Uj Szó, 1955. szeptember (8. évfolyam, 210-235.szám)

1955-09-29 / 234. szám, csütörtök

t 6 m %w 1955. szeptember 29. iiiiiiiiiiuiniuiiiiniiiiuiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiBiiiiiiiuiitmuiiiiiiiiiiiiuiiiiiimiiiiiuiiiiMiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiuiiiiniin 1 CTIBOR STiTNICK?: | : Szeptember végén j | Vadlúdcsapat húz a puszta egén | alkonyatkor sírva dél fele. § Szavukban bánat, költöző remény, 1 | a szeptember búcsúzik vele. 1 | Zúg a nádas. Buja virágzástól f | illatos az erdő. Büszke nyár, g | maradj hát még, tüzesszemű pásztor, | gulyaőrző áldott napsugár! | | Duzzaszd a napraforgó olaját, | | édesítsd a szőlő fürtjeit! | Dús esődtől ifjul a Hortobágy | s szőnyeget virágokból terít. 1 5 Vadlúdcsapat húz a puszta egén, | 1 a szökő nyarat követni kész. | Csodáló szemmel, szótlan nézem én, jjj | mígnem mind a messzeségbe vész. Debrecen, 1953. szeptember 30. I Fordította: Tóth Tibor. 1 Ulcak o ooezoR | Messziről azt hinnéd, hithű muzulmánok hajlonganak a kelő napot várva | a még néptelen nagy utca közepén; csak mikor az ember közelükbe ér, 1 akkor veszi észre a kis kalapácsot, | hogy pendül-csendül az úttest kövén. | 5 m m ^ | Sok apró kockából hosszű utca épül, | szemnek is kedves a kalapács tánca; s hányszor kél táncra, míg sima lesz az út? Néztem, csak néztem a két barna fiút, hűvös kora reggel, ahogy kabát nélkül, munka ütemére ajkuk dalra gyúlt. Ozsvald Árpád % m ^ iiiniiiii[iiniiiniiiininiiiiiii!iiiii»iiiiniiiiiiiiiiniuiiniii»iiii!iininiiiiii>iiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!ii>ii>iiiiiiiiiiiii)iiiiiiiiiiii Azt hiszem, nem létezik olyan ember, aki képzeletben ne tett volna nagyobb világkörüli utat. Elővette a térképet és ujját végighúzva az óhajtott útvonalon, lelki szemeivel egy óceánjáró hajó fedélzetén sütkérezett, vagy Pekingben a ritkaszép, kínai selymek között válogatott, esetleg a sivatag ofizisán tevéjét itatta. Ki-ki gusztusa szerint. Én is hosszú-hosszú utat tettem a napokban, még hozzá a messze Vietnami Demokratikus Köztársaságba. Az ügy történt, hogy Prágában a Príkopyn lévő Myslbek pavilonban kiállítás nyílt a megalakulásának 10 éves évfordulóját ünneplő Vietnami Demokratikus Köztársaságról. Mint sokan mások, én is véletlenül tértem be, gondolván, pénzbe nem kerül, körülnézek, ha nem érdekel, kijövök. A körülnézésből néhány órai bámészkodás és aprólékos tanulmányozás lett. Ügy éreztem magam, mintha nem Prága kellős közepén négy kis teremből álló kiállítási helyiségben lennék, hanem a Távol-Keleten élő népek nagy családjához tartoznék. Mikor beléptem, sajátos zene ütötte meg fülem. Köröskörül a vitrinekben a vietnami nép hallatlan ügyességét, ízlését, és szorgalmát érzékeltető szebbnél-szebb tárgyak, a falakon az ország gazdagságát, természeti kincseit, földrajzi fekvését szemléltetően ábrázoló térképek, a paneleken e fiatal népköztársaság történetének rövid összefoglalója. Az egész légkör, az egzotikus zene, a látogatóban szinte nyomban feltörő mély rokonszenv akaratlanul az elismerés, a tisztelet és a csodálat jelzőit kényszeríti az ajkakra. Jól felkészült kísérőnk a kiállított tárgyak bemutatása közben élénk színekkel ecseteli a vietnami nép életét, és ez még közvetlenebbé teszi a látottakat. Nyolcvan évig sínylődött és szenvedett a vietnami nép a francia gyarmatosítók jármában. A hosszú évtizedek alatt súlyos veszteségekkel végződő eredménytelen felkelések tizedelték a szabadságáért küzdó népet. A Nagy Honvédő Háborúnak és a kínai nép hősi forradalmi megmozdulásának Vietnamban is meg volt a hatása. Óriási áldozatok árán mégis kivívták a hőn óhajtott szabadságot. Ho Si Minh, a jelenlegi köztársasági elnök és miniszterelnök 1945. szeptember 2-án bejelentette a Vietnami Demokratikus Köztársaság megalakulását. A francia gyarmatosítók azonVIETNAM írta: Kis Éva ban nem tudtak egykönnyen belenyugodni a természeti kincsekben gazdag ország elvesztésébe. Másfél év sem telt el. Ismét megkezdődött a véres harc. A gyarmatosítók modem fegyvereivel szemben a primitíven, csak íjakkal és lándzsákkal felszerelt bennszülöttek kezdetben tehetetlenek voltak. A lakosság az őserdőkbe vonult, ott folytatták hétköznapi életüket. Az egyetem, iskolák, kórházak, őserdő rengetegében ütötték fel székhelyüket. A gyógyszerhiány arra késztette az orvosokat, hogy kukoricából próbáljanak peniciílint előállítani. Tizennégy millió ember tanult meg írni és olvasni ezekben az esztendőkben. Ilyen körülmények között aratták döntő győzelmüket 1954-ben, amikor Dien Bien Phu bevehetetlennek tartott erődítményét sikerült elfoglalniok. A franciák kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni a hós nemzet képviselflivei és megkötni a fegyverszünetet. Mindezeknek tudatában a látogató fokozott érdeklődéssel és tisztelettel adózik a sok-sok ezer kilométer távolságban élő vietnami népnek. A szemlélődést a dísztárgyaknál kezdjük. A rendkívüli finomsággal kidolgozott ezüstkazettáknál, evőeszközöknél, toalettkészleteknél, nyakékeknél, serlegeknél. A gyöngyházzal kirakott fakazetták, fényképalbumok, könyvtartó, halászbárka elefántcsontból készült kicsinyített mása — elragadóan szépek. Nagy tömeg veszi körül Zápotocky elvtárs kézimunka arcképét Valóban mestermű. Csak ha egész közelről nézzük, vesszük részre, hogy nem festmény A megszólalásig élethű. A színek oly természetesen hatnak, hogy ecsettel sem lehetne jobban eltalálni. Biztos, hogy nagy művész alkotta. Majdnem ilyen tökéletesek a rézbe öntött, ugyancsak gyöngyházzal kirakott portrék. A tájképeket egészen eredeti módon készítik. A fába vésett rajzot egy fafajtának törzséből nyert különleges lakkal belakkozzák, aztán sokáig fényesítik. A motívumok gyakran ismétlődnek. Cölöpökön épült, pálmákkal körülvett vietnami ház, rizsaratás, vallásos tárgyú jelenetek, francia katona fogságba ejtése stb. A két gyönyörűen hímzett szatén kimonót főleg a nők csodálják. Irigykedve nézzük a remek gyékényszőnyegeket. Bizony jő lenne nekünk is az előszobába. A kiállítás egyik célja, hogy Csehszlovákia és a Vietnami Demokratikus Köztársaság közötti kereskedelmi kapcsolatok bővüljenek. Nekik sok olyan nyersanyaguk van, amit mi tudunk használni, mi viszont gépi berendezéseinkkel hozzájárulhatunk népgazdaságuk modernizálásához. A kiállítás rendezősége ezeket a szempontokat szem előtt tartva, felhívta a közönséget, írják be az emlékkönyvbe, mi az, ami a legjobban tetszett, és mi az, amit behozatalra alkalmasnak tartanak. A könyvbe Jrt válaszokból kitűnik, milyen jó gyakorlati érzékkel rendelkeznek háziasszonyaink. A legtöbb megjegyzés a szőnyegeknek szól. De melegen ajánlják az olajbogyók, fűszerek, nádból és bambuszból font ízléses kosarak, vastag nyersgumitalpú cipők, fapapucsok, kigyótörtáskák, a remek jutaspárgák behozatalát is. Az egyik terem vitrinjeiben üvegekben egymás mellett sorakoznak Vietnam legfontosabb termékei., Hántolt és hántolatlam rizs, kukorica, különböző kávéfajták, tea, fahéj, szegfűszeg, kókusz, dohány, amerikai mogyoró, szezám, babból és rizsből készült liszt, szója, chlilies (mint a mi paprikánk), bors, olajfélék. Ezenkívül láthatók a gyógyszergyártáshoz szükséges különböző alapanyagok, melyek közül például a badyant a hasler-cu-< korkákban használjuk fel, a kajaputot a fogkrémekben és szájvizekben. Nemes fémekben is igen gazdag ai ország. Bányásznak krómot, wolframot, vasat, nikkelt, mangánt, cinket, rezet, aranyat, platinát, ezüstöt. Híresek ezenkívül felszíni antracit-bányáik és gumiültetvényeik. A termekben sokan állják körül a szép és praktikus, nádból és bambuszból készült bútorokat. Sehol egy szög, minden kötözve, a székek és karosszékek támlája szintén nádból vagy ízléses textilanyagból. Csónakjaikat is bambuszból csinálják, majd erősen belakkozzák, amitől azok vízhatlanná válnak. A kiállítás megrendezésében a csehszlovák kereskedelmi kamara dolgozóínak, akik a Külkereskedelmi Minisztérium és a Kulturális ügyek Minisztériuma megbízásából a kiállítást összeállították, nagy segítségére volt a Vietnambői kizárólag ebből a célból hazánkba érkezett Bui Duc Nhung elvtárs. Naponta kb. ötezer ember fordul meg a Myslbeknél és azt hiszem a legtöbb látogató egyöntetű véleményét fejezi ki az a megjegyzés, amit Feodora Nováková bratislavai lakos írt be az emlékkönyvbe: „A kiállítást köztársaságunk minden kerületi városában be kellene mutatni. Megismerhetjük a vietnami nép ősi, magas színvonalú kultúráját. Ugyanakkor valódi fényében mutatkozik meg előttünk a gyarmatosítók úgynevezett „civilizált" mesterkedése. Ez a kiállítás mindenkit meggyőz arról, hogy a vietnami nép- * nek igazán nincs szüksége arra, hogy a francia imperialisták „civilizálják." Segítsük minden erőnkkel a vietnami népet a nemzeti és állami önállóságért folytatott szent harcában!" Búcsú Lanzhotban Az ember elhagyja a Kiskárpátokat, és rálép Morvaország, majd Csehország földjére. Említenem sem kellene, hogy egy ilyen út s a mellettünk elfogyó országrész rengeteg emléket ébreszt. Mikor a morvák földjére értünk, nekem az országos spartakiád jutott eszembe. Lám, milyen érdekes. Utazunk, utazunk egyre, és a morvák földjén szemlélődve a spartakiádról idézünk fel képeket, emlékeket. Már csak testben vagyok az autóbuszban, képzeletem Prágában van, mégpedig egy eldugott, több mint ötszáz éves öreg kocsmában. Miért vezet oda az emlékezés? Mert a kis kerthelyiségben, sör mellett üldögélve, hívta magára figyelmemet egy ember, Morvából. Oda járt ő is ebédelni. Aztán egyszer olyan jó kedvre gyúlt, hogy zengett a helyiség. Öreg morva népdalokat dalolt, hol mélabúsan, hol sziláján, és felfigyelt rá minden borozgató, vagy levest kanalazó vendég. Ekkor éreztem meg először, hogy a népdalokra, az időben folyó, áramló hagyományokra, mindennél többet ád a morva ember. Akkor láttam meg azt is, hogy a morva nép közül ebben az egyben, dalolóban, táncolóban, szilajKodiVhan megvan mindannak összetevője, amire azt mondjuk: néplélek, öreg kocsma falai között pillantottam meg, homlokán csapzó hajjal, mélyen égő szemekkel, magas jókedvben. Senki se gondolja, hogy itta? állapota irányította viselkedését. Sör volt előtte, csak sör, megint sör és semmi más. És most a csodálatosan szép alkonyban a mi nagyszerű spartakiádunk egyik egyszerű hőse tartja fogva képzeletemet. Erdős, hegyes, legelőkkel tarkázott vidéken robogunk, olyan észrevétlenül hogy azt sem tudjuk, hogyan surrantunk be. hogyan álltunk meg egy kis morva város főterén, pttncs defekt, nincs baj a motorral sem, de amint kieresztjük az utcára, a népes térre tekintetünket, valamennyiünkben egységes az elhatározás: itt meg kell állni. Megállunk hát, elvegyülünk a tömegben, és mindjárt az az érzésem, hogy olyan helyre cseppentünk, ahol minden emberben van egy kis hasonlóság ahhoz a prágaihoz, ott a kis kocsmában... A morva város: Lanzhot. Lélekszáma háromezer körül mozog. Épületei egyemeletesek, félemeletesek, utcái rendezettek, tere meg tágas, széles, mintha időtlen időktől úgy szabták volna a kis morva városkát, hogy az emberek a közepén népes számban össze tudjanak gyűlni, ünnepelni, vagy felvonulni. Most is zajlik az ünneplés. A szokásos búcsú folyik. Nagy esemény ez életükben, akárcsak a születés, a halál vagy a jégverés. Hetekig készülnek erre az ünnepre, mert megtartása betetőzése tavaszi-nyári munkának és kezdete a borongós őszi napok új feladatainak. Nagyon szép és nagyon megható ez a búcsú. Ügy kavarognak az emberek a tér összeszorultságában, mint szél a hegyen, vagy a sziklák között. Eljön ide ünnepelni a város minden lakója. S hányadszor már? Mert hisz a búcsú csak olyan idős lehet itt Morvában, mint maga a falu vagy város. Tán mióta az emberek falu- vagy városközösségben élnek, számontartják ezt a napot. Nem is egyet, hogy pontosak legyünk, hanem hármat. Vasárnap kezdődik az ünnep és szerdán reggel fejeződik be. Addig népes, zsúfolt az utca, a tér. A tér egyik részén búcsú, a másikon pedig örökös kísérője gyermekek, lányok, legények mulattatója: a körhinta. Hová röppenjen, hol pihenjen meg a mozgásban, a táncban, a szűnni nem akaró jókedvben a tekintet. Először a fából összetákolt zenekari emelvényen, ahol öt-hat ember a fúvószenekar, nem úgy, mint nálunk Gömörben. A morva városkában trombita, klarinét, meg dob, esetleg cimbalom mondja el a talpalá valót, nálunk viszont a cigányzenekar tagjai húros hangszeren. Az emelvény előtt a búcsút ünneplők beláthatatlan serege. Az emberek, asszonyok gyűrűjében fiatalok, idősebbek, nótázó kedvűek ropják a táncot. És micsoda öltözetben? A lányok hagyományos népi viseletben: pántlikásan, csípőtől elálló bő cifra szoknyában, fémekkel veretezett blúzban, szalagos fejkötőben, ráncosszárú csizmában. A legények, ezek a kurjongató, nagyot dobbantó legények meg símaszárú csizmában, hímzett piros nadrágban, fehér ingben, zöld mellényben. Az embergyűrűben polkákat, csárdásokat táncolnak összefogózva, közösen. De nem sokáig. Mert mintha vezénylő szót hallottak volna, egyszerre páronként széjjelbomlanak. Aztán azt látni, hogy a közösség a tánccal, nótával ünneplő közösség öt szilaj legényre (vezérekre) bízza a sorsát. Ezek a vezérek különösen érdekes feladatot látnak el. Felváltva fogják a szalagokkal díszített borosüveget. Vajon mire szolgál ez? Nézzük csak, magas, szélesvállú legény lép a körbe, karján a párjával. De nem nyúl a lány karcsú derekához, hogy forogjon vele, hanem előbb megáll a vezér előtt, mert táncolni szeretne. A vezér megszemléli a fiút, és nem szavakkal, hanem a borosüveg nyagga • tásával mondja el a köszöntőt, és adja meg az engedélyt a belépésre. Persze, a fiú a köszöntőért pénzzel fizet. Nincs megszabva az összeg, ki mennyit akar. A belépők száma megszámlálhatatlan. Ezen a napon a táncban ügyetlenek is megpróbálkoznak. Menjen, ahogy megy, nem számít... Csodás, felejthetetlen ez a búcsú. Nézed a mulató embereket, és az az érzésed, hogy itt születtél, hogy közülük való vagy. Gondolatok törnek fel benned, mint a forrásvíz. A térra szorult embereket figyeled, és az egész várost látod. Sőt, mintha a búcsú tükrében az életüket ls látnád. A szemed éhesen falja ezt a kavargást, miközben arra gondolsz, hogy ez a nap ünnep is, összefogás is, közösségi életre vágyás mozzanata is, minden. És erre a napra a város lakói elrendezik dolgaikat. A fcúragosok engedékenységre hajlamosak, a rokonok lemondanak szeszélyeikről, az emberek barátságosabbak, vendégszeretőbbek a megszokottnál. És ha rájuk virrad a búcsú napja, már csak az történik, hogy a házigazda kiáll a kapuba, és várja, fogadja a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Ezen a napon még a zsugorik, a fösvények is sarkig tárják az ajtót, és tőlük telhetőleg a legjobb étellel, itallal rakják meg az asztalt. S ha a főtérre eljutottak, megy minden úgy, ahogy száz évvel ezelőtt. Lányok, legények virulnak, rügyek fakadnak szerelembe, jő szomszédok néznek egy kicsit a menyecskék szemébe, az öregebbek bor mellett pipázgatnak az élet nagy gondjaival a fejükben, és még többen vannak, akik csak néznek, néznek, másokban gyönyörködnek. Ez a lanzhoti búcsú sok mindenben különbözik a gömöriek búcsújától. A népszokás helyenként más és más. De egyben közös. Abban, hogy ígyik helyen is, a másikon is maga a nép kezdte és folytatta száz esztendőkön át. És itt egészen lényegtelen, hogy ez a borszagos, zenés, táncos búcsú mihez kapcsolódott! Csak látni kell, figyelni kell az ünneplést, beszél az önmagáért. A morvák közösségi élet utáni vágya fejeződik ki a táncban, a koccintásban, a népdalok közös éneklésében. Észrevétlen toppantunk be a búcsú kellős közepébe. És jóleső érzés volt látni, hogy ebben a háromezer lelket számláló kis városban csak olyan féltett, gondosan ápolt és éltetett a népi hagyomány, mint annál az egynél ott a prágai kis kocsmában. Egy fiatal, szőke hajú, megnyerő külsejű legény mondta, hogy mindent, ami a nép érzését, gondolatát, a múltból a mába érkezését sugározza, nagyra becsülik, továbbéltetik. Nem kell ezt mással igazolni, csak azzal, hogy a lanzhoti fiatalok a búcsú megünneplése után a prágai rádióban énekelnek majd. Az éter hullámain hallatják dalaikat, amely ma már nemcsak az övék, hanem az egész országé. Kevés az időnk, nem tartózkodhatunk tovább a nagyon előzékeny, barátságos morvák között. Mert este van már, nemcsak a villanyégők ragyognak a mulatókra, hanem az égi lámpások is. Beszállunk hát az autóbuszba és tovább Indulunk. Természetesen gondolatban még velük vagyunk, mintha előttünk dobognának a lábak, hajladoznának a derekak ... A prágai úton a lanzhoti búcsúba pillanthattunk be komolyabban. És mégis úgy érezzük, hogy a városUtn a morva népet ismertük meg, a hagyományaikban, szokásaikban tovább élő embereket. Ennek értéke, tudomásulvétele pedig mindennel felér! Mács József