Uj Szó, 1955. december (8. évfolyam, 288-314.szám)

1955-12-25 / 309. szám, vasárnap

6 U J SZO 1955. december 25. O fanífó // no A

tanítónő Bródy Sándor színműve. Amikor a komáromi színház a félszázad előtt írt darabot e napokban bemutatta, a hozzáértők egyöntetű véleménye a színtársulat eddigi legjobb előadását könyvelhette el. Itt nem Bródy Tanítónőjéről lesz sző, arról a talpig becsületes emberpéldányról, aki tiszta idealizmussal indul első állomáshelyére, a magyar faluba, hogy ott fényt hozva, kultúrát alapozva, kis emberpalántákat neveljen. A tegnapi magyar faluban ez néha némi akadályokba ütközött. A falu hatalmasai: az iskolaszék, a földesúr, a szolgabíró minden új jövevényben ellenséget szimatoltak, akit aztán saját hasonlatosságukra igyekeztek betörni. E környezetben a feudális csökevények a közvetlen tegnapig érőn éreztették bénító és sokszor zsarnoki időszerútlenségüket. A vidéki kiskirályok — élükön a legtöbb helyen kegyúrként szereplő földbirtokosokkal — csak így lehettek a basáskodások, törvények és emberségnek fittyet hányó kiváltságosai. A jus primae noctis, az első éjszaka barbár jogát, ez a szokványkiváltság itt-ott magától értetődő úri kiváltságként sajátította ki olyan formában, hogy minden a körzetében szeme elé kerülő nőt saját prédájaként kezelt. Bródy színművében a tanítónő a falusi kiskirály, a földbirtokos prédajogával, hímségével kerül szembe, mely gátlást nem ismerve, cimborás magától-értetődséggel az uralmi egyházi és hivatali apparátusokat is mozgásba hozza, hogy célhoz jusson. De a tanítónő ellenállásán megtörik minden mesterkedés és amikor a földesúr utolsó eszközként — önmagát és osztályát megalázva — végül is szégyenszemre szüleivel kéreti meg a tanítónő kezét, ez nem kér a kétes értékű megtiszteltetésből és a látóvá vált ember tudatával, elutasítja a gőgös és mégis sértő ajánlkozást, és igy teljes győzelmet aratva, emberileg tisztán és példamutatóan léphet le a színről. Bródy Tanítónője Móricz Zsigmond Kerek Ferkójának keserűbb változata. Az úri muri itt nemcsak a nővel kerül szembe, de a tanítói hivatással és küldetéssel is. A tanítónő letörése, az ellenőrök győzelme itt egyformán jelentené az ember, a nő, és a hivatástudat vereségét és így a múlt erők állandősultságát. Itt nemcsak a férfipréda sorsáról van szó, de a hivatástudat üldözöttséget, próbát kiálló és üzöttséget kisemmiző erejéről: az emberbecsület és hivatáserkölcs eleven tudatáról és funkciójáról, melyet oly meleg magabiztos emberséggel képvisel és visz győzelemre Bródy tanítónője. N

éhány ezer kilométerrel nyugatra, egymás világrészen, egy másnyelvű és más nemzetiségű tanítónő kerül hasonló helyzetbe. A mexikói tanítónőről beszélünk, ki szintén győztesen kerül ki e kettős harcból, aki azonban győzelmének árát — életével fizeti meg. A Rio Escondida című mexikói film hősnőjéről beszélünk, azon új mexikói filmek egyikéről, melyek a szocialista realizmus eszközeivel immár világfelfigyeltető eredményeket értek el. Mexikó kulturális térképén vannak sötét színfoltok, idült állapotok szégyenfoltjai: a szegénységet, a páriákat tudatosan sötétségben tartó helyi hatalmasságok mesterkedéseinek eredményeképp — analfabéta falvak, elhanyagolt iskolák. Ezt szüntetni, megváltoztatni, kerestetnek hősi lelkületű tanerők, kiket maga a köztársasági elnök fogad és kuld ki a veszélybe, ismeretlenbe induló hősöknek kijáró bíztató és köszönő kézszorítással. Tanítónőnk az elnöki palotából — ahol a lépcsőházban Diego Rivera freskói az idegen elnyomatás és kulturális elmaradottság elleni forradalmak állomásait villantják fel pillanatra eléje — a legteljesebb elhanyagoltság és embertelenség tájára ! kerül. Az utolsó lépéseket gyalogszerrel, a fáradságtól kimerülten csetelve-botolva teszi meg, hogy ereje fogytán célhoz érve, a borzalmak színhelyére döbbenjen: állomáshelyére Szegénység szűkölő némasága fogadja, irgalmatlan anyahalál árvavetélése, és e nincstelen anya kutyamódra való eltemettetése ... végül egy düledező épület, mely valamikor iskola volt. A kihalt piacon vad férfi ugratja lovát, irtózatos ütéseket mér a ló szájára, s ez leveti magáról lovasát. A tanítónő az állatkínzástól felháborodva rohan a ló segítségére, a megvadult férfi a zavaró közbelépésre megdühödten már a tanítónő felé emeli a korbácsot, amikor egy öreg indó hátulról belekapaszkodik a dühöngő karjába, aki most már az öreg arcába vágja a korbácsot. Igy ismerkedik meg a tanítónő a falu kiskirályával, zsarnokával, a szegénység és kulturálatlanság e közvetlen előidézőjével. Ellenségek, ellenőrök találkozása ez. A férfi most már csak egy célt ismer: a nőt prédaként megszerezni és ezzel a tanítónőt eltiporni és lehetetlenné tenni. A tanítónőnek a fenevad körzetében csak egy feladata és szerepe lehet: a szerető és semmi más! Mint elődje, a testi és lelki páriává nyomorított régi tanítónő, aki az új áldozat feltüntével, a szemétre dobva, csak öngyilkosságba menekülhet. A tanítónői sorsnak ez itt mindennapja. Nincs menekvés! Az új tanítónőt azonban más fából faragták: állja és bírja a harcot és amikor egy járvány a faluzsarnokot is ágybadönti és így idézi a halál lehetőségét — a tanítónő átmenetileg győztesnek hiheti magát. Az orvos, e környék másik vigasztalan szerepre ítélt kultúrahordozója és így üldözöttje, ez egyszeri helyzetet — a fenevad szorultságát — kihasználva — egyszerűen zsarol: szérumért az iskola rendbehozatalát kéri és feltételnek minden indó egyforma beoltását. A faluzsarnok, felépülése után, mintha megváltozott volna: rendbehozatja az iskolát és a tanítónő végre taníthat. De ez csak átmeneti állapot, az ostrom nemsokára újra megindul és sikertelensége vak dühében most már a férfi-fenevad az, aki ocsmány módon használja ki a zsarolás fegyverét: elzáratja a vízvezetéket, hogy így kényszerítse a tanítónőt megadásra. Amikor néhány nap múlva a szeretett lurkók egyre-másra ájulnak el, és a falu egész lakossága néma segítség-könyörgéssel az iskola elé vonul, a tanítónő, a gyerekek és a közönség vízéért, életéért meghozza az áldozatot, és a néma sorfal között elindul, hogy a víz nyomorult ára ő legyen. K

özben azonban történik valami. A fenevad udvarán a kút csövéből állandóan folyik a víz, a tanítónő kedvenc kis tanítványa ezt tudva, titokban vizet lopni indul, de a bestia éppen akkor látja meg, amikor a csobolyót a csőhöz tartja, és a kis gyereket lelövi mint a kutyát. Ekkor lépi át a küszöböt a tanítónő. Anya nem válhat bosszulóbb angyallá, mint most a tanítónő: minden szenvedését, felháborodását és undorát a fenevad arcába köpi és víz helyett, karján a gyerekhullával, indul vissza a némán várakozó tömeghez. Most már lázít, de az arcnk mozdulatlanok maradnak és a szájak némák. A fenevad dühében és tanácstalanságában az italhoz menekül és részegen tör be éjjel a tanítónőhöz. A sikoltásra újra összeverődik a tömeg. A tanítónő védekezik, majd egy lövés dördül és az ajtóban megjelenik a kiskirály. De alig te6z néhány lépést, tántorogva, revolverre! a kezében feltűnik a tanítónő és hátulról belelő a bestiába. A fenevad már mozdulatlanul fekszik, de a tanítónő még mindig lő: másodszor, harmadszor, negyedszer, ötödször, hatodszor ... nem lehet megállítani. Egy B monstrumot, egy akadályt, egy lehetetlenséget, egy emberi fenevadat kell megölni, eltakarítani az útból: minden golyót belé kell ereszteni, legyen vége. visszavonhatatlanul vége! A tanítónő összeesik, de ugyanakkor a tömeg, a fáklyázó néma férfiak megmozdulnak: egy torokból feltör a kiáltás és neki a fenevad hátráló testőrgárdájának! Utána még azt látjuk, mint hal meg a tanítónő: az orvos a köztársasági elnök épp befutott köszönő és kitüntető levelét olvassa fel hangosan. Aztán až emléktáblát látjuk: a haza köszönetét, a kultúra köszönetét. A hő6 elesett, de az eszme győzött. A hős elesett és ez a hős — tanítónő volt, a kultúra napszámosa, a nemzet napszámosa, a legfontosabb szerepkör betöltője, akinek ime revolverrel kellett megvédenie tanítónői becsületét és tanítónői küldetését. ródy és a mexikói film tanítónője egy -sorsot, egy küldetést, egy védekezést, egy harcot példáznak. Az alap és a végcél egy: a kultúra embermentő szerepe. És ezt a mentőszolgálatot, ezt a nemzetszolgálatot kis kiváltságaik érdekében gátolják és gáncsolják a múlt hatalmak felelőtlenjei, barbárai, A különbség csak a hőfokban mutatkozik, mindkét darab más környezetben játszódik és így más hangfekvésben beszél. Az övról fityegő revolver Mexikóban könnyebben sül el: a vadnyugat mindennapja gátlásmentesebb, de őszintébb valóság. A korbács nem az álszenteskedés és intrika fegyvere. A korbács nem ismer külnbséget: nyoma örök bélyeget hagy az arcon, mindegy hogy páriára, papra, nőre vagy állatra csattant. Bródy tanítónője jól nevelt falurnsszákkal, szemforgató álszentekkel, álarcot hullatni kénytelen úri emberekkel találja magát szembe, de a mexikói tanítónő útvesztők és váratlan veszélyek között mozog: lépten-nyomon gátlásnélküli ember-fenevadak törnek rá. Ez a tanítónő: katona, aki harcra készen és harcra kényszerítetten már indulásakor leszámol életével. Az élet primitívebb körülményei és megkövesedettebb formái a mexikói változatban meztelenül mutatják, vigyorogják vagy vicsorogják a lényeget: a hazug kiváltságok embertipró bűneit. Itt minden ijesztőbb és rikítóbb. Ez a film a dermedt csend és a váratlanul előrobogó lárma filmje. Irtó csend érzékelteti a korbáccsal, revolverrel, középkorral fékentartott tömeg mozdulatlanságát, halálos csend fojtogatja az indók pária-kiszolgáltatottságát. Sivatagi csend ez, melyet tárgyak, tájak, emberek itt egyformán sugároznak, csend, melyet csak idegekre menő, fülrepesztő lárma válthat fel: lópatkók és korbácsütések csattogása, lövések mennydörgése, káromkodások és parancsok ugatása. A tanítónő hangja is élesre karcolódik, túl harsánnyá válik: és ezt mind a csend csinálja. A csend itt az élet megrekedtséget, a légüres teret jelzi: egy kő koppanása, egy homokszem csikorgása felfókozottan ér fülünkhöz. A zaj itt a csendet akarja megfojtani és a csend a visszhangtalanságot akarja túlordítani. Itt minden 6zó, minden mozdulat mintha egyenesen a világmindenségbe, feneketlen úrbe hullana. Az indók elnémítottságát, elhagyatottságát csak így lehet kikiáltani. A mexikói tanítónő a világhoz szól, mindenki emberségéhez apellál. Amit csinál, az világteremtés. Amikor az iskolában a gyerekek kórusban kiáltják az első. némaságot, analfabétizmust szüntető szót, amikor hangosan fújják az ábécé „á"-ját: mi a világra szült gyerek első, győzelmes harsány hangját halljuk. A csend meghalt, a légüres tér megszűnt: az ábécé mestere, a „nemzet napszáma" utat, jövőt, betűt, életet adott népének, nemzetének. Fábry Zoltán. Keményen tartom ekémet Fájdalom zápor-esője, Vetéseim öntözője, Lelkem földjét mossad, mossad ... Zöldülését ne kíméljed: Állom én bősz süvöltésed, Vállam, inam meg nem roskad! Hej ugarom, hej vetésem, Felszántottam sokszor, mélyen, Az ekébe szívem fogva... Fekete varjak serege Csapott rá s lakott jól vele, Mielőtt még kikelt volna. Szegény szívem azért újra, Az ekét csak húzza, húzza, S én a magot tovább hintem ... Talán egyszer majd kiderül És a vetésből sikerül 'Néhány kalászt haza vinnem ... Hát csak szakadj fájdalom a Vetésemre záporozva: Rég megszoktam már verésed! Mossad földem, mossad hátam: En megyek a barázdában, S keményen tartom ekémet! (1945 karácsonyán) % Csontos Vilmos Egy év művészi alkotó munkájának mérlege A Kassai Kerületi Képtárban a napokban nyílt meg a Csehszlovák Képzőművészek Szövetsége kassai központjának VII. kiállítása. A képzőművészet gazdag alkotómunkáját Kassa és Prešov környékének az idén kilenc kiállításon volt alkalma megismerni. A most megnyílt kiállítás arról ta-' núskodik, hogy Keletszlovákia képzőművészei ismerik új életünket, az új valóságot, s mondanivalójukhoz megtalálják a művészi kifejezési formát. Erről nyújtanak átfogó képet a kiállított festmények, rajzok és szobrok. OSKAR NEDBAL EMLÉKEZETE A nagymultú cseh zenekultúra ez érdemes képviselőjének jellegzetes alakja a koncert- és színházjáró közönség egy részének még emlékezetében él, hisz élete utolsó hét évét mint a Nemzeti Színház igazgatója Bratislavában töltötte. Talán ma nem kellene tragikus halálának 25. évfordulójáról megemlékeznünk, ha megmarad a karmesteri emelvényen vagy hegedűje mellett' ez a művésznek kiváló, de az akkor válságokkal küzdő színház adminisztratív vezetésére alkalmatlan, jóhiszemű ember. A híres Cseh-kvartett első hegedűse 1874. március 26-án Táborban született. Apja maga is tagja volt a helybeli zeneegyesületnek, és a hatgyermekes család minden egyes tagja lelkes rajongója a zenének. Nedbal a prágai konzervatóriumban Dvoráknak legkedvesebb tanítványa volt és becsvágyó diáknqk bizonyult. A konzervatórium elvégzése után a Cseh-kvartett első hegedűse és karmestere lett, és a prágai Filharmóniai Társaság fejlődése is szorosan összefügg Nedbal működésével és szervezői képességével. Elvitathatatlan érdemeket szerzett azzal, hogy a művészegyüttesekkel számtalan külföldi vendégszereplést abszolvált. Büszkén és öntudatosan képviselte a cseh és szláv muzsikát Európa hangversenytermeiben. Szoros barátságot tartott fenn kora világhírű zeneszerzőivel, köztük MasAgnival, Rimszky-Korszakowal, Glazunovval, Richard Strauss-szal és moszkvai vendégszereplése alkalmával Tolsztoj vendége volt. Az a nagy tisztelet, melyet tanítója, Dvorák iránt tanúsított, vezette öt a cseh klasszikus zene hagyományainak fejlesztésére, és ha művészetének más típusa a könnyebb műfajok felé irányította is alkotóképességét, muzsikája Smetanához és Dvorákéhoz hasonlóan a népi zenében gyökerezik. 1906-ban elhagyja Prágát, és a bécsi Torukünstlerorchester vezetője !ett A régi tradíciókkal bíró, igényes bécsi zenevilágban nem volt könnyű helyzete az új zenekarnak, de Nedbal új, eredeti elgondolásai mind a közönség, mind a kritika ünneplő elismerését vívták ki. Mint zeneszerző nem zenekari műveivel, hanem balett- és operettzenéjével ért el sikereket. 1902ben megírt. „Mese az együgyű Jánosról" című nagysikerű balettje után a legnagyobb elismerést a „Lengyelvér" című operettje aratta, amely bemutatója óta állandó müsordarabja Európa operettszínházainak. A monarchia bukása után visszatért hazájába, de itt nem tudott elhelyezkedni. A mozgékony és elismeréshez szokott művész végre elvállalta az anyagi nehézségekkel küzdó bratislavai színház igazgatói állásét, bízva tudásában és szervezőképességében. Magas színvonalra emelte itt az operaés balettelőadásokat, s nemcsak a cseh, hanem az addig elhanyagolt szlovák dalműveket is színre hozta. A színház vezetése mellett tovább dirigál, az egyetemen és a zeneakadémián tanít. Művészi eszközökkel harcol a tornyosuló anyagi nehézségek ellen, azonban eredménytelenül. Az amúgy is válsággal küzdő társadalom nem nyújt segítséget, a kultúrpolitikai hatóságok csődbe akarják hajszolni. Nagybetegen, mindenkitől elhagyatva 1930. december 24-én Zágrábban önmaga vet véget életének. S. M.