rendelkezésükre, hogy teljesen rendbehozathatták volna. Csak most, a népi demokrácia idején, áldozatot nem kímélve, alakították át Mozart Múzeummá. A halhatatlan művész volt prágai otthona ismét a régi fényében ragyog. A Mozart ünnepi hétre hazánkba érkezett külföldi zeneesztétikusok nem mulasztják el meglátogatni a művész szellemével átitatott villát, hogy ezzel is kifejezzék kegyeletüket a nagy zeneszerző iránt. • Mozart művészi pályafutásának derekán, harmincöt esztendős korában halt meg. A szomorú hír villámgyorsan elterjedt Prágában. Tisztelói a Szent Miklós templomban ünnepélyes requiemmel búcsúztak tőle. Josefina Dušková halott barátjának úgy énekelt, ahogyan talán még soha. Bécsben viszont, saját otthonában, tudomást sem vettek haláláról. Utdlsó útja a szegényemberek, a nincstelenek tömegsírjához vezetett. Pap nem jött el a temetésre, és a barátok sem kísérték el a gySszkocsit, mert a zord idő viszszariasztotta őket az úttól. így hát senki sem tudja, hol helyezték el a nagy zeneköltőt örök nyugalomra. A sírfelirat helyett maradandóbb emlékek őrzik Mozart halhatatlan nevét: remekművei, melyek több mint másfél század múltán is a tiszta művészet szépségét hirdetik az embereknek. Bimbó-lánykák és menyecskék Alkudtak énvelem. Szerették — kakascsókjaim És varjô-kenyerem. Esténként teknők méhein Üj tészták lelke vert, Mit mint a vágv a vérüket, Három inas kevert." A kor rettenete bonyolult áttételeken át, nyugtalan víziókban kap tükörképet a költő fantáziájában. Ezekben a versekben hol nyíltabban, hol rejtettebben. az embertipró, embertelen esztendőkről beszél, leginkább a maga kifejezésmódjának, megnyilatkozási tehetségének legmegfelelőbben, allegorikus formában. A tornaijai irodalmi vitadélutánra, sajnos, későn érkeztem. A vitának nem lehettem tanúja, csak a kultúrműsor második jelét néztem és hallgattam végig. Később, amikor a Csemadok vezetőivel beszélgettem, többek ajkán fordult meg ez a név: Beke Gyuláné. Emlegették, dicsérték. Hogy milyen olvasott. Hogy minden könyvankéton felszólal, s felszólalasai igen értékesek. Hogy a járási könyvtár leggyakoribb látogatóinak egmke. S hogy ma is milyen sokáig be\élt Gorkij Páveljéröl. Furdalt a kíváncsiság: ki lehet, milyen lehet ? S most itt állok az udvarukon és nézem, amint egy kosár száraz ruhával jön a padlásfeljáró jelöl. Mosolyog. — írni akar? Énrólam? Nem hiszi. Nevet. Középtermetű, kendője alól lágy, fehér fürtök bújnak elő. Ötvennégy éves. Beviszi a kosarat a konyhába. A konyhában két kislány ka lencselevest kanalaz. Beke néni lánya, veje és férje — aki gépkocsivezető — munkában vannak. A két csöppséget a nagymama gondozza. Még nem járnak iskolába. A szobában leülünk. Beke néni végre elhiszi, hogy érdekel az élete. Mesélni kezd. Hangja meleg, kék szemével ki-kipillant a tolatómozdony füst-pamacsaira, a havas téli messzeségbe. Pelsőcön született, szülei szegényemberek voltak. Mikor elvégezte a hatodik elemit, kérte az apját, írassa be a polgáriba. De az édesapa nemet intett. Nincs rá mód, hogy mindkét lányát taníttassa, ha pedig csak az egyiket adná polgáriba, a másik irigykedne rá. Ne menjen hát egyik sem. Nem az apa, a világ volt kegyetlen. — S mit csinált Beke néni? — Mit? Sírtam. Mert nagy, lobogó tanulntvágyás égett a szívében. Tanulni, tudni szellemileg nőni, csiszolt ésszel figyelni a kusza életet'. Kínzó szomjúság hajtotta a könyv, a betű után, melyben szépség és tudqs lakik. Az álmok szertefoszlottak, s á tizenkét éves lány sok éjszakát sírt keresztül. Tépte a szívét a keserűség. Búsan nézett volt osztálytársai után, akik táskával kezükben siettek a polgáriba. Ö a kapufélfának támaszkodva állt, és zsebkendőjét gyűrögette. Tizenhárom éves korában már pénzt keresett, varrással, kézimunkázással. Nappal a varrógép fölött görnyedt, este a kis ablakból sokáig nézte a csillagokat. S közben az iskolára gondolt. Meg az ő szegény összetört életére. Egy nap valaki könyvet hozott a házhoz. Kopott kis könyv volt, ott hevert a fiókos szekrényben. Mikor meglátta, mohón nyúlt érte, s belapozott. A könyv Jókai egy regénye volt. Azelőtt is sokat olvasott. Elsős elemista korában már mesekönyvet bújt. Mesék bűbájos tájain barangolt hat éven át. De ez a könyv más volt. Ebben élő emberek mozogtak. Olvasni kezdte, s lassan múlni kezdett a szomorúsága. Esténként már Noémire gondolva aludt el, s reggel a Senki szigetén ébredt. Nappal, a varrógép zakatolásán keresztül Timár Mihály szavait hallotta. — Ö, az aranyos Jókai! — mondja most lágyan, karját majdnem ölelésre tárva . Két dolgot köszönhet neki. Az egyik: megvigasztalta nagy bánatában, volt kihez menekülni a robotos élet sivárságából; a másik: rádöbbent, hogy tanulni akkor is lehet, ha nem jár iskolába az ember. Olvasni kell! Sokat olvasni! Es a serdülő, törékeny leány mindig olvasott. Felkutatott minden Jókai-kötetet. Késő éjjeli t égett szobájában a lámpa, s nem egyszer a könyv mellett találta a piros arcú hajnal. Nem érezte, hogy fáj a háta az egész napi varrástól, nem érdekelte, hogy fáradt a szeme a horgolástól. Nagy és édes boldogsággal merült el a szépségben. Kőszívű ember fiai, Szegény gazdagok, Egy magyar nábob ... Azóta sok év röppent el, de Beke néni még ma is olvassa Jókait. — Most éppen az Erdély aranykorát — mondja. Hányadszor? Tizedszer? Lehet. Ki tudja? Jókai után Gárdonyi jött. Az Egri csillagok, Az én falum ... A leány — amit nem tehetett meg az iskolában — ismerkedni kezdett a történelemmel, a világgal, a jó és rossz emberekkel — a regényekből és elbeszélésekből. Olvasott mindent, rendszertelenül. Nem volt, aki vezesse az irodalom nagy és ismeretlen országában. Néha mocsaras vidékre tévedt. De ezekről a helyekről kitalált ő maga. Nehezen és lassan, de kitalált. Lassan odáig jutott, hogy csak belenézett a könyvbe, s már tudta, érdemes-e olvasni. Közben felnőtt és férjhez ment. De az olvasást akkor sem hagyta abba. Ha nappal minden idejét elvette a házkörüli munka, éjjel olvasott. De mindig olvasott. Most már csak jő könyveket. Eötvöst, Tersánszky Kakukk Marciját, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Zolát, Hugót, Petőfit... De hogy lehetne mind felsorolni? Az olvasás iránti nagy szerelmét megérlelte, elmélyítette az idő. Valahogy úgy van, hogy Beke néninek élni és fi'vasni majdnem egyet jeleit. — Petőfiből mit szeret a legjobban? — A Jgnos vitézt! — s megint felcsillan az a fény, mely Jókainál fellobogott. Szégyelli, de azért bevallja: most megint Vernét olvassa. A Csendes Don és a Kilencedik hullám között a Grant kapitány gyermekeit, Osztrovszkij és Szabó Pál közt Vernét. Pedig nincs ezen szégyellni való. Az ember egy kicsit örökre gyerek marad. — Fiatal szívről árulkodik ez — jegyzem meg. — Az igaz — feleli — fiatalnak érzem magam. Amíg jó könyveket olvashatok, nem is leszek öreg. Ahogy hallgatom Beke nénit — akinek jó ismerőse Gorkij Pávelje és Móricz Túri Danija — arra kell gondolnom: ez a néni — jó. Vannak emberek, akik pózból jók, csak annak mutatják magukat. Beke néni nem így jó. Természetének lényege a jóság. Ogy jó, hogy ő nem is tud róla. Le merem írni: az irodalomnak is része van Beke néni szívjóságában. — Mostanában sokat utazgatok — néz rám. Elképedek. — Csakugyan * — Igen, igen. Legutóbb Žigmund- dal és Hanzélkával utaztam be Afrikát. A Betyárt is kihozta legutóbb, meg József Jolán A Város peremén című könyvét. Elszomorodik, mikor a kis József Attila öcsödi napjait idézi. Ma is sajnálja, hogy akkor, régen nem tanulhatott tovább. De nagy vigasza van már: a két kis unoka. Azok majd pótolják, amit nagyanyó elmulasztott. Az ám! Az unokák. Itt játszanak a szőnyegen. Nagyanyának szólítják Beke nénit. — Nagyanyó, csókolj meg — kér* leli Zinka, a nagyobbik. — Nadanó, endem is. De előbb medtölülöm a szájamat — mondja a kicsi. Mert bizony, csokoládés egy kicsit. Anyó? Dehogyis anyó még Beke néni! De a kicsinyek így szólítják, mert ők még csak a fehéredő hajat látják. — Mi a legnagyobb vágya? — kérdem Beke nénitől. — Sokáig szeretnék élni. Mert az élet most már olyan szép. A két kislánynak megvette az illusztrált János vitézt. Kerekre nyílt szemmel nézegetik délutánonként a szép képeket. Olvasni nem tudnak. D? nagyanyó felolvasta már nekik néhányszor a könyvet a karszékben ülve, pápaszemmel a szemén. — Zinka, mesélj a bácsinak Ilus* káról. S Beke néni szoknyájához húzódva, kicsit riadtan, de nagyon komolyan mesélni kezd Zinka lluskáról, aki ruhát mosott a patakban. Este Grimm meséivel altatja a kislányokat. A békakirállyal, Hamupipőkével, Babszem Jankóval. De Jánoüíkról is beszélt már nekik. Vigyázva, mesélte, hogy megértsék. S mikor a gyerekek elalusznak, a kis lámpa fénykörébe húzódik a nagymama a Boldog emberrel, vagy a Lohinai füvei. Megszeretteti unokáival a mesét, az irodalmat most, amikor még a betűt sem ismerik. Szeressék úgy, ha megnőnek, mint ö szerette, s szeretni togja, míg él. — Mit írjanak a mai írók ? — kérdezem búcsúzkodás előtt. — Az életet — feleli. — A mai életet. A való életet. Tyúkok kapargálnak az udvaron. — Rögtön jövök, angyalkáim — mondja az unokáknak és kikísér. Utánunk lesnek, nem megy-e el mégis a nagyanyó? Dehogy megy. Siet vissza hozzájuk. A kedves, jó, fiatal nagyanyó. VERES JÄNOS ÚJ S/

0 -J 1956. január 26. * „A rácson túl, sziklás mellén a hegynek Beszterce állt, mint kitagadott gyermek. Mint kérő kéz, úgy nyúlt az égnek tornya, Rajt vádló kereszt égett világolva. Mert mi maradt a földből a parasztnak?! Pár szikes földcsík, mit csalétkül dobtak. Mint szánból csontot, melyen marakodva Lemaradjon az éhes farkascsorda." A gyermekkor szinte betölti az egész horizontot: hogyisne töltené be, mikor a költő olyan korban kénytelen élni, a fasizmus egyre ordasabb esztendeiben, amikor ői is, a verset is üldözik és a jelenkor egyre égetőbb sebeket mar a testbe, a lélekbe. Ezért ez a nagy látomásos gazdagság, amikor a múltról beszél. Ezért az a festőien gazdag látásmód, amelyben szinte megszemélyesednek a természet szépséges mozzanatai. Csupa nosztalgia és csupa szenvedély, múltba és jövőbe kívánkozás egyszerre. , „Ö, hol maradtok asszonyok, A teli nádkosárral? Mit kontyotokon hoztatok Lejtve a dombon által..." A magyar költészetben egészen sajátos az a néprajzi pontossággal festő költészet, amely jellegzetesen Pásztor Béláé. A kékszoknyás szlovák asszonyok kosarából „királylányszemű lúdfejek — lengtek elő fehéren" s a szamóca „pergett, mint a gyöngy" és a friss tojásokra ez a jelzője: „napmeleg". Ezzel az üde gyengédséggel örökíti meg a gyermekkor szegényeit, örömeit, bánatait. Sokfelé küzd az életben: jogot végez, de közben megtanulja a pékmesterséget, s hogy milyen kedvteléssel, arról megint a költő legigazibb vallomásai, versei szólnak. Az ő értéki, kerekítő, duzzadt fantáziája, az ipar e lisztes honában is megleli a romantikát, a költőhöz méltó mondanivalót, az életszeretet örömét, csapongó jókedvét. Mennyi kedves hetykeség, életerő árad e sorokból: „Ifjan már mester voltam én. Húsz víg év ülte csak Zsákhordásban, dagasztásban Izmosult vállamat. „Mert boldog, ki csak vendége e Földnek, Beszéde: dal. És kínt és bút felejt. Ki megpihenni tér csupán a földre Melynek lakója vért és könnyet ejt." De idetartozik a „Bábuk és halottak" című nagy költeményének látomás-sorozata is. A nagy kínai költök festői színeit idéző képsorozat az Apokalipszis korának döbbenetét hallatja: „Vedd vésőd, szobrász, menj a temetőbe, Márványból faragj zsenge gyermeket. Holt fiacskádat mintázd, és a dőre Gyermekgügyögést hall a domb megett. Véss nehézcsöcsű nagyhasú anyákat A gyermektelen város közepén, S ajándékozd a magtalan királynak, Kinek nyolc sárkány ül zöld köpenyén. S te, bábkészítő, vidd a csatatérre Hét drótra járó, szép leánybabád, Uvegszemüknek üres, sárga fénye Igézzen minden halott katonát." Pásztor Béla jelentős formaművész. Mondanivalójának zsúfoltságát mesteri sorokba, szakaszokba rendezte el. Hasonlatai, zeneisége, látomásai szoros rokonságot tartanak a népballadákkal, úgy gondolom a szlovák mesekinccsel is. Hogy mennyire vonzódott a szlovák és magyar nép mesevilágához, arról egész költészete tanúskodik, s hogy mennyire érdekelte, sajátos módon a szlovák népvilág, arról az a konkrét vágya is tanúskodik, hogy tanulgatott és meg akart tanulni szlovákul. Ez a nagyszerű költő, a maga derékban kettészakított életművével — hiszen harminchat esztendős korában tűnt el — a két szomszéd nép, a magyar és a szlovák sokszor közös é'ményvilágának, fantáziájának, képteremtő látásmódjának kifejezője volt. Többet kellene beszélni erről a kiváló költőnkről, többet kellene idézni emlékét, közölni verseit. A jóvátétel lassan, de mégis megkezdődik. Azt a költőt, akinek verseit Kárpáthi Aurél mutatta be először a nyilvánosságnak, akit József Attilával az élen a magyar költészet legjobbjai szerettek és becsültek, s akinek müveiből most a magyar költészet reprezentatív antológiájában, a „Hét évszázad magyar versei"-ben végre közöltek verseket, több gonddal és szeretettel kell az utokornak — amelyre ö műveit, becsületét bízta — gondoznia, terjesztenie. VÉSZI ENDRE (Budapest) /jcpj, klú álé kMtô emlékezett