Uj Szó, 1955. július (8. évfolyam, 157-183.szám)

1955-07-07 / 162. szám, csütörtök

6 UJSZO 1955. július 7. Három fiatal költő verseskötete i. Dénes György: Kék hegyek alatt Dénes György új verseskötete fekszik az asztalon: egy költő egyre jobban, egyre határozottabban kidomborodó, rokonszenves arcképe." Alig néhány évvel ezelőtt jelent meg a költő első önálló kötete, s alig néhány hónapja került ki a nyomdából ez a második, formában is, mondanivalóban is^ határozott haladást mutató, második gyűjtemény, mely megtartotta Dénes lírájának már korábban ismert gazdag képszerűségét, fegyelmezetten bővítette színes hasonlatainak szinte soronként feltáruló sokaságát, de emellett kiszélesedett Dénes mondanivalójának tárgyköre is. Üj verseiben megszólal az otthoni táj, kék hegyek és gyöngyhabú patakok dalaival zengő emlékezete, a Krivány fenyveseinek sóhaja, virágálmodó völgyek és égnek csavart hegyek integetnek a messziség felé, fényittas búzatenger, csókolózó almafák gyümölcsös ága ring, harsogó Garam, zúgó Vág tarajos vizei forrnak. Megszólal a magyar dal, e „zengő cimbalom" is: Tóth Istvánokról, Hajdú Sándorokról, az új magyar életről, magyar sorsról dalol. Fiatalok és költők (örök társu-' lás: a költők szívükben mindig fiatalok, s a fiatalok szívében mindig vers dobog) kiapadhatatlan forrása, a szerelem mindig lüktető szépsége a kötet két ciklusában is helyet talált, de új versekkel bővült Dénes előbbi mondanivalójának tárgyköre is: régi és új májusok igenlése, régi és új vérontások ítélete, hajdani paloták emlékeztető tornya és mai boldog kis tanyák, hajdani és mai közös sors, magyar zsellér és szlovák pásztor múltja, magyar paraszt és szlovák dolgozó jövője. Dénes a fiatal szlovákiai magyar költők élvonalába tartozik, — lírája csupa szín, csupa erős vágy: költészet. Mégis — Dénes új kötete megérdemli, hogy ezúttal már nemcsak a jószándékú dicséret és elismerés, hanem a jószándékú bírálat hangján is foglalkozzunk vele. Költők lírája: költők én-tudata, s a költő én-tudata mindig azonos a kor öntudatával. Korunk öntudata kezd mindinkább tömörebb formát ölteni, — a költő én-tudata: Dénes és általában a szlovákiai magyar költészet, kezd végre túljutni a kezdet botladozásain, kezd végre felülemelkedni azon a fokon, amelyen a vers kinyomtatása maga is eredményt jelent, illik és kell tehát, hogy tárgyilagos mérlegre helyeztessék. Dénes új kötetét is kép-gazdaság, perdülve villanó hasonlatok jellemzik, — csak az a baj, hogy sokszor nagyon is torlódnak a hasonlatok, túlságosan gyorsan villan a kép: egymástól távol álló, egymást krzáró képek kerülnek szembe: bimbózó piros virágom: kemény, dacos szívem (Őda a hegyekhez), És az én bölcsőm fölött dúdolt anyám, a hős kislány (Csak a fenyvesek sírnak tovább), szerelmünk fodrain kigyúl majd száz gyertyafény (Friss humusz a vágyam), vagy a Válaszúton című vers, melyben Dénes bizonyára szándékosan halmozza az egymástól legtávolabb eső kéneket, hogy általuk fejezze ki a válaszút zavarát és bizonytalanságát. de — annak ellenére, hogy a vers menete, befejezése megkapó, — itt is túlzásokba hevül. A kép-torlódás néha még a formát is szétfeszíti: népdalütemű versek ritmusa váratlanul megszakad, lemaradt szavak, fél-gondolatok új verssorokba zuhannak át, ami megrontja a népdalszerű versek hangulatát, mert ellenkezik a néndal sajátságaival. Dénes azonban néhol tudatosan is feszegeti a formát: keresi a nagy magyar romantikusok óta elveszített új magyar versütemet. A régi, az Arany-, Petőfi-epigonok után szinte kötelezővé vált magyar versformát Ady robbantotta szét, ezzel magyarázható, hogy Dénes versei néhol csakném átmenet i nélkül, közvetlenül hol Petőfi, hol Ady hangját idézik: „érchangon zengő harsonái" (Szabadság), „győzelmes seregei, kibontott lobogói" (Miénk a jövő) Petőfit visszhangozzák, „kibotozom lelkemből a haszontalan kis igéket" (Üj szavak zengését hallom), „csodavárás vagyok, koldus" (Két ragyogó fekete szem), „megöl ez a nagy sivárság, ez a hívatlan, vak magány" (Szomjúság) — védjeggyel jelzett Ady-sorok. Dénes ennek ellenére sem nevezhető epigonnak, vagy utánzónak: Petőfit, Adyt, vagy akár József Attilát (Emlékszem régi májusokra) tudattársító kifejezései, szófűzései hozzátartoznak az új költő-nemzedék formakereséséhez, és ez, ha nem kirívó, bizonyos fokig még erényt is jelent, mert ellenszegülést hirdet az új líra első évtizedének formataga-" dásával, műgond-lekicsinylésével szemben. Ez annál is szükségesebb, mert az első kísérletek sietős nyomai még Dénes új versein is meglátszanak: helyenkint még mindig felbomlanak, disszonánsak a rímek, elferdül a szavak alakja, eltolódik a kifejezések igazi értéke. Néhány helyen ezeket a szépséghibákat (ikes ige iktelen használata az ütem kedvéért — Sóhajtó erdők zúgnak utánad) megbocsátóín menthetné a költői szabadság joga, csakhogy az olvasó, aki Adyn és József Attilán, Juhász Gyulán és Tóth Árpádon (vagy, ha úgy tetszik Babitson és Kosztolányin) nőtt fel, már igényes lett és nem szívesen ismeri el a költói szabadság létjogosultságát. Dénesnek azonban nincs is erre szüksége, Dénes már sok szép versében bebizonyította, hogy a legfegyelmezettebben, leggondosabban verselő költőink közé tartozik. Ahol azonban szabadjára engedi a verset, ott mesterkélt hegedűszó sír (?) fel a sorok mögül (Valakit keresek), vagy érzéki dekadencia vibrál a vers ösztönösen zuhogó áradatában (Hangod zeng, zenél). , Dénes alapos felkészültségű költő, — ez meglátszik abból az óvatosságból is, amellyel a versvégi csattanót, fiatal költők általános kelepcéjét kezeli: nem engedi megtévesztetni maaát váratlan fordulatodtól, meglepő befejezések kihangsúlyozásá-. tói, néhol azonban még mindig dagályosságba keveredik (Parasztarc), vagy az egymást ^mágnesként vonzó pár-rímek (a pár-rím éppen ezért a legnehezebben kezelhető rímképletek egyike) csalóka játéka ragadja magával (Fekete kenyér, Sötétedik). Mindez azonban nagyrészt technika kérdése: megtanulható, elsajátítható mesterség-művészet, út, amelyen végig kell haladni, út, amelynek utolsó szakaszát már Balázs Béla, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán tették biztosabbá. Emlékezés és emlékeztetés szólal meg sokszor harcos síkon Dénes költészetében, — ez Dénes lírájának egyik jellegzetesen szép vonása, mely sokszor ilyen erőteljesen emberi sorokba formálódik: Igyál egy kortyot a sós verejtékből, s majd megtudod, az élet hol zubog. (Ködképet hajszolsz). A múlt vérontások közelsége, a front-halál borzalmassága már lehiggadt. de örökre vádló és számonkérő fájdalmában névtelen hősök kegyeletes emlékkövévé dicsőül és ilyen sorokat ad a költő ajkára: Úgy hullott földre, mint a bús száron ütött kék vadvirág, vérébe fagyva így törött le családfánkról az egyik ág. (Öcsém). Különösen érzékeny képek tükrében rezdül meg Dénes költészetében a szocialista és imperialista világnézetek harcának gondolata. Különböző verseiben négyszer, ötször is visszatér a tulajdon érzéseiből, tulajdon eszmevilágéból és a környező valóságokbői fakadó szemlélet: „a búza szárba szökik", de ugyanannyiszor érzékelteti az őrködés és készenlét gondját is, aminek szinte túlzott óvatossággal massza-visszatérő jelképe verseiben a „szabadsággal terhes ég" — a szabadság megőrzésének felelősségteljes és komoly, néha valósággal „terhes" kötelességtudata. Ez a kötelességtudat őröket riogat és érckapukat ' dönget, pórok unokáit és szálfás Toldikat idéz, és nem habozik százegyedszer megszólaltatni a százszor megszólaltatott Dózsa Györgyöt. Dénes magyarság-tudata egész versciklusban (Magyar dal, zengő cimbalom) azonosítja magát a szlovákiai magyarság újonnan fellelt életével és hivatásérzetéyel, mert Dénes szemmel láthatóan tisztában van vele, hogy a szlovákiai magyarság mennyire Kossuth népe volt mindig a szabadságvágyban és Ady népe a kultúrában, — és mert Dénes tudja és hirdeti: Magyar zsellér, vagy szlovák pásztor egyforma sorsba halt bele, egyformán mérte nyomorát a földesurak istene. Egymásra mégis kardot fentünk gyilkos szándékkal, ostobán, s hullott a vérünk, drága vérünk kegyetlen századok során. (Megértik egy mái t már a népek). Különös líra Dénes szerelmi lírája. Különös és megborzongató: komor szépségek, riadt menekülések kísérőzenéje festi alá, — ez annak a nemzedéknek a szerelmi lírája, amely még szinte bűnnek, időszerűtlen játéknak érzi a szerelmet, óvatosan és kétkedve ízleli a csókot, remeg frte és fél tőle: Ne szólj, üveg a csend! Szavunk nyomán ezer szilánkra roppan. Hallga — a fák között lelkek nyögnek most átkozottan. De a múlt kísértet-árnyai oszlanak, az örök erők és az új szépségek a szerelem felől is elűzik a borúlátás zavaró sötétjét, lassan, bátortalanul, de már közeledve és derengve dobban bele a versbe a meleg, emberi szívdobogás : Most hazagondolsz sajgó szívvel. Most senkid és mindened vagyok ... De íme, már kapaszkodik a hold s a fákon át felénk ragyog. (Alkonyi séta az erdőn). Minden jel arra mutat, hogy lesznek ennek a szerelmi lírának sokkal élénkebb, természetesebb színei is, mert Dénes jó úton halad: egy-egy versének soraiból Balassi, Csokonai elfelejtett hangjának íze csendül ki, hogy formálója legyen az új szerelmi líra alapjainak. Végezetül meg kell még jegyeznünk — és ez nemcsak Dénesre, hanem általában minden új költőnkre vonatkozik —, hogy az irodalomtörténet régi szemlélete költőt és művét illetően már nem állja meg a helyét: sem Dénes, sem a többi fiatal költő lírája sem osztható fel többé élesen elhatárolt „szerelmi", „szocialista", „nemzeti", „hazafias" stb. költészetre, mert új költőink minden versében — és erre talán Dénes a legjellemzőbb példa — változatlanul az egyetemes, teljes élet ábrázolása ölt formát. Rácz Olivér. A Népművészeti Alkotás Fesztiválja Prága utcáin, terein, a villamosokban, trolibuszokban, az amúgyis mozgalmas, színes tömeget a legkülönfélébb népviseletbe öltözött csoportok tarkítják. Itt egy dél-csehországi, ott egy kelet-szlovákiai, amott egy moravai százszoknyás, habos, fehérblúzos, takaros menyecske tűnik fel, tükörfényesre dörzsölt csizmás legény kíséretében. Mindegyikük más-más falu, járás, zakatoló gép és ringó búzamező üzenetét hozta magával. Magabiztosan lépkednek a főváros utcáin és magaDiztosan ropják pattogó táncaikat a hatalmas termek dobogóin. Hogyne lennének büszkék, hiszen az országos népművészeti alkotás keretében a járási és kerületi versenyből győztesen kikerülve, itt a fővárosban mérték össze tudásukat, hosszú hónapok szorgalmának gyümölcsét. Háromszáz együttes, ötszáz egyéni versenyző gyűlt össze az ország minden tájáról, hogy tíz éves felszabadulásunk nagyszabású ünnepén, az I. Országos Spartakiád natijaiban énekeljenek, táncoljanak, szavaljanak, meséljenek helybelieknek és idegeneknek egyaránt. Nem véletlen, hogy éppen a spartakiád idején léptek fel a népi alkotás kerületi győztesei. Ugyanúgy, ahogy a spartakiád részvevői, napi munkájuk után minden szabad idejüket e gyakorlatok betanulására fordították, ők is a gépektől, laboratóriumokból, iskolapadokból, íróasztaloktól, traktoroktól siettek a próbákra. Ezért meneteltek ott a csodálatos vasárnapi felvonulás többi ünneplői között és ujjongva integettek az őket éltető lakosságnak. Esténként pedig a főváros hangversenytermeiben, a Fučík-parkban, napközben az üzemekben, a környező falvakban varázsoltak mosolyt az emberek ajkára, tapsfergetegre késztetve a hálás nézőközönséget. A népművészeti alkotás országos fesztiválja hat napig tartott. Délelőttönként folyt maga a verseny, este pedig a fesztivál. Az ünnepélyes megnyitáson jelen voltak Zápotocký köztársasági elnök, a kormány tagjai, politikai és kulturális életünk számottevő tényezői, a spartakiádra érkezett külföldi vendégek és rengetek néző. Ott láttuk a Csehszlovákiában tavaly nagy sikert aratott híres indiai táncost, Shankart, feleségével és gyermekével. Rendkívüli figyelemmel kísérte különösen a tánccsoportok szereplését és elragadtatással nyilatkozott a sok tehetséges együttes fellépéséről. Shankar a délelőtti versenyekre is eljárt. Nem győz csodálkozni azon, hogy micsoda tömegeket mozgósított nálunk a népművészeti alkotás. A megnyitó est legszebb számai közé tartozott a berlini világifjúsági találkozón díjat nyert Fucík-együttes, a morva tanítók már régi hagyományú énekegyüttese, a bratislavai technikai főiskola hallgatóinak sorából alaírta: Kis Éva kult „Technik" együttes és a kassai Pedagógiai iskola énekegyüttese. A hallgatóság ütemesen tapsolt a pompás számok után, nem akarlak leengedni a pódiumról a sikertől és izgalomtól kipirult arcú boldog szereplőket. A délelőtti versenyek folyamán betévedtem a Rádió-palota hangversenytermébe. A közönség bizony más volt, mint esténként. Hozzáértő szemmel figyelték a színpadon táncolókat vagy éneklőket és suttogva közölték egymással véleményüket. Pedig ez nem is a „valódi" zsűri volt, hanem a sorukra várakozó szereplök. A zsűri —, amelynek tagjai között a legnevesebb prágai művészek foglaltak helyet ~ a balkónon székelt és irta szorgalmasan megjegyzéseit. A délután összehívott megbeszélésre minden együttes hat tagot küldött ki és a zsűri barátságos eszmecsere formájában közölte velük, mit kell még javítaniok, mire fektessék a fősúlyt. A verseny utolsóelőtti száma a késmárki Tatral'an textilgyár harminctagú együttesének szereplése volt. Hamisítatlan ždiari lakodalmat varázsoltak a színpadra. Az eredeti, festőien szép népviseletbe öltözött menyecskék és lányok körülvették a keserves könnyeket potyogtató menyasszonyt, majd két komaasszony ünnepélyesen bekötötte menyecskésen a fejét és az egész lakodalmi népség vidám táncra perdült. Aki a sudár legények közül a szép menyasszonnyal táncolni akart, annak bizony mélyen (a zsebébe kellett nyúlnia. Aki többet adott, azé volt a menyasszony. Még a szigorúan bíráló közönség is nagy tapssal jutalmazta a tökéletesen előadott táncszámot. A „Magura" együttes (így nsvezik magukat a késmárkiak) tagjai nemcsak a táncban vezetnek. Valamenynyien elismerten jó munkások. Üzemük június 23-án teljesítette a félévi tervet. Egyúttal összüzemi felajánlást tettek és felhívták a könnyűipar többi vállalatait a terv egyenletes teljesítésére. A 16 éves Tibor R uber géplakatos, a 21 éves Olga Slivinská szövőnő a Prágában elért sikerektől még jobban felbuzdulva kiveszik majd részüket, hogy üzemük a felajánlást becsülettel teljesítse. A kézsmárkiak száma után kíváncsi morajlás futott végig a hallgatóságon. A Csemadok pozsonypüspöki csoportjának 24 t;agú tánccsoportja és 4 tagú zenekara foglalta el a „terepet". Három számmal szerepeltek. Balatoni majálist, verbunkost és csárdást adtak elő, majd szólótáncosuk, Cingel Gyula, Kossuth-verbunkost mutatott be. Harmonikus mozdulataik, pattogó csárdásuk megérdemelt sikert aratott. Boldogan szaladtak le a színpadról és meghívtak, nézzem meg őket este is, amikor a Fucík-parkban mutatják be tudományukat a nagyközönség előtt. A meghívást szívesen elfogadtam, annál is inkább, mert a magyar tánccsoport a „Közös úton ..." elnevezett esten lépett fel, ahol rajtuk kívül lengyel, görög, német, szlovák és cigány együttesek szerepeltek. A hatalmas Kongresszusi Palota fényesen kivilágított jobb szárnya zsúfolva volt. Vidékiek, külföldiek, prágaiak lábukkal a padlón dobogva és kezüket vörösre tapsolva fejezték ki elragadtatásukat a különböző nyelven és különféle melódiákat éneklő, népi táncokat előadó együtteseknek. A magyarok tüzes csárdását és balatoni majálisát szűnni nem akaró taps fogadta. Meg is érdemelték a sikert. A fiatal tánccsoport csak novemberben alakult. Sok kedvvel és szorgalommal készültek a járási és kerületi versenyre. Kezdetben gondolni sem mertek arra, hogy eljutnak Prágába. Amikor a kerületi verseny után közölték velük, hogy részt vesznek az országos fesztiválon, hinni sem akartak fülüknek. Nagy izgalommal vártak erre az útra. A korban is fiatal tagok között a legkülönbözőbb foglalkozásúak vannak. Szólistájuk, Cingel Gyula, magas, jól megtermett legény, forgalmista, a huncútszemü Szabó István kereskedelmi iskolába jár, NágI ödön III. típusú EFSZ-tag, Monosi Kató, a szőke lányka raktárosnő, Csölle István szobafestő, Rajna Erzsébet, az EFSZ kertészetének egyik legjobb dolgozója, Strieženec Rudolf traktoros, felesége pedig az együttes vezetője. Amit lehetett megnéztek Prágában, a legnagyobb élményük azonban podébradyi kirándulásuk volt. A fürdőhely gyönyörű parkjában léptek fel az ott üdülő és gyógykezeltetésen lévő dolgozók előtt. Kétórás műsoruk olyan tetszést aratott, hogy a vendégek nem akarták hazífengedni őket. Nejedlý miniszter elvtárs, aki szintén a nézők sorában ült, külön gratulált nekik. — Soha nem felejtjük el ezt az estet — mondták büszkén valamennyien. A népművészeti alkotás óriási seregszemléje véget ért. A járási és kerületi versenyeken részt vett 300 000 polgár legjobbjai jutottak el Prágába. Művészetük megérdemelt elismerésben részesült. 270 együttes és egyéni versenyző arany-, ezüst-, bronzérmekkel és dicsérő oklevelekkel tért vissza otthonába. Fellépéseik kitörülhetetlen emléket hagytak a nézők szívében. Bebizonyították, hogy a népművészet csodás kincsestára kiapadhatatlan. A fesztivál minden egyes száma a népművészeti alkotás jelszavának — „Örömben dolgozni, örömben élni!" — igazságát hirdette. Igen, jobban esik a munka ilyen mérhetetlenül gazdag, a nép velejéből fakadó művészet láttára. / I