Uj Szó, 1955. október (8. évfolyam, 236-261.szám)

1955-10-22 / 254. szám, szombat

1955. október 22. UJSZ0 7 Hideg, kemény a tél. A hó csonttá fagy az utakon, a kerítéseken, a félreütött háztetőkön. Az ereszen csüngő Jégcsapok meg mint az öreg emberek figyelmeztető ujjai. Egyhangúak a nappalok: délelőtt hóembert csinálgatok a zsidókertben, délután meg vékonyan öltözve szánkázni megyek. De gyakran van úgy, hogy sem erre, sem arra nincs lehetőségem, ilyenkor aztán szomszédolok. Benyitok Bálint bácsiékhoz é« leülök a háromlábú székre — kettő van belőle — és figyelek csirizes kezére, kopogó kalapácsára s arra is, mint alakul, formálódik kezében a cipő. S ha ebbe is beleuntam, fogvacogva bár, de ácsorgok a kis ház mögött • kertben várván, hogy Bálint bácsi mikor megy az illemhelyre. Mert ax ô útja odáig igen mulatságos. Már az ajtóban kötözködik és bő nadrágját oly annyira eltolja testétől, hogy a házon keresztül záporozó hógolyóim valamelyike belepottyan a nadrágjába, fis ekkor következik, ami nagyon tetszik nekem. Az öreg felordítva rohan a ház mögé és szitkokat saórva üget utánam, míg csak térdére nem csúszik a nadrágja. Persze sohasem fog el. Míg ő káromkodik, a fajtámat szidja, én már régen a jégen csúszkálok, ormótlan nagy szöges bakancsaimmal. A téli nap azonban mindig kifog rajtam. Megkékíti szájamszélét' veresre marja az arcomat és könnyesre a szememet. Szó nélkül otthagyom hát hideghez jobban szokott pajtásaimat behúzódom az üzletbe. Apámra sanftitok, aki <Jgy áll a pult mögött, mintha odateremtették volna. Mióta ide költöztünk, mmdig így áll fehér kabátban egy vastag és egy vékonyabb ceruzával a kezében. Sokszor csodálkozom géplességén, amint egyre csak a kis papírcetlire hajolva Susorog, anyám pedig leeresztett karra! a U mellette és nézi. Nem szólnak egymáshoz ezen a napon •era, máskor sem, csak a vásárlókkal beszélgetnek. Akkor nyílik .kerekre anyám szája, ha apám fáradtan a fejéhez kap, mert nehéznek érzi. Apám sohasem akart üzletbe jönni, anyám beszélte rá, mert az ő szemében mégis csak tisztesebb foglalkozás, mint a malter és a kőműves kanál. Ezt a foglalkozást önkénytelenül is amolyan ugródeszkának tekintette a magasabb régiókba. Mert a falun az iparos embernek nehéz valakivé lennie. Ha házhely, vagy fertályhelyre való föld lenne mögötte, akkor igen ... Én ha bent vagyok, legtöbbször a kályha mellé kuporodom, onnan hallgatom a titokzatos duruzsolást. Onnan figyelek a mindig új arcú emberekre is. Percenként nyílik az ajtö, percenként nyitnak be a vásárlók. Nagyon sokan Jönnek, nagyon sokan mennek, néhányan a sarokban, itt is maradnak tanácskozni, orszég-vüág dolgát és a háborút megvitatni. Megfordul itt mindenki, akár gazdag, akár szegény, mert az üzlet anynyira mindenkié, amennyire a pénze futja. Jobban mondva részvényeseké az üzlet. Apámat úgy választották bele, mint ahogy választani szokták a kisbírót, vagy megfogadni a pásztor embert. A részvények nagyrésze meg a nagygazdáké. így hát magétól értetődően szélesebb ajtót nyitnak ők, ha belépnek, hogy beférjen a tekintélyük is. Beszélni ifi úgy beszélnak apámmal, hogy kicsendül szavukból, mit tettünk meg valakinek, mit tehetünk meg senkinek is. Nekem, kályha mellett kuporgó kis gyermekembernek sokáig egyformák közössége volt a falusi világ. De az egymást kergető napok észrevétetik velem, hogy az emberek igen messae állnak egymástól, szinte megkSzellthetetlenek. Aszerint eresztik úttara gondolataikat is, hogy ki az, akivel szóbaállnak, fertályhelyes-e, vagy csak amolyan útszéli koldus? A falu pedig körülkerítve nagybirtokkal és caelédkxnyhókkal. Az urak ritkán Jönnek az üzletbe, annál többet « cselédek. S ha bejöttek, ruhájukon. foltos- cipójukon hozzak nyomorúságukat is fis én nem tudok a helyemről elmozdulni. Mennék már most is játszani, hógolyózni a koradélutáni enyhületben, de a hideg párával együtt becsapódik Kin bácsi az uradalomból és féldecit kér maga elé. Apám kiméri a pálinkát, aztán Kín bácsi sokáig szomorkodik az ital fölött, nem nyúl hozzá. Mintha csak azért rendelte volna, hogy legyen mire nézni. Vagy tán azért, mert többre nem futja, tartogatja hát, hogy tovább űzhesse gondját mellette. Nagyhajú, nagybajszú, aprójzemü ember Kín bácsi. A ruha is úgy áll rajta, mintha rádobták volna. Görcsös MÁCS JÓZSEF; TÉLI VILÁG botot tart a kezében, pedig nem pásztorember. A cselédre, évi költözködésére Jellemző vándorbot ez. Az öreg különben gyakori kocsmábajárö» de még sohasem hallottam beszélni. Egyszer tört ki belőle enynyi: — Két nagy fiam, drága gyerekeim mi lesz veletek? Nyakatokon a háború... De akkor a poharat is összetörte és sirt gyerekesen, mint ahogy én sírok, ha rossz fát teszek a tűzre. Az öreg most is kedvetlen, elmélázó. Néz a pohárba, senkihez sem szól. Mintha valamilyen zsarnok keze szorítaná össze az ajkát. Azt mondják, otthon se beszédes. A világra sincs panasza. Pedig az ablakon nem tud kilátni, mert befedi lassan a trágyadomb. Legényfiai is felváltva mozdulnak valamerre, mert kettőjüknek van egy kimenő ruhájuk. Mondom, mégis úgy viselkedik, mintha ebben a bűnös világban már sohasem lenne szava, de igénye sem emberségesebb életmódra. Csak hallgatni tud már, lázadni, ellenszegülni nem, még féldeci mellett sem. Ha aztán kiitta megszokott porcióját, szó nélkül eltűnik. így tenne most is, nekivágna már a .jeges útnak, ha Szilas Gazsi, a falu egyik módos gazdája mellé nem könyökölne. De mellé könyököl, miután a konyakot maga mellé kérte és elfeledkezvén egy csöppet Kín bácsi szomorkás arcában, keményen rávereget az öreg vállára. — Ha én a kocsmában vagyok, senki se lógassa az orrát! Kin bácsi kényszeredetten mosolyog és azzal a gondolattal, hogy jobb lesz innen továbbmenni, felhajtja a porciót. Az ital megharmatozza bajuszát, megnedvesíti a szájaszélét és csiklandozza a torkát. Aztán zsebkendőbe csavart aprópénzt bont ki, fizet A Szilas Gazsi véreres arcába, fakó szemébe tekintve mondja: — Megyek, mert az asszony kenyeret süt. Sóért küldött. Aztán ellép a gazda mellől, de közben a csuklójára rácsap a Szilas keze. — Sehova se megy. Ide ül mellém és velem mulat. Ne mondják, hogy Szilas Gazsi gőgös, hogy Szilas Gazai fukar, hogy Szilas Gazsi nem szánja a szegényembert. — De nz asszony, szegénykém, rámparancsolt, hogy az egyik lábam itt, a másik meg ott legyen — szabadkozik az öreg. — Az egyik lába itt van, a másik meg majd otthon lesz, ha egy liter kisüstit leeresztettünk, üljön már le r>o... Vonakodik, mintha nem tetszene a potya. És nyomja le a székre a vén embert. Kín bácsi enged a kényszerítésnek és úgy ereszkedik le a székre, hogy nem érti, két házhely föld és egy cselédviskó ura hogyan fér meg együtt a kerek asztalnál. Lopva pislog a gazdára, nem érti bőkezűségét. De nem ve«z észre rajta semmit, ha csak a sörtéskalapot nem, a tokás arcot, a büszkeségbe domboruló pocakot. Megveti a hátát és behúzza a nyakát foszló kabátjába. Négyszer ürítenek fenékig poharat, ötödszörre azonban már meghagyják a felét. Izegnek-mozognak a széken, vörösen, mintha az italt az arcukra löttyentették volna. Az öreg csak olyan szomorkásán mint előbb, Szilas Gazsi meg jó kedvre gyúlva, beszédesen. Gyakran hajol a vénemberhez, rávereget a vállára és úgy kérdezgeti, hogy freccsen a nyála. — Milyen gazda vagyok én, bátyám? — Milyen gazda ? — ismétli Kín bácsi kínosan. — Hát milyen lennél? Csak olyan, aki jó földbe veti a pénzét. Akinek a fél falu adósa, az nem lehet rossz gazda. — És milyen ember? — Milyen? — botladozik az öreg. — Jószívű, köztiszteletnek örvendő. De még jobb lehetnél'— emeli fel az ujját, — ha a kölcsönpénzre nem csapnád olyan rettenetes magosra a kamatot. — Az az én dolgom. — No hisz', nem is azért mondom. Ügy látszik, pálinkáért váaárolja Szilas az elismerést. Mert a faluban sokan haragszanak rá, pénzéhségét, testvérét is becsapja, ha alkalma van rá, olyan embernek ismerik. Nem is hall jó szót magáról még a feleségétől sem. El-e!jön hát a kocsmába és pálinkáért vészen elismerést. És az öreg Kín véleménye tetszik is neki. Annyira tetszik, hogy dicsőségmámorából csak nagysokára ocsúdik fel. — Azt mondja, jószívű, adakozó vagyok ? — Azt. — Hát akkor fogjuk meg a poharat és igyunk. A pohár cseng és fenékig ürül. Szilas elemében van. Egyre csak Kínra, meg a lába alatt fekvó világra vigyorog, és köszörülgeti a hangját. De a hangszálai nem épek, legalábbis anynyira nem, hogy dalolni tudna. A magába forduló, nedves szemű öreget unszolja hát dalolásra. Pedig az öregnek nincs kedve. Tegnapi és holnapi gondok motoszkálnak a fejében. Meg a két nagy fia és a háború ... A minap törte össze a poharat... Meg aztán senkije, semmije neki Szilas, miért óbégatna. Hiszen ahányszor csak a pohárhoz nyúl, egyre jobban érzi hajdani ostorának csattanását az arcán. A gyerek miatt kapta. A cselédudvarban betört a gyereke feje a Szilas fiú kezétől. Pofonvágta akkor a kölyköt, és a gazda ostora csattant érte az arcén. Mert hogy a cselédember keze ne érjen a módos gazda gyerekéhez, még ha az övét agyonverik sem. Mert a cselédnek sok gyereke van, míg a módos gazdának csak egy és azt a szél se érje. Régen történt a dolog, de azért nem eltemetett, mert lám, amikor legjobban lehetne felejteni, akkor jön elő és zsiborgatja a vérét. Nem dalol hát, dehogy dalol, inkább összébb húzódik a széktn. A gazda pedig egyre erélyesebb és annyira töltöget, hogy az asztalt is beragyogja az ital. — Daloljon bátyám. Jó hangja van. Miért nem dalol? — Azt mondanák, hogy megbolonr dúltam. Meg aztán mit csúfolkodjak a nyomorúságommal? — Ne gondoljon most arra! — dülöngél rá Szilas és még ijeszti is. •— A fejére öntöm különben. Kín bácsiban ellentétes gondolatok csapnak össze. Itt ül a gazda mellett és az arculütés annyira égeti, hogy ujjai valósággal rátapadnak a görcsös botra. Ha most nem dalol, a botja zu4 han, de nem a semmibe, hanem a gazda fejére, még ha fizetett is neki, még ha pálinkával is csalta ki belőle az elismerést. Szilas unszolására engedni kénytelen. Régi, nagyon régi dalt csal elő és érdes hangja belehasít a levegőbe. Csavaj:}fi.; kerekíti a hangját! az ajtó nyílásán is kiereszti és egyszerre úgy megszállja a nyomorúság, ' hogy szeméből a bajuszára csordul a könnye. Dalol is, sir ls egyszerre, a hangja is elcsuklik, ha a magasba csap — ki hallott még ilyet. A kályha mellett megfordul velem a világ. Vígnak é.s könnyes szomorúnak lenni egyszerre, megfejthetetlen előttem. De elgondolkozni sem lehet, mert a sírva-daloló vénember zefirkendös, libabőrös kezeszárú felesége terem a pálinkás szagú kocsmában. A töpörödött asszonyka megpislantván az urát, szétvágja a karját és sikítozni kezd. — Istenkém, istenkém, hát van magának eszi, leül a kocsmában pálinka mellé, üres zsebbe'. Vénségére bolondul meg, hogy az Isten legyen magénak irgalmas. Toporzékolva húzná kifelé az embert a kocsmából. Szilas azonban borgőzös fejjel emelkedik fel a székről és tántorogva ráhajol az asszonyra. — Én fizetek az urának, az én pénzemet isszuk. — Mit bánom én kiét. Az ember jön velem haza. Szilas dülöngélve vág a levegőbe és falfehér színű az asszony szavaira. Mert hát ez a senki, semmi cselédember felesége mondja neki, mit bánom én, ktét. Ahelyett,, örülne, hogy leül az urával egy asztalhoz, még neki áll feljebb. Ingerülten, önérzetében megkisebbülve csap az asztalra. — Az ura itt marad. — Semmi köze az uramhoz. Nincs neki tehetsége magával inni, — nyelvel makacsan az asszony és rángatja kifelé emberét. De a gazda félrelöki az asszonyt és felpaprikázva attól, hogy az üzletből kíváncsiskodó asszonyok, emberek tolongnak ét, a levegőbe csap megint az ujja. — Asszony, gondolja meg kivel beszél! Az ura itt marad, ezt én mondom, én vitéz Szilas Gáspár — és önkívületbe esve ordít. S mert az asszony nyelve tovább pattog, fejét két kezébe fogva lihegve, gyűrkőzve, az ajtónak robajjal nekiverődve az öreg ember szemeláttára löki ki az udvarra. Az asszony a fagyos hóra huppan és a téli világban elvész segélyt kiáltó hangja ... Szilas pedig mintha semmi se történt volna, csoszog vissza a helyére nagy ezüst vitézségi érmét morzsolgatva ujjai körül. Vitézségét, gazdagságát széjjelköpködve kényszeríti a bámulókat menekülésre és a felesége utén lépegető bús szemű vén embert a székre. De Kín bácsinak nem hajlik meg a láb®, nem hajlik meg * térde sem, egyenes marad a dereka. Csak a botja mozdul veszélyesen, csak a szeme villog bo|szúáIlóan. összevont szemöldöke alól Jéghideg pillantást vetve a gazdára, botjával Játszik idegesen. Aztán a megszeppenő Szilast rántja magához és szorítja, hogy majd elrugaszkodik belőle a lélek. — Az az ostor, meg a feleségem, te ... — hörgi szinte érthetetlenül. — így szánod te a szegényeket! S a gazdát a vitézségi érmeivel együtt hemperfti az asztal alá és 6 maga kiesik a jeges hóra. Kint a fagyos ízéibe dőlve ölelt magához szipogó asszonykáját és leütött fejjel konokan vág neki a fagyos útnak • didergő cselédviskôk felé... Nincs még sötét, alkonyba hajlik a nap, a füstöt eresztó kémények alatt ilyenkor jó szánkázni, hóembert csinálni. De nem tudok az ajtónil to* vábbmenni. Görcsösen kapaszkodom az ajtófélfába és nincs kedvem semmihez. még Bálint bácsi megtréfálásához sem. Az öreg Kfti lábnyomait keresem a hóban, sírásra «r8»t>iilő szájjal. Az keserít, hogy bár megmozdult kezében a bot, még se csapta meg vele a gazdát. Pedig a feleségét szemeláttára hajította ki a hóba ... Ott az ajtófélfába kapaszkodva éreztem meg előstór, hogy az élet rideg, tán még ridegebb, mint ez • nagynagy hdfelhös téli világ! S S ICSONTOS VILMOS: Ľlj honfoglaló as | Öreg paraszt: Az urak szemében ganés paraszt voltam, S níg fájó panasz&m magamba fojtottam: Sápadtra, görnyedtre gyötörtek a gondok. Félve rügyeztem ki s leveleztem lombot. | Munkások: Sok, sok éven át minket emésztett A gyár, a bánya s amerre néztek: | Acélból, köböl a mi két kezünk | Csodát alkotott... Míg telt, míg kopott A vén idő velünk. öreg asszony: Négy karót vertünk le és szálmakötélböl Arra fontunlc ágyat s örökös sötétből Tapogatóztunk ki erre a világra... Gond-féreg a kedvünk tarsolyát kirágta. | Munkások: Kenyérből eleget sohse ettünk, Lázadni miatta mégse mertünk, Mert vaksággal vert csendőr állt elérik, Aki úgy félte TJrát, hogy érte Golyót is eresztett belénk., i 5 órus: Düledező, dohos vityillokból jöttünk. Nehéz grófi címer ragyogott fölöttünk. Mezítláb és rongyos ködmönokben járturik, Vakított a címer s egymásig se láttunk,. j 1 1 Munkások: Egymásig ne (ássunk, úgy akarták, Mint spongyát: sorsunkat kicsavarták, = Kellett a vérünk, | A sok verejték. A cípiert. vélünk | Fényesítették... 5 m | Fiatal legény: Apám, testvéreim, ne néézetéfí arra"! Más irányba nézzen, ki várja, akarja | A sorsát szépítő najrfényes holnapot, — Az a grófi címer nem minékünk ragyog. " Kórus: Más irányba nézünk, más irányba lApünk, S a széles földön sok millió testvérünk Vélünk egy irányba már indulnak, jönnek... Kiszánt akarat gyújt fényt, nyomán a könnynek. I Fiatal legény: Egy hatalmas erő kihúzm sarából A tiprott parasztot s lerátza magáról Földünk a henyélőt. a gőgöst, a rangost: í Az őst birtokon honfoglalás van most.' | Kórus: Új honfoglalás von! S az úri világnak Helyén napja virradt nagytakarításnak. | A múlt fertőjéből tisztítjük magunkat: Ragyogóra, szépre mossuk holnapunkat! | Öreg paraszt: Megifjodva én is indulok veletek, 1 Érzem, hogy köztetek még boldog lehetek. I Mindiq ezt a jövőt álmodtam magamnak. Nem vetünk már másnak: miénk már az asztag! " Öreg asszony: Mindig ezt a jövőt álmodtuk magunknak j És volt nyomorunlcat a nagyságos úrnak. Gyermekeim, ezt a földet szeressélek! Kezetekből többé ki ne engedjétek! - Kórus: ígérjük, fogadjuk, örök esküvéssel: Mit századokon át vérrel, verítékkel, Apáink öntöztek: örökös robotnak Fejében megtartjuk! S többé nem taposnak | Rajtunk a henyélők, — esküvel fogadjuk: | Mi a rováson van, most hát vissza adjuk! I . Küzdünk, hogy az egész világ új színt vegyen, I S mindenütt hasonló honfoglalás legyen! ! 9 iiitiiiiiiiiiiiiiiraiaiimuiiiitiiiiiiiiniuiuiiiiiiiiiiiiiu V t -