Uj Szó, 1955. szeptember (8. évfolyam, 210-235.szám)
1955-09-10 / 218. szám, szombat
1955. szeptember 10. UJSZ0 7 (8) "Cz a kép alakult ki bennem, amíkor kísérőmmel elhagytam Kissziget első fáit és a romantikus nyári össze-visszaságban bekukkantottam egy-egy házba. Először Nagy Jánoshoz akartam menni, meg akartam öt lepni otthonában, de aztán meggondoltam és Gyeszat Rudihoz mentem, aki közelftib lakik. Már nem emlékszem pontoséin, de azt hiszem fűzfavesszővel van körülkerítve az udvara, ahol egy láncra kötött ugató kutya fogadott bennünket. Egy nyolcvan év körüli néni, aki libákat terelt, rendre utasította a Bodrit és beléphettünk Gyeszat otthonába, amely csak egy szobából áll, de az utóbbi évek folyamán üvegesverandát építettek hozzá és az most a konyhát helyettesíti. Sem a szoba, sem a konyha nincs padlózva, de új benne a konyhakredenc, meg a fehérzománcos szép tűzhely. Az egész lakásban a legszebb bútordarab a tűzhely. Vigyáz is rá Gyeszatné, minden része úgy ragyog t tisztaságtól, akárcsak Králik vörösre lakkozott motorkerékpárja. Gyeszatné barátságosan fogad. Olyan asszony benyomását kelti, aki amióta emlékezetét bírja, állandóan dolgozott. Már túl lehet négy évtizeden, sőt lehet, hogy az ötven felé közeledik, akárcsak az ura, aki még nem érkezett haza a munkából. Miközben beszél az életről, néha-néha feláll és kikukkant, jön-e már Rudi. Mozdulatai, bár panaszkodik fájós lábára, élénkek, barna szeme is fiatalosan ragyog. Nem fukarkodik a szóval, mikor megtudja, hogy az Üj Szó munkatársa vagyok. Már mutatja is, hogy jár nekik a lap és szívesen olvassa, különösen a munkásleveleket, ő maga is gondolt rá nem egyszer, hogy tollat fog és megírja, milyen változást hozott életükbe 1í szövetkezet, de szokatlan neki az írás, nehezebb a toll, mint a kapa, amit gyerekkortól megszokott, így hát inkább a kapához ragaszkodik — fejezi be nevetve. Most is a kertből jött, gyomlálta a zöldséget. Mindig akad elég munkája a ház körül, tehenet, sertést tartanak, no meg rengeteg szárnyast. Tavaly még dolgozott a szövetkezetben, idén már nem, nem engedi a fájós lába. Valóban most, hogy fölkel, látom a lába térdénél körül van kötve és kissé sántítva szórja a magvakat a szárnyasok elé, amelyek. hívására az udvar különböző részeiből szinte parancsszóra összesereglenek. . Aztán fürgén és élénken folytatja ott, ahol abbahagyta. Itt-ott rendezget valamit, mert a rendre sokat ad. Már alkonyodik. Kint az udvaron a fák árnyéka sötétebbé válik, 80 esztendős édesanyja fáradhatatlanul teszvesz, vékony fűzfavesszővel tereli a szárnyasokat az ólakba, majd a tehenet hajtja a sűrű fák közt megbújó rozoga istállóba, de a konyhába nem jön be. Hunyorgó szeme párszor megrebben a lenyugvó nap sugaraitól, amelyek egy-egy pillanatra megvilágítják elmosódó öreg arcvonásait, aztán fogja a sajtárt és imbolygó léptekkel eltűnik az istállóban. — Nem pihen egyetlen pillanatra sem — mondja az asszony büszkén az anyjáról, közben felül, mert lépteket hall. — Ez Rudi — folytatja derűsen és arca ebben a pillanatban olyan, mintha valamelyik sarokból reflektor világítaná meg. Gyors mozdulatokkal tiszta abroszt terít és mire a férje belép, már tányér, kanál ragyog számunkra is az asztalon. A szokásos üdvözlés után Rudi kezet mos. Tejfeles krumplileves és túróstészta a vacsora. A háziasszonyon kívül valamennyien jóízűen falatozunk, a házigazda kétszer merit a levesből, mert amint mondja, ez az ebédje is egyben. Az asszony pár lépésnyire tőlünk egy székre ül, karba rakja dolgos kezét és boldogan figyeli falatozásunkat. — Nagyon jó volt — mondom, amikor befejeztem a vacsorát. Akkorára már az asszony meggyújtotta a petróleum lámpát és víz helyett elénk tesz egy-egy csupor tejet. — Csak igyanak és egyenek — kínál szívélyesen. — Mindez a mi termésünk, tej, túró, tejfel, liszt, vaj a magunk házától kerül ki. El vagyunk mi látva, nem kell félnünk, hogy mi lesz holnap. Néhány szóval elmondja, hogyan éltek a felszabadulás előtt. — Sokszor 5—6 tehenet is tartottunk, persze a tejet mind eladtuk, hogy megélhessünk. Vagy két hektár földet is béreltünk, istállótrágyával javítottuk, hogy megteremjen rajta télire a g takarmány meg a kenyér. (Először a takarmányt mondja.) Persze mindent elkövettünk, hogy hárázta, hogy mit is jelent tulajdon- ette a drótféreg, a viszály és lustaság, képpen a szövetkezet mindannyiunk mely úrrá lett a tagságon, számára. Valamit magam is láttam, Gyeszat Rudi arca elkomorul, amikor rom év múlva ugyanazt a darabka mert ezerkilencszáznegyvenkilencben ennek az esztendőnek a kudarcáról földet kapjuk bérbe, mert aki nem már dolgoztam a baromfi- és sertés- beszél; a hirtelen megindult őszi esötrágyázta, nem gondozta a földet, an- ólak építésénél. Nagyon jól láttam én, zésben kézzel kellett a rizst learatni, nak bizony nagyon sovány kenyere hogy a szlovák ifjúság hogyan töri cukorrépát szedni és kukoricát törni, magát sárban, hóban, viharban, fagy- egyesek pedig mást sem tettek, csak ban, hogy otthont teremtsen magá- ellentétekét szítottak a tagság körében, nak, de azt is láttam, hogy kormá- Amikor azonban az 1953. esztendőhöz nyunk mennyire segíti az ifjúság tö- ér, amely a párt jelszavával „soha rekvéseit. Zatykó azt is megmagya- többé 1952" indul, újra felderül az rázta, hogy itt nemcsak a szlovák arc a- Ekko r munkaegységenként már ifjúságnak épül otthon, hanem tizen- öt koronát kapnak új pénzben az évhétéves lányom is beköltözhet az v é9i zárszámadásnál. A munkát szeregyik családi házba, ha férjhez megy vezetten, meggondoltan végzik, A párt és bekapcsolódik a szövetkezeti munkába. Ügy is lett volna, ha a fiatalok nem kaptak volna lakást Szímőn. termett. Volt is nagy harc a bérlet körül. Ruházatra persze nem tellett, azt már Rudinak kellett megkeresnie, aki elment valahová gyárba dolgozni és sokszor hónapokig is távol maradt, én meg itt kínlódtam az állatokkal. Bizony sokat kellett törnöm magam, ma ezt a mi fiataljaink nem ismerik, hálistennek, hogy így történt. Nemcsak a férjem, de a lányom is, aki Szímőre ment férjhez, naponta bejár a szövetkezetbe dolgozni. Lányom férje most katona. Kap utána pár koronát, de azért csak dolöntudatosító munkája egyre erőtelje sebben érezteti' hatását és csúcspontját 1954-ben éri el. Itt aztán Gyeszat „ —, ,. Rudi pihenőt tart, okos tekintete a táA beszélgetes során Gyeszat Rudi ,, . ... . ... megállapítja hogy fejlődő szövetkezet volba ne z- m> ntha a J ovot kutatn a' gozik szorgalmasan. A fiatal házasok- i ei k e és motorja Zatykó volt. Sajnálja, nak mindig szükségük van pár korona tartalékra, mert mindig megeshetik valami váratlanul is — teszi hozzá jelentősen. Majd megjegyzi, hogy lánya szereti a szövetkezetet, megszokta ott a munkát, hisz leánykorában két évig fejő volt a közös istállóban. Ekkor jön be Gyeszaték másik lánykája, aki Gútára jár be naponta az iskolába és csendesen az apja mellé ül. A férfi most kapcsolódik be a beszélgetésbe, miután befejezte a vacsoráját. Nyugodt tekintetével hogy elment, de megfontoltan hozzáteszi, hogy a mai vezetőség is edzett, erős emberekből áll, akik együtt fejlődtek a szövetkezettel és akik továbbra is biztosítani tudják a szövetkezet gyarapodását. A közös munkákban szerzett tapasztalatairól így beszél: — 1951-ben mi kisszigetiek egy tiA terv — fejezi be — 25 korona munkaegységenként, meg közel 4 kg kenyér- és takarmánygabona. Remélem, hogy a tervet teljesítjük, bár idén későn került földbe a mag. Már késő éjjel van, amikor elköszönünk a derék Gyeszat-családtól. Kísérőm biztos irányítással kivezet Kissziget sűrű fekete fái közül, tévedhetetlen szimattal rátalál az ösvényekre, gyalogjárókra, amelyek bokrok, fák zenhármas csoportban dolgoztunk és menté n_ he pe-hupás mélyedéseken és / igen szép eredményeket értünk el. Ak- emelkedéseken lap ui nak a csö ndes kis- ' kor a feleségem, lányom és magam szjgetj éjszakába n. munkaegységeire csupán rizsből 264 kg "jutott, amit év végén több mint rámnéz és nekem abban a pillanatban ötvenezer koronáért értékesítettünk. úgy tűnik, mintha ez a tekintet kutató lenne és felmérné bennem az embert. így vagyok vele én is. Nézem csontos, munkától megviselt és mégis nyugodt, értelmes arcát. Szinte látom, magas, kopaszodó homloka mögött, mint érlelődnek a gondolatok. Lassan és meggondoltan kezdi. — Ezerkilencszázötven november hetedikén, tehát a Nagy Októberi Forradalom évfordulóján kapcsolódtam be a szövetkezetbe. Akkor írtam alá a belépési ívet és lettem szövetkezeti tag. Azóta jóban, rosszban együtt voltam Ezenkívül persze kaptunk kenyérgabonát és munkaegységenként száz' koronát. Még többet is kerestünk volna, ha idejében be tudjuk takarítani mindazt, amit a föld termett. De kevés volt a munkaerő. Kissziget népe látta a bő termés gazdag eredményeit és ötvenegy őszén tömegesen lépett be a szövetkezetbe. — Én akkor — folytatja Gyeszat — ugyan figyelmeztettem Zatykót, hogy nem kell mindenkit befogadni, hogy A következő napokat azzal töltöm, hogy még jobban megismerjem a romantikus Kisszigeten élő dolgozókat. Kele Gábort kerestem fel, aki ma ugyan mint szakaszmechanikus a komáromi gépállomás dolgozója, de nemrég a szövetkezet legjobb traktorosa volt. Ö is kisszigeti, szülei ma Is ott laknak. Szerzett érdemei révén abban a kitüntetésben részesült, hogy ma is a szövetkezet családi házainak egyikében lakik, bár a szövetkezetnek komoly gondot okoz a lakáskérdés. Munkahelyén komoly elfoglaltságban találom; egy újítás megszerkesztésén még várni kell egy kicsit, de nem dolgozik. Újfajta szalmahárltóról van hallgattak rám. 1952-ben aztán nem- szó, amely a kombájn után azonnal lea szövetkezettel. Senki sem hajtott, csak a termést, hanem az embereket takarítja a tarlóról a szalmát. Kele senki sem kergetett, alaposan meg- is drótféreg támadta meg-. Esztendő vé- Gábornak most minden gondolata ez fontoltam mindent. Előzőleg többször gén alig kaptuk meg a szükséges ke- az újítás és amint állítja, nem is lesz beszéltem Zatykóval, aki megmagya- nyérgabonát, az osztalékot pedig meg- nyugta addig, amíg a szerkezet el nem t>r íi. í' / \ ( * V XN v V ! Éfofr 'I m t 4mkJ A Makarenko utca egyik háza • / V ' t mJ -, készüfl te ki nem próbálják. Napok kérdés* éa megtudja, vajon bevált-e vagy sem. Akik ismerik Kele Gábort, azt mondják, hogy biztosan beválik, mert amit ő a fejébe Tesz, azt megvalósítja. Kele Gábor harminc esztendős. Nős, egy gy#ntrek apja. Most azonban családjáról is megfeledkezik. Éjjel is, mH előtt lefekszik, az újítására gondol. Bár szombat van *s már esteledik, arca még maszatos és eszébe sem jut, hogy megmosakodjék, vasárnapi ruhát öltsön. Nincs ideje. Tőlem is azt kér« dezi, nem lehetne-e elhalasztani a beszélgetést holnapra. Kelletlenül végre kötélnek áll, de később beszélgetésünk folyamán hangja annyira átforrósodik, ho$y a fiatal traktorosok, akik most érkeztek a kaszálási és trágyahordásl munkából, megilletődötten hallgatják, amikor a szövetkezet megalakításának nehézségeiről beszél: — Már 1949-ben mint gépészkovéei kerültem ide — mondja — és napi munkám mellett módot adtak arra is, hogy megtanuljam a traktorvezetést. Amint elvégeztem a tanfolyamot és sikeresen letettem a traktorosvizsgát, azonnal bekapcsoltak a szállítás munkájába. A negyedi állomásról fuvaroztam az építőanyagot. A szlovák fiatalokkal dolgoztam együtt. Nehéz munka volt... Sokszor a nedves éjszakában, sárban, szitáló esőben kellett ki- és beraknunk az építőanyagot... Ezerkiláncszázötven' őszén traktorával répát szállít. Ekkor már apja is a szövetkezetben dolgozik és november 15-én aláírja a belépési nyilatkozatot. Jellemző, hogy a kisszigetiek pontosan emlékeznek erre a napra, a döntő fordulatra. Ezen az őszön Gábor azzal tűnik ki a többiek közül, hogy amíg más traktoros mindössze két-három fordulót végez a répaszállításnál, addig ő ötször fordul. Zatykó példának állítja oda a többi traktoros elé és azt javasolja, hogy indítsanak versenyt a traktorosok között. A verseny győztese ötszáz korona jutalomban részesül. Mondanom sem kell, hogy a versenydíjat és dicsőiséget Kele Gábor szerezte meg. — Hát az igaz, hogy megindult a verseny a szövetkezetben, de ugyanakkor Kisszigeten megindult az ádáz harc azok ellen, akik a szövetkezethez csatlakoztak. — Ezt mondja Borka Vendel, a traktorosbrigád éjjeliőre, aki eddig csendesen hallgatta Gábort, de most már nem hallgathat,, mert az akkori légkört jól ismeri. Maga is 1950. október 28-án lépett a szövetkezetbe. A feszült légkört azzal magyarázza, hogy Kisszigeten sokan még bizalmatlanok voltak, mert igen fájón élt bennük a Benes-éra hatása. Minek tagadjuk — mondja Borka méltósággal — csak legyünk őszinték. Erre tanít bennünket a párt. így tudom .meg, hogy Borka Vendel párttag. — Nézzünk szembe a valósággal — folytatja. — Mi, tizenhármán, akik beléptünk a szövetkezetbe, éreztük és tudtuk is, hogy a benesi politika soha többé nem tér vissza hozzánk. A többiek azonban ezt nem tudták. Ezért tartottak bennünket árulóknak és ezért öitött az ellenségeskedés olyan méfeteket, hogy az egyik tagot meg is verték. Ha már itt tartunk, meg kell mondanom — teszi hozzá bölcs mosollyal, — ho<}y az a verekedő ma a szövetkezet egyik legjobb dolgozója, a tagság büszke rá. Borka Vendelt élvezet hallgatni, annyi bölcsesség és megértés van a hangjában. Azt hiszem, Kissziget dolgozóinak fejlődéséről ő adhatna leginkább számot, Már túl lehet a hatvanon, s arcán a higgadt mosoly elárulja, hogy emberismerő és helyesen tudja megítélni a viszonyokat. Utána újra Kele Gábor jut szóhoz. Most már beszél, anélkül, hogy kérdezném. Azt mondja, hogy a szövetkezetben végzett munkája során legnagyobb élménye az volt, amikor 1951 őszén a szövetkezet két Sztalinyecet kapott és az egyiket rábízták. — Hü, micsoda gép volt! Két műszakot dolgoztam rajta naponta és meg se érezte. Olyan könnyedén hűzta ki a sárbaragadt traktorokat, mint a tövist a húsból, mert igaz ugyan, hogy jó föld, ez a drága föld. de ősszel és tavasszal nyakig úsztunk a sárban, latyakban. Majdnem naponta ki kellett mentenem egy-egy sárbarekedt traktort. A Sztalinyec azonban bírta az iramot. 1953 tavaszán, amikor átadtam a Sztalinyecet a gépállomásnak, mindössze csekély javításokat kellett rajta eszközölni. (Folytatása következik.) /
