Uj Szó, 1955. július (8. évfolyam, 157-183.szám)

1955-07-09 / 164. szám, szombat

v 1955. július 9. UISZ0 Három fiatal költő verseskötete ii. Gyutxső István: Anyám mosolyog Gyurcsó István első Ízben jelenik meg önálló kötettel a közönség előtt. Szerény és hivalkodás nélküli költö: közvetlen, keresetlen és sokszor talán szándékosan kezdetleges költői eszközökkel dolgozik. Szinte tüntetően tagadja költö voltát, nem törekszik egyéni hangra — előhangja is ezt hirdeti. Versei „Emberi szívek asztalán" talált üzenetek, hangja a közösség hangja, elhivatottsága a krónikás hivatásérzetéből fakad. Gyurcsó a ma valóság-talaján áll — abból az emberöltőből származik, amely gyermekkorát, ifjúsága első éveit még a választóvonal előtt, de már nyitott és ítélő szemmel élte le: szemlélete ezért kiforrottabb, mélyebbre látó, mint az induló fiatáloké általában lenni szokott. Korunk és emberöltőnk alapvető jegyeihez tartozik, hogy csaknem egy évtized kihullott kulturális életéből, fejlődési lehetőségeiből: üldöztetés, ellenszegülés és harc, néha tanácstalanság és tépelődés emésztették fel a válaszút két oldalát szegélyező árkokban. Összehasonlíthatatlanul Szerény ár az új életért folytatott harcok egyéb áldozataihoz képest, de emberöltőnk kultúrfolyamatosságában feltétlenül úrt hagyott. Gyurcsó is ismeri ezt az ürt de lírája bizonyítékokat és tapasztalatokat őriz az elvesztett évek megmentett terméseként, és ez a termés — korunk termése. Gyurcsó kötetének legszélesebbkörű mondanivalója a munka, a bilincseitől megszabadított, felszabadított termelés. Versei mögött felváltva jelenik meg a darabos, néha nyersszavú, de mindig egyenes munkás és a fáradhatatlan újságíró; mindkettő maga a költő. Költészetének hangja természetesen még kiforratlan, tapogatózó: még, botladozik az „élmény" 4s az „élményszerűség" útvesztői között — ez kevés kivétellel új lírikusaink közös és általános hibája. ' Gyu rcsó —. versei tanúsága szerint — vérbeli riporter: szüntelenül jön-megy, száguldozik az országban, agitál és propagandát fejt ki, falun és városon, szövetkezetben és traktorállomáson. Egy-egy versének olvasásakor önkéntelenül Tinódy sorai kondulnak fel a századok távolából: „sem adományért, sem barátságért, sem félelmért hamisat be nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam.. Gyurcsó is „jövendő szerencsék, hadak, vitézségök, közös érdemök" hirdetője. A „közös érdemök", a közösségi érzés vállalása egészen az önmegtagadásig hevíti: éles-keserű gúnnyal forddl azok ellen, akik kifogásolják, ha „a versből kilóg a szempont lába". Gyurcsó verseinek magva: a szempont. Helyes; Tinódy is propagandista volt: Drégelytől Kassáig, Egertől Vég-Temesvárig hirdette a maga és a köz igazát — Balassi is agitált, mikor a végek dicséreteit szedte rímekbe, sőt —• szeljünk át néhány évszázadot — Majakovszkij is ezt tette a Roszta-ablakokban, de az első szovjet évek Iparának fellendítéséért attól sem riadt vissza, hogy verses reklámmal terjessze az „Ira" cigaretta árusítását. A~ szempont lábával tehát nem lenne hiba, elsősorban a magyar költészetben nem, mert hiszen büszkék lehetünk rá, hogy magyar költő, magyar író volt, aki elsőnek írta le: ,,A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik." (Eötvös József.) Vagy, ha úgy tetszik, ugyanezen versben: Kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait. (Eötvös: Én is szeretném) A szempont tehát kell: Roszta-ablak, agitáció, propaganda szükségesek. Mindennek azonban művészi keretek között kell történnie ... Csakhogy Gyurcsó riporter: a riporter mindig sebesen dolgozik, viszont a lírikus lassan érleli a verset. Ezért van az, hogy ahol Gyurcsó teljesen epikai hangnembe megy át, ott szépmenetű balladát alkot (Búcsú a falun), ott ráér ilyen kidomborodó képet mintázni: Cseujés dombnak föl a fáradt két ló lassan magyarázgat. (Tóth Ignác) Ahol azonban gyors, sietős lejegyzésekkel dolgozik, ott nem formálódik a' vers: a lejegyzés lejegyzés marad, a színek valószínűtlenek, nehéz megtalálni a képek közötti összefüggést, a tükör homályos, a vers nem formaérett. Ezt a hibát különösen azért nem lehet szó nélkül hagyni, mert a kötetben szerepelnek hosszú évekkel ezelőtt (1947, 1948) írt költemények is, és ezek mellett Gyurcsó néhány új „apropó"-ja — visszaesést jelez. (A Tátrában — semmitmondó, üres képek, rímvonszolta sorok, Tavaszi vers — érdektelen dúdolgatás, ezzel szemben az Emlékezés a régi választásokra című versben a sorvonszolta rímek szószaporításba kényszerítik a költőt, amivel természetesen agyoncsapja mondanivalóját: itt a szemporjtnak valóban csak a lába lóg ki.) Gyurcsó is megpróbálkozik a népdal utánzásával. Ez néhány versében sikerül is, néhol azonban az általános hibába esik: széttördeli a népdal ütemét, keretét, túlhangos csattanóval kurjantóvá teszi a vers befejezését, amivel visszatetsző hatást ér el (Elmentél). Más verseiben viszont az unalomig variálja ugyanazt a gondolatot (Megcsókoltál), vagy döcögős közhelyeket tár fel (Nem ragyog, most kel a nap). A költőt mindig a legkiválóbb versein keresztül kell megbírálni. Rendben van, de mi történjen a verssel akkor, mikor a költő ilyen remekbekészült sorok után: Éjfél után borról álmodott apám, anyám kenyeret sütött, s reggelre keserű teával, álmosan ettük a sült tököt. — váratlanul ilyen összefüggéstelen sorokat gyömöszöl bele ugyanabba a versbe: Sokat akarók, nagyot mondók, kerülik a dialektikát. Én nem tudom csak úgy átugorni a két fáradt szülöm udvarát. Ha az ember nagyon igyekszik, természetesen rájön az összefüggésekre és megérti, mit is akar a költő mondani — helyesel is neki —, de vajon az olvasó azért olvas-e verset, hogy ilyen nehezen jusson el a költemény értelméig? Gyurírsó verseinek központi tárgyköre a munka, a dolgozó ember, országépítés és forró hála a párt, Sztálin és a szovjet emberek iránt. Kár, hogy ezekben a versekben is sokszor olcsó megoldásokra pazarolja magát (Fényes csillag, Ez a legény, Fiamhoz), holott olyan szép megoldásokra is telne tőle, mint amilyen az „Oroszul tanul a fiam" című verse, vagy a „Négy évig'' és a „Földindulás sem", vagy a „Drága neved dalainkban éljen" egyes sorai, verszakai. Kedvesen, melegen szólalnak meg Gyurcsó István verseiben legszemélyesebb élményei, maga-mulattatására szánt, szinte kamaszos humorral magukkal ragadó pillanatfelvételei (Brummognak, Sztrázsnicén), kis, emberien felvont-szemöldökű hangulatai (Morognak), és a sok-sok súlyosan őrt álló emlékezés: „harcaimban a múltból fegyvert kovácsolok". Ezek a visszaemlékezések a távolabbi múltba még ma is bizalmatlansággal, sokszor fanyar keserűséggel töltik el a költőt az „okosok" ellen — ez a hajdani föld alá kényszerített életnek, árokpartra, gyárépületek csukott kapui elé vetett sorsnak az emlékezete, visszautasítása mindannak, ami „urak és rendőrök" társadalmával volt, vagy van összefüggésben. De él még Gyurcsó verseiben a közeli emlékezés is, hiszen: Négy évig dobálták nevem asztalfiókok küszöbén által. Ezek a távoli és közeli emlékek okozzák, hogy Gyurcsó nem is nagyon sokat törődik a forma szépségével: egyes verseinek megkapóan szép kezdő sorai valósággal úgy hatnak, mint a költő udvariassága, de néha 4—5 sor után sietősen abbahagyja a megkezdett képet, kötött versből szabad versbe ugrik, rímesből rímtelenbe, mint aki valósággal bűnnek tartja ilyesmire vesztegetni az időt. Ezért szól kiforrottabban, művésziebben Gyurcsó költészetében a múlt vigyázása. Emberien megrázó és emberien megbékélt, de semmit sem felejtő sorok döbbentenek szíven: a hajdani szegény-sors sorai: Testvéremet durván bokán rúgtam, ha néki jutott a nagyobb kenyér. S amíg jajgatva, féllábon ugrált, elejtett kenyerét megettem én. Anyám tett rendet, szíve lobbanó szeretetével, jaj, közénk csapott. Haragvó szemében szomorúság ült, ütött, bár szíve simogatott. (Nem voltunk rosszak) Ezek azok az emlékek, melyek így vezetik be Gyurcsó szerelmes versét: „Borsólevest főzött anyám..." — József Attila tudta és írta ezt: az ő verseiben vissza-visszatérő bablevesek azonosak ezzel a borsólevessel: a hajdani szegénysors valósággal tudattársította a jóllakottság kéjét és a szerelem gyökerét. A szerelem dalában szólal meg a testvériség, ^ emberi szeretet kérdése is, őszinte, közeledni vágyó, bátor kiáltással magyar és szlovák felé; érdekes és megkapó ábrázolása a burzsoá-nacionalizmus és a sovinizmus harcának a szerelmi harc lefolyásán keresztül (Egyformán nyílt a mezők virága). A szerelmi és emberi harcnak azonban csakis egy megoldása lehet: Kislányom bimbózó mosolyában, Fiamnak nevető szemén, asszonyom hűséges sok csókjában: ott él a béke, s élek én. (Hiszem! Tudom!) A kötet legtöbb versének témáját természetesen mégis a riport adja: riport a nyárasdi ácsokról, akik körül „tolvaj szél futkároz s a szekerce nyelét álnokul megrágja", riport nyárasdi szövetkezetről, ahol „Forró Erzsi munka közben a Dunára gondol, sok-sok gyors hajóra", a nyárasdi iskoláról, amelyben Kis Bognár Juliska jelenti, hogy „a Micsurinkert húsz fája szirmot nyitott!". Közben néha-néha megpihen a riporter, vonatok vágtatnak két riport között, új képek születnek: i Ezüst városok fénye lobban. Éber vasutas vigyáz reám. Mozdonyunk dalol, vágtat, dobban a váltókon, kötések során. Minden lüktetése a gépnek, _ szívemből egy-egy vágy, idézet. (Úton) De születnek az „úton" ilyen frissen perdülő, játékos sorok is: Tegnap egy medve lábnyomát láttam, hogy a zöld mohát megtépve hagyta szerte itt. Biztosan dörmögött nagyot, hogy a gomba mind elfagyott, s nem leli a nyár kincseit. (Levél barátomnak) Lelkiismeretlenség lenne azt állítani, hogy Gyurcsó István kötetéből nem maradhatott volna ki nyugodtan néhány vers, de nyugodt lelkiismerettel és örömmel tehetjük hozzá, hogy a szlovákiai magyar költészet ebben a kötetben is néhány szép és tartalmas költeménnyel gyarapodott. Gyurcsó tehetsége kétségtelen. Rácz Olivér. (12) Megyünk be az irodába, zajosan tréfálkozva. És Szilantyij apó persze legelői megy. A székeket igazgatja, helylyel kínál bennünket. Csendesen, békésen leültünk az asztal körül. Szergej Szergejevics rátekintett Nasztaszjára és azt mondta: — Tessék. Hallgatunk ... No hiszen, micsoda harc kezdődött! Nasztaszja a régi vetésforgók ellen van, a többiek mellette foglalnak állást. Ignat Ignatovics a maga idejétl hatalmas nehézséggel vezette be ezeket a vetésforgókat a kolhozokba. Bevezetésükért dicséretet kapott a területtől. Az ő gyermekei, az ő dicsősége és büszkesége volt ez. Bizonygatta, hogy a lóhere azért fizet rosszul, mert nem gondozzák, nem meszezik, nem trágyázzák a földet. Akármilyen furcsa is, a vita eldöntéséhez nagyban hozzájárult Szilantyij apó... Hallgatta, hallgatta a vitát az öreg, majd megszólalt: — A magam kolhozáról nem mondok semmit, de a szomszédban, a hatalmas ,,Csillag"-kolhozban csak éppen kakaót nem adtak a lóherének, Meg kéne még próbálni kakaóval öntözni, akkor talán rááll, hogy meghonosodjon a sztyeppünkön. Kihívtuk Rucsenkót. Megnéztünk a lóhere termésre vonatkozó minden anyagot tíz évre visszamenőleg. Estére végre eljutottunk a döntéshez. — Szergej Szergejevics nem javasolta, hogy az összes vetésforgókat változtassuk meg, de azonnal telefonált a városba, hogy haladéktalanul jöjjön ki egy tudományos munkatárs konzultációra és segítsen felülvizsgálni a vetésforgókat a három elmaradt kolhozban, hogy minél gyorsabban fel tudjuk javítani gyenge gazdasági helyzetünket. Megpróbáltam Linocska példáján kérni egy dömpert, de semmi sem lett belőle. A beszélgetés közben azonban felmerült bennünk az a gondolat, GALINA N Yl KOLA J EVA

: Elbeszélés a gépállomás igazgatójáról meg a főagronómusról hogy a szomszéd állomáson a vasutasoktól kölcsön lehetne kérni háromnégy napra egy exkavátort, és annak segítségével kirakhatnánk és elszállíthatnánk az állomásról a műtrágyát. Szergej Szergejevics megígérte, hogy segít elintézni a dolgokat. Abban a percben, amikor Nasztaszja ott állt az üveggel a kezében, valamivel mindnyájunkat egy kicsit meghatott, de az érzés nagyon hamar elmúlt. Egyszerűen nem maradt idő ezekre a jóságos érzésekre. A konzultáns, akit Szergej Szergejevics kihívott, éppúgy, mint mi, úgy látta, hogy nem abbahagyni kell a lóheretermesztést, hanem emelni kell a termelékenységet. Éjjel-nappal folyt a vita. Ezektől a vitáktól már az egész gépállomást leli a hideg. Szó sincs normális munkáról! Telefonálgatunk a kerületbe, a területre. A terület utasítást ad, hogy a három elmaradt kolhozban ebben az esztendőben lóhere helyett kukoricát és napraforgót ültessünk. Könnyű a területnek, kiadja az utasítást és kész. De mit csináljak én? Próbáljon csak meg az ember a vetés előtti utolsó pillanatban új vetőmagot szerezni, felülvizsgálni a négyzetes vetésterület tervét és felemelni az „SzS-6"-os Tetőgép terhelését. Különösen sok gondot okozott nekem a kukorica, hogy ette volna meg a fene! A mi sztyeppünkön csak két vagy három kolhozban ültettek kukoricát, ott is csak kulisszának. Nálunk még egy kilót se lehetne szerezni. Hát akkor próbáljon meg az ember három nap alatt vetőmagot szerezni/sok száz hektár számára! Az irodám ajtaja darabokra ment ez alatt az idő alatt. Akár ki-, akár bemegyek, mindig rohanok, mint az őrült. Végre befejezzük a vetésforgó dolgát. A három kolhozban a lóheremezőket kicseréltük kukoricára és napraforgóra. És ekkor a mi Nasztaszjánkat egyszerre mintha kicserélték volna. Amíg vitatkoztunk, kihívó és bátor volt. De amikor elérte, amit akart, megijedt. Eddig az összes kolhozainkért mindnyájan egyformán viseltük a felelősséget. De most, amikor akaratunk ellenére kiharcolta a magáét, az lett a dologból, hogy a három iegnehezebb kolhozért magára vállalta a felelősséget. Amint megértette ezt, megijedt. Szótlanul, ijedt szemekkel jár a gépállomáson. Tekintetével mintha azt kérné: „Bátorítsatok engem, ha csak egy szóval is. Nagyon félek". Látjuk ezt, és szinte örülünk neki. Edd csak meg, amit főztél! Emlékszem a következő esetre. Motorkerékpáron mentem hazafelé. Fáradtan, éhesen és szörnyen feldühödve, már második napja rohangálok a szomszédos kerületekbe ezért a boldogtalan kukoricáért és minden hiába! Szeles este volt. Sűrű alkony terült a tájra. Az alkonytól rózsaszín fény vetődik a hóra, s nem tudja az ember, valóban hó-e az, amit lát, vagy csak valami más, ismeretlen dolog. Köröskörül Semmi, se bokor, se fa, csak a múlt év kulisszái — a száraz kukoricaszárak nyúlnak el katonás sorban a horizont felé. A szél egészen a hóra hajtja őket. Olyan csend van köröskörül, mintha nem volna a világon ember, se állat, se város, csak ez a halott hó a sűrű alkonyatban. Mintha nem is a földön járna az ember, hanem valami ismeretlen, névtelen planétán. „Farkas estéknek" nevezik nálunk az ilyen estéket, mert még a farkasokat is elfogja a szomorúság toen alkonyatkor, kibújnak tanyáikból a sztyeppére, a szélben üvölteni! Hát egy ilyen ,,farkas-estén" hazafelé tartottam a kerületből. Nem jól éreztem magam a sztyeppén. Siettem. Egyszerre csak látom, hogy egy magányos alak járkál a kukoricaszárak között. Odaérek, megismerem Nasztaszját. Meglátott, s mintha megörülne nekem, sietve felém tartott. Jön, belebelesüpped a hóba, egy kukoricaszárat húz maga után. Minden szál haját külön szétcibálta a szél, csak tépi róla a kiskabátját. Jön, szembe a széllel, mélyen előrehajolva, fejét előreszegezve, mint hogyha a szelet fúrná a fejével. Odaér hozzám, azt . sem mondja: „adjon isten", rögtön így kezdi: — Alekszej Alekszejevics, nézze, milyen szép kukorica nőtt! Igaz? Kukoricakulisszákat ültettek itt a' múlt évben! Nézze, milyen erős a szára. Szép kukorica! Igaz? S olyan panaszosan néz, úgy néz, mintha azt mondaná: ,,Félek, támogass, mondj valami reményteljeset". De én kegyetlenül válaszolok: — Hát igen, elég tűrhető. Nasztya megint sietve mondja: — Teljesen beérni természetesen nem fog. De az állatok etetésére, silótakarmánynak ... igazán szép! Nézze meg, micsoda levelei vannak! — Késő van már — mondom — ilyenkor már nem kell a sztyeppén járkálni, kukoricát nézegetni, üljön fel. Hazaviszem. A szám ezt mondja, de közben azt gondolom magamban: „Éjjel-nappal a sztyeppén rohangáljak miattad, most meg már furikázzalak is!" Nasztya rámnézett, és úgy látszik, kitalálta gondolataimat. — Köszönöm — mondja — gyalog megyek. — Kérem, ahogy tetszik. Nekiindultam. A kanyarból visszanéztem. Ott vánszorog, húzza maga után a kukoricaszárat. Messze még a falu. Emlékszem, félig komolyan felvillant az agyamban: „Még a végén tényleg felfalják a farkasok". Amíg hátratekintgettem, becsúsztam a ke-:, rékpárral az árokba, majdnem lees-i,

( tem, s mérgemben elkáromkodtam magam. ,,Hogy falnának fel a farkasok, legalább egy kis nyugtunk lenne!" De, megjegyzem, ezekben a napok-* ban sikerült egy kis levegőhöz jutni. Kiharcoltuk, kiveszekedtük, agyon izgattuk magunkat, s elcsendesedtünk. Még vagy két-három , teljesen békés nap is következett ránk. Szergej Szergejevics segítségével megszereztük a vasutasoktól az exkavátort. Három napra kaptuk meg a műtrágya elszállítására. A mi állomásunkon rakták ki a műtrágyát az itteni, meg a bejjebb fekvő kerületek számára. Esztendők alatt aztán a vasúti töltés mellett egy másik töltés is emelkedett a műtrágyából. Már azt is elfelejtettük, kié ez a műtrágya, kinek küldték. Most aztán Fegyával együtt elhatároztuk, hogy az egészet kiszállítjuk a szántóföldre. A kerületi bizottság is segített nekünk, három napra rendelkezésünkre bocsátotta az egész szállítóparkját. Egész tisztessé-' ges autókaraván telt ki belőle. Kidolgoztuk az útitervet. A sztyeppét megfogta az utolsó talajmenti fagy, až utak kemények, az exkavátor megállás nélkül dolgozott, megszerveztük a gépkocsivezetők munkaversenyét. Csak úgy égett a munka. (Folytatjuk.)