Uj Szó, 1955. augusztus (8. évfolyam, 184-209.szám)

1955-08-28 / 207. szám, vasárnap

UJSZ0 1955. augusztus 28; A Szlovák Nemzeti Felkelés (Folytatás az 1. oldalról.) szállók ós a hazai árulók ellen. Ez a szabadságharcban egyb&kovácsolt szövetség, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetsége az alapköve az új, a népa demokratikus államrendszernek. Ezért ennek a szövetségnek ápolása és elmélyítése hazafiúi kötelessége minden szlovákiai dolgozónak a Szlovák Nemzeti Felkelés dicső szellemének jegyében. A köztársaság felszabadításáért és szabadságáért vívott harcot győzelem koronázta, mert a cseh és szlovák nép örök és megbonthatatlan szövetséget kötött a Szovjetunióval, az összes népek szabadságának és függetlenségének nagy zászlóvivőjével. Ezt a szövetséget és örök barátságot a fasizmus elleni harcban, a Szlovák Nemzeti Felkelés nehéz harcaiban a szovjet, szlovák és cseh katonák és' partizánok együttesen kiontott vére pecsételte meg. Ennek a testvéri szövetségnek szülöttje a szocializmust építő Csehszlovák Köztársaság, ebből fakad Csehszlovákia népeinek boldog élete és a szocializmus győzelmébe vetett törhetetlen hite. Ez a záloga minden sikernek: a köztársaság biztonságának, szabadságának és nemzeti függetlenségének. Ezért a Szovjetunió iránti hála és megbecsülés jeléül Csehszlovákia öszszes népei szorosan zárkóznak fel mellette, mint a béke és a szocializmus élenjáró harcosa, úttörője mögé. A Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulóján legelőször is a köszönet és hála^ szava száll a Szovjetunió hős népe felé, amely a legnehezebb időben nyújtott segítő kezet a nemzeti szabadságért és függetlenségért harcoló cseh és szlovák népnek és azóta is önzetlenül segít a köztársaság nagyarányú országépítésében. A köztársaság népei a Szlovák Nemzeti Felkelés fennkölt hagyatékához híven olyan szilárd és törhetetlen egységben és hősies magatartással haladnak előre a szo cializmafe felépítéséért, amilyen egységben és amilyen hősiesen küzdöttek a Szlovák Nemzeti Felkelésben. Ennek szellemében mozgósítja Szlovákia népét Szlovákia Kommunista Pártja, a Csehszlovákia Kommunista Pártja X. kongreszszusán kitűzött irányelvek megvalósításáért, melyek a jólét, a boldogság és az örömteljes élet ragyogó távlatát tárják elénk. Ennek a harci programnak a megvalósítása egyet jelent a Szlovák Nemzeti Felkelés célkitűzésének megvalósításával. Ezért: „híven a felkelés örökéhez, a Szovjetunió oldalán, népeink szilárd egységében előre a szocializmusért, a békéért!" Emlékest Bratislavában (Sz. J.) A bratislavai Antifasiszta Harcosok Szövetsége a Szlovák Nemzeti Felkelés 11. évfordulója tiszteletére augusztus 26-án este a Szlovák Egyetem aulájában emlékestet, ünnepi aktívát tartott. Az aktíván jelen voltak a Szlovák Nemzeti Felkelés részvevői, a volt antifasiszta illegális munkások, a bebörtönzöttek és az ellenállási harc más résztvevői. Az ünnepi beszédet az Antifasiszta Harcosok Szlovákiai Központjának megbízottja, Krajnák Ottó elvtárs mondotta. Beszédében hangsúiytsOa, hogy a fasiszta elnyomás idején « kommunista párt volt az, amely előkészítette, szervezte és vezette népünket a fasizmus elleni harcban. Amikor a párt kilépett az illegalitásból, szervezettségével érvényesítette vezető szerepét. A néptömegek a párt vezetése alatt a nemzeti bizottságokban, a partizánegységekben megvalósították a forradalmi óvintézkedéseket. A Szlovák Nemzeti Felkelés dicsőségesen ragyog népünk emlékezetében. Az ünnepi beszéd után a bratislavai „Spojár" művészi és kultúregyüttes színvonalas ének- és táncmüsorral emelte az est színvonalát. Az emlékest befejezéséül átadták a szervezet legtevékenyebb tagjainak az Antifasiszta Harcosok Szlovákiai Központjának kitüntetéseit. A BRATISLAVAI KULTÚRA ÉS PIHENÉS PARKJÁBAN 1955. augusztus 29-én 20 óraikor a Szlovák Nemzeti Felkelés 11. évfordulójának ünnepségei alkalmából fellép a katonai művészeti együttes. Belépőjegyek elővételben a „Turista" nemzeti vállalatban kaphatók. IP JÁRÁS A reggeli órákban köd. Az égbolt derűit, helyenként, főleg a hegyes vidékeken, esetleg helyi jellegű zivatarok várhatók. Napi hőmérséklet 24— 28 fok. Enyhe, délkeleti szél. „Halló, itt Csermely-állomás. J" Ha az ember kiejti Kassán ezt a szót „Csermely", hűs séták emléke újul fel az erdő üde csendjében, rigók és mókusok zöld birodalmában. A patak, amely e völgyön át csendesen csordogál, két oldalt fenyőkkel, vagy nehéz tölgyekkel benőtt hegyoldalakkal játszik bújócskát. Pár napja azonban a mókusok ijedten kapják fel a fejüket, abbahagyva a tavalyi fenyőtobozok szakszerű hántolását. Az erdő megszokott csendjét valami új zaj veri fel. Igen, itt nyílt meg az ország első pionír-vasútja. Gyermekhangoktól zajos a völgy, kipirult arcú, csillogó szemű csöppségek örülnek naponta a csermelyi gyermekcsodának. Már az erre haladó villamosokban látni a szülőkkel utazó sok gyermek várakozástól megilletődő arcát. „Igazén gyerekek vezetik a vonatot?" — hangzik fel minduntalan. Feltörő örömkiáltás szalad ki a kicsiny torkokból, amikor odaérkeznek a pionírvasút állomásához, ahová éppen most fut be a kis vonat. Mézeskalácsszerú kicsi állomás, kicsi mozdonyka, kis vagonokkal és körülötte kis emberkékkel. A személyzet mindegyikén (fiúklányok vegyesen) elegáns vasúti egyenruha feszül az elmaradhatatlan pionír-nyakkendővel. A csermelyi állomás forgalmistája a 11 éves Herceg Laci, hatodikba jár. Fején a forgalmisták jellegzetes vörös sapkája. Komolyan ül Íróasztalánál, a vonatok közlekedését ábrázoló grafikon előtt, kezeügyében két telefon is. Az egyik berreg, mire ő felemeli a kagylót és szabályosan jelentkezik: „Halló, itt a csermelyi állomás, Herceg. Igen, értettem". Az állomás rádióbemondója egy kis szöszke pionírlányka, alig ér fel a mikrofonig, de ő inti rendre az utazóközönséget, amely között bizotiy szakállas bácsik is helyet foglalnak. A szolgálatteljesitő pionír arcáról általában a komolyság sugárzik, ellentétben az utazó gyerekekkel, akiknél a tágranyílt ámuló szemeket csakhamar vidám nevetés és ugrándozó öröm váltja fel. De figyeljük csak a vasutat. A pionírok serényen munkálkodnak, kiki a maga helyén. Vörös és sárga zászlócskákkal jönnek és mennek a kis váltó' kezelők. A kalauzok és kalauznők kezükben a lyukasztóval igazgatnak valamit táskájukon. Az állomás hangszórója most összehívja fe szolgálattevőket, akik azonnal jelentkeznek az állomásfőnök helyiségében. Rövid utasítások és máris mindegyik-a helyére megy. Lekapcsolják a mozdonyt, persze a szükséges sípolással és zászlólengetéssel és más mozdonyt kapcsolnak a szerelvény elé. A vonatvezető pajtás, aki egy nyurga, 12 éves szóké fiúcska, Zsember Marian, komolyan figyeli az utasítások végrehajtását, hogy közbelépjen, ha tán nem menne rendjén valami. Igaz, mindnyájan értik a mesterségüket, mert hát a kassai üzemvezetőség egy álló hónapig iskolázta, oktatta a pajtásokat a különböző teendők elvégzésére. Dehát mégis a gyakorlat az gyakorlat, Az ennivalóan édes kicsi forgalmista, jobbján kis asszisztensnőjével, a szintén hatodikos Kalcsiková Lyubával, feszesen megáll a pályatesten, hóna alatt a menesztő jelzőtáblával. Egy szakavatott pillantás a szerelvényre és belefúj sípjába, mire a kalauzok kézfelemeléssel jelzik, hogy minden rendben. Erre jellegzetes mozdulattal ftdemeli „palacsintasütőjét", mire a moz-< donyvezető gőzt ad és a szerelvény az utasok nagy óvációja közben megindul. Most kölcsönös tisztelgés következik a vonatszemélyzet és a két forgalmista között és' a mozdony vígan pipálva máris eltűnik az első hegyoldal mögött, maga után csak a fehér füstöt és megelégedett mosolyt hagymelyet nem' lehet semmivel sem helyettesíteni még a pionír-vasútnál sem. Mert itt ép úgy megy minden, mint a rendes vasútnál; szemafórok, jelzőtáblák, váltók és 'kapcsolók épp oly rendben és pontosan függnek össze, mint a „nagy" vasútnál. Közben érkeznek az új pajtások vasúti egyenruhákban, hogy átvegyék a délutáni szolgálatot. A kis vasutasok aktatáskában és ételhordókban hozzák magukkal a ebédet vagy vacsorát, mert hát a „szolgálat az szolgálat". A mozdonyátkapcsolás megtörtént, a zsibongó gyermektömeg a nemkevésbé csodálkozó papákkal és mamákkal már felszállt, itt az indulás ideje. va az ittmaradtak arcán. A két kis forgalmista most visszamegy munkaasztalához és a pirossapkás máris telefonál: „Halló, itt Csermely-állomás, Herceg. A 415-ös idejében elment, értettem." Ezután bejegyzés következik a napi forgalmi-könyvbe és a munka tovább folyik. Uj utasok érkeznek és a pionírok készséggel állnak a közönség rendelkezésére. Vidáman és nevetve halad tehát az új generáció nevelése és nem is vesszük észre, hogy a kis szereplőkben és nézőkben egyaránt menynyit nő a felelősségérzet, a helytállás és a munkához való új viszony, amely társadalmunknak igazi alapköve.Szántó Oszkár, Kassa Az örök barátság pecsétje Már évek óta kínzott a gondolat, hogy mi történhetett a mi „óreg" Vaszil barátunkkal, akit 1945. május 4-én — mint súlyos sebesültet adtunk át a szovjet hadsereg egészségügyi személyzetének. Bizony az áruló „vlaszovisták" dum-dum golyója érzékeny helyen érte, úgyhogy komolyak voltak aggodalmaink, az ápolónők is fejcsóválva nézték, amikor a piszkos kötést szedték le róla. Az orvos mélyen kotort sebeiben, az „öreg" fel se szisszent fájdalmában, éppúgy mint közvetlen sebesülése után sem. Februárban történt, a mortfa határon fekvő Javorpiky határhegység tövében, a vlaszovisták orvtámadása után, akij^ szinleg a hozzánk való csatlakozóról tárgyaltak vele. Mint kitűnő szervező és nagy politikai tudású kommunista maga ment el a megbeszélt helyre. Egy kis parasztkunyhóban a patak mellett, három út kereszteződésénél találkoztak. Már majdnem megegyeztek, amikor a vlaszovisták vezetője automata-pisztolyt rántva, rálőtt, hogy igy végezzen a bátor partizán-parancsnokkal. A közelharc után a gyilkosok elmenekültek, de a partizánok sok nehézség után biztos helyre vitték el szeretett sebesültjüket. Hosszú tanakodás után a partizánok és összekötők é nap járásnyi irtványokról hoztak egy „evakuált" orvost, aki műszerek hiányában csupán kis körömollóval szedte ki a golyószilánkokat. Vaszil türelemmel és szemrebbenés nélkül állta ezt a kellemetlen műtétet. Az orvost, — úgy ahogy jött, bekötött szemmel —, hogy el ne árulja a partizánok rejtekhelyét, szánon szállították vissza. Mihály és Jozsó a derék szlovák paraszt-ös|zekötök húzták a szánt a térdig érő hóban. Emlékezetemben sokszor felidéztem Vaszilt. Most is magam előtt látom lekonyult harcsabajuszával, amikor Puskin, Majakovszkij verseit szavalta, vagy ha orosz, ukrán és tatár dalokat énekelt. Feleségem, és a másik partizán ápolónő szlovák és magyar dalokra is megtanították őt. Áhítattal hallgatta elbeszéléseiket népeink közös sorsáról, harcaikról és hagyományaikról. Ha szórakozni kívánt, huncut szemeivel hunyorgatva incselkedett velük, mondva: „Gyevuski Jeva a Irena davaj barboricsku a tú Holdvilágos éjszakán!" Ez azt jelentette, hogy énekeljék el vele együU ezt a két ismert szlovák és magyar dalt. Hónapokig ápolták itt a „zemljankában" más súlyos sebesültekkel együtt. A zemljanka egy mélyen földbve vájt és fenyőfákkal ügyesen álcázott kunyhó volt. Bejárata a néhány méter magas patak medrének oldalából vezetett szűk folyosó alakjában. Ezt a rejtekhelyet, melyet csak egy nagyon megbízható házaspár — Jozsó és felesége — látogatott a kis kórház élelmezése céljából — sehogyan sem lehetett felfedezni. Május elsején, amikor mér Szlovákia nagy része felszabadult a hitleri fasiszta uralom alól és a szabad polgárok megünnepelték a dolgozók legnagyobb ünnepét, a mi szakaszunkon, a 2ilina—Povazská Bystrica— Vsetín közötti háromszögben, még hevesen tombolt a' harc. A szétzüllesztett SS .hadosztályok maradványai elkeseredetten védték magukat és a Morvaországba vezető egyetlen visszavonulási utat. Vaszil egyszer csak felfigyelt, a földre téve fülét valami távoli raorajlást hallott. „A mi katyusáink, a Sztálin-orgonák már a közelben szólnak!" — lelkendezett örömében. Így is történt, két nap múlva megjött a várva-várt felszabadulás. Mikor levittük a sebesülteket és a zemljankát megsemmisítettük, az örömtől a nyakunkba borult. Ekkor adta át egy kis iskolai füzetbe írt emléksorait, melyekben meleg szavakkal emlékezett vissza a zemljankában eltöltött időről. A füzetet 10 éven keresztül kegyelettel őriztük. Könnybe lábadtak szemeink, amikor búcsúztunk és szentül megfogadtuk, hogy ími fogunk egymásnak. 1946ban adtam az első életjelt magunkról, de kaukázusi címén nem tudták megtalálni, mert a levél 2 év múlva viszszaérkezett. Ez évben a felszabadulás 10. évfordulóját ünnepeljük. Valahányszor a Ja vorniky-hegység alatti falvakban jártunk, a derék, becsületes partizánhű parasztok mindig megkérdezték tőlem, mit csinál, mit ír Vaszil. Ilyenkor nagyon elszégyeltem magamat, hogy semmit nem tudtam róla. A minap munkából jövet nagy cirilbetűs, sokpecsétes borítékot pillantok meg az asztalon. Nézem a címzettet, a feladót. Hiszen ez a levél nekem szól, a feladója: Vaszil Pavlovics Butyenko Frunze-ből, a Kirgiz Köztársaság fővárosából, SSSR. Gyorsan felbontom a borítékot. A megszólítás: „Drága, szeretett bajtársaim, szívélyesen üdvözöllek benneteket! Ügy ahogy Ti engem nem felejtettetek el, úgy én sem tudom- soha elfelejteni a szlovák népet és benneteket. Visszaemlékezem a gyönyörű szlovákiai hegyekre, a zemljankára, a közös élményekre, búcsúzásunkra, a becsületes emberekre, a cseh és szlovák nép hőseire. Tizenegy év telt el a Szlovák Nemzeti Felkelés és 10 év a felszabadulás óta. Ez a 10 év úgy múlt el, mint egy nao és úgy emlékezem az 1944—45-ös évek összes apró eseményeire, mintha tegnap történtek volna. Visszaemlékezem a karlovicei (Morvaország) fasiszta kaszárnya megtámadására, a Vysoká alatti harcokra a hős Usiak és Murzin parancsnokok vezetése alatt. A partizánok az összes nehéz feladatokat hősiesen és sikeresen hajtották végre Morvaország és Szlovákia határvidékén. Mindezt sok nehézség, véráldozat, nélkülözés árán, a cseh és szlovák nép hathatós és önfeláldozó támogatásával, melyek éppen úgy gyűlölték a fasisztákat, mint az orosz nép. E népek közös harccal, vérrel pecsételték meg az örök barátságot. Dicsőség az elesett partizánoknak! A háború sötét árnyéka immár eltűnt és az összes nemzetek könnyebben lélegzenek már. Eljön talán az idő, amikor 10 éves álmom is beteljesedik, hogy majd egyszer meglátogathatlak benne• teket és jó egészségben viszontlátjuk egymást. Itt élek családom körében, a fiam is visszajött a háborúból. Én előbb Bakuban és több más városban különböző üzemekben dolgoztam, és most mint főmechanikus nagyon meg vagyok elégedve sorsommal. Vettem egy családi házat, a Moszkvics autómat becseréltem egy motorkerékre mellékkocsival, a család is gyarapodik, már nőnek az unokák. Ugy látszik, hogy megfiatalodtam, hát majd megláttok a képen, talán meg sem ismertek, mert a bajuszomat is leborotváltattam. Emlékeztek, amikor sebesülten feküdtem, nagyon megkívántam a halat? Most bizony kosárszámra kínálhatnának benneteket vele. Drága barátaim, kívánok nektek sok egészséget és további szerencsés, boldog életet..." így szól az öreg partizán levele. A Szlovák Nemzeti Felkelés tizenegyedik évfordulója alkalmat nyújt arra, hogy felelevenítsük emlékezetünkben, mily nagy áron váltottuk meg mai boldog életünket. A dicsőséges szovjet hadsereg mérhetetlen véráldozatával sikerült ezt kivívni. Hódolattal hajtjuk meg fejünket halhatatlan emlékük előtt! —GR— (