Uj Szó, 1955. november (8. évfolyam, 262-287.szám)

1955-11-11 / 271. szám, péntek

1955. november Tí. UJSZ0 5 G enfben a júliusi nagyreményű konferencia realizálására öszszeült az amerikai, az angol, a francia és a szovjet külügyminiszter. A cél: megtalálni az utat és módot, mely a megbékéléshez vezet. A cél: megakadályozni a fasizmus másodvirágzását és így lehetetlenné tenni a háborús erők mesterkedéseit. A tanácskozások folynak, a pro és kontrák kereszttüze tart, és egy szép napon felröppen a fülsértő hir: Dulles amerikai külügyminiszter Madridban meglátogatta Francot, a spanyol diktátort, és másnap, mintha misem történt volna, újra ott ült a genfi tárgyalóasztalnál. Genf és Franco így kerültek a tengerentúli külügyminiszter jóvoltából egy kalap alá. A világsajtó megdöbbenten állapítja meg, hogy ez a látogatás zavaró tett volt, disszonáns cselekedet, az összeférhetetlenség iskolapéldája. Az Üj Szó a minap a nyugatnémet Frankfurter Rundschaut idézte, mely nyíltan megírja, hogy a genfi értekezlet egyes köreinek nézete szerint Dulles Franconál tett látogatásával tudomásul adja, mily kevéssé érdekli őt a genfi értekezlet. Genfben ül, de a zöldasztalnál Francora gondol. A Frankfurter Rundschau megírja még, hogy genfi körökben kissé illetlennek tartják, hogy Dulles a genfi értekezlet közepén éppen olyan embert keres fel, mint Franco ... A Franco-parolázás Genf légkörében: zavaró incidens, de félreérthetetlen gesztus. Franco és Genf: tűz és víz. Az egyik kizárja a másikat. A kettőt együtt vállalni és csinálni — Genf után, Genf alatt és Genf ellenére — nem lehet. Vagy Franco, vagy Genf: harmadik lehetőség nincs. Genf a béke, a megértés kiindulópontja akar lenni. Kezdő lépés, melyen az emberiség sorsa — a háború vagy a béke kérdése — dől el. Franco ugyanakkor egy ma már mindenki által borzalmas tévútnak felismert kisiklás zárófejezete, mely után — szelleme szerint — épp Genfnek kell pontot tenni. Franco: az ittfelejtett, konzerválódott fasizmus. Hitler szénné égett, Mussolinit felakasztották, de aki maradt és tovább mosolyog, az — Franco! Franco, a fasizmus egyetlen megmaradt szigete: a fasizmus prolongált eredménye és győzelme. Genf ugyanakkor a megbékélést csak a fasizmus ellenében hozhatja. Franco: a kifejezett, tagadhatatlan és időszerűtlenségében is zavartalanul tovább élősködő fasizmus. A madridi látogatás a fasizmus egyetlen legális szálláshelyét tisztelte meg. Franco léte, győzelme, állandósultsága: Európa szégyer.3, minden haladás, minden kultúra, minden demokrácia arculcsapása. Franco: az antifasizmus állandósult provokációja. A madridi tüntető parolázás e tényt fokozottan húzza alá. Miért épp Francot kellett meglátogatnia? A külügyminiszter mehetett volna Ankarába, Iránba, Irakba, vagy Izraelbe: mindez nem lett volna olyan disszonáns, mint épp Franco. Ha Adenauerhez repül egy délutánra, úgy ez szimpátiákat ébresztő udvariassági látogatás lett volna az egyívású államférfi betegágyánál. És aztán: Adenauer nem volt éppen Hitler szövetségese, de — foglya. Táborlakó és nem Hitlerhívö és Hitlerhívó! Mert ha nincs Hitler, ha nincs Mussolini, — akkor ma nincs Franco! A megmaradt Franco épp azért Hitler és Mussolini jelenvalósága, és így a fasizmus permanenciája, folyamatossága. M' ajdnem húsz év előtt, a német és olasz fasizmus biztatására és segítségével indította el Franco támadását a spanyol köztársasági kormány ellen. A birtokaikat nem ismerő, jövedelmüket külföldi fürdőhelyeken élvező feudálisok támadása volt ez, a minden ötemberre jutó tisztek érdeknacionalizmusát képviselte Franco, a bányabárók és bankok nacionalizmusát, mely a keresztes lobogó álarcában kereszteshad járat-igényekkel lépett fel a dolgozók, nincstelenek és földnélküliek mindennél jogosabb igénye ellen. Véd- és dacszövetség volt ez, mely a katolicizmus jegyében mohamedán arabokat, pogány fehérember-gyűlöletet és professzionista gyilkosokat küldött a spanyol dolgozók ellen, akik a munka jogán spanyol kenyeret és spanyol földet: hazát akartak maguknak biztosítani idegen érdekekkel és kőtyavetyélőkkel szemben. Hazaherdálók véd- és dacszövetsége volt a Franco-háború, kik ősjogú hereéletük bebiztosítására szegényeket, testvéreket, apákat és fiúkat hajszoltak egymásnak, hazaherdálók, kik a nacionalizmus nevében adják bérbe bányáikat, katonáikat, rabszolgáikat, gyarmataikat, olajukat a német és olasz fasizmusnak, hogy pénz-déterminálta életük zavartalanul folytatódhasson. Franco és fallangistái ma is élnek, csak a világ már elfelejtette őket. Queipo de Llano tábornokot például, a sevillai vérmikrofon részeg trubadúrját, a levágott mellű apácák borzalmának pontos napi szállítóját, aki azonban ugyanakkor egy lélegzet alatt szakszerű magyarázattal szolgált katonáinak, hogy a marxista asszonyokat mint lehet egyetlen szoknyarándStással a földreteperve meggyalázni... És Franco ma ugyanúgy mosolyog, mint húsz év előtt: a győztes mosolyog... Győztes, de micsoda áron! F

ranco és hada egymagában tehetetlen és senki volt: Hitler repülői és Mussolini hadosztályai jelentették erejét, háborújára ezek nyomták rá rettenetes bélyegüket. Spanyolország a fasiszta háború kísérleti telepe lett, a spanyolok: katonák és asszonyok, gyermekek és aggok: kísérleti nyulak. A stukák itt startoltak, a polgári lakosság itt hullt, mint a pelyva, Varsó és Rotterdam, Coventry és Harkov katasztrófája itt fogant. A kísérleti állomás neve Guernica volt. A fasizmus — a tekintetnélküliség barbarizmusa — itt adta le névjegyét: a totális háború törvényerőre emelkedett, a gyerekgyilkossagok itt legalizálódtak. Guernica volt a próba és az utána következő hitleri világháború — a falhoz mázolt és gázba lökött gyerekek sorsa — csak millióra hatványozhatta a kezdet borzalmát. És Francu ma ugyanúgy mosolyoghat, mint húsz év előtt... Hét év előtt az UNO, az Egyesült Nemzetek Szövetségének albizottsága szótöbbséggel kimondotta: ,.Francu Spanyolországa a világbékét veszélyezteti", ugyanakkor a Marshall-terv 16 országa, azt az amerikai próbálkozást, mely Spanyolországot is be akarta csempészni e közösségbe, párizsi konferenciáján kategórikusán visszautasította. Franco ez időben nem igen mosolygott. Ekkor irta a svájci WochenZeitung: „Egyáltalán nem lehet csodálni, hogy ma újra Franciaország van azon országok élén, melyek idegen hatalmak spanyolországi beavatkozását szorgalmazzák. Egy ilyen intervenció nemzetközi feltételei adva vannak, mert a spanyol rezsim némi rokonságot mutat fel a dicstelenül kimúlt olasz és német fasizmussal, és így oz a Spanyolország, az állítólag demokratikussá-vált világban úgy hat, mint — tintafolt a fehér papíron!" A

Genfben tárgyaló külügyminiszterek egyikének minapi madridi látogatása sem lehet más, mint — tintafolt a békekészség genfi asztalán. FÄBRY ZOLTÁN Az újjáépített berlini Állami Operaházban Az elmúlt hetekben, berlini tartózkodásom alkalmával, megtekintettem az újjáépített és nemrég megnyitott Állami Operaházat. Élményt jelentett számomra, hogy láthattam ezt az építészeti remekművet és hallhattam a pompás előadásokat. Mindjárt első este az operába vezetett az utam. Nem kellett sokáig keresnem, mert az „Unter den Linden"-en már messziről ragyogott a kivilágított óriási elefánt csont színű épületcsoport. Sohasem voltam még Berlinben, így nem ismertem a régi operaházat, de mint muzsikus, megvallom, meghatódva néztem a művészet értékelésének ezt a megnyilvánulását. A művészetnek e szentélyét valóban költséget nem sajnálva építették újjá. Beléptem a tágas előcsarnokba, ahonnan üvegajtók és boltívek vezetnek a hosszú, széles ruhatárba. Innen lépcsőkön a karosszékekkel és asztalokkal berendezett földalatti büfébe jutunk. A terem finom, ízléses berendezése, a meghitt és ünnepélyes légkör lehetővé teszi, hogy a látogató az előadás előtt és a szünetben is jól érezze magát. F el járatok és lépcsős hallok vezetnek a földszintre és a körfolyosóhoz, amelyet sötét falakkal és színekben gazdag padlózattal ellátott zö'.d előcsarnok előz meg. A sötét és világos színnek ez a szembeállítása növeli a tágasság benyomását. Minden valódi márványból és homokkőből van. Az Apolló-terem, a régebbi udvari opera bankett-terme, ma reprezentációs célokat szolgál. Ez a terem Knobelsdorff, az első opera kiváló építészének örökét tükrözi. A márvány-intarziás padlózat a német kézműipar mesterműve. A kettős korinthuszi oszlopsor, a fenti körfolyosó a formák gazdagságáról és a színek plasztikusságáról tanúskodik. Ebben a teremben a fehér, szürke és arany szín dominál. Az Apollo-terem állami fogadásokra, kamarazene előadására is alkalmas és tulajdonképpen előtere a nézőtérnek. Az újstilusú nézőtér a legnagyobb kényelmet biztosítja és amellett minden helyről kitűnően lehet látni. Ennek érdekében a korábbi négy emeletet háromra csökkentették, megszüntették a páholyrendszert, csak a két kormány- és két proszcénium páholyt hagyták meg. A nézőtéren a fehér, vörös és arany színek uralkodnak. Vörös selyembrokát tapéta borítja a falakat, A gyönyörű csillárban hangszórót helyeztek el ünnepi szónoklatok közvetítésére. A zenekar helye kényelmes és tágas. Az opera épületéből mindazon termeket, amelyekre az esti előadás során nincs közvetlen szükség, megszüntették. így a próbatermeket, gazdasági- és raktárhelyiségeket, műhelyeket az opera melletti új épülettömbbe költöztették, amelyet földalatti folyosó köt össze a színpaddal. Az óriási méretű föszínpad, valamint az oldalsó-hátsó színpadok és pódiumok emelhetők, süllyeszthetők és forgathatók. Az oldalsó és hátsó színpadokon a különböző operák díszletei egyidóben is előkészít hetók. Az oldalszínpadok teljesen elszigetelhet ők a föszínpadtól, így előadás közben is lehetséges díszleteket fölépíteni vagy szétszedni. A színpadnak ez a nagystílű berendezése gyors színváltozásokat tesz lehetővé. A zenekari rész padlózata is felemelhető és a színpaddal egy síkba hozható. Ez az operában rendezett zenekari hangversenyeknél igen fontos. A gazdasági igazgató végigvezetett ezen a valóságos „operavároson". Megnéztem a többi között a színpadi díszletek raktárát. Ez háromemeletes kü-. lön épület, ahol minden opera díszleteinek megvan a külön kamrája. És most nézzük csak meg, hogyan közlekednek ebben a labirintusban. A földszinten sínpárokat és óriási bútorszállítókocsikhoz hasonló vagonokat látunk, s talán nem hinnénk, hogy ezek az otrombának látszó járművek milyen artistamutatványokra képesek. Amikor ugyanis egy opera díszleteinek szállítására kerül a sor, ezeket az óriási kocsikat felvontatják, ha kell, akár a harmadik emeletre is, a szükséges kamra ajtaja elé, berakják a díszleteket, majd leeresztik a földszintre, hogy innét síneken az operaház hátsó bejáratán keresztül egészen a színpadig szállítsák a díszleteket. Be kell számolnom még a legkorszerűbb módon berendezett és felszerelt próbatermekről és öltözőkről. A külön próbatermek a kórus és balett számára, valamint a próbaszínpadok lehetővé teszik több próba egyidóben való megtartását. A baletttermekben óriási tükrök vannak, hogy a művészek próba közben ellenőrizhessék önmagukat. Az öltözők általában két személyesek. A zenekarnak tágas helyiségek állnak rendelkezésére, kényelmes, párnás karosszékekkel, asztalokkal és egy-egy keskeny szekrénnyel a tagok részére. Igyekeztem nagyjából vázolni az újjáépített berlini operaház berendezését, technikai kivitelezését és azt a példás gondoskodást, amelyet művészeiknek szentelnek, elkövetve mindent, hogy kényelmes és kellemes légkörben dolgozhassanak. Természetes, hogy ez kihat az előadásokra is és nagy mértékben emeli a művészi színvonalat. Mindezt személyesen is tapasztaltam a már említett Wagner opera kitűnő és magas művészi színvonalú előadásán, ahol az énekesek mellett Konwitschny karmester felülmúlta önmagát, partitúra nélkül vezényelve az öt és félóráig tartó művet. Kitűnő összjáték és remek kiállítás jellemzi a berlini opera előadásait. Az újjáépített berlini Állami Operaház lényegesen különbözik a réaebbi, Frigyes császár korabeli színhfirtól. Mlq azelőtt az udvar szolaálatában íllott, ma a név céljait szolaólja és leafontosabb feladata a nemzet overakultúráiänak ápolása. S. E. A bátorságról DÜHÖNGŐ szélvihar... Tetőket sodor le... Fákat tép ki tövestől... Sebessége 30 méter másodpercenként. A korszerű repülőgép tízszerte gyorsabban száguld. Ha kinyújtod a tülkéből a kezed — eltörik. Az ejtőernyővel felszerelt utas szabadon ugorhat ki a repülőgépből. De mit tehet a veszélyben a pilóta, akit a géphez szögez az ellenáramlat szörnyű nyomása? Nmcs elég ereje, hogy legyőzze ezt az ellenállást, s hiába van ejtőernyője, nem tud kiszabadulni a gépből, nem tud leugrani. Szovjet mérnökök, tudósok fogtak össze e feladat megoldására. Kigondolták: a pilóta részére olyan ülést kell kitalálni, amelyet a benneülö emberrel együtt ki lehet röpíteni a géptől. De mi röpíti ki? Próbálkoztak rúgóval, sűrített levegővel, de végülis a jó öreg kipróbált puskapornál kötöttek ki. Sok halált okozott eddig, legyen hát az életmentés eszköze. így került a repülőgépbe olyan „ágyú", amelynek ember a lövedéke. Az „ágyúcsövet" a fülke padjához erősítették, a „löveg" hüvelyét pedig — egy acélcsövet — a pilótaszék támlájához. Most már csak lőni kellett, illetve bármily furcsán hangzik is, a pilótának önmagát kellett kilőni székével együtt. Persze, könnyű ezt így kimondani, de nem volt olyan könnyű megvalósítani. Sok idő, sok bátor ember kellett hozzá, hogy az elgondolás valóra váljék. Rosztyiszláv Andrejevics Sztaszevncs, a műszaki tudományok kandidátusa, a kísérlet elméleti kidolgozásával foglalkozott. Kiszámította, milyen külső erők hatnak majd a gépből kilőtt emberre, milyen lesz a „lövedék" sebessége, egyszóval foglalkozott a kísérlet elméleti megalapozásával. Szergej Nyikolájevics Ljusin tervező, aki részt vett annak idején az első szovjet repülőgép létrehozásában, a kilövő szerkezet, a katapult gyakorlati megtervezéséhez fogott. A pilótának, hogy „kilőhesse önmagát", mindenekelőtt a fülkét fedő üvegbúrát kell eltávolítani útjából, s ha a nagy bajban elfelejti? Gondoskodni kell, hogy a kilövés ne történhessen meg enélkül. S ha a kilövés folytán elveszti eszméletét s a székkel együtt zuhan? Olyan önműködő szerkezetet kell kitalálni, amely majd automatikusan leválasztja őt a pilótaszékről és szétnyitja felette az ejtőernyőt. A harmadik mérnök. Jefim Fagyejevics Svarcburg, miután megkapta kísérletéhez a megfelelő püótaszéket, azonnal megkezdte a próbákat. Egye^ lőre ember nélkül, súlyokkal. A földre épített katapult felröpíti a pilótaszéket, amely azután fűrészporba zuhan vissza. A röppályát mozigép fényképezi, A lövés erejét állandóan fokozzák, s később a súlyok helyére emberformájú bábút erősítenek. FURCSA benyomást keltenek, amikor először látja az ember ezeket a „fajankókat". így nevezik e kísérleti telepen a fabábúkat. Végtagjaik csuklóvasakkal vannak ellátva, különböző helyzetben heverésznek a katapult körül, pilótaöltözékben, pilótasapkával, derék- és vállszíjakkal. A mérnökök különböző műszereket is helyeztek a „fajankók" fejébe, hogy .'elmondhassák érzéseiket". Elhangzik a lövés, a levegőben néhány pillanat múlva kinyílik az ejtőernyő, s a fajankó szerencsésen földet ér. De hogyan hat mindez az érzékeny emberi szervezetre? Legyen hát az orvosé a sző: Furcsa, nehéz acélból összeforrasztott vaskos szerkezet, amely mégis könnyednek látszik... Az ég felé nyúló fénylő sínpáron pilótaszék fekszik és benne az élő ember, a repülő, hófehér feketeszegélyes ruhában, fehér sisakban. Talán ilyennek képzelhetjük el azt a hatalmas kidobó-szerkezetet, amelyről először fog a világűrbe repülni a mesterséges planéta. És utasait is nyilván ilyen furcsán öltözteti fel a fantázia. Az acélépítmény körül gondterhelt mechanikusok, laboránsok, a műszerasztalnál az izgalomtól egészen elsápadt mérnökök, a pilótaszékben elő ember, mellette pedig az orvos. Az érverést számolja. Kezdődik a kísérlet. Nehéz elsőnek lenni egy ilyen dologban. Nehéz a repülőnek, akármilyen bátor, erős ember, megőriznie szokott mosolyát, de talán még nehezebb az orvosoknak, akik felelnek életéért. Számtalanszor ellenőrizték már mindent, maguk sem tudják hányszor. De van valami amit még nem: nem nézték meg. vajon hogyan hat a túlterhelés az emberi szervezetre? Miféle túlterhelésről van szó? Arról a túlterhelésről, amely a sebesség hirtelen növekedése következtében áll elő s megnöveli a test súlyát. Kétszeres túlterhelésnél a test súlya mintha kétszeresen növekedne, öt-hat-nyclcszoros túlterhelést csak a legerősebb, legedzettebb szervezet bír el. Ped'g itt. a kilövésnél, a mérnökök számítása szerint legkevesebb tizenhéttizennyolc-tizenkilencszeres túlterhelés áll elő. Kibír-e ekkora nyomást az • ember gerince? Nem szakad-e meg a szív a majdnem húszszoros súly alatt? Az orvosok mindent megtettek, hogy megóvják az embert a legkisebb veszélytől is. Először állatokat lőttek •ki, nyulak, macskák, kutyák és majmok nagyszerűen bírták a kísérletet. Csak ezután kezdtek embereket kilőni, óvatosan, előbb kevés töltéssel, majd egyré többel. A legjobbakat válogatták ki a bátrak tömegéből, azt a néhány embert, akiknek erős, egészséges szívük volt. ELSŐ KÍSÉRLET... A mérnök megnyomja a próba-katapult gombját. Nagy robbanás, puskaporszag. A kilőtt ember már tíz méter magasan repül, működnek a fékek, a pilótaszék megáll a sínen. Az orvos állványon áll mellette számolja a pulzust, a repülő mosolyog, lent pedig mindenki megkönnyebbülten lélegzik fel. Megnézik, mit mutatnak a műszerek: a pulzus a kilövés után 180. Szabad-e ennél tovább menni? Ügy látszott — igen. 1947. július 24-én G. Kondrasov gyakorlott ejtőernyős, aki eddig hétszázszor ugrott le ejtőernyővel — végre egy még nem nagy sebességgel haladó repülőgépből „kilőtte önmagát". A katapult nagyon magasra dobta. Lent izgatottan figyelték, külön mentő-repülőgép várt, hogy az első jelre azonnal induljon, a folyón motorcsónakok cirkáltak, repülőtéren gépkocsik álltak készenlétben. De nem kellett semmit menteni, mert az ejtőernyős szerencsésen földet ért. Boldog volt, mosolygott: — Végül is nem felasleges-e ez a túlzott, körülményes gondoskodás az emberről? — tette fel a kérdést merészen Pjotr Kuzmics Iszakov doktor. Furcsa, megdöbbentő kérdés, de mégis fel kellett tenni. Heves viták kezdődtek. Akadt egy ember, aki elég bátor volt más szemmel nézni az „eredményeket". Azt mondta, hogy a magas pulzust nem annyira a kilövés, nem a légnyomás okozza, hanem inkább az a feszült izgalom, amely a kilövés perceit megelőzi. Tehít: kevesebb úgynevezett „gondoskodást", félre a mindennapos röntgenvizsgálattal, a feketeszegélyes hófehér pilótaruhával, a repülőt egyszerű munkaruhában kell a székébe ültetni. Meg kell szüntetni a várakozás izgalmait, a repülőnek azt az érzését, hogy valami egészen rettenes dolog fog vele történni. És ne a mérnök nyomja meg a kilövő szerkezet gombját, hanem maga a repülő. És kiderült, a ksrdiogram megmutatta, hogy a magas vérnyomás, a 180-as pulzus fő oka nem a légnyomás, nem a túlterhelés, hanem igenis, a várakozás izgalma. A kételkedőknek ezt Iszakov orvos fordított kísérlettel bizonyította be: mindent megrendezett mint azelőtt, körülményesen, ünnepélyesen, titokzatosan. — Figyelem! — kiáltotta, s a repülő, a mérnökök, a szerelők, a laboránsok, mindenki megdermedt a helyén. — Kigyúltak a reflektorok, felzúgtak a motorok, a fiimezőgép lencséje egyenest a repülő arcába célzott. Majd Iszakov „indulj" helyett azt kiáltotta: „visszakozz"! A kilövés nem történt meg, a pulzus, a vérnyomás, az agykép mégis ugyanaz, mint a kilövés után szokott lenni. Hatott a védekező reflex. Pavlov tanítása újabb bizonyítékot nyert. S most már egymás után lökték ki magukat a levegőben nemcsak a pilóták, de a mérnökök is, s maga Iszakov, az orvos. „Lám nem olyan rettenetes az ördög, mint amilyennek festik". ELÉRKEZETT a nap, amikor a lökhajtásos repülőgép sebessége túlszárnyalta a hang sebességét. Ebben az időben a katapult már szerves részévé vált a repülésnek. A repülők a legbonyolultabb körülmények közt „katapultolták" ki magykat a gépből és sokan köszönhetik életbemaradásukat ennek a szerkezetnek. 1951. augusztus 21-én B. Kocsetkov ejtőernyőst óránként 1036 kilométeres sebességgel repülő repülőgépből röpítette ki a katapult, és ezzel ez a pilóta tízszeresen győzte le a szélvihar erejét. Az ember azt hinné, hogy most már pontot lehet tenni a történet végére. A technika fejlődésében azonban nincs szünet. A lökhajtásos repü'és mai és várható sebességénél a .közönséges" katapult már nem képes átdobni a repülőt a gép farokművén. Sztaszevics mérnök és Iszakov orvos már ismét a kísérleti katapult mellett állnak. Az általános véleménnyel szemben be akarják bizonyítani, hogy lehetséges a lefelé — a repülőgép fenekén át történő — „kilövetés" is. — Lefelé nincs dolgunk a túlterheléssel, a légnyomás ereje nem ellenünk, hanem javunkra dolgozik: az embert nem a repülőqép felé nvomja, hanem elszakítja attól — mondja Iszakov és rendületlenül bízik az újabb kísérletek sikerében. Pavlov mondása ölt benne is testet: „Munkádban és kísérleteidben légy szenvedélyes". ANATOLIJ AGRONOVSZKIJ (Megjelent a Litveraturnája Gizettában).