Uj Szó, 1955. szeptember (8. évfolyam, 210-235.szám)

1955-09-08 / 216. szám, csütörtök

1955. szeptember 8. UJSZO 7 Rozsnyó, a bányaváros Második szülőföldemnek vallom, pedig az én Rozsnyómat csak a Váraljai utca, a Csucsomi utca és a Húslóger jelentette. Annyira, hogy még most is, közel tizenkét év után, ha Rozsnyón járok, felkeresem a régi kedves helyeket, százszínű gyermekéveim feledhetetlen emlékeit. A Váraljai utcát jobban ismertem a többinél. Ez volt a város legrnocskosabb utcája. Lóganéjtől mézeskalácstükörig volt itt minden. A felső végén egy elromlott, és évekig javíthatatlan kanális szelte ketté az utcát, melyből esős időkben mindig kicsapott a szennyvíz, besöpörve az egész utca mocskát valamelyik zeg-zúgba, amely aztán hónapokig ott bűzlött, •mint valami örök városi szag, mely nélkül már szinte el sem tudtam képzelni az én Rozsnyómat. Mégis miért szerettem ezt az Utcát? Sok okom volt rá. Ez az út vezetett a faluba, ahonnan édesanyámék minden hónap elején elküldték az első havi menázsimat, a levelet és az üzenetet: inas, jól tanulj!... Volt úgy, hogy így-szólt az üzenet: Egészségesek vagyunk, ezt kívánjuk neked is. Ha rossz lesz a bizonyítvány, mehetsz világgá, mert apád úgy is leveri a bokádat!... Csókolunk, anyád. Másért is kedveltük ezt a helyet. Itt álltak szombatonként a dinnyésszekerek. Ilyenkor mi is itt ácsorogtuk az időt, vártuk, míg nekünk is lecuppan valami. A Húslőger volt mégis a legérdekesebb része a városnak. Egyetlen ember lakott itt, a városi kutyapecér. Az írok szélén — mert széles, giz-gazos árok volt ez a Húslóger — állt a háza. Ide is úgy kerültem, hogy egyszer a hónap vége felé, amikor a diákság már olyan garastalan volt, hogy szédült az éhségtől, elmentünk kutyát fogni 12 fillérért. Ennyit adott az öreg, többet sohasem, mert ő is így kereste a kenyerét. A kutyapecérkedést nemsokára abba kellett hagynom, mert valami falumbeli meglátott, amint éppen madzagon húztunk egy kutyát a városon keresztül — hát persze, hogy tele lett vele rögtön utthon a falu.' Alig két nap múlva be is állított hozzám az apám, hogy visz haza. De azért még sem vitt, csak elverte egy kicsit a nadrágom. Azóta aztán félreálltam a könnyű és érdekes pénzkereséstől, de azért a Húslógert nem hagytam ei. Ide jártunk cinkoskodni. Érdekesen játszottak itt a gyerekek, bányát fúrtak mindenütt, ahol csak lehetett. Volt is itt egy olyan gyermekbánya, hogy később, légiriadók alkalmával ide szaladt az egész utca. Barátom csak egy volt. Kovács Karcsi. Nem messze laktak tőlem. De ő is sokszor kinevetett. Mert mindig nevettek, ha megszólaltam, nem is értettem én az ő játékukat, meg nagyon palócosan beszéltem. Pedig ők is csak olyan véznák voltak, mint. jómagam, az arcuk meg még az enyémnél is sárgább. Később azért összemelegedtünk. Együtt jártunk reggelente bámulni a piacra. Tejért is együtt mentünk. Mert mi nagyon korán indultunk, sokszor alig pittymallott, mikor elindultunk le Berzétére, hogy legyen reggeli és hogy még az iskolába is elérjünk idejében. Azért késtünk is eleget. Iskolába én sem szerettem járni. Nem tudom miért, pedig jó tanítóink voltak. Csak az öreg igazgató — olyan nagyon kövér ember volt, •— pofozkodott. Igazi barátra később akadtam. Még ma is úgy érzem, hogy ez az öreg, nagyon megtört bányászember volt az első, aki engem igazán szeretett Rozsnyón. Ez pedig Fábry Feri bácsi volt. A lányánál laktam, Bözse néninél. Feri bácsit csak egy fél évre rá, hogy odakerültem, láttam először. Akkor sem nagyon láttam, mert éjszaka volt. A Rózsa utcában laktunk, egy emeletes háznak a földszintjén. Negyvennégy őszén volt, közeledett a front, s egyre gyakoribbak voltak a légitámadások. Egy este magamra maradtam. Bözsi néni egyetlen fiával elutazott Kassára. Féltem, hiszen akkor még alig tíz éves voltam. Este kilenckor riadó volt. Én is leszaladtam az óvópincébe, csak ott volt a szomszédban. Ott ültünk egész tizenegy óráig. Már álmos is voltam, fáradt is, úgyhogy nagyon vártuk a sziréna sima fújását, ami a riadó végét jelentette. Mondom, tizenegykor haza is mentem. De alig bújtam be az ágyba — ott volt ez utcai ablak alatt a szobában — amikor újra elkezd jajgatni a sziréna. De olyan keservesen, hogy remegtem félelmemben. Nem tudtam mit csinálni. Csak reszkettem, kegyetlenül féltem. Nemsokára jöttek a gépek, egész alacsonyan, hogy zúgott az egész mindenség. Erre megijedtem. Hirtelen felugrottam az ágyból, öltöznék, hogy szaladjak a pincébe, de a ruhám! Nagy ijedtségemben azt sem tudtam, hogy hová szórtam. Minden gpndolkodás nélkül nyúlok a kapcsolóhoz, fel is gyújtom a villanyt, de erre meg egy nagy ordítás az utcán az ablak alatt, és csapsz — repül már az ablakom be rámástul, mindenéstül! Nfm bombától, csak az utcai szolgálatos bunkósától. jDe erre én úgy megrémültem, hogy azt sem tudtam, mi van velem. Viszszaszaladtam az ágyba, de az meg tele volt üvegszilánkkal. Akkor elszédültem, és nem tudom mi lett velem. Amikor magamhoz tértem, egy idősebb ember ült az ágyam szélén, . én meg már az ágyban voltam. Nem szólt ő semmit, csak a fejemet simogatta. Reggel felé eltűnt a kamraajtón keresztül. Reggel, mikor felmentem a Csucsomi utcába, Fábry néniékhez — mert míg Bözsi néni nem volt otthon, ott kaptam kosztot — ott láttam újra a titokzatos embert. Fent a padláson. Magához hívott, és itt barátkoztunk össze. Alacsony ember volt, az arca durván fekete a negyvenéves bányaportól, és vért köpött. Nagyon csodálkoztam, mert otthon a faluban is láttam már embert, akinek a köpése véres volt, de még ilyet nem. A Feri bácsié szinte feketéllett. Nagyon barátságos és tréfás ember volt, s úgy tudott mosolyogni; hógy az arca két oldalán egy kis lyuk volt.' Ez nagyon megtetszett nekem: még barátságosabbnak éreztem. Meg is tanított rögtön, ott a padláson egy nótára, csak nagyon halkan kellett dúdolni, azt meg sehogyan sem tudtam, és ezért lezavart a padlásról. De az első sorát azért megtanultam: „Föl, föl, ti rabjai a földnek!" El is dicsekedtem vele Kovács Kar- 1 csinak még a másik nap, ő meg azt mondja, hogy ezt az apja is tudja, de ezt nem szabad dalolni, mert ez kommunista nóta. Kérdezte is, hogy kitől hallottam, de én azt nem mondtam el senkinek a világon. Ez volt az első titkom

v. Feri bácsit egy hét múlva mégis elvitte a Gestapo. Sok mindent nem értettem még akkor. Az egész élet olyan titokzatos volt körülöttem, hogy én még nem tudtam belelátni, csak sejtettem a bányászok vadul csillogó szeméből, hogy nagy dolgok történnek, és hogy valami jön, ami mindent megváltoztat, ami egy más világot teremt a szennyes, sápadt emberek városában is. Fábry Feri bácsit május elsején láttam harmadszor. A Főtéren, az emelvényen szónokolt. A tömeg, — de olyan tömeg, hogy még addig sohasem láttam olyat, — pedig éljenezte a beszédét. Én fölötte bo'dog á| büszke voltam, hogy ismerem azt az embert, azt a bányászveteránt, aki oly szépen beszélt az emberekhez. El is mondtam mindenkinek. Azóta mi történt? Elhagytam Rozsnyót, az immár teljesen megújult, megszépült várost, de még mindig otthonomnak tartom. S ha arra járok, nézem az új bányászokat nevelő szép tanulóotthont, az embereket, az újonnan épült üzemeket, látom a tárnákat, fölöttük a terv teljesítését jelző ötágú vörös csilagot — s arra gondolok, hogy Fábry Feri bácsi és a sok-sok ezer tüdőbajban elpusztult bányász ezerfelé szétköpött vére nyomán mégis csak kikel az emberek boldogabb és virágzóbb élete. Kardos István. —Viliií . . „••»> •• .. f X-.L- „Jit-.ü,*(6) Z

atykó boldogan lát munkához. Nem kell sokat kutatni káderek után. Noteszében ott van valamennyi ifjúmunkás neve, aki az Ifjúsági Vasútvonalon és az útépítésnél kitűnt kiváló munkájával. A CSISZ-központ segítségével tehát nekilát, hogy összeterelje mind a budmerici kastélyba. A háromhetes tanfolyam után 1919, április 4-én a kassai kormányprogram meghirdetésének évfordulóján Zatykó vezetésével 18 CSISZ-tag érkezik a Gúta kö.-clében fekvő terméketlen vidékre, amelyet a környék doigozói nyilván azért neveztek el Dögösnek, mert évízázadqkon át ki volt téve a természeti erők pusztításának, a Duna és a Vág áradásának. A sivár, mocsaras, fűzfaerdős terület egyébként Gútához tartozott és határa Kisszigetet erintette, amely ma már az Ifjúsági Falu része, de akkor még Gúta egyik pusztája volt. Lakói többnyi-e állattenyésztéssel keresték meg mindennapi keserves kenyerüket és ha ruházatra akartak szert tenni, a lányok szolgálni mentek, a férfiak pedig a 30 kilométernyi

1 távolságra levő Komáromba gyalogoltak dolgozni és betekig, hónapokig is távol maradtak otthonuktól. Az asszonyokra hárult a feladat, hogy az állatokkal törődjenek. így volt ez, amikor az ifjak megjelentek, hogy munkájukkal termővé varázsolják a . kopár vad vidéket. Munkájukat igen nehéz körülmények, között kezdték meg. Egy juhásztanya volt első otthonuk, ahol priccseket állítottak fel emeletesen, hogy a fáradságos napi munka után legyen hol álomra hajtani fejüket. De ez a lakás hálóhelynek is' oly szűknek bizonyult, hogy kénytelenek voltak segíteni magukon. Kiválasztották tehát a terep legmagasabb pontját, ahová a vLí.radás nem ért el, tíz tyúkólat építettek a jövendő barom'ifatm számára és ideiglenesen ott rendezke-ltek bc. De mielőtt a tyúkólat felépítették volna, sokkal sürgősebb dolguk akadt. Itt volt a tavasz, az ugart fel kellett szántani és a magot minél előbb földbe vetfii, hogy ősszel betakaríthassák a termést. A vetőmagot és a főzéshez szükséges élelmiszert kölcsön kapták a szomszédos állami birtoktól, a gépállomással pedig megállapodtak a föld megművelésében. A szerződés úgy szólt, hogy a~ termés betakarítása után fize'ik meg a gépek és traktorok munkájának diját. A marhaállományt oly módon próbálták biztosítani, Ingv a Földműves Raktár Szövetkezettől 'eg^'.tecésre, gondozásra egy ai'Htcsordát kaptak és a megállapodás szerint rturkájuk fejében a, szaporulat az övék maradt. Ugyanakkor hozzáfogtak a csatornázáshoz, mély árkok ásásához, hogy a víz el ne lepje a bevetett földeket, vagy ha feltör a talajvíz, levezethessék a folyó medrébe. Az alkotás és a termelés láza jellemzi az elSő két esztendőt. Utalásokra szorítkozom, amelyeket azoktól lestem el, akik az első perctől kezdve kitartottak az Ifjúsági Falu eszméje mellett és ma oszlopai a szövetkezetnek. Ezenkívül az elért eredményekre, a gyönyörűen virágzó határra, a muskátlis, fürdőszobás családi házakra, a derűs pufőkarcú gyerekseregre támaszkodom, amikor nagy vonalakban igyekszem lerögzíteni az ifjúság alkotó te\ vékenységét az eléjük tornyosuló nehézségek közepette. Elképzelhető, hogy a sár és latyak közepette, e néptelen vidéken sok kényelmetlenségben volt részük a brigádosoknak, még mielőtt igazán munkához láttak volna. Nélkülözték mindazokat az apróságokat, amelyeket eddig játszva beszereztek. A gyertya, dohány. * gyufa, szappan csak napok múltán jutott el munkahelyükre. A kép, amit szívükben hordoztak, enyhén szólva kissé sárossá és dudvássá vált. és Zatykó terített asztalán a fehér abrosz bizony kissé foltos lett. Mindez azonban érthető, ha meggondoljuk, hogy Zatykó épp oly kevés tapasztalattal rendelkezett egy szocialista falu építésében, akárcsak az ifjúság. \ De mert valamennyien, Zatykót is beleszámítva, munkás és paraszt ifjak voltak, csalódásukat, keserűségüket gúnyos mosollyal intézték el. Kigúnyolták önmaguk ügyetlenségét, járatlanságukat, hogy elképzelésüket revideálni kell magukban, az alkotott képet szét kell rombolni, hogy két kezük munkájával aztán darabonként újra összerakják. Amolyan önkritika volt ez, az edzett emberek sajátja. Ebben Zatykó járt elől, hibáztatta magát, hogy nem szervezte meg jobban a munka megindítását. De őt is épp oly türelmetlenség fűtötte, akárcsak társait. Amikor kint a szabadban, a juhásztanya előtt felállították a kondért, amelyben főzték az egytál ételt és délben körülülték, már bizonyos megkönnyebbülést éreztek, mintha az eltévedt úton fontos nyomra akadtak volna. Határozottan tudták, ha ideigóráig még botladozni fognak, előbbutóbb révbe jutnak. Mindennap újra és újra birokra keltek a mostoha vidékkel. Minden elért eredmény lelkesedést váltott ki belőlük, mert újabb állomást jelentett, mely közelebb vitte őket céljukhoz. A sok kellemetlenségen, váratlan akadályon kívül, amelyek munkájuk folyamán felmerültek, váratlan örömökben is volt részük, amelyek a közös erőfeszítésből és összefogásból eredtek. Ezekben az első hónapokban Zatykó volt az összekötő kapocs az ifjúság és a CSISZ-kÖzpont között, mely mindent megtett, hogy segítsen és konynyítsen a brigádosok helyzetén. Ö volt a közvetítő, itt is, ott is meggyőző érvekkel kellett dolgoznia, mert a pénzzel csínján kellett bánni, hisz az országban az Ifjúsági Falun kívül ezer és ezer gyár volt épülőben, ezer meg ezer szövetkezet alakulóban. A néptelen terület egyébként egyre népesebb és egyre zajosabb lett. Megérkezett a traktorosiskolá-a tanerőkkel és az ország minden részéről érkeztek a tanítványok, az új brigádosok, akik részben segíteni jöttek a CSISZ utasítására, részben pedig azért, hogy megtanulják a traktoros mesterséget. A traktorosiskola, amelyet a CSISZközpont létesített, azt a célt szolgálta, hogy az ifjakat idekösse. Az új brigádosok, akik a 18 úttörő után érkeztek, félnapot dolgoztak, félnapot tanultak. Akinek kedve volt, az a hathetes brigádmunka után tovább maradhatott. Ennek az eredményeként ősszel 56-ra emelkedett az állandó munkaerők száma. Zatykó ekkor már tudta, hogy az ifjúság pusztán a maga erejéből képtelen művét megalkotni és feltétlenül meg kell nyernie céljának a környező lakosságot, amely rossz szemmel nézi az ifjúság törekvését. A fiatalok azonban, akik láttlík a kisszigetiek makacs ellenállását, foko•zott ujjongással örültek keserves munkájuk eredményeinek és hallani sem akartak arról, hogy idősebbek is belépjenek közösségükbe. Az elragadtatás, amellyel a 70 hektárról betakarították sovány termésüket, büszkeséggé dagadt bennük és oly nagyszabású aratási ünnepet csaptak, mintha új világot hódítottak volna meg. Szép volt ez az aratási ünnep, mindenkinek felcsillan a szeme ma is, ha az Ifjúsági Falu első aratására gondol, a fellobbanó' és izzó szerelmekre, amelyek felelősségérzettel, drámai feszültséggel, " izgalmakkal voltak zsúfoltak és értek az épülő családi házak, otthonok számára. Az ifjúság boldog volt, meg voltak a maga Íratlan szabályai, törvényei és aki nem tartotta be őket, annak távoznia kellett körükből. 1949 őszén még tiltakoztak az ellen, hogy egy idősebb tapasztalt szakember irányítsa őket, ezért váltott ki belőlük ellenállást Králik jelentkezése. Ám az őszi esőzések, ezenkívül a bevonulások, az őszi munkálatok elvégzésének sürgető, szüksége egyre inkább feltárták előttük is, hogy komoly eredményeket csak akkor érhetnek el, ha szakemberek kerülnek a vezetőség-: be. Zatykó István ekkor már térképpel a kezében dolgozik. Este leül a fiatalokkal tárgyalni és a térképen megmutatja, hogy jövőre az utca ott lesz, az iskola meg itt, amott meg épül egy hatalmas istálló... A pénzügyi tervet a párt és a kormány már jóváhagyta, most már csak arra kell törekedni, hogy a segítséget megérdemeljék és olyan eredményeket érjenek el, hogy a kölcsönt visszafizethessék. Zatykó nemcsak szavakkal dolgozik, hanem tettekkel is. Ha szükség van rá, maga is kezébe veszi a lapátot, vagy más szerszámot és megmutatja, hogyan kell dolgozni. Ugyancsak ezen őszön ráveszi János öccs'ét, a géplakatost is, hogy jöjjön az Ifjúsági Faluba dolgozni. János már nős, itt még nincs lakása, de azért jön, mert bátyja meggyőző szavainak nem tud ellentállni. Az ifjúság látja, hogy Zatykó Pista az Ifjúsági Falura bízza életét, ez a tét mindene, akárcsak nekik. Maguk közé fogadják Králikot, aki munkájával rövidesen bebizonyítja, hogy szakember a talpán. Ő irányítja az őszi munkákat már 300 hektárhyi területen. Eleinte számításainak alapja a maga kis hathektáros földje, azt szorozza, hogy megkapja a nagy területen mérvadó eredményt. A szorzásosztás műveletét azonban titokban, magában végzi, és kint a határban utasításai már határozottak. Králik tudásával és példás viselkedésével bebizonyította, hogy méltó a fiatalokhoz és tudásával valóban az ő álmukat akarja megvalósítani. Az ifjak azonban továbbra is idegenkedtek attól, hogy más felnőttéket is befogadjanak. Az idősebbek többnyire tele vannak, a kapitalizmus csökevényeivel. Nem is kell olyan messzire menni; itt vannak ezek a kisszigetiek, szegények mint a templom egere, mégis olyan kárörömmel nézik az ő nehézségeiket, mintha csak kapitalisták lennének. Fene, aki érti az ilyen embereket. A keserves ősz szülte ezeket a keserves kijelentéseket. A tapasztalatlan traktorosokban, akik itt tanulták meg a traktorvezetést, több volt a lelkesedés, mint a tudás. Gépük bizony gyakran a sárba ragadt. Ebben az időben Kele Gábor a kovácsgépész, aki ugyancsak itt tanulta meg a traktorvezetést, nemcsak a cukorrépát szállítja a negyedi állomásra, hanem sokszor segít kihúzni a traktorokat a pocsolyából és éjt nappallá téve javítja a gépeket. Kele Gábor akkor 25 éves lehetett és a munka hőseként szerepel az Ifjúsági Falu történetébén. Zatykó értett hozzá, hogy Gábor tetteit tisztelettel emlegesse és megmutassa a szlovák ifjúságnak, hogy a magyar fiatalok között micsoda segítőtársakra tehet szert. A félszeg Turcsina, a kis fürge Juhász, a szőkehajú Kele és még egynéhány ifjú, akik a legnehezebb munkából mindig kiveszik részüket, — ők jelentik az ifjúság lelkét, vigaszát, előremutató és világító fáklyáját. Mint a gyerekek, úgy örültek 1950-ben az első csikó világrajöttének. Mindenki simogatta, dédelgette az állatot, benne látták a szocialista gazdálkodás vagyongyarapodásának első kézzelfogható jelét. (Folytatása következik.)