Uj Szó, 1955. december (8. évfolyam, 288-314.szám)
1955-12-31 / 314. szám, szombat
1955. december 545. ül S ZÖ : NYIKOLAJ ROZSKOV: izuikúlA oallômÁUL A kolhoz elnöke: Miért nem dolgozik a felesége? A kolhoz könyvelője: Elnök elvtárs, a maga felesége unatkozni fog, ha egyedül marad otthon. (A Krokogyílból) Küszöbnyergelők — Ahun vannak a küszöbnyergelők. — Mi az, hogy küszöbnyergelők? — Hát... küszöbnyergelö. Restelem a tudatlanságomat. Gondolom, hogy a küszöbnyergelés valami csikós-újítás: újfajta,; gyorsabb és praktikusabb nyergelési mód. Szép neve van. De esi- • kóst egyet se látni; három menyecske álldogál a ház előtt, kedélyesen ', beszélgetve. Ezt az újítást is nő találta volna ki, mint annyi mást? • Vagy tán a csikósok benn vannak a házban és éppen a küszöb- • nyergelés tökéletesítéséről értekeznek? Lehet. — Sok itt a sümegi Kossuth téesz máriamajori és jánosmajori • üzemrészében a küszöbnyergelő... — hangzik a felvilágosítás. Bólintok. Az jó. ha egy újítás széles körben elterjed. — Nagy baj az. Máriamajorban és Jánosmajorban egyetlen feleség ', sem dolgozik a téeszben. Vannak nők, de azok vagy lányok, vagy ; ők maguk a tagok... így tudtam meg, hogy azon a vidéken azokat az asszonyokat hív-'. ják küszöbnyergelőknek, akik nem vesznek részt a munkában, ha- ; nem inkább leülnek a küszöbre diskurálni. Dehát ez nem újítás. Most gondolkoznak az újításon: hogy lehet- ', ne a küszöbnyergelést — stílszerűen szólva — kiküszöbölni. (LUDAS MATYI) • ÚJ KÖNYVEK A Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó legújabb kiadványai Benedek Elek: Többsíncs királyfi. Mesék. Fiiädrich Gábor rajzaival. Ara kötve 20.80 Kčs. Károlyi Amy: Tiktak. Képes mesekönyv. F. Györffy Anna rajzaival. Ára kötve 15.— Kčs. Komjáthy István: Mondák könyve. + Hun és magyar mondák. Boromisza ^ Zsolt rajzaival. Ara kötve 23.50 Kčs. • Karel tápok: Dásenka. Egy kis foxi £ élete. Fordította Nádass József. Ara <» kötve 20.— Kčs, fűzve 14.80. £ Közeledett karácsony estéje. Az után. Eleinte egy völgyben masíroz-^ egyéves önkéntesek a kaszinóban ka- tak, majd lóra ültek, egyre maya-£ rácsonyfát állítottek, földíszítették, sabbra kapaszkodtak és itt aztán, ^ és vacsora után az ezredes úr szív- amint az máskSppen nem is volt vár-• hez szóló beszédet mondott arról, ható, Svejknek egyszerre csak nyoma ^ hogy Krisztus — amint köztudomású veszett a határszéli sűrű erdőben. • — megszületett, hogy Krisztusnak Buzgón törtetett a bozótban, hiába öröme telik a rendes katonákban és kereste társait, míg végül teljes* a rendes katonának öröme kell, íogy fegyverzetben szerencsésen átkeveteljék saját magában ... redett az olasz határon. Ekkor az ünnepi szónoklatot né- Ott aztán Svejk, a derék katona hány forrón átérzett szó szakította derekasan Kitüntette magát. Egy mi-= félbe: " lánói gépfegyveres osztag az osztrák* - Az ám, hát ez már így van! határszélen gyakorlatozott, és egy* , „ . öszvér, hátán géppuskával és nyolc* A közbeszóló Svejk volt, a derek * JL_ ^ katona, aki észrevétlenül meghúzó dott az egyéves önkéntesek között. katona kíséretében éppen arra a tisz tásra tévedt, amelyet a derék Svejk ^ pásztázott végig fürkésző tekinteté- • — Sie Einjähriger! — ordított az v ei_ • ezredes úr. — Ki volt az? Az olasz katonák olyan biztonság-^ ! Az egyéves önkéntesek sorából ba n tudták magukat, mintha Ábra- * előlépett Svejk és mosolyogva nézett há m ölében pihennének, bemásztak a* az ezredes úrra: bokrok alá és békésen szundikáltak. — Alássan jelentem, én szolgálom a géppuskás öszvér pedig buzgón leki itt az egyéves önkéntes urakat és gelte a füvet, egyre távolodott az neKem nagyon tetszett, amit maga osztagtól, míg végre előnyomult egész mondott. Látszott, hogy egyenesen odáig, ahol Svejk mosolygó szemmel • a szívéből jött! figyelte az ellenséget. Mire a tridenti harangok elkon- A derék v rtéz megfogta az olasz* gatták az éjfélt, a derék Svejk már öszvér kötőfékét, és a hátára szerelt^ jó egy órája ült az áristomban. 0i as z géppuskával együtt visszatért • Ez alkalommal hosszú időt töltött Ausztriába. lanat alatt, s amikor kiengedték, úi- Leereszkedett a hegyoldalon a* ból derekára csitolták a bajonettet völgybe, amerről jött, még vagy egv* és egy géppuskás osztaghoz került. fél napi g bolyongott öszvérestül az* Nagy hadgyakorlat volt az olasz erdőben, végre este megpillantotta az* határon és Svejk, a derék katona is osztrák tábort. Ý felkerekedett a hadsereg nyomában. AZ őrség nem akarta tovább en- • Indulás előtt a kadét azt magya- gedni, mert nem tudta a napi jelrázta: szót, jött egy tiszt, mire Svejk mo— Gondoljátok, hogy Olaszország solyogva vigyázzba vágta magát, szahadat üzent nekünk és most hadba lutált és jelentette: vonulunk i taljánok ellen. — Hadnagy úrnak alássan jelen — Jól van, hát akkor vonuljunk! tem, hogy egy Í öszvért meg egy gép — kiáltotta Svejk, amiért hat napot puskát zsákmányoltam a taljánoktOl! kapott. A vitéz katonát megint csak a Amikor letelt a büntetése, három helyőrségi fogdába küldték, de mi másik fogollyal és egy káplárral út- azóta tudjuk, hogyan fest a legújabb »ak indították a géppuskás osztag típusú olasz géppuska. * Sokan kérdik mostanában: mi ütött belém, hogy tősgyökeres Szpartakszurkolő létemre otthagytam a moszkvai stadion nyugati tribünjének tizenhatodik sorában immár tíz esztendeje elfoglalt 29-es számú ülőhelyemet és távszurkoló lettem. Önök sem értik? Akkor engedjék meg, hogy elmondjam a szomorú történet előzményeit. Tavaly ősszel történt, a Dinamó— Szpart'k mérkőzésen. Ott ültem már a fentebb említett h?lyen. Szurkoltam-szurkolgattam, egyelőre még csak amúgy félhangosan buzdítottam a csapatomat. Közvetlenül mellettem, a 28-as ülésen egy fiatal asszonyka izgult, egyévesforma k'csi fiúval az ölében. Amikor odaieny a pályán csendesen passzolgattak, tréfásan odaszóltam a szomszédnőmnek: — A kisbaba is jól érzi magát? — Most már jól — válaszolta komoly hangon az anyja. — A napokban múlt el a mandulagyulladása ... Persze, még nem szurkol, ez kissé korai volna neki. E pillanatban könnyes lett a fiatal mama szeme. — Mi történt? — kérdeztem. — Ez az, mi történt a „dinamóst kkal" ? ... Elügyetlenkedték a dolgot a kapunál! Mire én: — Egyszóval ellenfelek vagyunk. Én a Szpartaknak szurkolok! — Vagy úgy! — dünnyögte ridegen, majd hátat fordított, és a gyereket is szorosabban ölelte magához, mintha én, az ellenszurkoló, valami kárt tehetnék benne. Éppen válaszolni akartam, amikor észrevettem, hogy a Dinamó csatársrra lesre szaladt. No, mondom magamban, ebből baj lehet... Nem lát-! ja a bíró! Ám a következő pillanatban felhangzott a sípszó: szabadrúgás a Szpartak javára. Hü, micsoda öröm! Mármint az én számomra! A szomszédnőm pedig felpattant — és képzeljék, valósággal odadobta nekem a kisfiát. A rögtönzött ováció észretérítette szomszédnőmet. Gyorsan visszavette tőlem a gyereket. — Bocsásson meg — hebegte zavartan — de nem nézhettem közömbösen, hogy a bíró ennyire kedvez a Szpartaknak! — Nem akarok vitázni — válaszoltam — de a büntetőrúgás igazságos volt. — Nem volt igazságos! Lenéztem a pályára: a kilátások most olyanok voltak, hogy a gyerek alighanem az ölembe kerül... A Szpartak áttörte a védelmet! Felugrottam. A szomszédnőm is. Teli torokkal buzdította a csapatát. Persze, én sem maradtam csendben. Jóformán körül se nézhettem — s a kis mama ismét „átpasszolta" nekem a gyereket. Az meg, szegényke, sírva frkadt. Csitítgattam, babusgattam, már amennyire tőlem telt, közben pedig minden igyekezetemmel azon voltam, hogy visszaadjam a mamájának. De a mama rámkiáltott: — Micsoda szívtelen ember!... Tartsa egy k'csit, szükségem van a kezemre! És megint nekikezdett a fütyülésnek. Uram bocsá', nyolc ujját dugta a szájába, merthogy mind a tíz mégsem fért bele ... Eközben észrevettem, hogy a filmriporter éppen a szomszédnőmet örökíti meg. — Polgártársnő — figyelmeztettem jóindulatúan — vigyázzon, filmezik magát. Vegye ki a kezét a szájár;ó! és... legyen szíves, fogadja vissza azonnal a gyermekét. De hiába! Az asszonyka rám se hederített. Ami nem is csoda, mert éppen szörnyű kavarodás támadt a Dinamó kapujánál. A hatalmas tribünön elemi erővel tört ki a vihar. Szomszédnőmből kifogyott a szusz, már fütyülni sem tudott, csak a kezével integetett, csapkodott. De hosszú felszabadító rúgás következett, s a tribünökön ismét nyugalom és emberszeretet lett úrrá. Visszaadtam a gyereket. E percben odalépett hozzám a filmriporter. — Szabadna kérnem a nevét? — Artyemjev vagyok — mondom. — Örvendek a szerencsének ... — En is! — felelte a riporter, majd barátságosan megrázta a kezemet és tovasurrant. Azt hittem, hogy a kézszorítás két Szpartakszurkoló rokonszenvéből fakadt. Röviddel a félidő előtt gólt lőttek ä mieink! Máig sem tudom, mit műveltem örömömben. Egy dologra azonban határozottan emlékszem: szomszédnőm elment mellőlem, egy őrnaggyal cserélt he'yet. Többé nem is láttam a stadionban. *** Jó félesztendő is eltelt ama feledhetetlen nap óta. Már az április ko-' pogtatott az ajtón. Egyszer, munkából hazajövet, a Híradó mozi mellett vitt el az utam. A plakáton „új" filmet hirdettek: a Szpartak—Dinamó mérkőzést. Elnevettem magam. No hiszen — gondoltam — ez aztán nem sorolható éppenséggel a legfrissebb események közé. Hazaérve mégis rábeszéltem a feleségemet, hogy menjünk el a moziba, hadd élvezzem újra azokat az izgalmas, csodás pillanatokat. Megvettük a jegyet. A zöld gyepen zajló nagy ütközet ott pergett le a szemünk előtt. Ismét láthattam a Szpartak-szurkolók örömtől sugárzó arcát, meg a Dinamó-drukkerek dühös, szomorú képét. És egyszerre csak... én jelentem meg a mozivásznon ... — Ki ez? — kérdezte a feleségem, s a hangjából nem sok jó csendült ki. — Én vagyok az, 'Anyecska. Nem ismered fel a férjedet? A vásznon szerencsére gyorsan váltakoztak a filmkockák. A tribünök helyett most már a pályát mutatták, a nagy tumultust a Dinamó kapuja előtt. Remek felvétel volt. Feleségem nem szereti a futballt. Nem is ért hozzá. Én ismét átéltem a nagy izgalmakat, ő meg újból rákezdte a magáét. — Ki volt az a nő, aki melletted ült, akire oly kedvesen mosolyogtál? — Nem tuoom. Észre sem vettem. — Sebaj, majd észreveszed — így a feleségem. — A következő előadásra is megváltjuk a jegyet. S mintha csak megrendezték volna: e pillanatban másodszor is megjelentem a vetítővásznon, de nemcsak én, hanem szomszédnőm is a gyerekkel. Ügy látszik, a filmriporternek futotta az idejéből, hogy mindent lefényképezzen: azt is, ahogyan az asszony odadobja nekem a gyerekét, azt is, amikor elkaptam — s ami a legfurcsább: még mosolyogtam ;s hozzá. Ráadásul a bemondó nagy hévvel magyarázta a mozivásznon pergő ese^ ményeket. — íme az Artyemjev-házaspár — szavalta a bemondó. — Mindketten nagy szurkolók. Egyetlen mérkőzést sem hagynak ki. Feleségem felállt és a vetítővászon felé mutatott: — Nicsak! De jó volna, ha megismételné! ... — Anyecska. A bemondó tévedett — súgtam oda neki. — Ülj le kérlek. Hallod? Pisszegnek az emberek, nem látnak miattad ... A feleségem leült. Egy szót sem szólt. Csak éppen végigültünk záróráig még .öt előadást. ... Az igazi haddelhadd csak otthon kezdődött. A feleségem, alighogy letette kis kalapját, máris kijelentette. — Mehetsz!... Menj hát hozzá, nem tartalak vissza. Ott van a gyermeked, nekünk úgysem adott az isten. Én pedig nyakra főre esküdöztem, hogy semmi közöm ahhoz a gyerekhez, és elmondtam mindent úgy, ahogyan volt. És a feleségem? ő bizony így szólt: — Ezek után megállapíthatom, hogy kétszeresen aljas gazember vagy: nem elég, hogy megcsaltál, ráadásul a saját gyerekedet is megtagadod!.. Hiszen még a vadállat sem bújkál a kicsinyei elől, te meg itt makogsz, kibúvót keresel!... Ekkor már elfogyott a türelmem. Sarkonfordultam, és kisiettem a szobából. Benyitottam a konyhába, keresgéltem a »gyufát; rágyújtottam. A folyosóra nyíló ablakon át behallatszott a szomszédok beszélgetése. Máskor oda sem figyelek, ám most a következő párbeszédnek lettem fültanúja: i — Szép kis mákvirág ez az Artyemjev — fortyogott egy női hang. — Megjátssza itt a tisztességben megőszü't férjet és tessék! Házonkívül van egy gyereke. — Nem is egy, hanem három! — vágott közbe egy férfihang. — Két fiú, egy lány. — Ki hitte volna? — folytatta a női hang. — Egy ilyen pösze, kopasz k's mitugrász, a gyerekének az anyuja meg velem egykorú lehet... — Ugyan! — Fiatalabb az magánál? — szólt közbe a férfihang. — Micsodaaa?! Szóval én már öreg vagyok neked? — emelte fel hangját az asszony, s a következő pillanatban nagy csörömpöléssel a padlóra hullott valami. A zajra előbukkant Vaszka, az ipar-? iskolás. Meglátott, behajolt az ablar kon, és bizalmasan suttogva így szóit hozzám: — Csúnya históriába keveredett, Artyemjev elvtárs. Most aztán nincs más hátra, mint hogy a bírósághoz forduljon igazságtételért. ....Minek részletezzem tovább? Másnap a feleségem elköltözött a mamájához. A szomszédaim kerülni kezdtek, még a köszönésemet sem fogadták. Munkahelyemen megállapították, hogy erkölcstelen alak va-gyok, s úgy határoztak, hogy ,vülön üzemi bizottsági ülésen foglalkoznak majd az ügyemmel. Egyszóval alaposan beborult felettem. Telt-múlt az idő. A május elssji felvonulásról a mellékutcákon át settenkedtem haza, hogy ne kelljen találkoznom az ismerősökkel. Arra már gonaolni sem mertem, hogy másnap kezdődik a labdarúgó évad. És lám . . mégiscsak találkoztam vele, életem megrontójával. Egy őrnaggyal sétáit, a kisfia mellette tipegett. — Végre! — kiáltottam és elálltam az útját. — Jónapot, Artyemjev elvtárs! — nyújtotta kedvesen a kezét. — No, ez a filmes szépen összeboronált bennünket! Hadd mutatom be a férjemnek. Megállítottam egy taxit, beültettem az egész családot — és gyerünk gyorsan a feleségemhez. A párom még aznap visszaköltözött hozzám... Ettől kezdve vagyok távszurkoló. Anyecska ugyanis megparancsolta: felejtsem el. hogy melyik út vezet a Dinamó-stadionhoz. Lám, mivé ehet egy különben normális szurkoló — a filmriporter „jóvoltából"!... Kristóf László fordítás* /
