Uj Szó, 1955. augusztus (8. évfolyam, 184-209.szám)

1955-08-18 / 198. szám, csütörtök

1955. augusztus 18. IIISZ0 \ 1lllll!!llllllllllllllllill!llil|lllll|l!ll!lilllll I I I! I I I I II! I I I I 13íz la ló A gombaszedés lassan úgy elharapódzik, főleg a prágaiak között, hogy a CSD-nek, ha így megy tovább, éjjeli különvonatokat kell majd beállítania a tumultus elkerülése végett. Az alábbi epizód is ezt bizonyítja. — Kedden reggel öt óra 23 perckor indultam férjemmel Prágából a berouni vonal mentén fekvő Skuhrovba — kezdi elbeszélését egy jó ismerősöm, aki szabadságát szintén a gombaszedésnek szentelte. — Skuhrovba, ebbe az eldugott kis faluba, hosszú viszontagságok után jutottunk el. Zadní Trebánban háromnegyed órás várakozás után vicinálisra szálltunk át. A vonat tele volt különböző korú és nemű utasokkal. Gyerekek, felnőttek, nagymamák, nagypapák kosarakat, hátizsákokat, szatyorokat, bőröndöket szorongatva álltak és ültek egymás hegyén-hátán. Legnagyobb meglepetésünkre Skuhrovban rajtunk kívül csak ketten szálltak ki. Ezen azért csodálkoztunk, mert mi ugyan itt még nem voltunk, de a gombázók táborában az a hír járta, hogy Skuhrov kitűnő lelőhely. Állítólag vasárnap is rengetegen gombáztak itt, és mindenki óriási zsákmánnyal tért haza. Nem akartunk hinni szerencsénknek, hogy aznap ilyen kevesen leszünk, és már attól tartottunk, hogy a magunkkal hozott táska és kosár kevés lesz. Nyolc órára beértünk az erdőbe. Ittott találkoztunk emberekkel, de gomba csodálatosképpen sehol. Elvétve néhány darab, de az is olyan, amit valószínűleg véletlenül felejtettek ott, azután silányabbak, amilyenek a gombagyűjtő számára egy cseppet sem csábítóak. Csalódottan mentünk vissza a skuhrovi állomásra, amelyet csak erős fantáziával lehet állomásnak nevezni, mert még jegyeket sem árulnak itt. A motoros ugyan megáll, de a kalauz benn a vonatban árulja a jegyeket. Kosarunk a néhány órás gombaszedés után alig-alig megtelve. Zadní Trebánban ismét leszálltunk, és vártunk a csatlakozásra. Ami az ottani kis étteremben a szemünk elé tárult, szinte hihetetlennek tűnt. Mintha gombaerdő nőtt volna ki előttünk. GOMBAZÓK Egy hiteles szemtanú elbeszélése alapján feljegyezte: KIS ÉVA Száz számra álltak egymás mellett a kosarak a gyönyörűbbnél gyönyörűbb vöröses és barnás kalapú úrigombával megrakva. Túlzás nélkül, néhány métermázsa lehetett ott. A vicinális zsúfoltsága odajövetelünkkor kismiska volt ahhoz képest, amennyien a helyiségben szorongtak. Helyet először nem kaptunk, később valaki megkönyörült rajtunk, és egy időre átadta a székét. Miről folyik a szó a gombázók között? — A zsákmány után érdeklődnek. Mi is megkérdeztük az egyik férfit, akinek a batyuja színültig tele volt — hogyan szerezte. Hiszen mi alig találtunk valamit, pedig úgyszólván egyedüliek voltunk, akik a hajnali vonatból kiszálltak Skuhrovon. A válasz még minket is, akik eddig Ősgombazóknak tartottuk magunkat, meglepett. Az illető kissé gúnyos hangon kérdezte, hánykor indultunk. Mikor megmondtuk, enyhén szólva mosolyogni kezdett. — Hát az bizony késő. A korábbi motoros három óra után indul és azon több volt az ember, mint a prágai villamosokon a spartakiád alatt. Az emberek fürtökben lógtak a lépcsőkön, és aki a könyökét nem használta, fel sem jutott. Amikor a vonat csak közeledett a faluhoz, az utasok már kiugráltak, hogy a riválisoktól megszabadulva birtokba vegyék kipróbált helyüket, és ne lássa senki, merre mennek. A fiatal hölgyek legcsábítóbb pillantása sem hatotta meg a kőszivű férfiakat. Hiába akartak csatlakozni, féltve őrzött titkukat semmi áron sem voltak hajlandók elárulni — festette le a hajnali eseményeket újonnan szerzett barátunk. Az ember mindig tanul — gondoltuk magunkban. A hallottak megerősítették erdőben szerzett értesülésünket. Ott ugyanis, amikor kirándulásunkat a zuhogó eíö miatt befejezve, az állomás felé baktattunk, két vándor megállított. Szegények alig álltak a lábukon. Éjjel kettőkor indultak Prágából, az erdőben eltévesztették az utat, és csak segítségünkkel találtak el az állomásra. Bizony Irigykedve néztük a rengeteg szép gombát. Alaposan lepipáltak minket. De mit volt mit tenni? Rájöttünk, hogy a gombázók még a régi aranyigazságú közmondást is megváltoztatják, mondván: ki korán kel, sok gombát lel. A vonaton hazafelé öreg, töpörödött nénike ült mellettünk. A kosara telistele gombával. Gondolhattuk, nem követünk el indiszkréciót, ha megkérdezzük, hány éves. — Hatvankettő — felelte a világ legtermészetesebb hangján. — A mi családunk hosszú életű. A nagyapámról, mikor meghalt, senki sem tudta, hány éves. A boncolásnál azt állították, legalább százhúsz. és még akkor sem természetes halállal halt meg, egy szekér nyomta agyon. Én sem akarom elsietni a dolgot. Naponta járok gombázni, és higygyék el, nagyon jót tesz az egészségemnek. — A ráncosarcú nénikének, úgy látszik, igaza van — néztünk egymásra. Friss, jókedvű, még fáradtnak sem látszik. Pedig korábban kelt, mint mi. * * * Ismerősöm befejezte mondanivalóját és holnap biztos, már ó is a háromórások között lesz. Érdekes a gomb;igyűjtési szenvedély. Ezekben a hónapoKban a prágaiak zöme ennek szenteli szabad idejét. Fáradságot, időt nem sajnálva, hihetetlen kitartással hódolnak a gombázásnak. Munkahelyen, társaságban, villamoson a beszéd rendszerint a körül forog, hogy a család szabadságon lévő tagja mennyi gombát szedett. A háziasszonyok meg arról vitatkoznak, vajon jobb-e szárítani, vagy ecetbe eltenni. Közlik egymással a gombából készült finom eledelek receptjeit és lenézik azt, aki nem mutat kellő érdeklődést e témakör iránt. Bezzeg a vidékieknek nincs szükségük annyi önfeláldozásra, ha gombázni akarnak. De hát mindenben csak a városiaknak legyen meg a kényelmük? Meggyötörni, Összetörni a sorstól ne hagyd magad. Utad mentén Emelj kemény Kőből új bástyafalat. Lépj az élen, S fogd keményen Eszméidnek zászlaját... Messze csengve. Ajkad zengje Az új szabadság dalát... Menj merészen, S vezesd kézen, Ki tétován megy veled .. . Mutasd neki Fénnyel teli Ébredő új életed ... Szórd elébe, Vagy szívébe l.opd napjaink melegét... Érezhesse, Egyre szebbre Színesedni életét... Gyengét vezess, Bátrat szeress! S ki rongyos volt, elhagyott S a vállára A múlt mázsa Súlyú gond-terhet rakott: Oszd meg terhét, Hiszen eszméd: A közösség-gondolat... Az életben, A legszebben így végzed el dolgodat!... CSONTOS VILMOS. /Q mező csupa selyem A mező csupa selyem, habzik a fény, madár billenti farkát a fűzfák hegyén. Tajtékos a búza, szél bujkál benne, szunnyad a krumpliföld szélesen heverve. A cukorrépatábla csupa cukor, mint kotlós üldögél a rengeteg bokor. Forrás buggyan lám az öntözők csövén, nézd, milyen szép a falu a víz szivárvány-függönyén. A kedves házak mind integetnek felém, rezeg a levegő a nyárfák tetején. Erős élet fogan, teli kacaj terem, lengeti zászlóit a munka és a szerelem. Dénes György. /Q hízeli zeigo Akár a ragadós bogáncs, ha gyalogúton rádtapad; hiába rázod, nem engedi a kabátod, potyautasként megy veled, horgas tüskéit szedheted egy álló hétig. Agyondicsér, bámul, csodál, neki te vagy a legnagyobb, de csak addig, míg a hír magasan tart a szárnyain. Ha már haszonra nincs remény, odább áll és gazdát cserél. OZSVALD ÁRPÁD. í]llll]!lnlnilll1!lllllll!lll!l!!llllHinll1llllllll!iniílllllillUI!tl|[|llll!|[llltlllllll!ll!lll!llll!!l II • II .1 llll I I Ht Luszonegyen keltek útra. Borús vasárnap reggelen vettek búcsút az otthoniaktól. Kerékpárjaikra szereltek mindent, amire kéthetes vándorlásuk ideijén szükségük lehet: sátrat, takarókat, csajkát, evőeszközt, kondért, és sok más apróságot. A kerékpár inkább a szállítási eszköz szerepét tölti be, mintsem a járműét. A besztercebányai piónirház elől rajtoltak. Útirány: történelmi események, a Szlovák Nemzeti Felkelés eseményeinek színhelye. Az első megálló: Bláze. Az erdők közt megbújó falucska 17 kilométerre fekszik Besztercebányától. A vándortábor tagjai a Lupcsa nevű gyorsfolyású hegyi patak szűk völgyében, festői környezetben vertek tábort. A két fekvőhelyes sátrakat egy-kettőre felállították. Ágyat zöld gallyakból és illatos szénából vetettek. Puhán az álom is édesebb. A sátorban világítás is kell. Erre is gondoltak. Minden sátorban száraz elem és apró égő szolgáltatja a fényt. A kényelem csaknefri az otthonival felér. A sátrak felállítása után a tábortűz begyújtása és az árooc feállítása következik. A tűz — mivel e fölött főznek — fontos erőforrás. Nem is okoz nagyobb gondot, hisz a környező fenyvesek bőven szolgáltatnak tüzelőanyagot. — Milyen hosszú legyen az árboc? — érdeklődik Varga Tóni a vezetőtől. — Lehet akkora, amilyen magasra a fejszém feldobom? A vezető mosolyogva bólint a Jánosíkot idéző kérdésre. S bizony Varga Tóni magasra dobhatta fejszéjét, mert a sudár fenyő törzsét meg kellett toldani — zsinórjuk sem volt olyan hosszú. Hát a koszt? Féleimre nincs okuk. A falucska ellátja őket. Vaj, tejfel, friss tej és a bacsától vett ostyepka (füstölt juhsajt) képezik élelmük alapját. A falucska lakói szeretettel adják, hisz a táborozók az ő vendégeik, sőt ennél is több: az ö gyermekeik. Sötétedik. A hegyek mögül lassan lopakodik az éjszaka mind sűrűbb sötétje. A szabad ég alatt az első éjszaka. A sötét háttérból vakítóan tör elő a tábortűz fénye, világában szépen látni a mozgó alakok körvonalait. A fenyvesek hátteréből előkúszik a hold is, tompán megvilágítja a völgykatlant övező hegycsúcsokat. A tűz körül a földön vagy tönkökön helyezkednek el a faluból idesereglett gyerekek, akiket a kíváncsiság hozott ide. De vannak ott felnőttek is. Eljött a helyi nemzeti bizottság elnöke is. ő beszél a falu történetéről. Mindnyájuk tekintete a tűzre mered s hallgatják a mesélőt. Volt egyszer egy hegyek, égbetörő fenyvesek közé rejtett falucska, amelyet Baláze-nak neveztek. Lakói, köztük a gyermekek is, éppen úgy éltek, mint a többi istenhátamögötti szlovák falucskákban. Szamócát, rőzsét jártak szedni, teheneket legeltettek és beHegyen— völgyön tyáro'sdit játszottak. A legügyesebb, legerősebb a szlovák népi hős, Jánosík névét viselhette. Ez volt ám a kitüntetés! Mert hát itt járt Jánosík. De járt ám! Az egyik közeli sziklát is róla nevezték el, mert ott állítólag sok kincset találtak, amit csak Jánosík rejthetett oda. A kis „betyárok" eljártak a közeli várromokhoz is. A lupcsai krónika szerint a romok soksok arany rejtekéül szolgálnak. Egy bolondos ember (a faluban legaláhb így ismerték) fel is kerekedett az arany felkutatására. Két álló hétig ásott, közben haza se nézett. Csak két hét után tért vissza a faluba tömérdek ezüstpénzzel, egy aranykarddal és egy aranycsákóval. A krónika szerint még egy aranycsillárnak is kellett ott lennie. A kincsek mejjlelésének híre hamar elterjedt. A gyermekek, köztük a mesélő is, elindultak kincset ásni. Találtak is néhány ezüstpénzt, bizonyára abból, amit a bolondos ember elhullatott. Az aranycsillár máig sem került elő. — Ha kedvetek tartja, megkereshetitek — tréfálkozik a pionírokkal. Azok nem mutatnak készséget. — Majd egyszer eljövünk. Ő pedig tovább mesél. Múltak a napok, az évek. A gyermekek felnőttek, a nehéz munkában korán kiöregedett apák helyébe léptek. Kirobbant a második világháború. Az egykori kis „betyárokból" nagy harcosok lettek. A szlovák nép meg tudott birkózni a nehéz életkörülményekkel, a természet erőivel, de a megszállók igáját nem tűrhette. A pionírok kedves játéka: „az őrszem játék". Készül az ebéd a táborban A faluban, mint a többi környező falvakban is, partizánok ütöttek tanyát. Annyian voltak, hogy erős egységeket képeztek. Eljöttek segíteni a szovjet partizánok is. Itt harcolt Borisz Polevoj szovjet írő is, aki az elmúlt hetekben járt Szlovákiában és meglátogatta Blázet is. Az embereket nevükön szólította meg, emlékezett a környező hegyek nevére is. A partizánok akkor nem tudták, hogy Borisz Polevoj harcol velük, hisz álneve volt. A németek bizony féltek. A falut sokéig meg se merték közelíteni. Egyszer aztán az ott állomásozó partizánok egysége parancsot kapott az elvonulásra. A környező hegycsúcsokon csupán az őrszemek maradtak. Ezek figyelmeztették a falu lakóit, hogy közelednek a németek. Az emberek a hegyekbe húzódtak. A faluban csak az idősek és azok maradtak, akik nem akarták lakóhelyüket elhagyni. A németek meg is jöttek. A falu faházikóit felégették, az embereket elpusztították. Már a partizán szó hallatára is reszkettek, de a tehetetlen aggokkal volt elég bátorságuk elbánni. — Minek is mesélném tovább? Szomorú, nehéz idők voltak. A németek távozása után a falu lakói visszatértek. Se élelem, se egy ép viskó, ahol a hideg elől meghúzódhattak volna. A faházikókból csak a kőből épített kémények maradtak meg. Ezekhez tákoltak holmiféle ' bódékat, s ott várták a felszabadulást. A felszabadulás után új élet kezdődött. A szorgos munka eredménye:' új, csinos falu. Az építéshez segítséget' is kaptak. A falu építése volt az első ifjúsági építkezés — „A hála építkezése". Szlovákia valamennyi tájáról eljöttek a fiatalok, hogy a romok helyén új életet teremtsenek. Munkájuk sikeres volt. A falu élete alapjaiban megváltozott. A falucskáról szóló mesének vége, a további fejezetek még nincsenek megírva. Ez azokra vár, akik a tábortűz körül ülve ezt a mesét hallgatták. Zsilka László