Uj Szó, 1955. szeptember (8. évfolyam, 210-235.szám)

1955-09-25 / 231. szám, vasárnap

1955. szeptember 25, (JJ S20 5 BARTÓK BÉLA 1881-1945 A magyar zenei élet és ma­gyar zenetudomány világ­hírű nagymestere, Bartók Béla tíz évvel ezelőtt húnyt el. Édesanyja az unokája számára írt megemlé­kezését fiáról 1922-ben ezzel a mondattal fejezte oe: „Gyakran nehéz akadályokkal kellett meg­küzdenie, de végre elérte azt, hogy őt ma már a jelenkor legelső ze­neszerzői mellett emlegetik. Én meg büszke vagyok, hogy nemcsak nagy művész lett, de mindenkor jó, szerető fiam volt és ma is az." Az anyának ezt a szép nyilatkoza­tát azért említjük fel Bartókról megemlékezve első helyen, mert Bartók Béla a maga nagyszabású munkásságában soha meg nem fe­ledkezett az édesanyja iránti sze­retetről és fiúi kötelességéről. Önéletrajzában visszaemlékezve életére, a következőket írja önma­gáról: „Születtem 1881. május 25­én Nagyszentmiklós községben. El­ső zongora óráimat édesanyámtól kaptam hatodik életévemben. Apámnak, aki egy földműves is­kolát igazgatott,' meglehetősen fej­lett zenei képességei voltak: zon­gorázott. műkedvelő zenekart ve­zetett. gordonkázni is tanult, hogy zenekarában gordonkát játszhas­son. sőt még táncdarabokat is komponált. Nyolc éves voltam, amikor elvesztettem. Halála után édesanyám mint tanítónő küzdött a mindennapi kenyérért. Először Nagyszőllősre kerültünk. aztán Besztercére. Erdélybe, s végül Po­zsonyba (1893). Mivel már kilenc éves koromban kisebb zongorada­rabokat komponálgattam, sőt Nagyszőlősön 1891-ben mint ze­neszerző és zongoraművész a nyil­vánosság előtt is szerepeltem, igen fontos volt számomra, hogy végre nagyobb városba jutattunk. Az időtájt a vidéki magyar városok közt Pozsonynak zenei élete volt a legélénkebb, s ilymódon lehető­vé vált számomra, hogy tizenötö­dik életévemig Erkel László (Fe­renc fia) taníthatott zongorára és összhangzattanra." A gimnáziumi érettségi után Bartók beiratkozott a budapesti zeneakadémiára. Buzgón tanulmá­nyozza Wagner és Liszt szerzemé­nyeit. Keresi az új utat. Erős nem­zeti öntudat tölti el: ebből fakadt 1903-ban szerzett Kossuth szim­fóniája, amelyet 1904-ben már Londonban is előadtak. A következő évek nagy fordulat évei voltak a magyar irodalomban és a magyar zenében. 1905-ben je­lennek meg Ady Endre új versei, upvanebben az évben indul nép­dalgyűjtő útra Kodály Zoltán, s utána röviddel Bartók Béla is. És ebben az évben hangzik fel első ízben Bartók Béla egészen új stí­lusú zenekari szvitje. K odállyal együtt kezdik meg a nagy felfedező utat. a magyar népdal, kincs gyűjtését. Feltárják a magyar népi muzsika legrégibb, legtisztább forrásait. Meglátják, hogy a tévesen népi daloknak tartott „magyar nóták", többé-kevésbé triviális népies mű­dalok árnyékában, ezektől háttér­be szorítva évszázados, régi nagy­szerű népi muzsika rejtőzik. Szó­val felismerik a nép zeneköltésze­tében a magvar zenei fejlődés iga­zi szerves alapját. Ez a népi ze­nei kincs a maga sajátos hanglej­tésével. ritmikájával, tiszta dalla­mával kivezet a hanyatló polgári romantika világából. A lelkes gyűjtőmunkát és ku­tatást Bartók Béla kiterjeszti a román és szláv nyelvterületekre is. Népdalkutató munkáia mind világosabbá teszi előtte, hogy a román és a szlovák nép kultúrá­ját ezer meg ezer szál fűzi össze a magvaréval. Ettől a felismerés­től már csak egy lépés a Bartók eredményeiből folyó politikai kö­vetkezmény: a Dunavölgy népei­nek ellentétei mesterségesek, egy bűnös hatalmi politika függvé­nyei. Bartók e népi alapon építette fel zenéiét, de a paraszti muzsi­kát magasábbrendű műzenei vissz­hanggal látta el. Új hangját ele­inte ellenszenvvel fogadták. Nem értették meg, hogy Bartókot saját népének, a magyar nép művésze­tének rajongó szeretete, megbecsü­lése vezette el más népek szerete­téhez és megbecsü'éséhez. A ma­gyar népdal csodálatos virágékes útja vezette őt el a román, szlo­vák, ukrán, bolgár, török parasz­tok zenéjéhez, sőt még az arabhoz is. E gyűjtőtevékenység mellett egy­másután ontja magából zenei al­kotásainak remekeit. Egymásután kerülnek színre a Fából faragott királyfi, A kékszakállú herceg vá­ra című színpadi művei, aztán az Allegro barbaro több vonósnégye­se. zenekari darablai. táncszvitje és más epvéb világszerte ismert alkotásai. Az 1919-es év az első világháború rombolásai után sok tekintetben megnehezítette mun­káját. Programját azonban, hogy egész életében minden téren, min­denkor és minden módon egy célt fog szolgálni, nemzetének és hazá­jának javát, mégis szívós kitar­tással követte. Munkássága ernye­detlenül folyt. Közben bejárta mint koncertező zongoravirtuóz egész Európát, Amerikában is megfordult. A Szovjetunióban is koncertezett, és boldog érzéssel emlékezett meg ottani munkás­hallgatóságának lelkesüléséről, ps megértéséről. p gész tevékenységében és egész élete folyamán a népek közti barátság és tudomá­nyos együttműködés gondolata ve­zette. Egyik levelében ezt írta er­ről: „Az én igazi vezéreszmém, amelynek mióta csak mint zene­szerző mafamra találtam, tökéle­tesen tudatában vaí^vok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háború­ság és viszály ellenére. Ezt az esz­mét igyekszem amennvire erőmtől telik, szolgálni zenémben." Az 1930-as évek vége felé egyre nyomasztóbban érezte a fasizmus terjedésének hatását. „A mostani események következtében nemcsak hosv új kórusokat, hanem egyál­talában semmi újat nem tudok ír­ni." Ezek a viszonyok indították arra, hogy 1940 őszén elhagyja hazáját és' Amerikába menjen. Szomorodott szívvel követte a ha­zájából érkező hírekből a rettenő pusztulást, Ínséget, fenyegető ká­oszt, amely Magvarországot elbo­rította. „Tudja Isten, hány eszten­deig fog tartani- míg az ország valamennyire is össze tudja ma­gát szedni — pedig én mégis sze­retnék hazamenni, de végleg." Úpylátszik, a halál gondolatával foglalkozott, amely egy súlvos be­tegség után 1945 szeptemberében el is ragadta. szlovákiai zenetudomány máig is adós Bartók Béla Szlovákiához való kapcsolatának méltó felmérésével. Bartók pozi­tív állásfoglalása a Dunavölgyi nemzetek és kultúrájuk iránt ab­ban az időben tűnt fel. amikor a két nemzetet, a szlovákot és a ma­gyart esztelen nacionalista villon­gások állítatták egymással szem­be. Bartók szlovák népdalgyűj­teményének kiadásával kifejezés­re jutna a szlovák és magyar nemzet testvéri együttműködése úgy, ahogy azt Bartók Béla élet­művében örökségül hagyta ránk. v-­(17) Marosi mai pozícióját- fáradhatatlan munkájával harcolta ki. 1950-ben ke­rült az Ifjúsági Faluba, akkor az épít­kezéseknél dolgozott. Munkája köze­pette éles szemmel figyelte a szövet­kezet alakulását, fejlődését és rájött, hogy neki itt a helye. 1951-ben tagnak jelentkezik és mint egyszerű mazei munkás végzi dolgát. Fontos, lekiisme­retes munkájával hamarosan kitűnik és lS52-ben már csapatvezető lesz. a gyermekek és a munkánk, ez minde­nünk. — Hát ez nagyon érdekes. — De mit lehet erről írni . .. Egy­szerű, szürke emberek vagyunk. — Nem is olyan szürkék, mint ahogy állítja. Csak pillantson gyer­meke rózsás arcára és maga is rá­jön, hogy félre akar vezetni. Marosiné a dicsérettől még inkább zavarba jön, odarohan a kislányhoz, megöleli, megcsókolja, majd mint akinek süroös a dolaa. a tűzhely­Ifl^Piife Marosi Ferenc, a mezei munkacsoport vezetője majd 1953-ban, amikor Turcsina hat­hónapos mezőgazdasági tanfolyamra megy, ő foglalja el a helyét: megvá­lasztják csoportvezetőnek. Azóta pá­lyája felfelé ível. Rendkívül nagy gon­dot {ordít a munka megszervezésére és a minőség ellenőrzését-e. Pontosan tudja, hogy kinek mit kell naponta el­végeznie és személyesen győződik meg a munka menetéről. Ez foglalja le minden idejét, agya és szíve min­den gondolatát és érzését. Marosi egyébként ma is gútai lakos. Mindösz­sze 31 esztendős és két gyermek apja. Bár azok közé a pártonkívüliek közé tartozik, akikre az Ifjúsági Falu párt­szervezete bizalommal támaszkodik, mint a szövetkezet kiváló és hűséges dolgozójára, eddig még egyetlen tan­folyamon sem vett részt és amilyen szívósan harcol a terméshozam növe­léséért, olyan makacs konoksággal el­lenáll annak, hogy továbbképezze ma­gát. Ennek az ellenállásnak igazi okát senki se tudta nekem megmoriciam. Magam próbáltam a nyitjára jönni. Egy szombati napon felkerestem Maro­sit Gután a lakásán. Szerény kétszoba­konyhás lakásban él családjával és fe­lesége nagyapjával meg nagybácsijával. A lakás is a nagyapáé. Az asszony látható zavarral fogadott, mikor váratlanul betoppantam. Nyilván hallott már róla, hogy meg akarom őket látogatni, mert beszélgetésünk folyamán több ízben ismételte, hogy semmi különöset nem mondhat nekem és csendes életmódjuk semmiképp sem való újságba. Férje dolgozik, ő meg itthon végzi házi teendőit, mert a kis­lány még aprócska. Alighogy ezt kimondta, a göndörha­jú, alvó kislány, mintha meghallotta volna anyja utolsó szavait, mozgolódni kezdett az ágy sarkában, nagy fénylő szemeit tágra , nyitotta és miután két kis öklével duzzogva kidörzsölte belőlük édes álmát, mosolya úgy áradt felénk, mint a napfény. A gyermek boldog mosolya láttán az asszpny- is elmoso­lyodott. — Látja — mondta meghitten —, hez siet, kiszedi a sütőből a barnára pirult túróslepényt, tesz-vesz gyors és fürge mozdulatokkal, hogy mire férje megjön, készen legyen az ebéd, mert szombaton hazajár ebédelni. De rólam se feledkezett el, azzal biz­tatott, hogy nagyapja is hazajön ebédre és igen érdekes dolgokat fog nekem elmondani az életéről. Nem is kellett rá soká várni. Öt perc múlva megjelent az öreg, utána Marosi is megérkezett, három függő­leges ránccal a homlokán, porosan és barnás-pirosan. Az öreg, 78 éves ko­ra ellenére, oly egyenes derékkal járt-kelt a konyhában, akár egy gond­talan fiatalember. Alighogy belépett a házba és kezet fogott velem, már beszélni is kezdett ama érdekes dol­gokról, anélkül, hogy egy -szóval is kérdeztem volna. Ügy festett az egész, mintha már találkoztunk vol­na és folytatna valamit, amit ak­kor megkezdett. Szóáradata valósággal megbénított. A Marosi -házaspár tapintatosan kivo­nult a konyhából, hogy zavartalanul élvezhessem az öreg élénk beszédét, amely Ferenc Józsefről és az isonzói nagy csatáról szólt. Azt tudtam, hogy Ferenc József szakállt viselt, de az isonzói csatának most a szemem lát­tára, a nyári napsugarak özönében nőtt meg a szakálla. Egyedüli víga­szom az volt, hogy a kislány, aki fek­ve maradt, az ágy sarkában újra el­aludt, noha az öreg igen élénk moz­dulatokkal adta elő a történelmi csa­tát. Már-már azt is meg akarta mu­tatni, hol kapta a kolera elleni oltást az isonzói nővérektől, amikor össze­szedtem minden erőmet és csendesen megkérdeztem, hogy mi újság a gú­tai szövetkezetben. Az öreg megvo­nogatta a vállát és igen szűkszavúan azt válaszolta, hogy nincs benn a szövetkezetben, mert már öreg és né­hány hold földjét a fiával együtt műveli meg. Ezután zavartalanul to­vább folytatta az isonzói csatának, élete nagy élményének történetét, mintha az elmúlt évtizedekben mi sem történt volna. A na<jy élmény kusza, zavaros szálaiból mindössze Ferenc József légypettyes, szakállas arca bontakozott ki előttem és a csa­ta jelentette a történelem lomtárá­nak pókhálós- kellékét. Akkor jöttem rá, hogy e szakállas légkör megfog­hatatlan hínárjai gátolják Marosit ab­ban, hogy tanuljon, hogy tovább ké­pezze magát és szövetkezeti dolgozó­ink büszkeségévé és példaképévé vál­jon. A Plavec-család tagjai jó, megbíz­ható dolgozói a szövetkezetnek, de Marosi hatalmas erőfeszítésével nem veheíik fel a versenyt. A családi ösz­szetartás azonban, amely náluk szer­vesen összenőtt a szövetkezettel, 4 haladás légkörét teremtette meg ná­luk, amely merőben ellentétes azzal a légkörrel, amely Marosi otthonában uralkodik. A Plavec család több tagja 1952 őszén, szóval a szövetkezet leg­nagyobb válsága idején lépett a szö­vetkezetbe. Amikor mások menekül­tek, ők az új, jobb élet reményében a szövetkezetre építettek. Ez a tény mindenesetre rávilágít arra, hogy a Plavec fivérek értelmes emberek és az eseményeket fejlődésükben látják. Be­lépésük alkalmával tanúi voltak a nagy viszálynak, és széthúzásának, amely rejtett, elbújtatott forrásokból marta, szaggatta a szövetkezetet, mégsem ri­adtak vissza a közös munkától, ellen­kezőleg, nyugodt magatartásukkal és rendes munkájukkal segítettek a ren­det helyreállítani. Ez bírt arra, hogy felkeressem őket. A család tagjai még nem vitték annyira, hogy motorkerékpárt vagy autót vásároljanak', mint sokan a szö­vetkezetben, de amint átléptem házuk küszöbét a Makarenko utcában, nyom­ban feltűnt nekem a csinos könyv­szekrény, ahol porcelánok és csecse­becsék helyett könyveket őriznek az üveg alatt. A könyv tehát megkapta a Plavec családban a maga rangját és ez igen örvendetes jelenség olyan idő­szakban, amikor az Ifjúsági Faluban az apróságok egyre nagyobb számban né­pesítik be a virágos családi házakat és a szülőknek nem az olvasás, hanem a gyerekekről való gondoskodás és a házimunka foglalja le szabad idejét. A Plavec-család is népes, mégis a könyv oly nélkülözhetetlen lett szá­mukra, mint bármelyik élelmiszer. Ez volt az első benyomásom, amikor este 8 óra után betoppantam hozzájuk. Plavec mama már lefeküdt pihenni, Zsuzsi, a lány, CSISZ-ülésen volt, úgy hogy csak három fivért, Ondrejt, Jánt és Martint találtam együtt. Ján, a kö­zépső, feleségével, két gyermekével, anyjával és Zsuzsa húgával elég szű­kösen lakik ebben a kétszobás családi házban, de egyetlen szóval sem pa­naszkodik. Egész magatartása azt árulja el, hogy pillanatnyilag nem lehet a helyzeten változtatni és jó ideig még várnia kell, amíg jobb lakáshoz jut. Ondrej a legidősebb és Martin a legfiatalabb, most látogatóban van Jánnál, Pavel fivérük problémájáról beszélgetnek, aki raktáros volt, dc megbetegedett és hosszú hónapok óta gyógykezeltetésben részesül. Szociális segélyt kap, nincs ugyan szüksége anyagi támogatásra, de a félhektár háztáji megművelésében segíteni kell az asszonynak, akinek mindig elég a dolga a két gyerekkel és amellett az utolsó hetekben ő is gyengélkedik? Pa­velnek is a tüdejével van baj és Ján elmondja, hogy ez még a régi világ öröksége, amikor senki az égvilágon nem törődött egészségi állapotukkal ts már mint 10—12 éves gyerekeknek segíteniük kellett a szülőknek a rész­aratásban. Később, amikor az anyjuk sebtiben felvett pongyolában bejön, el­mondja, hogy Pavel születése után alig négy héttel már a férje nyomában szedte a markot, és a kis Pavel ott hevert egy fa árnyékában a füvön. De mindjár hozzáteszi, hogy más kisgye­rekek is voltak ott, nemcsak Pavel. (Folytatása következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents